Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)

1963-12-08 / 286. szám

■>v

Váci Mihály:

Simonffy András:

BEHÍVÓ

A Latinka Sándor Művelődési Ház nagytermében ma este S órai kezdettel kerül sor a kaposvári kulturális napok egyik legünnepélyesebb eseményére, az Üj írás című irodalmi és művészeti folyóirat estjére. Az alkalom figyelmet érdemlő, egyúttal arra szólít, hogy az esten szereplő íróvendégeinket bemutassuk olvasóinknak. Ezt, a müvekkel való bemutatás köszöntésnek is szánjuk. Szeretettel köszöntjük az Üj írás című folyóirat írói körének képviselőit!

Dré délelőtt érkezett a fél

tizes busszal. A többiek már két napja fenn voltak. Vállára dobta a lécet, és felballagott a hegyoldalban épült lapos tég- laiházakig. Látta eltűnni a nagy farmotoros autóbuszt a havas fák között. Zúgása is elült. Egészen egyedül maradt. Megállt, és átkarolta a lécet. Pattanásig teleszítta magát, aztán erővel, süvítve kifújta a levegőt

A háta mögött ajtó csapódott, hangokat hallott. Bakancsok ropogtak a hóban, félrelépett az útból. Az idegenek az arcába néztek; léceket vittek a vállukon.

Megfordult és meglátta Ágit. Ági az ajtóból nézte, bakancsokat lógatott a kezében, nevetett — Szevasz! Hogy tetszik?

— Tetszik — mondta Dré. Bebújtatta a lécet az alacsony ajtón, könnyű hátizsákját ledobta az egyik ágyra, és nyújtózkodott. Megkapaszkodott két egymáshoz közel álló emeletes vaságy felső szélében, feltornázta magát, ide-oda lengett néhányat aztán ledobbant a padlóra.

Ági leült a kályha mellé nyomott ágyra, átkarolta a függőleges vasrudat — Nagyon jó itt. Egészen más, mint odalent — ragyogott az arca. A szél cserepesre fújta a száját. — Nappal síelünk fent a déli lejtőn, a sáncnál, este megvacsorázunk az emeletes házban. Táncolunk is. Tegnap meg tizenegykor vágtunk neki az erdőnek. Az éjszaka is más itt, Dré.

Dré a hátizsákját bontogatta. — Minden télen feljöhetnénk ide, ha idén felvennének

az egyetemre — mondta. Felállt, az ablakhoz lépett, és félrerángatta a kis csipkefüggönyt az üvegkocka elől.

— Minden télen, legalább három hétre.

Ági szokatlan árnyalatot érzett a hangjában; — Rosszkedvű vagy? — kérdezte.

— Nem.

— Csak?

— Még nem mondtam el mindent.

Ági megijedt. Tenyereit ösz- szefogta a fiú nyakán. — Nem is mondod el? Dré nevetett: — Miért ne? Marosi Gyuszit behívták. Tegnap kapta meg.

— És te?

— Rossz a szemem. Tudod. Persze ez semmit sem jelent.

A lány elhúzta a kezét, leült az ágyra. Nagy, ijedt szemekkel nézett. — Ne menj el, Dré — suttogta maga elé.

Dré meghúzta a léceket ösz- szetartó szíjakat. Az egyikre új lyukat fúrt a csat hegyével. A száraz, régi bőr nehezen szakadt át. Térdével az ágyhoz szorította a lécet, úgy rángatta. ...

Sűrű pelyhekben huü a hó.

Az országutat vastagon befedte, ellepte a faágakat is, a fenyőfák legyezőit, csak lent a völgyben a melegvízű patakot nem. Óvatos autóbuszok doromboltak fölfelé, vigyázva, a meg-megcsúszó kerekek nyomán látni lehetett a kivillanó jeget

— Az útépítő bódékig kell felmennünk — mondta Ági. — Ott szoktuk bevárni egymást.

Szélrohamok törtek ki a fák közül, a hó nagy darabokban hullott le az ágakról. Az útka- nyarból ráláttak a sáncra. A

sánc tetejét a sűrű hófüggöny elfedte a szemük elől, csak az összekötő kiáltásait hallották még messzebbről is.

Az útépítő bódéinál a munkások tüzet raktak a havon, olajos fahasábokat dobáltak egymásra, a kezüket melengették. Kevés beszédű, hegyi emberek voltak. — Hideg van — mondta az egyik. Pipázott, úgy mondta.

