Somogyi Néplap, 1963. december (20. évfolyam, 280-303. szám)
1963-12-24 / 299. szám
SOMOGYI NÉPLAP 10 Kedd, 1963. december !t Haralamb Zimca: G _ . kinyitottam, csak hang nem oaor‘ jött ki belőle. Akárhogy is van, Magam ástam a gyalogsági vereséget szenvedtem. Nem ásómmal. bírok ellenállni. Mi történt veMély gödör. Fala fekete jég. lem? Ki akar így rászedni enNem látom az eget Nem látom a háborút. Gallyakból tágem? Az álmok? A gondolatok? Az emlékek? A fáraditkolt keskeny égbolt, rajta vé- ság? Mégsem vagyak egyedül kony hótakaró választ el min- a gödörben. Egy láthatatlan dentől, ami él. Nem hallom a árnyék motoz körülöttem, golyók fütyülését. Nem hallom mintha játszani akarna velem, a gránátok robbanását. Min- Elhúzódnék előle, nincs hova. den olyan bizonytalan, nem Nézd, csomloe kezét a keblem- tudnám megmondani, véget ért be dugja, jeges ujjaival a lel- már a háború vagy csak én kömben kotorász. »Hagyj bé- nem vagyok már katona? kén!» — kiáltom feléje. Vál- Mit keresek akkor ebben a lam a gödör falához ütődik. gödörben, aminek a fala feke- Nem bírok védekezni. A hideg, te jég? Mit keresek a tábori ellenséges ujjak tovább váj- telefon rrtellett, két kagylóval kálnak a lelkemben, a fülemen: olyanok mint két _ MU kivánsz tőlem? - vé- lehetetlen fekete fülbevaló. dekezem reménytelenül. — Halló, »Tölgyfa«! »Tölgyfa« nem felel. Hangom végigfut a fekete kábelen, mint borzongás a hátgerincen. A »Tölgyfa« néma, mintha már nem is volna. De nem hagyom abba a hívást, a hangok a gödör falára kapaszkodnak, — Tetszenek neked a halottak? — kérdi az árnyék, az én látogatóm a gödörben. — Nem! — Miért? — Hagyj békén! Kezét kihúzza a kebelemből. mintha a rőzse-égbolton át ki ‘ „_..,f « akarnának tömi a háború vi- Megkónyorult _ volna .rajtam? láeossáeába Nem sikerül Hal- Leíkeln elcsigázott, mint egy lagossagaba Nem sillerül, nai erőszaktól meggyötört női test. h,arS°f,Ó^Q Pillanatokig úgy érzem, maM gamra maradtam. Tévedés, nám is a hangokat. Körülfut- Fakadnl kezdenek újból a gon- kosnak a gödörben kétségbe- dolatok, mint hideg verejtékesve, aztán fáradtan visszatér- cseppek a bőrömön. Nem, a hi- nek belém és eggyéolvadnak vatlan és láthatatlan árnyék testem fáradságával. nem tQnt el Érzen% hogy gödröm. Én ástam magamnak, köpönyegemre. Átölel, karja Az én gyalogsági ásómmal és hideg, mint egy halott asszo- gyalogsági verejtékemmel. nyé. Hogy megvédjen a golyóktól, repeszektől, a robbanásoktól. Minden katonának van egy — Hagyj békén! Nem akar elmenni. öleL Magödre. Lám, nekem is van egy, gához szorít. Gyötrő kérdéseket benne fekszem, nehéz telefon- sziszeg a fülembe. kagylók vannak a fülemen, s _ a vékony kábelen át a környe- nyáron? ző világot keresem, a háborút. Egyedül fekszem benne, szorítUgye, szépek a halottak — Hagyj magamra! Mit nak a gödör falai, mint valami akarsz tőlem? szűkreszabott koporsó, amit — Ugye szépek a halottak nem az én gyalogsági mellka- nyáron? somra méreteztek. Egyedül fekszem. Olyan _ egyedül, hogy hallom a hópelyhek szelíd hullását gödröm rő- zsefedelére. Egyedül fekszem. Olyan egyedül, hogy hallom vérem riadt lüktetését az ereimben. Egyedül fekszem Olyan egyedül, hogy hallom gondola — Nemmm! — Miért? Na, mondjad csak, ért? TVTyáron! 