Somogyi Néplap, 1962. december (19. évfolyam, 281-305. szám)

1962-12-24 / 301. szám

SOMOGYI NÉPLAP A z asszony sietve, ideges kapkodással vette föl ruháit. Aztán nagyon fe­gyelmezetten állt a spanyolfal fa­kult rózsái között. Nyugtalan .te­kintetével azonban az orvos széles, fehér me­zes hátán tapsikolt. — Mondjon már valamit, doktor bácsi! Az ősz hajú férfi széles, színpadi mozdula­tokkal rázta vissza kezéről a vizet a kagyló­ba, a törülközőt is zászlóként lobogtatta meg. Kedves, atyáskodó s egyben főpapi mosoly- lyal kísérte szavait: — Foglaljon helyet. Igazán, komolyan mon­dom. Szeretném, ha véleményt mondana fe­ketémről. Nézze, a konnektort már az előbb bedugtam, egy pillanat, s máris megcsapolom ezt a fényes masinát. Ott ülnek a parányi asztalnál. Az asszony a csészével, a cukorral, a kanállal való bíbelő- déssel leplezi izgalmát. Arca erőltetett merev­ségét pirinyó, hirtelen jött színek bontják s lassan mozduló ajkai, melyek pirosába fogai játszadoznak. — Nos? — szakad fel halkan a kérdés. Az orvos szürcsölve hajtotta fel a kávét, ci­garettára gyújtott, összehúzott pupillái alól figyelte az asszonyt. Valami miatt szenved, valami miatt nyugtalan, aminek nincsenek fi­ziológiai tünetei. Mi az és miért? Vagy tíz év óta ismeri, róla, családjáról majdnem mindent tud. Akkor honnét és miért van ez a neurasz- téniás tünet? Fiatal is még, harmincöt-negyven között, igazán szépen beérett alma. Testének körvonalai még őrzik az arányokat, egy-egy mozdulata a lánykamaszok sutaságát is. Sze­me, kitágult íriszei azonban valami nyugta­lanságot árulnak. .. — Beszéljen magáról! Az asszony arcán megrándultak az izmok, remegő ujjai az asztal csipke-térítőjének bojt­jait bogozták. — Nagyon kérem, ne játsszék vélem óvodás- dit, hiszen ismer ... — Félreért... Mondja, asszonyom, mi az, amitől fél? Várjon, ne válaszoljon azonnal... Valami hosszú idő óta foglalkoztatja, s emiatt tele van rettegéssel, félelemmel. Mi az? Az asszony felkapta fejét: — Ugye, nem gyanúsít? Éppen olyan asz- szony vagyok, mini tíz évvel ezelőtt, amikor megismert; Gézát, az uramat szeretem, s emel­lett jó barátom is. Igazán. — Nézzük közelebbről. Mióta nem tud éjjel nyugodtan aludni? — Ügy oktáberban kezdődött... — Mitől? Gondolkodjék! Valami megzavar­ta élete eddigi ritmusát, vagy a hivatalban, vagy otthon, de valami volt... Az asszony fölemelte fejét, pupilláin könny harmata csillant. — Ne nevessen ki — Géza is csak mosolyog rajtam —, akkor nagyon, de nagyon meg­ijedtem, hogy háború lesz. A kubai dolgok miatt... Tudom, mert láttam, hallottam, min­den normális ember csak legyintett egyet: »Majd a fejesek elintézik ...■«, de én akkor napokig nem tudtam aludni, fizikai fájdal­maim voltak. Iszonyodtam minden zajtól, az egyedülléttől, a sötéttől, az autók reflektorai­tól s még a porszívó motorjának zümmögésé­től is. Hát ez volt... — Aztán? — Aztán lassan elmúlt. Normális lettem is­mét, ahogy Géza is mondja. Valami ostoba in­gerlékenység maradt bennem, de mivel tud­tam róla, nagyon vigyáztam magamra, hogy ne vegyék észre. Az orvos atyáskodva veregette meg az asz- Bzony kezét. — ízlett a kávé? — Köszönöm ... Amikor tegnapelőtt meg­vásároltam a karácsonyfát, elölről kezdődött a dolog. Doktor, félek, rettegek a háborútól; de miért most, amikor mindenki tudja, hogy ez a válság elmúlt, és az emberek vígan, vidá­man készülődnek az ünnepekre. Én, én nem tudom elfelejteni, mi volt negyvenötben! A férfi ismét kávét öntött a csészékbe. — Mesélje el! — Nem tartom fent? ... Igyekszem rövidre fogni: A háború előtt és alatt B*... község­ben laktunk Fejér megyében. Apám cipész volt, nem gazdag, de olyan megélni tudó kisiparos, aki- nek még arra is futotta, hogy lányát gimná­ziumba járassa, Fehérvárra. Hárman voltunk testvérek. Bátyám, Karcsi autószerelő volt de már negyvenkettőben elesett a Donnál. Béla öcsém két évvel volt fiatalabb nálam, a Han­gyában inaskodott, s negyvennégy nyarán a leventékkel Németországba marsoltatták. így bizony a háború minden külső, egyre riasz­tóbb jelei mellett bent dúlt otthonunkban is. Látszólag még minden helyén volt házunkban: a bútorok, a falak, a házieszközök, csak mi voltunk benne hajszolt idegenek. De azt hi­szem, ilyen volt az egész falu maga is. Engem már negyvennégy őszén nem is engedtek is­kolába; utolsó éves, érettségi előtt álló nagy­lány voltam. Érdekes, akkor még nem érez­tem, de nem is értettem igazán, mi a háború borzalma; bátyám halálában, öcsém elhurccl- tatásában inkább szomorú véletlenséget érez­tem. Hogy is mondjam, inkább bosszantottak, felháborítottak dolgok: minden olyan egyhan­gú lett s fázósan hideg, mint november esős napjai. Bosszantott és felháborított a falunk­ban állomásozó, egymást váltó magyar és né­met katonák ízléstelenkedése s főleg nőéhsé­ge, leányismerőseim egy részének undorító gátlástalansága. De legjobban az bántott, hogy apám mind gyakrabban öntött fel a garatra, s ilyenkor dikicsét vagdalta a kaptafák és a nyűtt cipők közé. — Belét ontom, kik ezt a háborút kifundál- ták... Nevetséges volt ez a hősködés, mert tudtam, mennyire fél, nemcsak a háborútól, hanem az emberektől is. Az utcán minden rendű sarzsit 10 viselő katonának alázatosan köszönt, szó nél­kül hallgatta végig a nyilasok mind gyakoribb szájaskodását. Halottak napjáról nem is be­szélek: az első világháború roggyant térdű frontharcosaival ő is zárt sorban menetelt ki a temetőbe a hősök emlékművét koszorúzni. Így volt. Az élet megszokottsóga nagyon megváltozott, az emberek önzők, gyanakvók, hazudozók, képmutatók lettek, úgy gondoltam akkor, az élet vált elviselhetetlenné, nem a háború. Mert a háború csak iszonyú fenyege­tés volt fölöttünk, s azt hittem, Károly bá­tyám halálával vége, Béla elhurccltatásával vége, hogy a szomszédunkban is gyászolnak valakit, azzal vége. Pedig naponta hallottuk, hogy a főváros körül brurrunognak, dohognak az ágyúk, a felhők fölött vagy éppen alattuk gordonfcaszavú ezüstmadarak hörögve von­szolják a bombák százait. És minden este lát­tuk, hogy keléten, vagy délen a föld eleven, vérpiros húsa feslik föl, s ezek az örökös tü­zek az ősz és a télelő éjszakáinak végtelen kí­sérői. Karácsony vasárnapjának reggelén anyám misére indult. Én folytattam a főzést helyette. Egyszer csak vad, véget nem érő puskaropogős kattogó, pattogó zaja zörgette meg az ablak­üvegeket, s hamarosan erre rezonéltak a falak is, míg mindezt föl nem oldta az aknák éles és egyszerre olyan meghatónak, nevetségesnek és sírnivalónak hatott mindez. Nem is tud­tam, miért. Aztán hirtelen sarkon fordult a három em­ber, valamit dünnyögtek és elrohantak. Az egyik az ajtóból Visszaszólt: — Ne bojsza! Vojna kaput, nyemci kaput! Most láttam meg, hogy Bélánk korabeli ifjú legény a katona, arca, kezének mozdulata a hirtelen lett nagyfiúk félszegségéről árulko­dik. A géppisztoly, az övébe aggatott gránátok, ruhájának egyhangú szürkéje, kucsmájának bolyhos gombája úgy hatott, mint az álarcos­bálok maskarája. — Mi lesz vélünk? Édes jó istenem, mi lesz vélünk? — jajdult fel anyám, amikor már magunkra maradtunk. :— Mi lesz? Hát mi lenne? — kakaskodott kissé túl hangosan apám, s kezében remegett a konyhaszekrényből nagy gyorsan előhalá­szott pálinkósüveg. Ezek se emberevők. Ne félj, látták bütykös, kérges tenyerem, tudják, nem vagyunk burzsujok. Azt meg saját sze­metekkel láttátok, amikor azt mondtam, is­merem Varosilovot, még tetszett is nekik. — De az istenért, ki az a Vorosilav, papa? — Ki? Hát olyan tábomokféle. Még tizen­kilencben hallottam a nevét. Jó, ha az ember nem felejt. Hétfő, 1962. december 91. Apám éppen ilyen hallgatag makacssággal dol­gozott mellettem, szerettem volna tudni, mire gondol. Annál bőbeszédűbb volt anyám, de ha folyton más szavakkal is, lényegében eze­ket mondta: — Gábor, jól bezártad otthon az ajtót? — Hát ezért szültelek a világra? — Nem érjük meg a reggelt, meglássátok! Amikor a korai este sötétje lassan-lassan befödte a Császárrétet, már vállmagasságig álltunk az árkokban. De ekkor már nem bír­tam tovább, az ásó kiesett kezemből. Egy tén­fergő katona valamit kiabált felém, majd fel­kapta a szerszámot, s odaállt helyemre, köz­ben halkan, akadozva valamit beszélt. Nem értettem. Egyetlen szót vettem ki ismétlődő 'dünnyögéséből: mamka, mamika. Először az* hittem, anyámhoz beszél, de aztán rájöttem, hogy az egyre kormosabb sötétben, a rojtos kendő és a régi göncök bugyrában tényleg úgy nézhetek ki, mint egy vénasszony. Anyám is magára vette a mamkázást, mert ásóját a katona kezébe erőltette. — Látom, közietek is vannak rendes embe­rek. Jó anyád lehetett, fiam! A katona nevetett, s nagy lendülettel for­gatta, dobálta a földet helyettünk is. Mi ket­ten az árok falánál kuporogtunk, s időnként arra rezzentem, hogy előreesdk fejem. Repülőgépek halk, majd egyre erősbödő zú­gása állított talpra. Elült az árkokban a be­széd. Mindenki figyelt. Egyszer csak világító rakéták csillagszórói gyúltak ki az égen, s pil­lanatok alatt vakító pirossárga világosság derült fölénk. Olyan szép volt, mesebelien szép volt most minden, hogy az ember szere­tett volna csodálatában hangosan ujjongani. Ugye, milyen buta gondolat volt, abban a helyzetben? Aztán a gépek zúgása egyre erős- bödött, sok-sok fekete pont szállingózott alá, a falu fölött egyre nagyobbak lettek, hogy vad robogással rázzák meg a földet. Bombáztak. S ott alattunk, a faluban vérvörös lávaszőnyeg hullámzott a házak között, majd hosszú láng­nyelvek futottak nyomukban. — Ég a templom környéke! — Levegőbe repült az egész Erzsébet utca! — Istenem, mi van a mi házunkkal? Pillanatok alatt megszűnt az égzengés, s félelmükben, keserves ijedtségükben lapuló emberek hangos, jajgató zsivaja szakadt fel. Nem is tudnám megmondani, mint kezdődött, de egyszer csak látom, hogy anyám kapaszko­dik ki az árokból; — Földönfutóvá tettek bennünket a gazok! — jajgatott hiszfériásan, és se látva, se