• * •

Este egybegyűltek az ebédlőbe•

Citromos teát ittak. A forró bögrétől felmelegedett a kezük. Dré néha kinézett az ablakon. A feketedő éjszakában még mindig havazott.

A hangszóróban megszólalt a zene. A sarokban félretolták az asztalokat.

— Táncolunk? — kérdezte Dré.

— Persze — bólintott Ági.

— Edd csak meg nyugodtan,

ráérünk.

Dré letette a kenyeret. — Ezt a számot szeretem — mondta.

összebújva táncoltak.

— Elment egy nap a háromból — szorította meg Ágú — Elég gyorsan elmúlt

— Még nem múlt el.

— Igaz. Ha meguntuk, leszakadunk a völgybe a sí- úton. Jó? Mint tegnap. — Vé- giggörgette fejét a fiú mellén.

— Miért is nem voltál itt tegnap.

Dré megrezzent; a nevét kiabálták.

— Telefonon keresik — mondta a gondnok.

A lány nekidőlt a cserépkályhának. Maga elé nézett. — Táncolsz? — kérdezte valaki. Megrázta a fejét

CZINE MIHÁLY:

Tersánszky Józsi Jenőről

(Vendégünk, Tersánszky Józsi Jenő, a közelmúltban töltötte be 75. életévét...

C'sak föl a fejjel.?; Az élet a fontos ... Tersánszky félszáznyi kötetében ez a legmélyebbről hangzó, s legmagasabbra ívelő dallam. Mintha a szándéka is az lenne, hogy oldja az embert tragikus kötöttségeibőL Kegyetlen dolgokat látott s írt meg műveiben — hogy a jóság alulmarad, a gyengét elnyomja a hatalom, s a törvényesített rend gyökeréig hazug — de nem tudott lemondani percre sem az életrőL Meggyőződése, hogy ezt az eletet kell szeretni, mert bár fonák, de »nincs jobb és nincs más a számunkra-“.

Ezt az életet mutatta fel, nem elrémítő, hanem »bízvást intő« szándékkal. Mindenki számára érvényes megoldásban nem bízott, de azt vallotta, hogy az egyes ember megkapaszkodhat a repedéseken, s az ember minden életsíkon ember maradhat. Az ő emberei már eleve számotvet- nek az élettel, olyannak veszik, amilyen; kerülik a szörnyűségeit, s igyekeznek megfogni az elérhető apró örömöket. A társadalmi törvényeket nem tisztelik különösebben, a munkát kevésbé, a bort, a kártyát és a szoknyát jobban szeretik az átlagosnál, de igazi bűn sose feketedik rajtuk

Hacsak mindenáron az elérhető örömök leszaggatására pályáznának, aligha tudnánk szeretni őket. Leszoritottsá- gukban azonban egy tisztult emberálom hordozói is ők, egy ősi, természetesebb emberség hordozói. Csavargók, züllöttek, kiléptek a rendből vagy be se léptek, de igazában ők a leginkább szabadok a sínek közé szorított világban, amelyben minden »rendes ember-« egy rákényszerített vagy önként vállalt szerep kalitkájában vergődik. A természeti, szívbe írt morál szerint cselekednek. Szegények, nyomorultak, de a legelső bokorban már otthonosan érzik magukat, s mégoly piszokból is

tisztán kerülnek ki. Homlokukon az emberség csókja.

Ezt a típust írta Tersánszky a legnagyobb szeretettel. Már ötven évvel ezelőtti novellájában feltűnt Kakuk Marci, »az édeni csirkefogó« és életbölcs. Az ő rokona a Viszontlátásra drága szomorú sorsú hősnője, a Margarétás dal »férfibolomd nimfácskája« — s más ágon a Legenda egy nyúlpaprikás- ról segédkondása is. Micsoda szív lakozik ebben a szegények szegényében Móricz tragédiabeli Kis Jánosa sem éhezik jobban a lakodalmas ebédre, mint Gazsi a nyúl paprikásra. S mégis, mikor eleven nyúlihoz jut, társává fogadja a nálánál is gyámoltalanabb jószágot.