0, igen, nyáron, ■L1 várj csak, kezdek emlékezni ... Igen, igen, egyik nyáron ... (Úristen, kivel beszélek? Egyedül vagyok, nagyon egyedül! Kivel beszélek?) taim fakadását Kifakadnak, • • • láttam egy katonát. Jól mint hideg verejtékcseppek a láttam. Fején találta egy re- bőrömön. Kifakadnak levál- a íűbe roskadt, a fű zöld nak agysejtjeimrol, kígyón- ’ .. . „ ’ ._ , . ként kúsznak bennem, meg- vo^’ maíd vérvörös. (Senki rémisztenek. Felriadok. Mint- sem hallgat, minek beszélek? ha valaki besurrant volna a Kivel? Ember, állj meg egy gödörbe. Az én gödrömbe Hi- piUanatra! Ha tudnék paran- hetetlen. Néma es mozdulatlan . . _ minden körülöttem, ág se réz- cscdnl magamnak.) A lovesz- zent a tetőn. Látnom kellett árokból figyeltem az egészet, volna legalább egy pillanatra a Senki sem mehetett a segítsé- hamuszürke eget, vagy a hó- gére. Ott maradt a senki föld- pelyhek feher játékát De — Nem hagylak Ugye, télen szebbek a halottak, mint nyáron? — Nem tudom. — Tudod, nagyon is jól tudod, elég öreg katona vagy te már ahhoz. — Télen mintha szebbek volnának a halottak. (Mit fecsegek össze-vissza? Kivel beszélek? A csend, az az oka mindennek! Bár robbanna fel egy gránát!... csupán csak egy: Hogy rcpMse a levegőbe ezt a csendet. Hogy ne beszéljek annyit...) Igen, a tél ir- galmasabb a halottakhoz: nem feketíti- meg, nem hagyja oszlásnak indulni, darabokra széthullani, megvédi a naptól és a férgektől. A katona leroskad a hóba, és a tél gyorsan bevonja a testét vékony jégréteggel. Kristály réteggel. Télen nehéz megásni a gödröt, mégis elégedettebbek a sírásók, mint nyáron. Egyik sírásótól hallottam, hogy'télen szépek a halottak. Igaza lehetett. Nyáron alig lehet hozzányúlni a halottakhoz. Minden tagúk lelóg, bűzlenek. (Jaj, miért nem bírok hallgatni, minek beszélek! Űristen, repeszd szét ezt a csendet valami gránáttal!) Télen jégszobrok a halottak, könnyű összegyűjteni a csatatérről szépen máglyába rakni a halottas szekereken. S ugyanilyen szép máglvákba rakhatók a közös sírban is. — Halló, »Zászló«, itt »Tölgyfa« beszél. A hívásra összerezzenek. Egy sivító hang hfv valahonnan a telefonkagyló mélyéről. Boldogan szorítom fülemhez a hallgatót, valósággal ordítom: — Én vagyok, »Zászló« hallgatlak. — Mi az ördögöt csinálsz abban a gödörben... hiába hívlak, miért nem felelsz? ... »Zászló«, vedd a parancsot: azonnal szüntess meg minden összeköttetést... öt perc múlva indulás. Érrtetted? — Érrrtettem! Tüstént talpraugrom. Fejemmel a levegőbe röpítem a rőzse-eget. Ujjongva nézem a hamuszürke égboltot, a hó- pelyhek lusta hullását Ügy lépek ki a gödörből a napfénybe, mintha a gyötrelmek alagútján vergődtem volna át. Valahol messze újból dörögni kezdtek az ágyúk. Románból fordította: Ferencz Lajos ABA-NOVÄK VILMOS QRÁFI KAI KIÁLLÍTÁSA Két halhatatlan mesterünk !kép hatását. Ha a rajz valóban mesteri, megértjük belőle, hogy a biztos, határozott, világos formaérzékeltetés ugyanolyan jelentőségű a festészetben, mint a zenében a ritmus, a dallam üteme. emlékét idézte a december elsején Kaposváron nyílt grafikai kiállítás: a Rippl-Rónai Múzeum látta vendégül Aba- Novák Vilmos műveit.. E két elhunyt mester festői vállalkozása bizonyos tekintetben rokon volt, mert mindkettőjük festészete a tartalomra, a kép témájára épült, abban a korszakban, amikor azt a festőt tartották legkevésbé modernnek, aki »elbeszélő«, aki jelenetet, életképet ábrázol ahelyett, hogy puszta motívumot, festői látványt festene. Ugyanekkor mindketten ízig-vérig modernek voltak festői látásmódjukat illetően, és festői, merészen festői eszközökkel bizonyították, hogy nem maga a témafestészet az elavult, hanem legföljebb az emberi-művészi mondanivaló ódonsága, korszerűtlensége teszi azt elavulttá. Aba-Novák Rippl-Ró- nait festészetünk »kolosszusának« nevezte azért az emberi melegségért, amelyet életművében megvalósított a pusztán dekoratív festői ötlet, a színek és formák elbűvölően