Somogyi Néplap, 1963. október (20. évfolyam, 229-255. szám)
1963-10-20 / 246. szám
NÉMETH FERENCs íí sz volt, korán alkomyo- fl dott, és ahogy a sötétség átsurrant az utcákon, nyomában hideg lehellet áradt. Elment a kedvem a téníergéstől, unni kezdtem a kirakatokat mindenféle angol meg francia szövetjeikkel, bosszantottak az olasz méteráruk is a szegélyükbe szőtt M AR-ZOTTO-féli ratukkal együtt Egyáltalán nem volt kidobni való pénzem, nem ám a mindenit, még arra sem, hogy mindent félrerúgva be- lezárkózzam a munkába. Mit csinálhat ilyenkor az ember? Azt gondoltam először, hogy hazamegyek. De minek? — mondtam aztán. Mert azt tudni kell, hogy olyan veszett természetem van: ha nincs a zsebeimbe gyűrve valami pénz, holmi ügyefogyott kisebbrendűségi érzésem van és képtelen vagyok írni. Legjobb lesz tehát, ha elmegyek valahová. Persze, ha unatkozik az ember, eszébe jutnak a nők is. Épp arrafelé mentem, ahol egy ismerősöm felesége lakott azaz már nem is tudom pontosan: az asszony volt korábbi ismerősöm vagy a férj. Tény, hogy a férj disszidált pedig igen jól élt itthon, remek munkája volt, fiatalon egy kutatóintézetbe került, mert nagyon tehetségesnek tartották, pedig még be sem dolgozta magát a szakmájába. Fiatal és kalandos természete volt, nagyon szerette a pénzt, a nőket és a változást. Azt hiszem, más oka nem is volt, hogy disszidáljon. No, de nem is róla van szó. E z az asszony nagyon unatkozott egyedül, vagy talán nem is unatkozott, mert dolga lehetett elég, de olyan természete volt, hogy mindig mellette kellett volna állni valakinek, aki gyöngéd hozzá és ő abban a tudatban lehet, hogy soha sincs egyedül. Egyszóval egyéniségében megsértett gyerek maradt, akinek fáj az elha- gyottság. Korán ért sérelmekből maradt ez az érzékenység és olyan volt, hogy amikor gyötrődött eüihagyatottsága miatt, ugyanokkor jó is volt számára és kielégülést hozott a gyötrődés. És vajon feltételezne tjük-e, hogy mivel ilyen elhagyatott természete lett, éppen ezért lett is elhagyatott újra és újra? Elég az hozzá, az asszony gyakran hívott, hogy látogassam meg. A dolog egy ártatlan és véletlen találkozással kezdődött a Várpiac eszpresz- szó teraszán, ahol egy barátommal volt találkám és akinek az asztalánál ott ült az asszony is. Ugyanaznap este hosszan elbeszélgettünk az említett presszóban: meg kell azonban jegyeznem, ezt a találkozást távolról sem véletlennek gondolom, mivei az asszony ugyanazt a klubot kereste fel, ahova késő délután járni szoktam. Én azonban nem éltem a felkínálkozó alkalommal, amiért aztán egyes barátaim hülyének tartottak. D e most mivel éppen a ház előtt mentem el, amelynek negyedik emeletén lakik —• a címet ugyanis több ízben megadta —, hirtelen ötlettel bekanyarodtam a lépcsőházba. Felkapaszkodtam a lépcsőház tetejéig és csengettem. Az ajtón rézkilincs volt és rézfedelű, kívülről rézráccsal fedett kukucskáló. Hangos ujjongással tárta ki az ajtót és igen közvetlen közelségben kísért a szobájába. A lakás ugyanis társbérlet, ami nem ritkaság és eléggé elcsépelt téma, úgyhogy én most nem is kívánom ecsetelni a szomszéd szobában fülelő és sóhajtozó öregasszonyhoz való viszonyát. A szoba elég tágas volt; a sarokban kandalló, az oldalfalnál az egyik rekamié, a másik az ablak alatt, szemközt a kombinált szekrény. A szoba közepén ebédlőasztal állt, ezen dúdolta a rádió az éppen divatos dalt, kétségbeesetten ismétlődő refrénjével: »ahogy lesz, úgy lesz, bárhogy lesz, úgy lesz.