Tersánszky kegyetlen élményeken okulva, az ilyenfajta embereket tartotta legtűrhe- tőbbnek, a nem jó és nem rossz, »felemás egyént«, aki »vígan túlteszá magát a morális gátak ostobábbján, de nem döntögeti a legnagyobbakat«.

Innen, az ő világukból »némileg« más képet mutat a rendes emberek társadalma: innen nézve a szűz is lehet mocskos, s a céda makulátlan. A képmutatás köntösei misz- likekre foszlódnak, az ájtatos külsőségek mögül riasztón tárul fel a szenny. A társadalmi képmutatást teljesebben nem írta még meg Tersánsz- kynál senki.

A lét örömét se igen. Az ő világában mindenkire süt a nap, a bor felséges zamatú, s az élet nagy tragédiáját lazítja a szerelem, az élet legnagyobb adománya. Itt ömlik Tersánszky életlátásába, művészetébe a legtöbb derű, a szabad ember derűje, mely nélkül elviselhetetlen lenne az életben felismert sok feketeség. Kakuk Mard derűsen néz körül a világban, nyomában nem tragédia, hanem vígjáték kavarog. Tersánszky műveiben is mindig ott »őgyeleg« a humor, a vissza« érailftiröjl

fakasztott és oldja a látás tragikus könyörtelenségiét.

Tersánszky Józsi Jenőt a Nyugat írói közt szokták méltatni az irodalomtörténetek. Ott indult, Osvát fedezte fel, Ignotus biztatta írásra, a pesti hajnalban Tóth Árpáddal és Kaffka Margittal csatangolt, művészetét Ady, Móricz és Kosztolányi méltatta emelt hangon — a nagy árnyak mind bizalmas barátai voltak, Neki is a Nyugat adott szállást, mint irodalmunk annyi nagy egyéniségének; — de a Nyugaton belül már kezdetben is meglehetősen magányos volt, Móricz Zsigmonddal és Nagy Lajossal is csak távoli rokonságot tartott a könyörtelen igazmondás szálán. Végigélte a századelő gyakran változó irodalmi divatait, »idegkóros, furcsa hangulatváltozásait«, a kávéházi »ámolygá- sokat« és »nyámolgásokat« — de nem igazodott hozzájuk, s nemigen vállalkozott a társadalom tatarozására sem másként, mint elvileg. Az írói elhivatottság körüli eszmékben sem igen osztozott, válogatás nélkül írt mindenhova, a Nyugatba és vicclapokba, közben fellépett, mint énekes és táncoktató. Á műnél többre becsülte az életet, s talán irodalmi műveinél is nagyobb teljesítménynek vélte, hogy saját gitárkísérettel többszólamra fütyült. Kortársai többnyire a könyvtárakban voltak a legjáraitosabbák, ő a való élettel, »annak verejtékes és szennyes felével is« tartott szorosabb összeköttetést, s talán egyetlen volt a Nyugat nagy nemzedékében, aki sohasem csalódott az emberben.

A Nyugat nagy egyénisé- gei elsősorban művészek akartak lenni; a felvett szerep olykor pózzá kövült némelyikükön, Tersánszky ember akart maradni, természetes ember, azt írta tökéletesen, a Nyugattól egyre távolodva, amit élt. Elet és mű aligha lehet valakinél is egy- ttgesebh.

— Sokáig beszélget — gondolta később. Amikor felpillantott, már senki sem állt a telefonnál.

— Mi történt? — kérdezték többen is.

— Nem tudom — felelte. Kirohant. A kapu felett villany- körte égett, hópelyhek villogtak körülötte.

Odább, fél vállal a falnak dőlve Dré állt. Zsebredugott kezekkel állt. Lábával a havat egyengette.

Ági megérintette a karját. — Elmégy? — kérdezte csendesen.

Dré megfordult, tenyerei közé szorította a lány arcát. — El — mondta. — Elmegyek. — Ági hangtalanul sírt, rángó vállal.

— Nem szabad sírnod — mondta Dré.

* * •

Kemény, higanyszerü víz

folyt a csapbóL Olajos tapintású. Lehúzta az ingét és derékig megmosdott. — Nem fogok fázni éjjel — gondolta. A vaságyat ölelve Ági jól hallotta a fiú szuszogását, és hallotta a vizet is.

