Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)

1963-10-20 / 246. szám

NÉMETH FERENCs íí sz volt, korán alkomyo- fl dott, és ahogy a sö­tétség átsurrant az utcákon, nyomában hideg le­hellet áradt. Elment a kedvem a téníergéstől, unni kezdtem a kirakatokat mindenféle an­gol meg francia szövetjeikkel, bosszantottak az olasz méter­áruk is a szegélyükbe szőtt M AR-ZOTTO-féli ratukkal együtt Egyáltalán nem volt kidobni való pénzem, nem ám a mindenit, még arra sem, hogy mindent félrerúgva be- lezárkózzam a munkába. Mit csinálhat ilyenkor az ember? Azt gondoltam először, hogy hazamegyek. De minek? — mondtam aztán. Mert azt tudni kell, hogy olyan veszett természetem van: ha nincs a zsebeimbe gyűrve valami pénz, holmi ügyefogyott kisebbren­dűségi érzésem van és képte­len vagyok írni. Legjobb lesz tehát, ha elmegyek valahová. Persze, ha unatkozik az em­ber, eszébe jutnak a nők is. Épp arrafelé mentem, ahol egy ismerősöm felesége lakott azaz már nem is tudom pon­tosan: az asszony volt koráb­bi ismerősöm vagy a férj. Tény, hogy a férj disszidált pedig igen jól élt itthon, re­mek munkája volt, fiatalon egy kutatóintézetbe került, mert nagyon tehetségesnek tartották, pedig még be sem dolgozta magát a szakmájába. Fiatal és kalandos természete volt, nagyon szerette a pénzt, a nőket és a változást. Azt hi­szem, más oka nem is volt, hogy disszidáljon. No, de nem is róla van szó. E z az asszony nagyon unatkozott egyedül, vagy talán nem is unatkozott, mert dolga lehe­tett elég, de olyan természete volt, hogy mindig mellette kellett volna állni valakinek, aki gyöngéd hozzá és ő abban a tudatban lehet, hogy soha sincs egyedül. Egyszóval egyé­niségében megsértett gyerek maradt, akinek fáj az elha- gyottság. Korán ért sérelmek­ből maradt ez az érzékenység és olyan volt, hogy amikor gyötrődött eüihagyatottsága miatt, ugyanokkor jó is volt számára és kielégülést hozott a gyötrődés. És vajon feltéte­lezne tjük-e, hogy mivel ilyen elhagyatott természete lett, éppen ezért lett is elhagyatott újra és újra? Elég az hozzá, az asszony gyakran hívott, hogy látogas­sam meg. A dolog egy ártat­lan és véletlen találkozással kezdődött a Várpiac eszpresz- szó teraszán, ahol egy bará­tommal volt találkám és aki­nek az asztalánál ott ült az asszony is. Ugyanaznap este hosszan elbeszélgettünk az említett presszóban: meg kell azonban jegyeznem, ezt a ta­lálkozást távolról sem vélet­lennek gondolom, mivei az asszony ugyanazt a klubot ke­reste fel, ahova késő délután járni szoktam. Én azonban nem éltem a felkínálkozó al­kalommal, amiért aztán egyes barátaim hülyének tartottak. D e most mivel éppen a ház előtt mentem el, amelynek negyedik emeletén lakik —• a címet ugyanis több ízben megadta —, hirtelen ötlettel bekanyarod­tam a lépcsőházba. Felkapasz­kodtam a lépcsőház tetejéig és csengettem. Az ajtón rézki­lincs volt és rézfedelű, kívül­ről rézráccsal fedett kukucs­káló. Hangos ujjongással tárta ki az ajtót és igen közvetlen közelségben kísért a szobájá­ba. A lakás ugyanis társbér­let, ami nem ritkaság és elég­gé elcsépelt téma, úgyhogy én most nem is kívánom ecsetel­ni a szomszéd szobában füle­lő és sóhajtozó öregasszony­hoz való viszonyát. A szoba elég tágas volt; a sarokban kandalló, az oldalfalnál az egyik rekamié, a másik az ablak alatt, szemközt a kom­binált szekrény. A szoba kö­zepén ebédlőasztal állt, ezen dúdolta a rádió az éppen di­vatos dalt, kétségbeesetten is­métlődő refrénjével: »ahogy lesz, úgy lesz, bárhogy lesz, úgy lesz.