Somogyi Néplap, 1963. november (20. évfolyam, 256-279. szám)
1963-11-03 / 258. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1963. november t. BERTHA BULCSU: A porcelánfestő arra ébredt, hogy fázik, és nyirkos borzongások szaladnak a bokájától a tarkójáig. Kinyitotta a szemét, s a szürkés, derengő világosságban egy ponyvát látott a feje fölé feszülni, melyen tejfehéren világítottak az apró szakadások. A nagyobb réseken zajok csorogtak az arcára, hullámverés, láncnyikorgás, egy mozdony erőködő pöfögése, s folyton erősödő és halkuló szélzúgás. A porcelánfestő ekkor már tudta, hogy egy hajóban van, és ha megmozdul, azonnal bevágja a könyökét, s hogy a kemény uszonyszekrény másik oldalán egy lány alszik, aki a szokatlan helyzetben is csak szerelmét látja, és a hajnal nyirkos hűvösségét éppen úgy nem veszi tudomásul, mint a vonatok érthetetlenül közeli dübörgését A porcelánfestő hosszú percekig feküdt mozdulatlanul, és elrendezte magában a zajokat. Kikötő, vasúti rakpart, háromnégy méteres víz, alvó halászhajók, egy rokkant személyszállító, száradó hálók a párhuzamosan futó rudakon. Szu- nyogsziget, s balra is hajók, a Kantiki, egy kalóz, aztán az Álmom, majd egy rendőrhajó, s motorcsónak legalább ötven ... Fonyód. Panaszos madárhangok csavarodtak meg a víz felett, s belevesztek a szűrni nem akaró hullámverésbe. A porcelánfestő lassan a könyökére támaszkodott és óvatos mozdulatokkal a hajó végébe csúszott Félig könyökölve, félig fekve kioldott néhány kö^t a ponyva végén, s a lcútszenf nyílásban, melynek a fenekén laza bárányfelhős ég világított, felült Árbocok ringtak mindenütt tőlük jobbra is stárok és egy jolle, melyeknek az este még nyomuk sem volt A kikötőből indult egy két- árbocos vitorlás, éppen hogy csak megbillent a hatalmas szélben, és könnyedén kicsúszott a lehetetlenül szűk kikötőből. SZOT vagy HM hajó, gondolta a porcelánfestő, és másfelé nézett, mert a sziget fái mögött eltűnték a vitorlák. H ajnal volt négy óra lehetett, legfeljebb öt A mocorgásra a lány is felébredt. Álmos, vaksi kis szemeiben nem volt semmi harlekimi, legfeljebb egy kiskutyához hasonlított, amit elvesztettek az artisták. — Jó reggelt, Harlekin! — Első éjszaka a hajón... — mondta a lány, és mosolygott, otthonosan nyújtózkodott, mint aki elégedett és boldog. Nem volt sem szép, sem nőies, a testét eltakarták az ormótlan ruhadarabok. A porcelánfestő nézegette a szerelmesét, aztán nevetve megszólalt: — Csak azt tudnám, hogy miért hívlak én Harlekinnek? Ezen a hajón legfeljebb a mutatványosok kutyájához hasonlítasz. — Ez nem hajó, ez a »Harlekin Hotel« — mondta a lány, s ahogy nevetett, a szemében újra felbukkant a talányos szomorúság, és a porcelánfestőnek eszébe jutott, hogy Cezanne is festett egy Harlekint, s egy csomó hülyeség jutott még eszébe, és pillanatok alatt minden összekeveredett. A lány arca is elkomorult, s kicsit előrebillenve a vasúti rakpartra mutatott: — Nézd csak, egy embert kísérnek a rendőrök! A porcelánfestő hátrapillan- tatt, és látta, négy-négy kedvetlen rendőr között egy sovány artista arcú férfi lépked. Az artista arcú férfinak a hátán összezáródva, mereven lógott a keze, úgy tűnt, mintha csuklóban bilincs szorítaná. — Talán lopott valamit — Ékre hozzák.; s — A Szúnyogszigeten történhetett valami.:. — Motor vagy csónakügy lesz; A rendőrök rákanyarodtak a keskeny földsávra, ami összekötötte a szigetet a szárazfölddel. A szótlanságuk ijesztő volt. Néhány pillanatra eltűntek a bokrok mögött, aztán a parton, a hajók közvetlen közelében bukkantak fel, újra. Harlekin és a porcelánfestő meglepődtek. A rendőrök már nem fogták közre az artista arcú férfit. — Talán nem is bűnöző — vélekedett a porcelánfestő, és az arcán összeszaladtak a ráncok. — Akkor miért van bilincsben? — Biztos, hogy bilincsben van?... — Biztos ... Nézd csak, feszül a keze. A rendőrök odaértek az őrhajóhoz, és egyenként átmentek a hídon. Az artista arcú férfi követte őket, de a hídon megállt egy pillanatra. Visszanézett, aztán fél kézzel a korlátot érintve a hajóra lépett. — Mégsiincs megkötözve — csodálkozott a lány, és értetlenül a porcelánfestőre bámult. A z artista arcú férfi nem ment le a kabinba, mint a rendőrök, hanem a fedélzeten ácsorgott. A keze már újra hátul volt, és megbilincseltnek látszott. A rendőrök elindították a motort, aztán az egyik felbukkant egy pillanatra, eloldotta a hajót Az őrhajó elszakadt a parttól, aztán felgyorsulva, halk morajlással kisiklott az öbölből. — Furcsa volt az az ember... — tűnődött a lány. — Nagyon furcsa . . Leginkább egy éhező artistára emlékeztetett Szürke, csodálkozó arccal kuporogtak a hajó végében. Fáztak, A lánynak megremegett a szája. — Nem alhatnánk még egy keveset, Róbert? — kérdezte, s a lábát bedugta a ponyva alá. — Hideg van. — Igyunk wod'kát;;: — Wodkát iszunk, és betakarózunk a vitorlákkal — mondta a porcelánfestő, és előhúzott egy fénylő palackot. A lány nem szólt, csak átvette az üveget és felhajtotta. A fiú is ivott, aztán elrendezte a vitorlákat, beljebb csúszott, és helyre húzta a felhajtott ponyvát A mikor másodszor felébredtek, másfajta zajok keveregtek az öböl felett. Zsibongó zúgás áradt a hajóállomás felől, és éles, rikító zajok a szigetről. A ponyva alatt már meleg volt izzadtak. A porcelánfestő apró, ideges mozdulatokkal lefejtette magáról a vitorlát, és a fejét kíváncsian kidugta a ponyva alól. Az ég kék volt, de a viharos szél még kitartóan fújt Az egvik szomszédos hajón már szereltek, csattogott a félig felhúzott vitorla. Egy öregember közvetlenül a hajójuk végénél állt a parton, halat tisztított. Éppen a belső részeket akarta vízbe dobni, amikor a porcelánfestő odanézett. — Hé! Papa! Gondoljon a macskájára... — A macskámra — nézett föl csodálkozva az öregember, s egyik kezében a halat, a másikban a belső részeket és egy kést tartott. — Ha nincs macskája, akkor se dobálja ide a beleket, nincs kedvem napokig szagolni! Az öreg a sziget belseje felé ódalgott, de a sólya betonpereméről egy pillanatra még visz- szafordult. — Az éjszaka elsüllyedt egy hajó... Csak ennyit mondott, aztán bement a fák közé. A porcelánfestő meglepetten bámult az imbolygó öregember után. — Itt látható az ordító porcelánfestő — hallatszott a ponyva alatt, és a szavakat halk kuncogás kísérte. — Ide akarta dobálni a beleket — mentegetőzödtt a fiú. — Beleket a »Harlekin Hotel« elé. hallatlan — nevetett a lány, de még mindig a ponyva alatt, s csak percek múlva bukkant elő a feje, majd a vitorlába csavarodott., furcsán megvastagodott alakj», — Azt mondta, hogy az éjszaka elsüllyedt egy hajó... — Miért mondta? — Nem tudom, csaK úgy mondta. Ott állt a sólya betonszélén, és az egyik kezében halat, a másikban a kést és a belső részeket tartotta. — Bolondos öregember... Mikor indulunk, Róbert? — Ha gyöngül a szél... Vásárolnunk is kell. Megreggelizünk, aztán veszünk még egy üveg pálinkát, kenyeret, gyümölcsöt, s aztán majd meglátjuk. — Rendben. Nagyszerű kölyök vagy, és nagyon szeretlek ..; A porcelánfestő és szerelmese hosszasan reggeliztek, aztán pantraszálltak, és imbolygó léntekkel elindultak az üzletsor felé. Elosztották a munkát. A fiú pálinkát és kenyeret vett, a lány gyümölcsért állt sorba egy pavilon előtt. Megbeszélték, hogy a móló bejáratánál találkoznak. A porcelánfestő hamarabb végzett. A széltől zsibbadt platánfák alatt leült