játékos összhatása sem ér semmit azon »áhitat«, azaz költészet nélkül, amelynek a kép hangulatából kell áradnia. Minthogy Aba-Novák grafikáiból is a művész vérmérsékletének. kedélyének sugárzását, elbeszélésének közvetlenségét I érzi a kaposvári múzeum kö- I zönsége, ismerősnek tűnhet ■ számára ez a mester Rippl- I Rónai révén is. Másrészt : ugyancsak Rippl révén ismerte j meg e város a rajzolás mesterségének varázsát, azt a különös önzést, hogy a csak fekete-fehér színből álló gép is keltheti a színekben pompázó Aba-Nováknak pályakezdete óta az volt a feltett szándéka, hogy az életet fesse, az életről fessem elbeszélést, éspedig nem csupán a műórtő ínyencek számára, hanem a széles tömegeknek, az egész népnek. Így hát olyan közérthetően kellett festenie, mintha elbeszélne vagy írna: közérdekű témákat kellett érthetővé, olvashatóvá tennie a festészet nyelvén. Ugyanakkor szokatlanul új volt a színbeli látása, vagyis »modern«. Ezt a látásmódot is el kellett fogadtatnia a közönséggel. De minthogy a való életet akarta ábrázolni: ismernie kellett az életet, az embereket, jellemüket, viselkedésüket. Ezt tanulmányozta nagyon nagy szenvedéllyel, miközben a mesterségét is tökéletesen elsajátította. Az ember arc- és kézjátéka érdekelte legjobban, mert úgy vélte, hogy ezek az ember lelkiállapotának. jellemének leghűbb kifeiezői, ha nem halljuk őket beszélni — mint ahogyan a festőnek az is feladata, hogy úgy, olyan elevenséggel jellemezzen embereket, mintha iól látó, melegen érző. de süke* emberekhez szólana. Kiállított grafikái Gályájának első öt-hat évéből származnak és megdöbbentenek emberábrázoló erejének mélységével. A drámai tartalmú tömev jelenetek — többnyire biblikus témájúak — megmutatják, hogy minő erő rejlik ÁPÍtILY LAJOS: JELENTEM... Jelentem a völgyemből, emberek : alusznak jég alatt a víz-erek. Az árva' ház ma Senki otthona, elment a fák és rózsák asszonya, sötét ünneplőjébe öltözött s a túlsó hegyoldalba költözött. A nyírfán sír az őszapó-sereg. Sírjon. Ne űzd el, téli fergeteg. képzelgés befúrta magát az jén, temetetlenül. Láttam, agyamba. Mint egy dum-dum ahogy a nap és a férgek esi- golyó. Érzem. Felrobbant, tele pegettek a testéből. Borzai fröcskölte agyvelőmet parányi mas voit. repeszeivel. Megpróbálok védekezni, beleordítok a kagylóba: — Halló, »Tölgyfa!« E z is csak képzelgés volt. Nem kiáltottam. Nem — Lám, megfogtalak. Szóval, szerinted télen szebbek a halottak? — Hagyj, könyörgöm, hagy) ordítottam. Ki sem nyitottam magamra! Rossz rá emlékez- a számat. De lehetséges, hogyni. Olvasólámpa FALU TAMÄS KARÁCSONYI ÉNEK Van fehér karácsony, S fekete karácsony, De egyiken sincs már Falevél az ágon. Csak a fenyők éjnek, Ök szép sorba állnak, S jönnek az emberhez Hű karácsonyfának, Rájuk száll angyalhaj. Dió, aranyalma, Akinek szíve van, Közéjük akasztja. Kis szív, nagy szív örül A sok fényességnek, De kár, hogy a gyertyák Hamar csonkig égnek! Mindhárom kötet a Magvető gondozásában, az Űj.Termés sorozatban jelent meg. Kezdjük talán a legszórakoztatóbb, egyben a legproblematikusabb művel: Sipkái Barna: Messzi harangszó című kötetével az ismertetést. A történet egy elsüllyedt falu életét eleveníti meg, s a jelszabadulás után játszódik. Helye egy falu, valahol a Tiszaháton. Mint a mesében. Es mint a mesék, vagy még inkább A Helység Kalapácsa, Petőfi nagyszerű komikus eposzának hangja, olyan o kisregény hangja is. És majdnem olyan szórakoztató, csak diferenciáltabb, problematikusabb, modernebb, mint a halhatatlan elődé volt. Forrongó, nagy idők, kis emberek, akik nem tudnak mit