« Az asztal mellett ült a kislány, éppen a leckéjét csinálta, nyolcéves lehetett. öt hagyta emlékül maga után a férj. Az asszony hellyel kínált és beszélgettünk. Mondanom sem kell, hogy a kislány folyton közbecsiripelt, anyja meg minduntalan leintette szégyenkezve, holott nekem határozottan szimpatikus volt az a naivan őszinte gyermeki fecsegés. Látszott a kislányom, mennyire kikívánkozik belőle mindez, és jólesik, hoigy egy férfinak is elmondhatja; egyhangú és fülledt volt körülötte itthon a légkör; hiányzott az apa. E gy idő után azonban únmi kezdtem az asz- szony fecsegését, sőt visszataszított. Előbb férje holes hogylétéről számolt be, fényképeket mutatott, ahol a mutatós kocsik mellett és — bennem — a hervadás érzetét keltő nők oldalán sütkérezett fürdőnadrágban, tenisznadrágban, sportöltönyben vagy szmokingban, és ilyen megjegyzésekkel fűszerezte: — Mindig nagy szoknyavadász volt a Bébi... — vagy pedig: — Ez a legújabb nője a disznónak — de ezt adisz- nót érzéki, mondhatnám kéjes nevetéssel kísérte. — Bébi? — gondoltam i— solyemfiúsko- dásból éldeleg. S nem lehet tudni, vájom azok a szoknyák, pulóverek, divatos ruhák és téli-, tavaszikabátok — melyeket férje utóbbi időben váratlanul megeredt küldeményeiből mutatott — nem a hölgyek tudtával vagy tudta nélkül garderobjukból kikerült ajándékok-e? Na és a finom és raffinált célzások a szerelemre, amelyeket jobb nem részletezni nyomtatásban részben ingereltek, mert már el voltam szánva az esti partner szerepének végigjátszására, ugyanakkor azonban ennél sokkal erősebben felkavarták a gyomrom. Mit beszél ez itt nekem folyton arról— a kislány előtt leplezett célzásokba csomagolva —, hogy mit és hogy, hogy és mint csinálta ért meg art a Bébivel. Az ördög vigye a Bébit oda, ahol van, én nem Bébi vagyok, kérem tisztelettel. S ha egyáltalán akarunk valamit ma este, kapcsoljuk ki a Bébit egyszer s mindenkorra, amint ő kikapcsolta magát innen. Eh, ha ez így megy tovább, a nyáron operált epém rögtön felfordul s megyek isten hírével innen. Ezért gyorsan egy ajánlatot tettem: — Tulajdonképpen én azzal a céllal jöttem föl, hogy meghívjam egy üveg sörre. Először szabadkozott, s csak akkor kapcsoltam, hogy a gyerek előtt játssza meg magát, amikor a kislány kezdte rábeszélni, hogy bátran menjen el, jót is tesz neki, ha szórakozik egy kicsit, majd ő szépen lefekszik egyedül és minden igazán rendben lesz otthon. Most már nem sokat kérette magát, de kijelentette, hogy sort nem iszik. — Jó — mondom —, hát mit iszol? — Bort. *— Jó — mondom —, de nincs annyi pénz nálam. Ugyan, hát mit képzelek én, mondta erre, nem is úgy gondolta art ő, hogy helyette is ési fizessek, el sem fogadná idegen férfitől, mivel ő férjes asszony, és majd ad pénzt, hogy a részét én fizessem, mert viszont mirt gondolnának, ha 5 fizetne. Különben is ő bizonyára többet keres, amellett a csomagokból is eladott egyet-mást és így tovább. Jó, gondoltam, ha