egy padra. H osszú percekig meredten figyelte a kikötőbe áramló vidám népet, mert úgy vélte, hogy szerelmese bármely pillanatban felbukkanhat. De a szerelmese még nem jött, és a figyelme kezdett meglazulná. Elkalandozott a pillantása egy-egy érdekes járású emlber uitán, csoportokat és vibráló színeket követett, aztán váratlanul a pad közvetlen közelében megfeneklett. Az egyik platánfa törzsének színes bádogitábla támaszkodott, és sárga betűkkel hirdette egy majomcirkusz műsorát. »EUROPA LEGNAGYOBB CSIMPÁNZMAJMA« — ezen a nagybetűs soron akadt meg először a pillantása. Aztán elkalandozott, de vonzotta már a színes tábla, és visszatért hozzá újra: »Majomparádé!« Előadás minden órában. A majmok bekötött szemmel járnak, sodronykötélen talicskát tolnak, egymásnak tapsolnak. Belépődíj felnőtteknek 6 forint, gyerekeknek 4 forint. Itt látható EUROPA LEGNAGYOBB CSIMPÁNZMAJMA is, melynek megtekintéséért nem kell külön fizetni.« A porcelánfestő a tábláról a tömegre nézett, aztán újra a táblára. Szemelgette a sárga betűket: »A majmok bekötött szemmel járnak, egymásnak tapsolnak...« De hirtelen ideges lett, mert úgy érezte, hogy az előbb, amikor a kikötőben áramló színes tömegre pillantott, magasan az emberek feje felett hin arakat látott úszni... Zöld hirtarakat, melyek lassan emelkedtek és süllyedtek, de a fejeket nem érintették. — Hülyeség... — mondta ki hangosan és felugrott. Á fák alatt ekkor megjelent Harlekin. Tántorogva jött, és egy idős asszony támogatta. — Vigyázzon rá, elájult — mondta az asszonny, aztán a lányt a majomcirkusz piros táblájával szemben, egy platánfához támasztotta, mint egy törött porcelámbaibát. — Semmi, már jobban vagyok — mondta a lány, és elengedte a fát. — Harlekin, de .... — A fénytől... Nagyon erős itt a fény... — A fénytől? .., Lehet... Képzeld, én meg az előbb úey éreztem, hogy a levegőben Ki- narak úsznak... Igyál egy kis pálinkát, felbontom. — Nem fontos... — De felbontom ..: Iszol egy korty pálnkát, aztán kiülünk a partra. A szél majd teljesen magadhoz térít — mondta a porcelánfestő, s a zsebkését gyors, rövid mozdulattal beleszúrta a parafába. A ’ányt már nem kellett: támogatni. Egymás mellett lépkedtek a part felé. A fiú lábalta a oálinkásüveget, és azt mondta' *— Ha ilyen ájulós vagy, mostanában nem merek veled elindulni... A vízparton megtorpantak. Nagy töméig állt a kishajó-kikötő nyikorgó cölöpéi mellett. Fojtott csend, és egy megbillent vitorlás árboc imbolygott felettük, melynek merevítőin hínárok lógtak. A hínárokat lobogtatta a szól. Megkerülték a tömeget, és megálltak a kanyarodó betonrakpart szélén. A kishajó-kikötőben egy 25- ös Wander-jolle lebegett, színültig vízzel. Az árbocán és a merevítőin fürtökben lógtak a hinarak. A hajó és a tömeg között közvetlenül a kikötő szélén, az artista arcú férfi állt, összegörnyedve. Nem cigarettázott, nem mozgott, csak állt mereven és a hajót bámulta. A szeme nagyon mélyen ült és vérágas volt a sarka. Zöld, kifakult trikó feszült szögletes vállára, s úgy tűnt, hogy soha többé nem fog megmozdulni. Aztán rendőrök jöttek, és a cölöpökön megerősítve a köteleket, kicsit megemelték a hajót. Így már látszott a száma és a felírása is. K ék Madár — mondta Harlekin, és belekapaszkodott a porcelánfestő karjába. A fiú nem szólt, csak állt a parton és figyelte a hajót, melynek az árbocán hinarak lobogtak. Amikor a rendőrök megerősítették a köteleket, az artista arcú férfi mégis megmozdult. Levetette a nadrágját és a trikóját, aztán bemászott a hajóba. Térdéig ért a víz. A rendőrök vödröt nyújtottak feléje, s az artista arcú szó nélkül elvette. Amikor először megmerítette a vödröt, és a vizet a Balatonba