« Az asztal mellett ült a kis­lány, éppen a leckéjét csinál­ta, nyolcéves lehetett. öt hagyta emlékül maga után a férj. Az asszony hellyel kínált és beszélgettünk. Mondanom sem kell, hogy a kislány folyton közbecsiripelt, anyja meg minduntalan leintette szégyen­kezve, holott nekem határo­zottan szimpatikus volt az a naivan őszinte gyermeki fe­csegés. Látszott a kislányom, mennyire kikívánkozik belőle mindez, és jólesik, hoigy egy férfinak is elmondhatja; egy­hangú és fülledt volt körülöt­te itthon a légkör; hiányzott az apa. E gy idő után azonban únmi kezdtem az asz- szony fecsegését, sőt visszataszított. Előbb férje hol­es hogylétéről számolt be, fényképeket mutatott, ahol a mutatós kocsik mellett és — bennem — a hervadás érze­tét keltő nők oldalán sütkére­zett fürdőnadrágban, tenisz­nadrágban, sportöltönyben vagy szmokingban, és ilyen megjegyzésekkel fűszerezte: — Mindig nagy szoknyava­dász volt a Bébi... — vagy pedig: — Ez a legújabb nője a disznónak — de ezt adisz- nót érzéki, mondhatnám kéjes nevetéssel kísérte. — Bébi? — gondoltam i— solyemfiúsko- dásból éldeleg. S nem lehet tudni, vájom azok a szoknyák, pulóverek, divatos ruhák és téli-, tavaszikabátok — me­lyeket férje utóbbi időben vá­ratlanul megeredt küldemé­nyeiből mutatott — nem a hölgyek tudtával vagy tudta nélkül garderobjukból kike­rült ajándékok-e? Na és a finom és raffinált célzások a szerelemre, amelyeket jobb nem részletezni nyomtatásban részben ingereltek, mert már el voltam szánva az esti part­ner szerepének végigjátszásá­ra, ugyanakkor azonban en­nél sokkal erősebben felka­varták a gyomrom. Mit be­szél ez itt nekem folyton ar­ról— a kislány előtt leplezett célzásokba csomagolva —, hogy mit és hogy, hogy és mint csinálta ért meg art a Bébivel. Az ördög vigye a Bé­bit oda, ahol van, én nem Bé­bi vagyok, kérem tisztelettel. S ha egyáltalán akarunk va­lamit ma este, kapcsoljuk ki a Bébit egyszer s mindenkor­ra, amint ő kikapcsolta magát innen. Eh, ha ez így megy to­vább, a nyáron operált epém rögtön felfordul s megyek is­ten hírével innen. Ezért gyor­san egy ajánlatot tettem: — Tulajdonképpen én azzal a céllal jöttem föl, hogy meg­hívjam egy üveg sörre. Először szabadkozott, s csak akkor kapcsoltam, hogy a gyerek előtt játssza meg ma­gát, amikor a kislány kezdte rábeszélni, hogy bátran men­jen el, jót is tesz neki, ha szórakozik egy kicsit, majd ő szépen lefekszik egyedül és minden igazán rendben lesz otthon. Most már nem sokat kérette magát, de kijelentet­te, hogy sort nem iszik. — Jó — mondom —, hát mit iszol? — Bort. *— Jó — mondom —, de nincs annyi pénz nálam. Ugyan, hát mit képzelek én, mondta erre, nem is úgy gon­dolta art ő, hogy helyette is ési fizessek, el sem fogadná idegen férfitől, mivel ő fér­jes asszony, és majd ad pénzt, hogy a részét én fizessem, mert viszont mirt gondolnának, ha 5 fizetne. Különben is ő bizonyára többet keres, amel­lett a csomagokból is eladott egyet-mást és így tovább. Jó, gondoltam, ha így