Somogyi Néplap, 1963. július (20. évfolyam, 152-176. szám)

1963-07-28 / 174. szám

Vasárnap, 1.963. július 28.

s

SOMOGYI NÉPLAP

AZ EMBER ÉS AZ ÁRNYÉKA

JTopogas; kopogás után kis szünet; ajtónyitás. S a küszöbön egy borsszemfor- tna, apró, fekete emberke jelent meg. Az igazgató arcát csalódottság árnyékolta be. Fölkelt az asztaltól, s eléje ment az öregembernek, aki jámbor volt és bátortalan.

— Nem tudom, jó helyen já- rok-e? — kérdezte.

— Kit tetszik keresni? — állt meg előtte a gazdaság vezetője.

— Az igazgatót.

— Én volnék •— mondta a fiatalember, s akkor már megerősödött benne a gyanú, hogy ez lehet az az öreg, akit Berger erdész ajánlott neki a minap. — Magat nem Somogyinak hívják?

— Nem egészen, kérem. Somos Gergely vagyok — mondta az öregember, és odanyújtotta a kénét. Az igazgató kezet szorított vele.

— Na, Somos bátyám — mondta barátkozó hangon az igazgató —, tudja, miről van szó?

— Csak sejtem, kérem. A Berger úr szólt, hogy talán emberre volna szüksége az igazgató úrnak.

— Nem nekem, Somos bátyám, a gazdaságnak. — Az öregember helyeslőén bólintott, hogy ő is úgy értette, i— Tudja, egy talpraesett emberre, olyanra, aki nem ijed meg az éjszakai sötéttől, mert nagy lenne a felelőssége. Nagy értékek vannak nálunk fölhalmozva.

— Kérem — mondta Somos

Gergely, fejét egy vomásnyit jobbra billentve —, ha az a dolga az embernek, akkor azt csinálja; őrködik. Egyéb munkából én kiöregedtem.

— Nekünk olyan ember kellene — folytatta az igazgató —, aki nem akiszekany, aki ha öreg is, de nem tutyimutyi, nem olyan, hogy rá magára m vigyázni kell.

— Értem — bólogatott az öregember.

— Nekünk ember kell. de olyan, aki ha tolvajt lát, el tudja csípni.

Hatásszünetet tartott, es jelentősen az öregemberre nézett.

— Nekünk olyan ember kell, akiért felelősséget lehet vállalni, akitől nyugodtan alhat az ember, aki nem ereszt a nadrágba, ha valami gyanúsat észlel, akinek helyén van a szíve, fog az esze ... mert ez a poszt, Somos bátyám, mindenkiénél veszélyesebb és nehezebb. Még talán az igazgatóénál ist

— Akkor én megyek is innen — mondta az öreg. Megfordult, és valóban elindult az ajtó felé. Az igazgató megijedt. Nem resteilte a fáradságot, utánasietett, és megfogta az öregember vállát, visszafordította.

— Somos bátyám, hát hova megy? Még nem egyeztünk meg.

— Nagyon rám ijesztett, igazgató elvtárs — mondta.

— Nem kell azt olyan tragikusan fölfogni, jöjjön csak vissza! Tudja, nekünk éppen olyanforma ember kellene, mint maga. Ugyan magát még nem ismerem, de jó néz ki magából, talán megfelelne.

— Én nem tudom — vonta meg vállát Somos Gergely, s valóban nem tudta, hogy mire is vállalkozik.

Az igazgató hosszan vigasztalni kezdte, és elmagyarázta, hogy tulajdonképpen nem is lesz olyan nehéz feladata, ami azt illeti, szép munka, a csöndes éjszakában a csillagokkal társalogni. Elmondta azt is, hogy most csak próbaidőre veszi föl, ha megfelel, állandó munkásként alkalmazza. Aztán keményen kezet rázott az öregemberrel és elengedte.

C omos Gergely örmmel és ^ mégis fázós léptekkel bandukolt visszafelé az úton; sejteni kezdte, milyen felelősséget vett a nyakába. Szokása szerint korán megvacsorázott, aztán kiült a ház elé nézegelőd- ni. Ha örzse a második szomszédból észrevette, ő is idejött, s együtt üldögélték, együtt nézegelődtek. Néha egymást több figyelemre is méltatták a szokásosnál’ találkozott a tekintetük, szót váltottak.

— Ez kell nekünk — mondta örzse, ez az isten áldotta jó idő.

— Nagyon igaz — bólintott Somos Gergely. — Ez kizavarja az emberből a téli nyavalyákat.

— Most én is jól teleszedem magamat — mondta örzse —, elállta a hideg a lábamat. Különösen este érzem, mikor ágyba kerülök a napi munka után. Pedig hát mi az én munkám? Semmi. Mégis eleget téb- lábolok egész álló nap.

— Nékem jobb dol gom lesz mától fogva — mondta Somos Gergely.

Az asszony kérdően nézett rá

— . Ugyan?

Az öreg vékonyan elmosolyodott:

— Én végigalhatom a napvilágot.

Ezt még kevésbé értette a szomszédasszony, mert az igaz, hogy a földekre már nem járt ki Gergely szomszéd, de hol a háztájiban, hol a ház körül azért mindig dolgozgatott valamit.

— Nemi elég hosszú az éjszaka? — kérdezte örzse.

— Hosszúnak elég hosszú.

— Én már hajnál felé fölne- szelék valami zajra — folytatta az asszony. — Vagy egér rág, vagy a macska nyivakol, vagy a kutyák üvöltőnek a holdra. De a legkisebb nesz, a legapróbb zaj is elég. A minap az esőcseppek zajára ébredtem töL Ebhez szóljon, szomszéd! Ilyenek vagyunk mi, öregek. Csak úgy alszunk, mint a nyúl.

— Én ugyan föl nem ébredek — válaszolt Somos Gergely'. — Nem ébredhetek föl, mert le sem fekszem éjszaka. Hivatalt vállaltam, örzse. Komoly munkára vállalkoztam.

— Csak nem éjjeliőrséget?...

— Azt bizony. Mit szól hozzá, jó lesz az nekem?

— Hol van magában bátorság ahhoz? — mondta ki Örzse őszintén véleményét.

— Bátorság? — hőkölt meg az öregember. — Bátorság én- bennem mindig volt.

— Volt, igaz. De gyávaság is! — kockáztatta meg a szomszédasszony.

— A kettő együtt jár — óvakodott Somos Gergely.

— De néha az együk elhagyja a másikat — évődött az asz- szony —, mint az embert az árnyéka. A gyávaság a bátorságot

— Nem értem egészen, miről

beszél, szomszédasszony — nyugtalankodott Somos Gergely. ,

— A maga gyávaságáról,' szomszéd — jelentette ki kerekei! az asszony. — Mert semmivel sem bátrabb, mint az én jó, megboldogult uram volt Azért is nem javallom én azt az éjjeli munkát.

Somos Gergely hitetlenkedve csóválta a fejét:

— Nem hihetem, hogy én olyan gyámoltalan volnék, mint a szegény Mikus szomszéd volt, nyugosztalja Isten szegényt.

— Az, bizony — erős!tette örzse.

— Na, erre magam is kiváncsi vagyok — igazgatta meg magán a ruhát Somos Gergely. Nyugtalanul s kihívóan feszengett Várta a bizonyító szót, ami előtt, ha igaz, fejet kell hajtania.

van emberfia, aki azt állja? — hirtelen fölnevetett. — Egy fiatal menyecskét inkább elviselnék, akkor is, ha rugós.

Ezen mindketten nevettek.

A zlán búcsút vett Somos Gergely az asszonytól, és ldballagott az erdőgazdaságba, ahol a több vagonra való makkot kellett őriznie. Nagy kincs volt a makk, igen lelkére kötötte az erdész Somos Gergelynek, hogy jól vigyázzon, a tolvajok meg ne dézsmálják. Nagy csemetekertet akar a gazdaság csinálni, hogy a hegy lekopasztott hátát szívós, tervszerű munkával beültessék újra. Mert pusztítani bizonyára könnyebb volt, mint most újat teremteni, de meg kell tenni akkor is, ha nem könnyű.

Ezt a beszédet Somos Gergely jól megértette, és meg is jegyezte. Azért jött ki a faluból, hogy itt árváskodja keresztül az éjszakát. Pedig hűvös volt, sötét, és hidegek a csillagok a feje fölött. Az volt az első dolga, hogy kis tüzet csinált az egyik farakás mellett, ahol élőbb a hátát, aztán a körmét meg tudta melegíteni. Az első éjszakákon sokat gondolkodott, sokat pipázott, beszélgetett magában. Nem akarta bevallani, hegy néha-néha valami különös érzés motoz benne, amit nehéz volna bátorságnak nevezni. El-elszorul a torka, kiszárad a szája, ajka olyan cserepes lesz, mint amikor a szél kifújja. — Csak nem feleli talán? — mérgelődött magában. — Még csak az kellene, hogy féljek. Ha ezt örzse megtudná... Nem jó volna, ha az az asszony belelátna most, mi minden fordul meg egyetlen éjszaka a fejében, mikor fölzúdutt a szél, és elsodorja feje fölül még a csillagokat is, s ráborul a mérhetetlenül mély éjszaka.

A harmadik éjjel, éjfél után Somos Gergely el- szunyókált A tüze is lelohadt már, nem égett lánggal, csak parázslott. Csak néha lobbant föl egy-egy gally, amely időközben megszáradt, és tüzet fogott De valami furcsa zajra rögtön föl is neszeit. Mintha erősödő szsélroham morogna a háta mögött s ahogy odapillantott, mintha földre erészltedet t sűrű, fekete felhőt forgatna, gomolygatna élő a szél az erdő felőli sötét éjszakából. Megkábult a feje, azt hitte, álmot lát, pedig ez az álom nagyon is valóságos volt: egy vaddisznócsorda. Kocák malacaikkal és bősz kanok. Éhesen estek neki a makkból álló tömérdek halomnak.

Somo6 Gergely csak ült a hamvadó tűz mellett. Nagyon éber volt teljesen kijózanult. Menekülésre gondolni sem tudott A dühe azonban éktelen volt fölkapta a furkósbotot, mely keze ügyében hevert, s ütlegelni kezdte a mohó vadakat. Aztán gyorsan megistó- polta a tüzet, és négy helyre szótvitte. Az újra támadó éhes csordát túzzel-veréssel elzavarta.

Mikor hire ment kalandjának a faluban, mindenki látni akarta, kérdezni, faggatni s körültapogatni, hogy valóságos-e? Nemcsak szellem alakban jött vissza a másvilágról?

Az igazgató behívatta az irodába, leültette maga mellé, s mag egy fél üveg barackpá- lintkát megiszogattak, mesélnie kellett. De nehézkes, bátortalan mondatai közben még a hallgatása is érthetetlen hőstettéről beszélt Ilyenkor egy kissé bele-belezavarodott a dolgokba. Az igazgató is észrevette, de a pálinkának vagy az örömnek tulajdonította, mely joggal töltötte el Somos Gergelyt. S ez az öröm olyan volt, hogy újabbakat szült Az igazgató nyomban elintézte Somos Gergely állományba vételét

U gyik este örzse eljött ^ hozzá, és megszorongatta a kezét, azt a száraz, fás kezet amellyel a fütykös* forgatta.

— Beszélik, Gergely... De magától kell hallani. Mondja el, hogy csinálta!... — kérte ámulattal. — Ilyent én még nem hallottam életemben.

— Mit tudom én, hogy? — rántott a vállán Somos Gergely, aki már unta az ünneplést. — Csináltam, ahogy csináltam.

— Csak azt nem értem — fúrta az asszony oldalát a kíváncsiság —, honnan vette a bátorságot... egy vénember. Fiatalkorában még a saját árnyékától is megijedt.

— Én? A saját árnyékomtól?

— ismételte az asszony szavait.

— Az igaz! — mondta és elmosolyodott. — Csakhogy az régen volt, örzse. Azóta sok esztendő telt el, hetven év pedig nagy idő. Hetven év alatt, örzse, igen sokszor találkoztam az árnyékommal.

Szabó József

A SEMMELWEISS-HÁZ BUDÁN

(Szlovák György rajza)

HEINZ RUSCH:

lerolEm,

KENYER

A kenyér, amelyből eszem, barna, mint a parasztok napcserzett bőre, és nyári mezők forró illatát lehelt.

Minden morzsáján a föMet a drága szülőföldet.

A múlt kenyere bizony keserű volt. Azzá tették a könnyek és a szegények verejtéke.

Nem ettem jóízűt a háború kenyeréből, melyet bélpoklosok teknőiben dagasztottak börtönök kenyere, hontalanság kenyere, magány kenyere ...

Ki aratott akkor a mezőkön?

Ki csépelte a búzát?

Ki őrölte a szemet?

Sebzett földben sarjadt a hervadt szár, mint Földnélküli Jánosok sovány ujja.

De ma megcsap szabad új életünk illata, ha török a kenyérből, mely barna, mint a parasztok napcserzett bőre.

Boldog Balázs fordítása

— Ne tegyen úgy, mintha nem tudná, mintha nem emlékezne rá, mikor szegény jó uram vett egy rugós-harapós lovat, s magát hívta át, mert nem tudott mit kezdeni vele S mit csinált akikor? No? Nem emlékszik? Egymást biztatták az urammal, hogy ezt kellene, meg azt kellene, de tenni égjük sem mert semmit. A két bátor nem ért egyet, a két anyámasz- szony katonája. Szégyenszemre vissza kellett adni a lovat az elóaö gazdájának.

Somos Gergely legyintett:

— Azt hittem, valami jelentős dologról lesz szó. Ki olyan bolond, hogy a rúgós lóhoz közelítsen? A ló, ha rúg«?.;; — «nette fai a hangját —, hol

A délutáni óráiéban ült ös?.- sze a svéd kisváros törvényhatóságának közmunka ügyi bizottsága, hogy megtárgyalja a városka új építési programját.

Petersen tanácsos, az osztály vezetője, a közmunkák kiadásának felelőse a bizottság elé terjesztette terveit. A referátum befejezése után lassan elindult a tanácsterem melletti szobába, ahoi frissítők álltak a bizottsági tagok rendelkezésére.

Alighogy belépett a büfébe, a városháza egyik altisztje szólította meg:

— Tanácsos úr, ezt a csomagot hozták önnek!

— Nem tudja, hogy minden postát az irodámba keß leadná? — szól* rá rosszallóan Petersen. Ezután fölemelte a hosszúkás, selyempapírba csomagolt tárgyat és megrázta. Kétségtelen, ez valami üveg. A tanácsost hirtelen elöntötte a forróság, arca lángba borult. Mennydörgés mennyfcő, mi a csoda ez? Dühösen leszakította a vékony selyempapírt — egy üveg aranysárga puncslikör került napvilágra! Petersen észrevette, hogy minden szem feléje fordul. Az egyik úr mosolyogva megjegyezte:

— Nono, talán a hivatalában is elfogad olykor-olykor egyet?

— Nem!... — ordított Petersen. — ön nagyon jól tudja, hogy a városi tisztviselőnek az

[ilyesmi tilos!

PROSZIT,

— Persze, persze — mormogta a másik —, de elolvasta már az üveg nyakán levő cédulát?