Dré a szappant bezárta a bakelit tokba, és összehajtogatta a törülközőt. A törülközőt a hátizsák aljára tette, a szappant egy oldalzsebbe. Betűrte az ingét. — Lemegyek az erdőn át Sólymosig. Lécen. Éjjel három óra körül indul egy vonat. — A pokrócot kibontatlanul nyomta vissza a hátizsákba. Leakasztotta a két kötött sízoknit a kályha felett kihúzott drótról. Vizesek voltak még. Az ingeket is visszagyűrte. A fényképezőgépet kivette a párna alól, és kicsatolta a tokot. Leült Ági mellé. .— Értesz hozzá?

Ági bólintott.

— Harminchat kép van benne — mondta Dré. — Lődd el mind. Ha készen lesznek majd küldj belőle nekem is. Megígéred?

Még sohasem csókolóztak ilyen vadul. Végighempered- tek a matracokon. — Jobb lenne, ha kimennél — suttogta Dré. Ági szorosabbra fogta a karjait, és lehunyt szemmel megrázta a fejét

Izzadtak.

— Most megtudtam, mit vesztek el — mondta aztán a fiú szomorúan, és kiment. Odakint a terméskő falnak támasztotta a léceket, és melléjük térdelt. Máz Egon ropogtatta a havat az emeletes ház felől.

— Mi történt?

— Haza kell mennem — mondta Dré. — Behívtak.

— Puff. Kellemetlen. Pont most. Vártad?

— Félig-meddig.

— Félsz tőle?

Dré megrántotta a vállát: —

Fene tudja.

Ági kibújtatta a léceket az ajtón. Sápadtnak tűnt. Átvágtak az országúton. Bent, a fák között csatoltak. — A zseblámpát ott felejtettem—mondta Dré. — Hozd majd le.

— Jó.

Szótlanul haladtak. Már nem havazott. Az erdő egyenletes lejtéssel ereszkedett a völgyre. Gallyak reccsentek a hó alatt.

Az oszlásnak indult felhők közül kövér, hideg csillagok ragyogtak elő. Ahogy kitisztult az ég, világosabbá vált az erdő.

— Jó ez a csend — mondta Dré.

Már hosszú darabon siklottak együtt, amikor a fiú lelassított:

— Fordulj vissza — mondta.

Megálltak. Ági sírni kezdett.

Dré kezével letörölte a köny- nyeit.

— Hideg a kezed — szipogta Ági. — Miért nem húzol kesztyűt?

— Nem hoztam.

— Meg fogsz fázni.

Dré legyintett, dehogy.

— Odaadom az enyémet, Dré. Kötött és ronda sárga. Nem fogod szégyellni?

Dré elvette a kesztyűt és nevetett: — Szeretsz búcsúzni?

A lány megrázta a fejét. — Én sem — mondta Dré. — TaMiránk hasonlíts, kommunizmus 1

í.

Hajnalt az ég sötét aljára:

— hozd fel fényünket a világra, homlokunk üllőn vert virágát, arcunk kohótüz tulipánját, termékenyítő mosolyunkat rozsföldek fölött körbehordjad; földrészeket térképezz újra, ahogy tenyerünkbe van írva; arcunk feljövő sugarával terjedj te hajnali madárdal;

te fűről ivott harmat-ízű, szikes földeknek eső-hírű; égi réten terített széna, bárányfelhők közt hold karéja, te jó tenyérbe simuló nyél, görcsös fái könnyen hasító él, két kaszavágás közti óhaj, derék-egyenesítő sóhaj, homloktörlő kéz — este jöttén, hazafelé forduló ösvény, tornácra hazaváró esték, az összeroskadónak kis szék; ó, mohos favödörből kortyolt, kit munka után inni jó volt, ki jövőnk rakni annyi voltál, mint fecske csőrén hordozott sár.

II.

Te szalmazsákban cirpelő, szegény-csókoknak tercelő, tarisznyamélyek fekete madár-látta hűs kenyere; rántott levest aranyozó, késhegyen mért kis zsírozó, kölcsönkért ecet, csöppnyi só, háton lopott tűzrevaló.

Téged gondolt, aki kereszt jelével kenyeret szegett.

Pócsra tévelygő sok cseléd zsoltárt üvöltve ment — eléd! Nénék sóvár ráncaira te ragyogtál, — ha Mária ...

Te körmenetes felkelés, térdelő ellenszegülés, te oltárfányű oltalom,

Krisztus arcú forradalom.