így állunk, semmi akadálya. r töltözött. Addig nekem be kellett fognom a szememet. Természetesen megnéztem az ujjaim között. Sárga pulóvert húzott, de ez nem tetszett a szürkéskék szoknyával. Ajánlottam, hogy azt a kék pulóvert vegye fel, amelyet imént mutatott a Bébi egyik csomagjából. (Határozottan ilyen pulóver volt azon a szőkére festett hervatag nőn, akivel a Chevrolet mellett állt a képen Nizzában.) Újra be kellett fognom tehát a szemem. Lehúzta a sárga pulóvert. Csipkés nylon kombinéban volt, melltartó nélkül. Karjai izmosán telt formákat mutattak, melle nem túl nagy, de jó erős és dereka vékony és kemény, lefelé mintha alma függne róluk. A szoknya enyhén feszült. A kék, enyhén pasztellzöld pulóver pompásan állt branzbamna hajához. Fölcsatolt valami láncot, melyen egy Ápisz jel és bőségszarú volt, aztán kijelentette, hogy kész. Közeli vendéglőbe vittem, mert már untam a sok gyaloglást. Hely persze nem volt. Egy öregúr hívott az asztalához bennünket. Rendeltem, töltöttem a palackból, és egészségére kívántam az öregnek, aki hálából elmondta, hogy európai klasszisú birkózó volt egykor. Art kérdezte, talán egyetemisták vagyunk? Mondtam, hogy nem. Az asszony persze locsi- fecsi módon kitál?’*"' hogy az 5 ura — a Bébi - w, és hogy én — mondta 6 — az ura legjobb barátja voltam. Kis túlzás, de mindegy. Az öregúr udvariasan átsiklott a zavaró szituáción, bér kissé csalódott, hogy nem vagyunk egyetemisták. Később, hogy a szomszéd asztal üres lett, átültünk oda. Egy óra múlva elfogyott a bor, fizettem a kapott ötvenesből — fele megmaradt, art mondta, tegyem él a következő alkalomra. Legjobban esett volna rögtön megmondanom, hogy következő alkalom nem lesz. De ez lehetetlen volt, már indultunk is, és az utcán felém nyújtotta magát. Kicsit boros voltam, és csak tompán a gátlások. Min- csókolóztam vele, de nem esett jól, és csak az va- meg, ahogy hozzám ta- jipadt a ruhán keresztül. A ke- )zem automatikusan bolyongott )végig rajta, de hirtelen azt ) mondta: — Ne itt az utcán, ez ) ízléstelen, van lakásom is... ? -» «-iközben fölmentünk, j JY1 szüntelen nevetett a { bortól, én meg — abfban az időben kezdhettem el fhízni, fogalmam sincs mitől lij. Hwierkievicz Hóbeit: Xóikép vázlat '^azon a koszton — szuszogtam ! a lépcsők miatt. Ráadásul nem tudta kinyitni az ajtót, mert nem hozott kulcsot. Hosszan, majd folytonosan csöngetett, aztán lármásan zörögni kezdett, végül meg is rugdosta az ajtót; erre persze fölébredt a kislány. Nekem már spiccesen is égnek állt a hajam, amikor bementünk, a kíváncsi öregasz- szony is kidugta az orrát a másik ajtón. A kislány visszabújt az ágyába és szuszogott, ő pedig átölelt, mint a rák, hátrálva a rekamié felé. Valahogy eloltottam a villanyt, mert rémes volt a jelenet a kislánnyal egy szobában, és a rekamién feküdtünk. A szoba imbolyog- va forogni kezdett körülöttem, Tudnánk vagy tudnák? az eredeti toldalék a -nők, Gyakran fordulnak hozzánk azzal a kérdéssel, mi _ az oka, magyarázata, hogy némelyek art írják és mondják: Vácott, Győrött, Pécsett, pedig szerintük így volna helyes: Vácon, Győrben, Pécsen. Mások meg art furcsállják, hogy az általuk megszokott tudniuk, látniuk kell igealak