hallva rohant a falu felé. De nemcsak ő. Talán tízen is, húszán is ott futottak a szántás barázdái­ban. — Állj meg. Bözsi, vadászgépek vannak fe­lettünk! — ordított csuklásba torkolló hangon apám, s mint ki eszét vesztette, sánta lábával bukdácsolt anyám után. Elszántan másztam át a friss földhányáson, hogy beérjem őket. Egy erős kai- rántott visz- sza, majd kimarj ült szorításától karom. A ka­tona volt. Valamit ordított, aztán lerántott a földre. Fölém hajolt. Ebben a pillanatban géppuskák és repülőágyúk söpörték, vágták, szaggatták a földet. Velőt rázó jajgatás kísérte ezt az agyat, idegeket bontó zajt. S aztán más­ra már nem is emlékszem. Arra eszméltem, hogy iszonyú súly nyomja mellemet, s nem tudok mozdulni tőle. Szaba­don maradt kezemmel tapogattam. Daróeba markoltam, majd ragacsos meleg tapadt te­nyeremhez. Beteg nyulak citerahangú nyüszí­tése ütötte meg fülem, s amint tudatomig ért, már azt is tudtam, hogy régen, nagyon régen hallom ezt. Örökkévalóságnak tetszett, de le­het, hogy pillanatok töredéke alatt játszódott le bennem a magamra, az életre, a világra is­merés. Éltem, és élni akartam. Többszöri eről­ködéssel leráztam magamról a katona elnehe­zülő testét. Fel akartam ugrani, de lábain f . mondta a szolgálatot. Magamra, csak mag ra gondoltam ekkor, és vad félelem fogott- c . Magamra gondoltam, csak magamra, s nr mertem lábamhoz nyúlni, hátha nincs is bam. Magamra gondoltam, csak maga:, nem mertem mellemet végigtapogatni, ! •' a saját véremet markolásztam az előbb, tam. Ügy hiszem, sírtam és sikoltoztam, az is lehet, hogy képzelődés volt ez is. I, len egy nagyon halk, suttogó hangra figy tem: — Mamka! Mamka! A katona kezével felém tapogatott, érez tem, ujjai mint kapnak ruhámba. — Ne bojsza! — nyöszörögte kínos erőlkö­déssel, aztán hangos zokogás rázta meg. Egy nagyon apró, nagyon kisfiú fájdalmas síi ősi volt ez, majd minden átmenet nélkül f Ido'.ló. hörgő nyöszörgés váltotta fel. Aztán csörd lett. Nagyon nagy csönd lett, és örvénylő sza­kadékba zuhantam, nagyon mélybe, zúgó. kavargó sötétbe. Úgy tudom, hajnaltájban az orosz katonáik vittek be a faluba. Ismerősök szállítottak el házunkba, mely az utcával együtt az éjszakai nagy bombázásban csodálatosan épen maradt. Egy hétig feküdtem élet és halál között ideg­lázban, majd újabb két hét után tudtam meg apám és anyám halálát is. S közben szí nk asztalán a szépen díszített karácsonyfából ün­nepi színét, illatát vesztett, sárga tűleveleket pörgető ágas bozót lett. — Hát így volt, doktor! z orvos nagy igyekezettel friss ká­vét töltött a csészékbe. — Ugye, most az volna ildomos, hogy nagyon oko-s dolgokat* m.vnd­k magának, vagy csodapirulákat ír jak e or­osságnak. Pedig csak frázist tudok mondani, űe tabletta helyett talán ezt: éppen azért nem kell félni a háborútól, mert a világon minden embernek volt, egyszer volt egy ilyen o zal- mas éjszakája. Százmilliók meg ttták a védő- árkot a Császárréten, s az öreg Nyikos bizta­tása sem kellett hozzá .. . ízlik a kávé? I Ji .JMiM marnia ★ ★ ★ 1 CSER PÁL: KARÁCSONYRÓL... ■'MKB T 1 csattogása, süvítése és a bombák földet rázó robaja. — Mi van anyuval!? — jajdultam fel, és ahogy voltam, rohantam kifelé. Apám megelőzött. Ott állt a verandán, miért, miért sem, a kisbaltát szorongatta. — Menj vissza a szobába! — parancsolt rám. — A sarokba állj, ott a legkisebb a ve­szély. Majd én megnézem, mi van leint, s ne félj, anyádat is hazahozom. Az ablakon át leskelődtem utána, s láttam, mennyire fél, a baltát kétszer is kiejti kezé­ből, hétrét görbülve biceg a kerítésig. Ott ta­nácstalanul megállt, majd körülményesen fel­kapaszkodott egy tuskóra, fejét nyakába húz­va kukucskált ki az utcára. Akkor zörrent a kapu, anyám majd úgy esett be rajta. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy belekapaszkod­jék apám kabátjába, s húzza, rángassa befelé. — Gyere, nyakunkon a háború. Az oroszok már a vasútállomásnál csatáznak a németek­kel! Órákig lapultunk, ijedeztünk a szoba sar­kában. Vacogva figyeltük a kinti zajokat. Az ebéd félig készen ott felejtődött a tűzhelyen, eszünkbe sem jutott, hogy hozzá kellene nyúl­ni. Előttünk a szobai asztalon ott állt á teg­nap földíszített fenyő zölden, aranyosan, gyer­tyák, szalonpapírok és angyalhajak fehér dí­szében, az erdők friss, gyantaszagú illatával. És nem jutott eszünkbe, hogy karácsony van. Az almák és bombák dobverésére időnként megmozdult a díszes fa, és én úgy láttam, egyre inkább hittem is ezt, hogy valami ti­tokzatos, százkarú, gonosz keleti isten leske- iődlk ránk az asztalon, s egyszer csak leugrik a magasból. Nem is mertem már szemem le­venni róla, mert akkor nem lesz semmi, ami visszatartsa, és nem lesz menekvés bosszúja elől. Alkonyodott, amikor minden átmenet nélkül csend szakadt a falura. Ébren voltam, nagyon is ébren voltam, s mégis úgy rémlett, mintha mély, igen rossz álomból ráztak volna fel. Szüleim lábujj hegyen óvatoskodtak a lakás­ban, meg-megálltak, mint a tolvajok, riadtan tekingettek az ablakon kifelé. Hosszú, hosszú percek múltán apám, ez a szegény, töpörödött, félénk és gyáva ember megint megfogta a.bal­tát, hogy künt körülnézzen. Nem szólt egy szót sem, megcsókolta anyámat, engem, és fel­rántotta az ajtót. De mindjárt vissza is húzta. Kintről berúgták az utcakaput, szöges csiz­mák dobogó üteme visszhangzott az udvaron, s mielőtt egy szót is tudtunk volna váltani, hárem géppisztolycső meredt ránk. Orosz ka­tonák voltak, nyűttek, meghajszoltak, fáradt és ijesztő arcúak. — Én ismerem Vorosilovot! Én ismerem Vo- rosalovot! — kiabált feléjük rekedt hangon apám, és akkor igazán nem tudtam, kit-mit takar a név, azt még inkább nein, hogy miért kell ezt most mondani. A három katona morgott, dünnyögött erre a fogadtatásra, aztán ránk ordítottak: — Fasiszta, nyemci jeszt? Apamat félrelökték, s beléptek a házba. Vé- gigtopog-tak ^ konyhában, majd géppisztollyal a tűzhely ele tereltek bennünket, s belökték a szoba ajtaját. Ketten kutattak, a harmadik rank ügyelt. A háborúról, a katonák kegyet- lenkedeseről hallottalt minden borzalma vé­gigszaladt rajtam, s álltam meredten, kővé valva, míg anyám hangosan szipogott mellet­tem. Par percig tartott mindez, s azt hittem ez az örökkévalóság. Csend, kínos és kínzó csend szakadt ismét ránk. Nem is tudom mint kezdtek érzékszerveim újra funkcionál­ni, Jam, rádöbbenek egy képre:'S-három szür­ke darocos katona szomorú arccal nézi a fát komor, nagyon fáradt tekintetükben gyerme­kes öröm, ujjongás bujkál. Egyikük mozdul, egyenként gyújtogatni kezdi a fenyőfa gyer­tyáit. Furcsa ragyogás terített fényt a szobára, ★ ★ * Hogyan telt el az éjszaka, nem is tudom. Egyre emlékszem világosan, hogy a szomszé­dok közül, az utcabeliek közül ez is, az is be­osont hozzánk pár percre. Kicsit kótyagos volt mindenki, kicsit tanácstalan is, de abban va­lamennyien megegyeztek, hogy a neheze azért már elmúlt. Körülbelül így ment el a másnap délelőtt is. Mellékutcában laktunk, elég távol a falu centrumától is, így nem sokat tudtunk arról, hogy a község más részein mi van. Mászkálásra senkit se vitt rá a merészség. Ügy közvetlen ebed után azonban ismét be­állított két katona, velük egy falubeli is, Nyi­kos Péter, a vasutas. — Bocsássatok meg, Gábor — kezdte Nyikos a beszédet —, azért vagyok velük, mert min­den fiatalt munkára kell mozgósítani. Giziért jöttünk. A község alatt, a Császárréten kell futóárkekat ásni, hogy a németek váratlanul ne törhessenek a falura. Csút és a többi köz­ség, még az ő kezükben van. Sóbálvány voltam, a lélek is megfagyott bennem. Anyám jajgatott: — Tudtam én, mondtam ón, összeszedik a lányokat! Nyikos nyugtatta: — Ne izélj, Bözsi. Minden épkézláb ember­nek jönnie kell, s ez nemcsak az oroszok szá­mára fontos, elsősorban a mi hasznunk lesz. Kinek kell, hogy a németek visszajöjjenek? Na ... — Hagyd, te áspis! Minek szegődtél el, leánykerítőnek? — Tolmács vagyok meg izé, olyan megbí­zott elöljáró ... Ne istentelenkedj már ... Hiába beszélt, anyám sírt, lármázott, a két katona vigyorogva és értetlenül nézte a jele­netet, én meg csak álltam, mint aki megiku- kult. — Egyedül nem engedem! — harciasfcodott anyám. Te is jössz, Gábor! A katonák nevettek rajtunk, aztán nyilván megunták a huzavonát, kiadták a parancsot: * — Da vaj! Hosszú, kacskaringós menet bandukolt a Császárrét felé. Szomorú, temetési precesszió voltunk, olyasféle, amikor az emberek .nem hozzátartozóikat, hanem önmagukat kísérik a nyitott sírhoz. A háború mindenféle borzal­mát, a sokat és sokszor hallott propaganda ál­lításait véltük megvalósulni. — Ott künt majd halomra lövöldöznek ben­nünket! — Megásatják a saját sírunkat... Aztán nem történt más, mint a kivezényelt sok ember megkezdte az árkok ásását. Temp­lomi csendben ment először a munka, ám las­san oldódni kezdett a torkokat fojtogató szo­rongás, megindult lassan a beszélgetés. Nyikos hol itt, hol ott tűnt fel, biztatta az embereket: — Nyomjuk meg a gombot, s az esti harang­szóra mindenki otthon eheti az ünnepi kalá­csot! Voltak, akik vele lelkesültek, olyanok is, akik morogva kétkedtek, de olyan is sok akadt, mint Vida, a köteles. — Nekem ne kommandírozzon, jó?! Se ma­gának, se másnak nem vagyok cselédje, se Sztálin katonája! Én béke párti vagyok, har­coljon a német és az orosz, ha éppen úgy tet­szik nekik, de engem hagyjanak ki belőle... Nyikost elfutotta a pulykaméreg. — Magát hagyják ki? ... Magát mindenből hagyják ki, a többit meg egye meg a fene, mi? Azt hiszi, hogy a dolgokat pénzzel és protek­cióval mindig el lehet intézni, ugye? Hát frászt! Vida űr, az életért el kell végezni ez a Ids árokásást is. Nemcsak másnak, magána: is! Kisportolt, egészséges fiatal voltam, de a fagyos föld dobélása a harmadik órában mái nehezen ment. De összeszorítottam ajkamat, s arra gondoltam, hogy egyszer vége lesz ennek is* s otthon majd bebújhatok a meleg ágyba.

Next

/
Thumbnails
Contents