döntötte, a parton megkezdődött a suttogás. Többen az árbocra mutattak, és vízszintes vonalt húztak a levegőbe. Harlekin és a porcelánfestő kö2e>lebb mentek a tömeghez. A csoportosulás szélén három rendőr és egy matróz állt A matróz egy fiatal nőnek magyarázott — Ha egy hajónak megvan a kormánya és az árboca, nem kell vontatni... A rendőrök az imbolygó árbocot nézték és hunyorogtak a fénytől. A legmagasabb a fejét is ingatta, mintha sajnálnák a felborult hajót, vagy rokona lenne a kormányosnak. A porcelánfestő megszólította a magas rendőrt: — Elvtárs. Mi történ* ezekkel? — Nem lehet tudni... Talán egy pillanatra elengedték a kormányt — Mikor történt? — kérdezte a porcelánfestő és a matrózra nézett. — Még az este. Tamajnál borultak fel. A felesége bentfulladt — Amikor kitört a vihar? — Nem, később... Amikor kitört a vihar, leszereltek)... De aztán arra ment az egyik SZÓT-hajó és kötélre vette őket. Vontatás közben borultak fel. Sötét volt. A nő azonnal eltűnt... Egész éjszaka keresték, de hiába. _ Hajnalban aztán a SZOT-hajó ezt partra tette — mondta, és a fejével az artista arcú férfi felé intett. A férfi merte a vizet. Inas karja megfeszült a víz súlya alatt. Négy-öt vödör vizet kiöntött, aztán lihegve megállt, és az öböl olajos tükrére meredt. Ahogy fogyott a viz a kabinból, kiúsztak a könnyebb tárgyak. Ezeket kirakta a partra. De a víz szintje a hajóban nagyon lassan süllyedt. Az artista arcú férfi már halálosan kimerült. Tompa és erőtlen volt. csak félig élő, és csak félig ember. Az arcán megfeszült a bőr. homlokán vérzett egy horzsolás. K ésőbb egy másik vödör is megmerült a Kék Madár úszó fenékdeszkái között. Fekete felírás vol* rajta, verzál betűkkel: MAHART. A matróz emelgette. Beállt dolgozni az artista arcú férfi mellé. A hajó így sokkal gyorsabban emelkedett. Fokozatosan előkerültek az apróbb fémtárgyak is. Órák, öngyújtók, néhány szerszám, pénztárca. Sorban odarakták az TÉNAGY SÁNDOR SZEMÉRMES ADÓSOD VAGYOK Mit adjak cserébe, hogy fölismerni hagytad a szépség mélyebb értékeit, hogy magadról értem leszaggattad a felületesség karácsonyfadíszeit, hogy bátor reménnyel a világnak a szerelem immár fölmutathat — ? Mit adjak érted önmagámnak, hogy fölfogni és értékelni merlek, hogy kezeid kosárkáiból örömöm gyümölcsöt szüretelhet — ? A sejtekben ez a nyüzsgő elevenség nekedvaló, csupáncsak rád vonatkozik, a halálból tértem vissza hozzád eltévedt, ferde utakon. A halálból tértem vissza hozzád, s mindazt, mi bennem felhalmozódott, átadom majd, mint szemérmes adósod. emberek lába elé. Az egyik karórán fél tizenkettő volt, a másikon negyed egy. — Melyik lehetett az asz- szonyé? — tűnődött a porcelánfestő. — Amelyik félti zenkettökor állt meg — mondta a lány és közelebb hajolt az órához. — Miért? — Mert ő meghalt. — Az óra nem volt a kezén. A hajó állandóan emelkedett, és az árbocon lengő hi- nanak közelebb kerültek az éghez. Az arista arcú férfi még mindig hajlongott a vödörrel. A porcelánfestő megfogta a lány kezét és elhúzta: — Menjünk innen ... Nem bírom nézni, hogy az égen hinarak úsznak. Az öböl másik partján, a Szúnyogsziget mellett beszálltak a hajójukba. M ellettünk: már szerelt egy 50-es cirkáló. Szép mahagóni teste volt, s a fedélzetén két csoko- ládóbama és egy fehér márványtestű lány öltözködött Egy férfi az árbockötélen lógott. Erőlködve belehúzta a nagyvitorlát a niuttba. Néha megállt pihenni. Ilyenkor a Kék Madár megbillent árbocára nézett. Amikor egészen felhúzta a vitorlát, és az csattogva kavargóit a szélben, átkiáltott a porcelánfestő hajójára: — Mi történt azzal a Joliéval? — Borultak, a nő meghalt... — Megtalálták? — Még nem. — Szép kis vihar... Legalább