Somogyi Néplap, 1963. július (20. évfolyam, 152-176. szám)

1963-07-12 / 161. szám

Péntek, 1963. július 12. 3 SOMOGYI NÉPLAP JlídJjCL (MÍzáfCL AMI A TELEVÍZIÓRIPORTBÖL KIMARADT A »Ki minek a mestere« vetélkedő eredményhirdetése­kor a zsűri első díjjal tüntet­te ki Barth Lídiát, a Kapos­vári Agyagipari Htsz fiatal dolgozóját. Az eredményhirde­tés után a televízió riportere igyekezett megtudni Lídiától, hogyan jutott el művészetének mai színvonalára. Az idő rövidsége, de talán még inkább a lámpaláz miatt Lídia tulajdonképpen adós maradt a válasszal. Azért ke­restem föl otthonában, hogy a stúdió jupiterlámpáktól izzó poklában elmondott néhány gondolatát kibővítsük. Nem látszik fáradtnak, pe­dig nemrég jött meg munka­helyéről, ahol hazaérkezése után mindjárt dolgozni kez­dett. Szép, dús, fekete haja, dióbarna szeme sajátos külsőt kölcsönöz a mindig mosolygó kislánynak. De azért dicséreté­re válik a jó arcmemória an­nak a pesti lánynak, aki mi­dőn Lídia a stúdióból az állo­másra utazott, így szólt hoz­zá a villamoson. — Ugye, ma­ga az a kaposvári ‘kislány, aki az imént első díjat nyert? Gratulálok. Mi s ezt tesszük, hiszen két­ségtelenül elismerésreméltó az, amit Lídia tett: az erős me­zőnyben több mint száz ver­senyző közül ő vitte el a Pál­mát. Pedig mint mondja, ke­vés ideje jutott a felkészülésre, mert az idén érettségizett a gimnázium esti tagozatán. Egy lilás és fekete vonalak­kal kereszbe csíkozott, fél mé­ter magas vázát hoz ki a szo­bából. Ölében tartja, mint va­lami kedves játékot, és azt mondja, hogy hazahozta a ver­senyről, mert ez ,az egyik leg­kedvesebb darabja azok közűi, ami az utóbbi időben készített. Ráismerek. A képernyőn is láttam ezt a vázát Lídiának tizenöt másik alkotásával együtt:. Annyit az adásból is megtudtam, hogy ezek a szép darabok habánadények. Arra gondoltam akkor, milyen szép, hogy az Agyagipari Htsz ifjú dolgozója a szövetkezet föléle- vemtette habánművésaetből meríti versenymunkáinak té­máit. Ügy látszik, Tamás La­josnak, a szövetkezet népmű­vészének nyomdokain halad. Ezt Lídia még azzal egé­szítette ki, hogy sokat kö­szönhet munkatársainak, akik segítették, tanították attól a pillanattól fogva, amikor dol­gozni kezdett. Nekik is részük van abban, hogy ilyen fiata­lon sikerült megszereznie a népi iparművész címet, s hogy helyt tudott állni a munká­ban, az iparitanuló-iskolában, a gimnáziumban. Ügiy simogatja a vázát, mint valami tarka cicát. Szép ez a váza. De nem tudnám meg­mondani, hogy voltaképpen mi is a varázsa, mi az, ami tetszik rajta. Mi hát a titka? — tudakolom Lídiától. — Ez a váza népi forma, az a többi társai is. Ugyanis ne­künk, népi iparművészeknek nem szabad absztrakt mun­kával pályázni. — De modem dolgokkal igen? — vágok közbe. — Hisz ez a váza .. — Igen, ez is modem, iga­za van. Variabútorhoz tervez­tem. Csakhogy egyesítettem a népi formát a modem motí­vumokkal. — Ennyi az egész? — Ennyi, azaz hogy még­sem. A lényeg — és ez a ne­héz a dologban — az, hogy olyan modem vonalakat kell találni a régi formához, amik megadják a varázst. — Előveszi a szabályok gyűjteményét, és kiválasztja a legmegfelelőbbet... — mon­dom. —) .., Azt nem! — szakít félbe. — Ilyenek nincsenek. Az érzék az irányadó. Ezt a vázát sokféleképpen elképzel­tem, míg végre egy pillanat­ban belém hasított a fölisme­rés: fehér alapra fekete és lilás keresztcsíkokat