helyett némelyek ezt írják: tudniok, látniok kell. Ilyenkor meg szoktuk magyarázni, hogy rossz úton jár, aki ezeket a nyelvi jelenségeket a jó és a rossz jelzővel akarja ellátni: egyáltalán nem lehet arról szó, hogy csak az egyik jó s a másik rossz, kerülendő. Stiláris, hangulati különbség van köztük: a Győrött, Vácott, Pécsett, valamint a látniok, tudniok a régiesebb, a kissé választékosabb forma, a Győrben, Vácon, Pécsen, látniuk, tudniuk pedig a köznapibb, a megszokottabb. De egyikre se mondhatjuk, hogy csak az a jó, a helyes. Aki persze csak az egyiket ismeri, könnyen esik abba a tévedésbe, hogy a másik rossz, helytelen, minthogy neki valóban szokatlan, furcsa az a nyelvi forma. Mostanában a tárgyas ragozásnak egy a beszélt nyelvben ma már valóban ritka formáján akadt fenn több levélírónk is. Mi az a tudhatnák, olvasnák, kérdezi az egyik, s úgy gondolja, valami régi furcsaság föléleszté- se, amely talán a múlt század nagy pátoszú szónoklataiban divatozott. Hogy ennek az igealaknak a pontos használatát nem nagyon ismeri, kiderül levelének a következő részéből: »Lehet, hogy húsz év múlva így beszélünk majd: Fiam, kár, hogy nem mentünk moziba, igaz, még elmehetnek.« Mint tudjuk, a magyar igeragozás a megfelelő ragokkal jelzi, hogy az igének van-e határozott tárgya, vagy nincs. Kérek egy könyvet, kérem a könyvet, kérsz egy könyvet, kéred a könyvet, kérnék egy könyvet, kérném a könyvet. A feltételes mód többes szám első személyében ez a különbségtétel így mutatkozik szabályosan: kérnénk egy könyvet, kórnők a könyvet. Csakhogy ez a különbségtétel, tehát a kérnénk és a kémők kettősség már úgyszólván teljesen eltűnt a beszélt nyelvből. A határozott tárgyra is az alanyi ragozással utalunk: kérnénk egy könyvet, kérnénk a könyvet. A régi, szabályos formát visszaállítani ma már igen nehéz, sőt lehetetlen volna. Nyelvjárásaink nagyobb részében nem él már ez a megkülönböztetés. Tudomásul kell vennünk, hogy a várnák, kémők a választékos, sőt esetenként a régies stílusba vonult vissza. Ezt állapítja meg róluk minden nyelvtan az utóbbi évtizedben. Rácz Endre és Takács Etel Kis magyar nyelvtanában ért olvassuk: »A tárgyas ragozás többes szám 1. személyében V-nők; pl. (mi őt) vár nők, (mi őt) kér nők. Ezt az igealakot a mai köznyelvből szinte teljesen kiszorította az alanyi ragozásnak megfelelő alakja: vár nánk, kér né nk. Mindamellett a -nők, -nők végű alakok sem helytelenek, s főleg a választékos tudományos stílusban ma is sűrűn felbukkannak.« Érdekes az új akadémiai nyelvtan állás- foglalása: »A várnák, kémők típusú igealak... a mai irodalmi és köznyelvben egyáltalán nem egyedül helyesnek tartható, uralkodó alak. A köznyelvben már sokkalta szokásosabb helyette a várnánk, kérnénk típus, s ha például amazt üzemi termelési értekezleten használja valaki, keresetten hat; gyakran össze is keverik emiatt a kétféle ragozást.