nyolc hulla úszkál a Balatonban ... — Hallod, Jocó? a jollé is elvesztette egyik utasát. Középtermetű, izmos férfi jelent meg a kajüt ajtajában. Fehér pantallóban volt és kék pulóverben. Végigment a fedélzeten, aztán a horgonyláncot lassan megemelte. Már zör- gött a kezében a lánc, amikor hátraszólt: — A déli parton szép fogása lesz a halászoknak ... Bort vettetek? A porcelánfestő megvárta, míg a cirkáló kifutott, aztán elővette a távcsövet, és a Kék Madárra szegezte. A matróz még mindig dolgozott a vödörrel, de az artista arcú férfi már csak állt mellette, és bámulta a vizet. Az arcán mély, mozdulatlan törések látszottak. Végletes arca volt A feje felett világoskék ég feszült, a zöld zászlók lobogtak a hajóján. A porcelánfestő ledobta a távcsövet. A vize* nézte, melyen apró örvények kavarogtak még, és iszapcsomók, melyeket a cirkáló féltépett a horgonyával. Aztán letette a napszemüvegét, és felhajtotta a pálinkásüveget. Mohón és kitartóan ivott. — Róbert! Mit csinálsz?! — Iszom... — mondta, aztán felállt, kioldotta a vitor- lapöteleket. A lany értetlen szomorúsággal kuporgott a hajó fenekén. A porcelánfestő felhúzta a vitorlákat, és nekifeszült a horgonyláncnak. Kiemelte, gyors, hajlongó mozdulatokkal lemosta róla az iszapot, aztán összecsukta. Egy pillanat múlva már a kormány mellett ült, s a kezében megfeszültek a vi- torlakötelek. A hajó megdőlt, barázdát húzott az öböl olajos, iszapos vízére. —- Azt mondtad, nem indulunk el, amíg a vihar tart. — — El kellett indulnunk. — Miért? — Mert félek ..; Állandóan az artista arcú férfit látom, és a vizes himarakat, melyek az égen úsznak. Akkor is ezt látom, ha nem nézek oda... Ha most nem indulunk el, akkor elvesztem a biztonságomat. Aztán egy rossz mozdulat, és az ember hajóján hínárszala- gok lobognak ... A víztől nem szabad félni. — Ha megyünk, akkor nem látod az artista arcú férfit? — Akkor is látom. Nem értesz, Harlekin... Minden ősz* szekeveredik bennem ... Reggel Cezannera gondoltam, aztán láttam egy piros táblád melyen a majpmcirkusz hirdette a műsorát. Aztán elájultál, a kikötőiben pedig megjelenik az elsüllyedt hajó és kormányosa. Az artista arcú férfinak összeroppantan is dolgozni kellett, és megdöbbentett, hogy tudott dolgozni. Egy nő meghalt, és az élet megy tovább. A cirkáló utasai megszámolták a hullákat, aztán felvették a horgonyt. Aa őrhajó már újra az öbölben van, a rendőrök csónakázókat vizsgáztatnak a ponton mellett ... Én meg az artista arcú férfit látom, és a hínárokat, melyek örvénylenek az égen. A porcelánfestő hajója erősen megdőlt, a vitorlák csaknem a vizet érték. Gyors mozdulattal kiült a szél feletti oldalon a deckre, azán fordított a kormányon, mert a hajó cirkálószakaszba ér. — Az artista arcú férfit és a majomcirkuszt, külön lehet választani... Nem így van, Róbert? — szólalt meg a lány, és a porcelánfestőre nézett mereven. — Nem tudom — mondta a porcelánfestő —, vedd át az orrvitorla kötelét, fordulunk. A vitorlák meglobogak, aztán megdagadva az ellenkező oldalon hajtottak a vízre. — A vízbe fúlt nőre gondolsz? — Nem gondolok semmire! Húzd meg a kötelet, mert lobog a vitorla. — Az artista arcú férfi ... Jobbra a kikötőn... Minket néz az artista arcú férfi... Róbert, mindenki minket néz a kikötőn. — Nem érdekel! Húzd meg a kötelet! Még két forduló, és ki erezünk a kikötőből. A parton álldogáló emberek érdek1 ődve nézték, hory a súlytalan, könnyű kis vitorlás hogyan lavíroz a szűk kikötőben. Né- hányan még azt is látták, hogy a nyílt vízen megtánto- rodott. és roll ázva küszködött a hullámokkal. Amikor aztán belefeküdt az orkán szerű szilbe, és e’rohant a távoli kák partok felé, nem nézték tovább.