festek. Ezt kikísérleteztem. Lehet, sőt biztos, hogy kisebb vagy nagyobb vázához már nem lenne jó. Az egészen fehér vagy a sötét szín pedig nem illene például a variabútor­hoz. — Elég csupán a művészi érzék? — Egyedül az nem elég. Tanulni és kísérletezni látni kell folyton. Miután megta­nultam a szakma csínját-bín- ját, sokat dolgoztam, és in­dultam minden pályázaton. Pályamunkáimért kaptam meg a népi iparművész címet. Sze­rencsére kudarc még nem ért, mert mindig értem el helye­zést. — És ha most nem sikerült volna? Abbahagyná a továb­bi pályázást? — Ellenkezőleg. Akkor ta­lán még jobban készülnék az októberben sorra kerülő újabb versenyre. Hiszen mindegyi­ken sokat tanulhatok, tapasz­talhatok. Nem szabad elma­radni. A verseny óriási. Aki eredményt akar elérni, annak folyton képeznie kell magát. Lídia még nem kiforrott művész, de a legjobb úton van ahhoz, hogy az legyen. A kí­sérletezés, a szakadatlan ta­nulás, a jó érzék és a kéz­ügyesség nyilván meghozza a további sikert számára. Azt mondja, hogy most nyelveket tanul, és be fog iratkozni az Iparművészeti Főiskolára. Ahogy elindul a napfényes udvarról a szobába a vázával a kezében, arra gondolok, hogy nem vállal-e túl sokat magára, jut-e ideje szórako­zásra, kikapcsolódásra, nem lesz-e koravén. Aztán eszem­be jut, hogy a tv meghívója a Balatonon találta, az utolsó pillanatban érkezett meg. Pa­pucsban, halásznadrágban volt odakint. De nem jött zavar­ba. Azt hiszem, nemcsak a régi formákat keveri sikere­sen az újjal, hanem gondol arra is, hogy mint a vázán a fényes máz, a vonalak és az alak, úgy a tanulás, a mun­ka, a vidámság, a szórakozás is a húszéves korosztályhoz illő szép harmóniát alkosson. Szegedi Nándor Horvátkúton világosodik... Ha a rendben tartott szőlős­kertek között felkaptat az em­ber a falut beárnyékoló domb­ra, gyönyörű tájat lát. Olyant, amire azt szokás mondani: fes­tő ecsetjére való. Fentről csak részleteiben engedi látni a sok lomb a négy kilométer hosszan nyújtózó falut. De szembeszök­nek az aranyló gabonatáblák, a hamgoszöld kukoricák had­rendjei. Lombok keretezte ké­pet alkot a termelőszövetkezet szépen kialakított majorja. Más színeket, harmóniákat ihatott föl innen a tekintet húsz évvel ezelőtt, de másról vallott még nem is olyan régen, ez a vidék és a két dombvonu­lat völgyébe plántálódott falu, Horvátkút. Néhány évvel ez­előtt járta úgy a szó, hogy ez a község elmaradt mögöttünk messze az időben, nem mutat semmi készséget a fejlődésre, arra, hogy kaput nyisson a másfajta, maibb paraszti élet számára. És most? Mióta a be­kötő úttal lepattant az elzárt­ság lakatja nyolcszáz életről, mind többször söpör végig a falun az újnak a szele. Megta­lál minden rejtett zugot, szo­kásokban, előítéletekben kife­jeződő avultat. A szellem nap­ja itt is világít már. Nyolc kilométerre a járás székhelyétől, Marcalitól, úgy­szólván tanyai életet élt Hor­vátkút, amíg nem volt meg a bekötő útja. Ősszel, télen sár- ba-hóba, nyáron pedig porba fulladt az újat sóvárgó nyugta­lanság. Könnyen, hiszen alig mozdultak ki az emberek, és örültek, ha nem kellett árkon- bokrom, szántón keresztül gya­logolniuk Marcaliba. Emlék­szem, még ez a név is rátestá- lódott Horvátkútra: sötétségfal­va. Pedig élt a vágy a vilá­gosság iránt. Ezt mi sem bi­zonyítja jobban, mint az, amit most kínál látni-hallanivalók­ban Horvátkút. A falu vezetői elmondják, hogy nem olyan régen kifakadt a termelőszövetkezet elnöke. Ezt találta mondani valami munkaszervezési vitában: — Azzal a bajjal kell itt már számolni, hogy az igények na­gyobbra nőttek az öntudatnál! Tudja csoda, olyan nagy A BAROMFIFELDOLGOZÓ VÁLLALATNÁL egy műszakban 8800 csirkét vágnak le. Ennek egy részét külföldre szállítják. 