Űri istennek faragott képre láttuk rá alakod; minden te voltál amiben kis hasznunk láttuk, __ bármiben. Mindig jókor jött suhogó esőcske, krumplit mosdató, nénikék mohás ereszén sírdogáló tavasz-remény, pázsit annak, ki mezítláb siet forró homokon át, útszélen elénk forduló eperfa-ámyat hajoló, te huncut jó, ki ing alatt kaszásokat megtapogat, tört mezítlábak üdve, te, forró homokút-szél füve.

Te minden csendből hallható, minden dalunkban hallgató. Virágok kelyhét mézelő remény^ szívekben évelő; a hízók szelíd ostora

— ne szűnjenek várni soha, esti beszédek sóhaja, mesék lebontott lányhaja, éjre párna alá dugott pénzecske — megcirógatott; eresz, falomb, fészer, tető, te szegényeket enyhítő;

— mindig jókor, isten előtt érkező, áldott jótevőnk.

III.

Szórd szét fényes tekintetünket, hol a paraszt gyümölcsfát ültet, ki felgörnyed a barázdából, verejtékéből visszalángolj, mint levelet ha mos a permet, suhogjanak tőled a lékek keletre néző ablakoknak tükrén arcunkat felragyogtad. Százmillió proletár álma:

— nyílj! — szegények vörös virága! Sok millió kifakadt álom: lobbanj már, fuss át a világon vörös rózsalugas! Borítsd el

a Földet kinyílt szíveinkkel. Futtasd be már, borítsd virágba a világot, szívünk virága!

ív.

De bár csillagig terjedezzél

— mi-sebeinkben gyökereztél! Virágod emeld bár magosba,

—• csak addig lesz vörös a rózsa, csak addig vetsz tiszta világot, amíg szívünk színét virágzód. Kinyíltál, de csak a szegények vajúdtak e világra téged,

— hát adj nekik most elégtételt!

Létednek harcuk volt az ára,

— hasonlíts apáink arcára!

Ki jöttöd ezer éve várta, arcodon annak arcvonása mosolyogjon majd e világra.

Legyél te jó mindenkihez, vond magadhoz minden híved, ki szeret — mind nagyon szeresd!

De aki várt, álmodott, védett, szíve alatt kihordva féltett,

—* szívedre elébb a szegényt vedd! Szeress mindenkit, de először f nekik ossz mindent a jövőből!

Hozzájuk légy jó, hogyha jó vagy, és hozzájuk szabd igazságod!

Csak úgy váltod meg a világot,

— ha ők tartanak téged jónak!

Virágozz, nyissad szíveinket, emeld arcunkat, ragyog i minket.

A csillagokig terjedezzél!

De kik szívében gyökereznél, ha nem miénkben? _ Gyökereddel szíveinket fogd — ne ereszd el!

Mert széthullunk, kiszárad ágad, s leszel tövis-rács a világnak.

Ián még találkozunk odalent.

Ági megfordította a léceket. — A nyomon visszatalálsz.

Csak a sítalpak súrlódása hallatszott. Egyre halkabban. Dré megint egyedül maradt. Állt és fülelt. Egyszerre megszakadt a zaj. Tudta, hogy Ági megállt, visszanéz, keresi a fekete fatörzsek között. Ritkán nőtt erdőben szaladt, szinte egyenes vonalban. Élvezte. — Ragyog az éjszaka — gondolta. — Tényleg ragyog. — A tiszta égen szokatlanul fényesnek tűntek a csillagok.

Összerántotta valami a torkát. Hirtelen nekidőlt egy fatörzsnek, és rángó mellel bőgött Szeme elé emelte a sárga kesztyűket úgy.

Néhány perc telt el. Amikor elmúlt a roham, tovább indult, és csakhamar tisztásra ért. Régen kidöntött, vastag hóréteggel fedett fatörzsek hevertek útjában. A tisztásról, a faágak között már látta a falu lámpáit. Megnézte az óráját. Fél kettő. Ideje volt bőven. Lecsapkodta a havat a legvastagabb törzsről, és leült. Az eget nézte.

Jó félóra múlva, amikor

fázni kezdett, leveri e a nadrágját, megigazította o szíjakat, és megindult az állomás felé.

Szégyellte magát a bőgát miatt