állunk, sem­mi akadálya. r töltözött. Addig nekem be kellett fognom a szememet. Természe­tesen megnéztem az ujjaim között. Sárga pulóvert húzott, de ez nem tetszett a szürkéskék szoknyával. Aján­lottam, hogy azt a kék puló­vert vegye fel, amelyet imént mutatott a Bébi egyik cso­magjából. (Határozottan ilyen pulóver volt azon a szőkére festett hervatag nőn, akivel a Chevrolet mellett állt a ké­pen Nizzában.) Újra be kel­lett fognom tehát a szemem. Lehúzta a sárga pulóvert. Csipkés nylon kombinéban volt, melltartó nélkül. Karjai izmosán telt formákat mutat­tak, melle nem túl nagy, de jó erős és dereka vékony és kemény, lefelé mintha alma függne róluk. A szoknya eny­hén feszült. A kék, enyhén pasztellzöld pulóver pompásan állt branzbamna hajához. Föl­csatolt valami láncot, melyen egy Ápisz jel és bőségszarú volt, aztán kijelentette, hogy kész. Közeli vendéglőbe vittem, mert már untam a sok gyalog­lást. Hely persze nem volt. Egy öregúr hívott az asztalához bennünket. Rendeltem, töltöt­tem a palackból, és egészségére kívántam az öregnek, aki há­lából elmondta, hogy európai klasszisú birkózó volt egykor. Art kérdezte, talán egyetemis­ták vagyunk? Mondtam, hogy nem. Az asszony persze locsi- fecsi módon kitál?’*"' hogy az 5 ura — a Bébi - w, és hogy én — mondta 6 — az ura legjobb barátja voltam. Kis túlzás, de mindegy. Az öregúr udvariasan átsiklott a zavaró szituáción, bér kissé csalódott, hogy nem vagyunk egyetemisták. Később, hogy a szomszéd asztal üres lett, át­ültünk oda. Egy óra múlva elfogyott a bor, fizettem a kapott ötvenes­ből — fele megmaradt, art mondta, tegyem él a következő alkalomra. Legjobban esett volna rögtön megmondanom, hogy következő alkalom nem lesz. De ez lehetetlen volt, már indultunk is, és az utcán fe­lém nyújtotta magát. Kicsit boros voltam, és csak tompán a gátlások. Min- csókolóztam vele, de nem esett jól, és csak az va- meg, ahogy hozzám ta- jipadt a ruhán keresztül. A ke- )zem automatikusan bolyongott )végig rajta, de hirtelen azt ) mondta: — Ne itt az utcán, ez ) ízléstelen, van lakásom is... ? -» «-iközben fölmentünk, j JY1 szüntelen nevetett a { bortól, én meg — ab­fban az időben kezdhettem el fhízni, fogalmam sincs mitől lij. Hwierkievicz Hóbeit: Xóikép vázlat '^azon a koszton — szuszogtam ! a lépcsők miatt. Ráadásul nem tudta kinyitni az ajtót, mert nem hozott kulcsot. Hosszan, majd folytonosan csöngetett, aztán lármásan zörögni kezdett, végül meg is rugdosta az aj­tót; erre persze fölébredt a kis­lány. Nekem már spiccesen is égnek állt a hajam, amikor be­mentünk, a kíváncsi öregasz- szony is kidugta az orrát a másik ajtón. A kislány vissza­bújt az ágyába és szuszogott, ő pedig átölelt, mint a rák, hát­rálva a rekamié felé. Valahogy eloltottam a villanyt, mert ré­mes volt a jelenet a kislánnyal egy szobában, és a rekamién feküdtünk. A szoba imbolyog- va forogni kezdett körülöttem, Tudnánk vagy tudnák? az eredeti toldalék a -nők, Gyakran fordulnak hoz­zánk azzal a kérdéssel, mi _ az oka, magyarázata, hogy némelyek art írják és mond­ják: Vácott, Győrött, Pé­csett, pedig szerintük így vol­na helyes: Vácon, Győrben, Pécsen. Mások meg art fur­csállják, hogy az általuk megszokott tudniuk, látniuk kell igealak helyett némelyek ezt írják: tudniok, látniok kell. Ilyenkor meg szoktuk magyarázni, hogy rossz úton jár, aki ezeket a nyelvi je­lenségeket a jó és a rossz jel­zővel akarja ellátni: egyálta­lán nem lehet arról szó, hogy csak az egyik jó s a másik rossz, kerülendő. Stiláris, hangulati különbség van köz­tük: a Győrött, Vácott, Pé­csett, valamint a látniok, tud­niok a régiesebb, a kissé vá­lasztékosabb forma, a Győr­ben, Vácon, Pécsen, látniuk, tudniuk pedig a köznapibb, a megszokottabb. De egyikre se mondhatjuk, hogy csak az a jó, a helyes. Aki persze csak az egyiket ismeri, könnyen esik abba a tévedésbe, hogy a másik rossz, helytelen, minthogy neki valóban szo­katlan, furcsa az a nyelvi forma. Mostanában a tárgyas ra­gozásnak egy a beszélt nyelv­ben ma már valóban ritka formáján akadt fenn több le­vélírónk is. Mi az a tudhat­nák, olvasnák, kérdezi az egyik, s úgy gondolja, vala­mi régi furcsaság föléleszté- se, amely talán a múlt szá­zad nagy pátoszú szónokla­taiban divatozott. Hogy en­nek az igealaknak a pontos használatát nem nagyon is­meri, kiderül levelének a kö­vetkező részéből: »Lehet, hogy húsz év múlva így be­szélünk majd: Fiam, kár, hogy nem mentünk moziba, igaz, még elmehetnek.« Mint tudjuk, a magyar ige­ragozás a megfelelő ragokkal jelzi, hogy az igének van-e határozott tárgya, vagy nincs. Kérek egy könyvet, kérem a könyvet, kérsz egy könyvet, kéred a könyvet, kérnék egy könyvet, kérném a könyvet. A feltételes mód többes szám első személyében ez a kü­lönbségtétel így mutatkozik szabályosan: kérnénk egy könyvet, kórnők a könyvet. Csakhogy ez a különbségté­tel, tehát a kérnénk és a kémők kettősség már úgy­szólván teljesen eltűnt a be­szélt nyelvből. A határozott tárgyra is az alanyi ragozás­sal utalunk: kérnénk egy könyvet, kérnénk a könyvet. A régi, szabályos formát visszaállítani ma már igen nehéz, sőt lehetetlen volna. Nyelvjárásaink nagyobb ré­szében nem él már ez a megkülönböztetés. Tudomá­sul kell vennünk, hogy a várnák, kémők a választékos, sőt esetenként a régies stí­lusba vonult vissza. Ezt ál­lapítja meg róluk minden nyelvtan az utóbbi évtized­ben. Rácz Endre és Takács Etel Kis magyar nyelvtanában ért olvassuk: »A tárgyas ragozás többes szám 1. személyében V-nők; pl. (mi őt) vár nők, (mi őt) kér nők. Ezt az ige­alakot a mai köznyelvből szinte teljesen kiszorította az alanyi ragozásnak megfelelő alakja: vár nánk, kér né nk. Mindamellett a -nők, -nők végű alakok sem helytelenek, s főleg a választékos tudomá­nyos stílusban ma is sűrűn felbukkannak.« Érdekes az új akadémiai nyelvtan állás- foglalása: »A várnák, kémők típusú igealak... a mai iro­dalmi és köznyelvben egyál­talán nem egyedül helyesnek tartható, uralkodó alak. A köznyelvben már sokkalta szokásosabb helyette a vár­nánk, kérnénk típus, s ha például amazt üzemi terme­lési értekezleten használja valaki, keresetten hat; gyak­ran össze is keverik emiatt a kétféle ragozást.