1. kép: Németh Gábomé a gépi számykopasztón tisztítja a csirkéket. — 2. kép: Bognár Géza árubehordó a megtisztított kakasokat a hűtőbe szállítja. — Jöjjenek, be fogom rrrci- parancsolóan a galambnak. De sólyom rácsapott a kis állatra, tatni idomított állataimat meg a madár nem mozdult, csak a vadászsólymomat — hívta a sandán nézett a gazdájára. csoportot Járfás. — Persze csak akkor, ha akarják..: De még be sem fejezte a mondatot, amikor a ház mö­gül egy őzike szaladt oda hoz­zá. Mint egy kiskutya, a hátsó lábaira állt. Mellső patáival nekitámaszkodott az erdész­nek. Orrát beledugta Járfás nadrágzsebébe, és valamit ke­resett. — Bukfencet! — ismételte Járfás. A galamb ékkor egy félmé- temyire felröppent, megfor­dult a levegőben, zuhant né­hány centit, s anélkül, hogy szárnyait egyszer is meglib- bentette volna, visszahuppant az erdész ujjara. A kirándulókból akaratlanul is kitört a csodálkozás. Fel­s pillanatok alatt széttépte. — Rusnya dög! — mormogta félhangon Járfás. — Mit csinált? — kérdezte csodálkozva és megrettenve a lány. — öreg volt már, úgyis ki kellett irtani, mert az ilyentől csak korcs utódok jönnek — válaszolta kissé meglepődve Járfás. — Jöjjön, megmutatom a kis bocsot... Egy nagy ketrechez mentek, — Nem éhes senki? kérdez­te a társaságtól. — Nem, inkább ha egy kis vizet kaphatnánk — mondta Sípos. — A forrás itt van a közel­ben, mindjárt jövök... Amikor Járfás elment, az őrnagy odasétált a faházikó ablakához. Bekukkantott. A szobában kényelmes bútorok, a falon szarvasagamosok, min-: degyik alatt egy-egy csoport-L ,. , . ,, ,... kép, nyilván akkor készültek 19 holdas kisparaszti gazdálko­_ . a JA/, n L/AHtTonot /vn to, drovn baj-e ez. Ahol már meg tud­ják vetni lábukat az igények, ott akár tudat alatt is a hala­dásra mondtak igent az embe­rek. Bizony öles lépést jelent ez, ha számításba vesszük, hogy hogyan féltek itt »azelőtt* mindentől, ami új. Az idézőjelbe tett határozó a termelőszövetkezet megalaku­lása előtti évekre vonatkozik. Milyen igényeket táplálhatott akkor az emberekben a 6—7— sen- , is kitört a csodálkozás. Fel- Egy nagy icetrecnez menteit, , dás a kedvezőtlen földrajzi- Szereti a cukrot- mond- ^tant a taps. Az erdész még amelynek egyik lábához hosz- amikor a dis^ ^Id^yokatj “ zajló ví!­ta az erdész. Megsimogatta az őzike fejét, aztán elővett egy szem kockacukrot, és odaadta neki. Az őzike vidáman ropog­tatta az édességet. Éva és még néhányan odamerészkedtek a rozsdabarna szőrű kis állat­hoz ... — A legszívesebben leheve- rednék erre a nagyszerű, zöld szőnyegre — mondta Pálos az erdésznek. — Egész nyugodtan, tanár úr..: Lehet... Telepedjenek egyszer produkáltatoi akarta a madarat. — Bukfencet! A madár ezúttal azonban megint nem teljesítette gaz­dája parancsát. Járfás még egyszer elismételte a parancs­szót, de a galamb nem moz­dult. Járfás mentegetőzött, s megcsókolta a galamb csőrét — Ügy látszik, most rossz kedve van .. = Jöjjenek... Vagy inkább majd idehozom szú lánc volt kötve. — Cuki! — szólt Járfás, s néhány