« (A mai magyar nyelv rendszere I. köt. 44. lap.) Valóban szinte naponként hallunk, olvasunk példákat a kétféle igeragozás össze- tévesztésére. Előbb idézett levélírónk is elmehetnák-öt ír, pedig ez képtelenség, csak az elmehetnénk a jó, hiszen nincs határozott tárgya, sőt nem is tárgyas ige. Égy másik levélben azt olvasom: Szeretnők tisztázni egy ügyet. Nagyon finoman akarták magukat kifejezni a levélírók. Az Esti Hírlapban meg éppen a magyar nyelvre ügyelnek ilyen furcsa stílusban: »Jó volna, ha jobban vigyáznák a magyar nyelvre« (1960. márc. 4.). Talán mondanom sem kell, hogy ilyen esetben vigyáznánk-ot ír, aki valóban vigyáz. De ami még érdekesebb s még jobban mutatja ennek az igealaknak mai helyzetét, ismeretének fokát: sokan nem a kétféle igealakot cserélik fel egymással, hanem a kettőből egy harmadikat csinálnak: a várnák és a várnánk így öszvérül: várnánk. »Szívesen várnánk máskor is előadásra« — hallottam nemrég az invitálást. De írásból is idézhetek: »Megkérdezhetnünk az igen tisztéit lord és más urakat, szíveskedjenek egy kicsit az angol és a gyarmati népek szenvedéseit enyhíteni ...« (Népszabadság 1958. akt. 26.). S aki látta a Válás olasz módra című filmet, arra is emlékezni fog, hogy a feleség ezt mondja férjének: »Ugye, mi is elher- vadnónk.« Nem tudni persze, kinek a hibájából hangzott el ez a furcsaság. Ezek után jó lélekkel csak art ajánlhatjuk mindazoknak, akik nem tudják biztosan megkülönböztetni ezt a kétféle igealakot, hogy inkább mondják és írják mindig bátran azt, hogy várnánk, látnánk, szeretnénk, hiszen ezeket már a tárgyas ragozásban is teljesen jónak érezzük. így elkerülhetik a tévedést és — a nevetségessé válást. Dr. Lőrincze Lajos kandidátus, az MTA Nyelvtudományi’ Intézetének osztályvezetője _____________ J é s mintha az arca is hullámokon táncolt volna, lent, majd fölöttem láttam. És közben egyre inkább úgy éreztem, mintha valahonnan fölülről, a szoba sarkából nézném magunkat, és ez az érzet annyira elhatalmasodott, hogy egész valószínűtlennek éreztem helyzetem és közelségét, és kijózanodtam belé. Most már aztán a visszás érzés az egész szerepet lehetetlenné tette számomra és világosan éreztem, hogy mindenáron el kell mennem tüstént. Ráadásul a gyomrom is kavargóit, hányingert éreztem, talán csak hisztériás jelenség volt, de határozott parancs. Felkeltem onnan és tapogatózva kisiettem a WC-be, felkattintottam a villanyt, és azt kérdeztem: mit is csinálok én most majd tulajdonképpen? Visszamentem és mondtam, hogy nagyon fáj az epém, valószínűleg utolér a roham, azonnal orvosságot kell bevennem. — Menjek orvosért? — Dehogyis — mondtam —, otthon az orvosságom. — Elkísérjelek? — Ugyan, éjszaka s egyedül kelljen visszajönnöd __ — De hátha rosszul leszel? — Rosszabbul aligha leszek — mondtam, miközben sebesen öltöztem. Pongyolát kapott magára* hogy kiszaladjon velem a lép- csőházba, és meg akarta gyújtani a villanyt. De én rátettem a kezem a kapcsolóra, és nem engedtem. Egyenletes szuszo- gás hallatszott a másik rekamié felől, de elviselhetetlen lett volna, ha a fényre kinyitja a szemét a kislány. — Hagyd — mondtam —, hagyd kérlek, megyek... R ohant utánam, és a korlátra könyökölve nézett le mindaddig, míg a kapualjhoz nem értem. És közben a fejemben zakatolt valami mondat, nem is tudom mikor mondta, miközben kikísért, hogy ne gondoljak róla semmi rosszat, mert ő a Bébit szereti, és rajta kívül nem is volt még senkié. De ezt az utóbbit talán nem is mondta, csak nekem jutott így eszembe?