— Ja, igen a cédula! — szólt Petersen zavartan, s lassan olvasni kezdte a gépírásos szöveget; »Fogadja ezt a csekély ajándékot őszinte köszönetem jeléiül a Legutóbbi építkezési munkák kiadásánál tanúsított jóindulatáért! Egy hálás híve.-«

Petersen érezte, hogy ismét lángba borul az arca. Na de ilyen szemtelenséget! Ilyen mérhetetlen pimasizságot! Mennydörgőé mennykő! A tanácsos dühös ordítással fölrántotta az ablakot, és kihajította az üveg puncslikőrt. Az aranysárga lé szétfolyt az aszfalton. Petersen fejébe nyomta kalapját, és ki viharzott a szobából.

Másnap reggel sápadtan lépett be hivatalába. Egész éjszaka nem aludt. Ilyen disznó- ság, neki névtelen ajándékot küldjön valaki! Neki, aki már huszonöt esztendeje szolgálja a svéd államot, és soha semmi bűnt nem követett el. Vajon Id lehet az a csirkefogó, aki így akarja őt »bemártani«?

S ettől a naptól kezdve minden délután, pontosan két óra- megérkezett egy üveg

puncslikör. A személyzet már negyedórával előbb lázban égett. A csomag bármeiy pillanatban megérkezhet.

Most, most nyílik az ajtó! A küldönc átnyújtja az üveget.

— Ki küldi? — kérdezi a másodtitkár.

A küldönc megnevezte a városka egyik előkelő csemegeüzletét, és ettől a kérdező semmivel sem lett okosabb. A megbízó ismeretlen maradt. Petersen észrevette, hogy suttogni kezdenek körülötte. Tán már ujjal mutogatnak rá az emberek? A tanácsos karakánul tartotta magát. A nyolcadik üvegig. Ekkor remegni kezdett. S következett a kilencedik, majd a tizedik üveg. A tizenegyedik után bekövetkezett a katasztrófa. Petersen tanácsos összeesett az utcán, s ideggyógytntézetbe kellett szállítani.

Másnap reggel a főpolgármester magához kérette Ső- derberg urat, az első titkárt, és közölte vele a szomorú hírt. Sóderberg egyre csak a fejét rázta.

— Ki gondolta volna ezt? Ki gondolta volna?

— Hát igen — mondotta a főpolgármester —, de a munka azért nem állhat meg! Átvess az oisziály vezetését, éa

gondoskodik a munka zavartalan menetéről!

Sőderberg néhány összefüggéstelen hálálkodó szót mormogott, majd távozott.

Késő este a Borostyán-klub bárjában népes társaság iMt egjüitt.

— Elképesztő ez az egész — jegyezte meg az elnök. — Még álmunkban sem gondoltuk volna, hogy ez az ártalmatlan tréfa ilyen következményekkel járhat. Emlékeznek, a tombolán nyertünk egy üveg puncslí- kőrt, és hogy Petersen több éves pénztárosi szolgálatait jutalmazzuk, névtelenül elküldtük neki.,.

— Mindenesetre egy nagyon ostoba cédulával — jegyezte meg szárazon az alelnök.

— Tudom, tudom — sóhajtott az elnök —. de az ügy még így is elképesztően homályos! Ha legalább tudnánk, ki küldte neki a további tíz üveget!

Ugyanebben az időben Petersen volt titkára, Sőderberg osztályvezető a tizenkettedik üveg mellett ült, és vidáman csobogtatta poharába az aranysárga nedűt.

— Proszit, tanácsos úr! —

szólt hangosan önmagához. — Ez a história kifizetődött. Átkozottul drága volt a tizenegy üreg puncslikőr, de megérte! Csalt azt az egyet szeretném tudni, ki volt az a zseni, akinek az az ötlete támadt, hogj' elküldje az első üveget.

Siegfried Weidmam Hollósi Tibor fordítása