pillanat múlva egy ki szőrcsomó gurult elő a ket­rec hűs árnyékából. Amikor meglátta gazdáját, ugrott örömében, hogy hango­san megcsörrent a lánc. Az erdész ismét egy szem kockacukrot halászott elő, az­tán magasból a bocs szájába ejtette. elejtették. Az ajtó mellett, egy asztalkán telefon. Az ágy bevetetlenül fehérük... Pálos visszasétált a többiekhez. Le­ült, levette a szemüvegét, akkorát megtörölgette. Még mindig a kis m ed veboccsal játszadoz­tak. ; fekvés? A falun túl zajló vál- : tozások alig hatottak itt. Pet- : róleumlámpák pislákolása : mellett tértek nyugovóra az ■ emberék. Nem kétséges, hogy |a tsz, az út és a villany döb- | bentette először a horvátkú- : tiakat arra, hogy kell és lehet Az őrnagy szeme hirtelen» másként élni, mint elődeik el­me,sakadt valamin. Az egyik Jtek. Az igényesedés igaz német vadász ott hasalt előtte,I most még jobbára csak a ru­tai ppal feléje. Feltűnt neki a| házkodásra, a lakáskultúrára, cipője formája. Hát ez meg j az étkezésre, a kedvezőbb meg­lelősségre. Néhány év, és a ter­melőszövetkezet földjeit muto­gatják majd ilyen büszkén. Megszerettem ezt a falui, mert sejteni villanásokból ösz- szerakható későbbi arculatának vonásait. Kis apróságokból. Ilyenekből: Későn, 1962-ben készült megalakulni a most ti­zenkilenc tagot számláló KISZ- szervezet. De sokan kardoskod­tak a megalakulás ellen az idősebbek közül! A fiatalok kö­zött talán Katona Ilona érvelt legbuzgóbban a KISZ ellen. Most ő az alapszervezet titká­ra, és tisztségét közmegelége­désre látja el. Sokan emlékeznek még, mi­lyen komor gyűlölettel és iró­niával fogadta a parasztember a gépeket 10—15 évvel ezelőtt. Nem bízott bennük, és amikor kifogyott az érvekből, csattant a legkomikusabb: — Jól van, sokat tudnak a gépek, ez igaz. De az igavonók trágyát is adnak! Elmosódott az emlékezetben ez a gépellenesség. Ebben a fa­luban tizenhat legény végezte el a traktorosképző iskolát. A paraszti önzés, az enyém 1 imádata... Ismerjük ezt so­kan. Aki élt falun akár a kö­zel-, akár a távoli múltban, tudja még, hogy a vér szerin­ti összetartozás sem számított : törvénynek, ha egyéni érdek ! ékelődött testvér és testvéri . apa és gyerek közé. — A más dolga nem az enyém! — Vagy: Kiabáljon, akinek a háza ég! Szorgalma­san koptatja az idő ezeket a »filozófiákat«. Kanász Ferenc, a tsz magtá- rosa szólalt fel egyik tanács­ülésen, hogy a Jókai utcában rendbe kellene hozni a járdát. No, igen, de nem lehet ám csak úgy, »fogjátok meg és vigyé­tek« módra! A tanácstag meg­szervezte a társadalmi munkát, a termelőszövetkezet segített. Paróczai elvtárs, a tanács el­nöke azt mondja: — 1950 óta vagyok tanácsvezető, de még ilyen jó összetételű tanácstag­sággal nem dolgoztam együtt. Nagyon nagy szó, ha üléseink­ről egy tanácstag hiányzik. És ami a legjobb, vitatkozunk, ja­vaslatokat hoznak magukkal a tanácstagok. Sötétségfalva! Ez a csúfkodő név a múlté már. A százhatvan család 138 újságot járat. 