« (A mai magyar nyelv rendszere I. köt. 44. lap.) Valóban szinte naponként hallunk, olvasunk példákat a kétféle igeragozás össze- tévesztésére. Előbb idézett levélírónk is elmehetnák-öt ír, pedig ez képtelenség, csak az elmehetnénk a jó, hiszen nincs határozott tárgya, sőt nem is tárgyas ige. Égy má­sik levélben azt olvasom: Szeretnők tisztázni egy ügyet. Nagyon finoman akarták ma­gukat kifejezni a levélírók. Az Esti Hírlapban meg ép­pen a magyar nyelvre ügyel­nek ilyen furcsa stílusban: »Jó volna, ha jobban vigyáz­nák a magyar nyelvre« (1960. márc. 4.). Talán mondanom sem kell, hogy ilyen esetben vigyáznánk-ot ír, aki való­ban vigyáz. De ami még érdekesebb s még jobban mutatja ennek az igealaknak mai helyzetét, is­meretének fokát: sokan nem a kétféle igealakot cserélik fel egymással, hanem a ket­tőből egy harmadikat csinál­nak: a várnák és a várnánk így öszvérül: várnánk. »Szí­vesen várnánk máskor is elő­adásra« — hallottam nemrég az invitálást. De írásból is idézhetek: »Megkérdezhet­nünk az igen tisztéit lord és más urakat, szíveskedjenek egy kicsit az angol és a gyar­mati népek szenvedéseit eny­híteni ...« (Népszabadság 1958. akt. 26.). S aki látta a Válás olasz módra című fil­met, arra is emlékezni fog, hogy a feleség ezt mondja férjének: »Ugye, mi is elher- vadnónk.« Nem tudni per­sze, kinek a hibájából hang­zott el ez a furcsaság. Ezek után jó lélekkel csak art ajánlhatjuk mindazok­nak, akik nem tudják bizto­san megkülönböztetni ezt a kétféle igealakot, hogy in­kább mondják és írják min­dig bátran azt, hogy várnánk, látnánk, szeretnénk, hiszen ezeket már a tárgyas rago­zásban is teljesen jónak érez­zük. így elkerülhetik a té­vedést és — a nevetségessé válást. Dr. Lőrincze Lajos kandidátus, az MTA Nyelvtudományi’ Intézetének osztályvezetője _____________ J é s mintha az arca is hullámo­kon táncolt volna, lent, majd fölöttem láttam. És közben egyre inkább úgy éreztem, mintha valahonnan fölülről, a szoba sarkából nézném magun­kat, és ez az érzet annyira el­hatalmasodott, hogy egész va­lószínűtlennek éreztem helyze­tem és közelségét, és kijóza­nodtam belé. Most már aztán a visszás érzés az egész szere­pet lehetetlenné tette számom­ra és világosan éreztem, hogy mindenáron el kell mennem tüstént. Ráadásul a gyomrom is kavargóit, hányingert érez­tem, talán csak hisztériás je­lenség volt, de határozott pa­rancs. Felkeltem onnan és ta­pogatózva kisiettem a WC-be, felkattintottam a villanyt, és azt kérdeztem: mit is csinálok én most majd tulajdonképpen? Visszamentem és mondtam, hogy nagyon fáj az epém, való­színűleg utolér a roham, azon­nal orvosságot kell bevennem. — Menjek orvosért? — Dehogyis — mondtam —, otthon az orvosságom. — Elkísérjelek? — Ugyan, éjszaka s egyedül kelljen visszajönnöd __ — De hátha rosszul leszel? — Rosszabbul aligha leszek — mondtam, miközben sebe­sen öltöztem. Pongyolát kapott magára* hogy kiszaladjon velem a lép- csőházba, és meg akarta gyúj­tani a villanyt. De én rátettem a kezem a kapcsolóra, és nem engedtem. Egyenletes szuszo- gás hallatszott a másik reka­mié felől, de elviselhetetlen lett volna, ha a fényre kinyitja a szemét a kislány. — Hagyd — mondtam —, hagyd kérlek, megyek... R ohant utánam, és a kor­látra könyökölve nézett le mindaddig, míg a kapualjhoz nem értem. És köz­ben a fejemben zakatolt vala­mi mondat, nem is tudom mi­kor mondta, miközben kikísért, hogy ne gondoljak róla semmi rosszat, mert ő a Bébit szereti, és rajta kívül nem is volt még senkié. De ezt az utóbbit talán nem is mondta, csak nekem jutott így eszembe?

Next

/
Thumbnails
Contents