kezdeni a kapott szabadsággal. Számukra csak abban nyilvánul meg a demokrácia, hogy nem hajtja őket a grófi ispán; a kapott föld arra jó, hogy krumplit teremjen, ami aztán a gróftól örökölt szeszfőzdében, a falu »gyárában« seszínű pálinkává cseppfolyósodig És iszik a falu apraja, nagyja — de főként a férfiak isznak napszámra, a csillogó rézcsövek szomszédságában tárgyalják a falu »közügyéit«, hogy éjjel részegen hazabotorkálva másnap ugyanott folytassák, ahol előző este abbahagyták. A »közügyek« iránti érdeielödés az ő szemükben csak annyit jelent, hogy megjelenhetett-e Mózsi zsidó szelleme a temető éjfelén, miként is feredőzhetett a megboldogult Kristováry Marika, meg hogy mitől fulladt bele Barackos a cefrés- kádba? Bár ezen a ponton felsejlik a valódi társadalmi háttér, a zűrzavaros 46-os év sok-sok megvívott és megvívatlan harca, a koalíciós korszak összevisszasága. Az író gyakran szatirikus éllel, általában irónikvsan ábrázolja kisszerű »hőseit«, ugyanakkor állandóan érezzük, hogy szíve együtt dobog teremtett figuráival, mélységesen megérti embereit, akiknek minden hibájuk az, hogy a beléjük oltott évszázados szolgaság után a maguk uraivá leltek, de ennek egyelőre csak úgy tudnak örülni, hogy nagy szabadságukban kiisszák magukból az ősi keserűséget. Szerencsére azonban ez a falu elsüllyedt (bár lakói megváltozottan életük munkás-értelmét megtalálva tovdbb élnek). Hogy miként megy végbe ez a nagy változás? Nem mondom el a mesét, mert Szipkái Barna figyelemreméltóbb meséli,,. Betartva az időrendet Végh Antal: Korai szivárvány című kötetével folytatom a sort. A kötet, novellákat, néhol riport és szociografikus jellegű írásokat tartalmaz. A jövőre nézve sokat ígér az a pár erőteljes drámaiságú, a mai élet perifériáján játszódó novella is, amit a kötet tartalmaz. »A negyedik vacsora« és a szocialista erkölcs kérdésében a maga sajátos módján állástfoglaló »A fekete bárány bűne« című elbeszélések írójától még további, jelentős műveket várhatunk. Számomra kedvesebb mégis a »Korai szivárvány« cím alatt összegyűjtött tíz, riport- elemeket tartalmazó novella. A magyar falu talán legizgalmasabb, sorsdöntő napjairól, az ellenforradalom utáni, második nagy átalakulásról, a szocialista mezőgazdaság kialakításának küzdelmeiről ad szemtanú-hitelességű, humorban gazdag rajzókat, nem hallgatva el a gondokat, a gazdák ellenérveit, sőt a néhol károsan jelentkező túlkapásokat sem. Áradó mesélőkedv, kicsit széteső szerkesztés, őszinte optimizmus jellemzi a ciklus írásait. Az előzőktől élesen elütő hangú Túli József kisregénye a Bocsánatos bűn. Tulajdonképpen arról szól, hogy nem elég megváltoztatni a paraszti termelési módszereket, a tsz-be tömörítés önmagában nem oldja meg a legnagyobb feladatot: az emberek tudatának megváltoztatását. Nagy Gábor bár belépett a termelőszövetkezetbe, de még mindig az »enyém« gyűjtési mániája hajtja, azért gürcöl két ember erejével, hogy ha a szövetkezet felbomlik, akkor ő lesz a falu legmódosabb gazdája. Szereti feleségét, de szinte nem is tud erről az érzésről. Annát majdhogynem rabszolgasorsban tartja, mert úgy tanulta rég, és a falu maradi közvéleménye is azt tartja, hogy a férj korlátlan ura és parancsolója feleségének. A legszomorúbb az, hogy a feleség, Anna is természetesnek találná ezt, mert őt is így nevelték, alázatos cselédje maradna holtáig férjének, hogy ha az alakuló új, a közösség tudatformáló ereje nem lopná be magát észrevétlenül gondolatvilágába. És megjelenik életében a szerelem, mely a másik, várost járt férfi szemével láttatja saját sorsát — és lassan ráébreszti ember mivoltára. Tömör drámaiságú, kitűnően szerkesztett kisregény a Bocsánatos bűn. Takács László képzeletében, mennyire elevenen tudta átélni a bibliai eseménye* emberi élmény tartalmát, a félelmet, a pánikot, vagy rajongást, áhítatot. Kiderül e rajzokból és karcokból az is, hogy ez a fiatal művész * messze kerülte a tartalmilag problémamentes csendéleteket, vagy az egyértelműen derűs hangulatok elbeszélését. Arcképei azt mutatják, hogy kizárólag olyan arcok érdeklik, amelyekrek kiélezése szokatlan, formái erőteljesek — de semm iképpen sem érdekeltek a »szép-szabályos« kifejezéstelen arcok. Számára egyedül az volt szép, ami jellegzetes, tehát tartalmas, ami mögött egy ember gondolata, múltja, szenvedése, vagy öröme áll. Érett festői korszakinak népélet képein sem látunk »szén« parasztokat. Csak olyanokat. akiket egvrészt megviseltek a hétköznapok, a "nehéz munka, a kisoérz. a gondok — meg olyanokat, akiknek ünnepnapokon felenged a kedvük. arciátőkuk ilvenkor elevenebb, mosolyuk is átcsillan a vásárok aranyló borán... de azért ih-enkor sem tűnnek el arcukról a mélvebben ülő ráncok a szál körül, s a homlokon. Aba-Novák realista volt, nem vonta ki az életbH s nem tagadta le az arcokból sem a derű, sem a keservek nyomát. A magyar tajak arcát is erősen figyelte, azt nézte, hogy miképpen függ össze a tájnak a jellege az ott lakó nép jellegével. Másként látta az alföldi, másként a dunántúli, másként a Csík megyei parasztot. Amint a művészek arcában is azt kepgsíe, hogy az mit árul el az illető munkásságáról, életfelfogásáról, stílusáról, úgy a tájakat is szinte élőlényeknek tekintette, megfigyelte jellegzetességüket, s olyanformán ábrázolta őket. mintha az élő természet arcjátékát tolmácsolná. A nép-életképen kívül még egy másik világ foglalkoztatta erősen a képzeletét: a vándorkomédiásé. De nemcsak ázért, mert itt ecsetére való típusokat talált, s elevenen elbeszélhető jeleneteket, hanem azért is, mert jelképes témának találta azt, az élet kettős arcáról. A cirkuszporond és a mutatványok látszatpompája mögött ólálkodik a komédiás életnyomora, a vándorkocsik szegényebédje, a sápkóros gyerekek. erős izomzatú, de fáradt asszonyok, és nappal elnyűtt képű, este vigyorgó bohóc. E látszat vili ág mögött a második Világháború előtti évek nyomasztó korképe is áll. és annak a művésznek a figvelő szeme, aki ezt a kétarcú korképet jelképes témával is jellemezni akarja. Életének utolsó főműve volt az »Álarcfestő«, aki játékboltban készít maszkokat, de ezek a maszkok félelmetesek: nevetésük vigyor, komoly arcuk tragikus. S a gyerekek, akik kezükben tartják az álarcokat: döbbentek, mert megsejtik, hogy nem játékszer az, amit a mester készít. Világháború küszöbén állottunk. Az emberi arcon tükröződő gyötrelemnek, az egyetemes művészetben is párját ritkító ábrázolását adta Aba-Novák a jászszentandrási templom falképei közül a -Kárhozottakon«. Ifjúkori, kiállított grafikáinak drámai hangja itt tér vissza, itt ismerjük meg annak az Aba- Nováknak a legbensőbb, szomorú arcát, aki festményein oly ízes jókedvvel tudta előadni a vásári lacikonyhák hangulatát, a bor mellett: bölcsködést és danázást, s < kolbászillatban derűsre fordul« pletykálkodást. Akik Aba-Novákot hírből vagy vásárképeiről ismerték csak ezt a harsány tréfacsiná lót tartották emlékezetükben s ez a kép róla: egyoldalú Azért is fontos, életművénei értelmezéséhez helyes ismern azt a másik, súlyos gondolko dású, drámai érzésű fiatal mű vészt, akit pályakezdeténe rajzaiból most ismernek me a kaposvári múzeumban. B. Supka Magdala