93 házban rádió varázsolja Hor­vátkútra a világot. És amiért olyan nagyon sóvárogtak, épül a falu közepe táján a művelő­dési otthon. A községfejlesztési alapon 100 000 forintot tartalé­koltak erre az építkezésre. Ígé­retet kaptak arra, hogy kellő időben megjön az állami támo­gatás is, hogy befejezhessék a nagy munkát. Azt hiszem, va­lamikor a templom építői, illet­ve építtetői csodálták ilyen tü­relmetlenül, miként növeked­nek a falak. Serény munka fo­lyik itt. És mert így van, leírom, amit a falu vezetői felelősséggel mondtak: — Ha megkaphat­nánk az ígért állami támoga­tást, akkor november 7-én fel­avathatnánk, birtokba vehet­nénk a művelődési otthont. — Egy évvel korábban a terve­zettnél! Jól tudom, hogy a költségve­tési keretek nem hasonlatosak a rétestésztához. De hátha van lehetőség arra, hogy segítséget kapjanak a horvátkútiak. Itt különösen nagy a jelentősége annak, hogy türelmetlenül vár­ják a művelődés eddig hiány­zó lehetőségét. Ez is új a meg­annyi új mellett. Meg kell be­csülnünk! László Ibolya ...... „ ______ ____^__„____ . Jaj, de édes! — sikított hogyan lehetséges? Kísérteti-i élhetésre szól. De a sok új be­c sak le, mindjárt hozom a én a medvebocsot... — mond- fel Éva, s maris öléibe kapta esen hasonlít arra, amelyet aí fogadásán túl majd szól már többi állatomat is... Láttak már idomított galambot? — Nem! — hangzott kórus­ban a válasz. — Tubi-tubi-tubü... — ki­áltott Járfás egészen különös, turbékoló hangon. Egyszerre vagy tíz-tizenöt galamb röp­pent elő a ház mögül. Rászáll­tak az erdész vállára, fejére, kinyújtott karjára. Mindegyi­ta, s megindult az épület mö­gé. Éva nagyon szerette a kis állatokat, sohasem látott még eleven medvebocsot, ezért az erdész után sietett. Kíváncsi Ms medvegyereket. jelzőpor kimutatott, "csak! arra is, hogy ki-ki a legkülönb Vigyázzon, piszkos.?. Ez aztán a szép figura!♦ legyen a munkában, gazda az Nem szeret mosdani..: Nyugatnémet vadász lenne afezerhöldnyi gazdaságban. Éva azonban nem tette le. B. 26-os? És éppen Kurt Mül-| Hallottam olyat is, hogy a Kérte az erdészt, hogy vegye ler? Vagy ő rosszul emlékszik | háztáji gazdaságban egyelőre le a nyakáról az örvet, majd ő a cipő formájára? Ide kell| jobb a munkafegyelem. Büsz­volt, hol lakik, mit eszik a kis kiviszi a többiekhez. Járfás hívnia Liszkait is, hogy ellen-1 kén mutatta meg jól művelt állat.:: Járfás már befordult teljesítette a lány kérését, az- őrizze!... Megvárta, amíg a fi-J Ids birodalmát egy idősebb pa­az épület sarkánál, és nem vet- tán bement a házba. atalemfoer rápillant, aztán in-| rasztember. »Így kell megka­te észre a közeledő lányt. Miközben ők a Ms medvével tett neki, hogy csússzon köze-j pálni a kukoricát, így a burgo­Éva lábai gyökeret vertek a játszottak, Járfás szétvagdos- lebb. Liszkai kibújt a csoport-| nyát!« — mondogatta. Türe­ket elhessegette, s csak azt látványtól. Járfás ugyanis, kö~ ta a vaddisznót, Mfejtette az hói, s odaült Pálos mellé. Li-| lem! A kőbe mélyedést vájó tatotta magánál,’ amelyik a nyékig érő bőrkesztyűben, ép- agyarát, aztán néhány Mlós hegett, szuszogott a játéktól, | vízcsepp türelmes elszántsá­mutatóujjára repült. pen vadászsólymát röppentette csomagokat csinált, és szétosz- mintha kimerítette volna. ♦ ga kell ide, hogy rátaláljanak _ Bukfencet! — suttogta az idomított galamb után. A tóttá a csoport tagjai közötti (Folytatjuk^ az emberek a közös iránti fe­VidéM munkahelyre műszaki gyakornoM beosztásba érettségizett találókat lelieszflnk. Lakást, havi egysze­ri ingyenes hazauta­zást biztosítunk. Megfelelő gyakorlat megszerzése után le­hetőség nyűik ma­gasabb képesítés megszerzésére. Je­lentkezés személye­sen vagy Írásban: Vasútépítő Vállalat, Budapest, XII., Bö­szörményi út 24. (5616)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents