Somogyi Néplap, 1962. augusztus (19. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-19 / 194. szám
Vasárnap, 1962. augusztus 19. 9 SOMOGYI NÉPLAP REGGEL LETT Csapzott hajam homlokomba most elmegyek, holnapután újhull. Nem bírom! Nem bírom ra itt leszek. Nincs valamire tovább! Jó lenne egy korty vi- szükséged? zet nyelni, de moccanni sem Nem volt semmire sem szakbírók, rám telepszik, fojtogat ségem. Elmentél. Bámultam a az ezerkarú sötét. Jó volna fel- fe'bér ajtót és vártalak. Mikor ugrani és széttörni valamit, r.a-y feleségül vettelek, és én koráb- lamit, amiért nagy kár, aminek ban értem haza a mezőről, ak- romjait nézve megdöoben az várhattalak így... ember és sír. Aztán rohanni, Nem m ^ mM futni, vagy tudom is en!... ' Juli! Vizet! Kezem a vetetten cs®k a bngadvezetó. ágyon tapogat... Nem! Ki in- — Juli? nen! A mankóért nyúlok. Te- — ff át tudod, Gábor... Az kintetem követi a mozdulatot, a helyzet... hogy valószínűleg Eddig nem vettem észre, egy lekésett a vonatról. Hajnalban parányi fénysugár bevilágít az láttam, kiment kapálni. Mond- utcáról, s pont rajta, pont raj- tam, hogy hagyja most, de azt luk pihen meg. Az új mankó- felelte, ideér. Biztos, hogy jön. kon csillog a lakk... Kezem jge beszélj magadról, hogy lehanyatlik, fejem visszasüp- vagy? Fölkeltél-e már? ped a párnára — ennyi maradt a bal lábamból... De mégis kimegyek, kimegyek ebből a szobából... ... Jó ez a hűvös levegő. Ide, mezei Valami szorította a mellemet, és életemben először ökölbe rándult a kezem, mikor a munkára gondoltam. igen, ide a kispadra. Nehezen Amiatt nem ért ide Juli. De teszem le a mankókat — meg aztán megnyugodtam, és sokáig kell szeretnem őket, hiszen a beszélgettem János bátyám- társaim, Juli nincs. Juli... Az egyik mankó alig hallható zö- " ' rejjel a földre csúszik. Talán Eddig is igen figyelmesek éppígy, ilyen némán, szinte só- voltak hozzám, és nem vettem hajtás nélkül buktál te is, Juli, észre, hogy ezután a látogatás a pelyhes csirkék közé s azok ^ fl kórháziak ^ többet riadva menekültek, csak egyet- .. , . ,, lenegy csipogott rémülten, törődnek velem, gyakrabban amelyik éppen a kezedben volt. vannak mellettem. Nem vettem De a szorításod csak egy pilla- észre, csak jólesett, mert Juli natig tartott, aztan futott az is nem jött. Aznap sem, másnap a többi után, » nem meresz- . , feed te fc közeledbe, mert többé Kertem 02 orvost, engednem emelkedtél föl. És én nem jen fölkelni, hadd tanuljak járról tani veled! ni a mankóval, mielőbb haza Pedig hogy tudtál nevetni! akartam menni. Hányszor tréf lakoztunk ... Ka- Müven üres csönpával ballagtál hazafelé, sá- Haza’ lde- MUVen ures> c“on padtan, mint mindig, én meg des itt minden. De ni, mintha a fogattal melléd értem. arra már világosodna. Mióta — Asszonyom, egy csókért gihetek itt? Mindenesetre itt hazaviszem,! jobb, mint a fvXlasztó szobáTe nevettet es elpirultál, a J többi asszony meg pajkosan ban. Talán ma sem jöttem vol- kiabált: na ki, ha van gyógyszerem, és — De bolondos vagy, Gábor! végig tudom aludni az éjsza- Űgy turbékolsz, mintha nem ötéves házas volnál, hanem ' ** . mézesheteidet élnéd! - meghalt - mondta Pironkodva ültél olyankor a kórházi folyosón az elnök, mellém, és én már csak azért Kovács Pista —, rendesen, szé- is megcsókoltalak a többiek n gjtemettw/c... Másnap törS STttS «»'. »“*.»»» -* ** Olyan voltál, mint újházas ko-, . Kiment az udvarra beporozni mnkban, mikor eljöttél velem’ a. csirkéket, és elzuhant. A szí- ide, messziről, otthagytál min- ve ^ Gábor, melletted va- denkit... Elhoztalak, hogy . mindenkitől elhagyatva, magányosan halj meg.». Valaki visszavitt az ágyamS előttem nem maradt más, ra. Ügy éreztem, kiég a szemint eltorzult arcod, vérző ke- mem. Nem volt gondolatom, zed, amint a szád elé kapod, könnyem. Csak azt éreztem, hogy elfojtsd sikolyod. Akkor hogy jobb lett volna, ha halal- zuhantam a kerék alá... Több- _ re nem emlékszem. Éterszag, műszerek koccanása az üvegOÓO ra gázol az a szekér. Hát kinek vétettem én, hoiy így sújt az élet?!... Hangya mászik a lábam mellett, nekirugaszkodva kapaszkodik a parányi göröngyön. Hiszen már világos van. A szomszéd ház fehér fala most sárgás fényt kapott. Kel a nap. Hány óra lehet? Különben mindegy. Ki az, aki nyitja a kaput? — Szervusz, Gábor! — Te vagy? Szervusz, Gyu- szi! — Hogyhogy ilyen korán itt kinn vagy? Nem jól érzed magad? Gyere, bekísérlek, pihenj le, hiszen olyan nyúzott az arcod. , — Hagyjad csak, komám! Nem bírtam ott benn, kijöttem a levegőre gondolkodni. Itt jobb... j Gyuszi leül mellém, és hirtelen eszembe jut, hogy az iskolában is így ültünk egymás mellett. Lehajol a mankómért — még akkor esett le, amikor kijöttem. — Tudod, Gábor, nehéz minderről beszélni. Egy barát nem pótolhat annyi mindent, amit te egy hónap alatt elvesztettél. De férfi vagy, és nemcsak én, hanem szinte az egész falu segíteni akar neked. Gondolkozz néha ezen is... Megveregeti a váltamat, feláll. — Na, komám, megyek, ellátom a jószágaidat. Azért jöttem ilyen korán, mert ma sok dolgom lesz. Délben, ha majd megetettem nálad, jössz velem, s nem összevissza, hanem nálunk ebédelsz ezután. Aztán majd kiokoskodunk valamit... Sietve indul az istálló felé. Mankóim után nyúlok. Még az éjjel azt gondoltam, hogy csak ezek maradtak nekem. Nem igaz.». Szivar vány színekben csillog a harmatcsepp a füvön. Az utcáról beköszön valaki, kérdezi, hogy vagyok. A mankóra támaszkodva ballagok befelé. Korán van, és mégis milyen meleg ez a reggel. A házfalon sziporkázik a napsugár. V. M. Fiatalok ... Arra, ámenül a nap süt... Vajon mi lehet ott? Lehetséges, hogy egy űrhajó épp most szeli ketté a nap és a köztünk levő egyenest? Milyen jó nekünk! Bátran és egy kicsit büszkén nézhetünk az égre, hisz kifürkésztük titkait. Fent szpufcnyikok, űrhajók, itt meg a Balaton békés hullámai kerge- t óznék, és felénk mindegyik bizalmat, derűt sugároz. a GICC5 A LELTÁRBAN Közhivatalainkat, intézményeinket százak látogatják naponta. Alaposabban körülnézni nincs ideje az embernek, csak akkor, ha várakoznia kell. Valahányan haragszunk a várakoztatás okozta időveszteség miatt, s ilyenkor jobb híján nézelődünk. Ilyenkor fedezzük fel, hogy több hónapos a faliújság, hogy tavalyi, rég elfelejtett eseményt hirdet a poros plakát, hogy itt, ebben a sarokban, lám, eddig soha nem vettük észre ezt a szobrot, pedig biztosan évek óta itt áll. Szóval vizsgálódással üzenünk hadat a várakozás unalmának, nézünk meg minden láthatót a szőnyegmintáktól kezdve a falfestésig. Ha már eddig eljutunk, nem nehéz észrevenni a képeket, az embert gyönyörködtető művészi alkotásokat és ezeknek avatatlan utánzatát, a giccset. Sajnos, nem egy közhivatalunk, intézményünk falain díszlenek még ma is a Foglyos-féle »művészek« alkotásai. Minél értéktelenebb egy- egy ilyen mázolmány, annál súlyosabb és arany- és ezüst- kence a keretekben. Amikor giiccsről esik szó, hattyús alkonyi tavakra, a hétnél is több fájdalmú Madonnákra, a fantasztikus színezésű erdei tisztásokon legelgető őzekre gondolunk. Pedig a giccs nemcsak ilyen példákkal lapon — kísérteties harangjáték. Mikor magamhoz tértem, csak fél lábam volt. Akkor sírtam utoljára. Fehér köpenyek, elsötétített szoba, és mindenütt éter, hódító, kábító éter. Hogy mikor volt nappal és mikor éjszaka, mikor aludtam, és mikor voltam ébren, nem tudom. És azt sem, hogy napok teltek-e el, vagy egy-két óra, mikor nyüt az ajtó, és egy nővérrel ott álltái az ágyam mellett, Juli... Akarom, akarom, hogy érmék a találkozásnak minden pillanatára emlékezzek, hiszen akkor láttalak utoljára. Gyötrődöm, mert nem maradt meg minden bennem; a fájdalomcsillapító, a morfium kitörölt néhány mozzanatot a fejemből. Ott álltái a megszokottnál is fehérebben, s szemed mintha ijesztő nagyra nőtt volna. Mosolyogni próbáltál. — Gábor... Meggyógyulsz hamarosan, csak ne emészd magad. Erős vagy, fiatal, és én itt vagyok veled ... Meglátod, megleszünk ezután is. — Megfogtad a fejem, milyen kis kezed volt! Vékony, de a sok munkától érdes, napbarnított. Valamit én is mondtam, de mit? Csak arra emlékszem, hogy a nővér már nem volt benn. Ott ültél a széken és beszéltél. ■— Otthon minden rendben van. Kikeltek a csibék, holnap be kell poroznom őket. A többiek üdvözölnek, jobbulást kívánnak, az elnök meg a brigádvezető a napokban eljön meglátogatni ... Gábor, legyél erős... A szívéhez kapott... Erre a mozdulatra tisztán emlékszem. (=• Nem jól vagy, Juli? — De, de ... csak... Csak megigazítottam a ruhám... Én Igazgatónőm a múlt szombaton rendelkezésemre bocsátotta a vállalati kocsit. Igaz, másodmagammal mentem, és nem is magánügyben: hivatalos dolgunk volt két üzemegységnél, sürgős és fontos, mégis csodálkoztunk kérésünk ilyen sima teljesítésén. Amikor azonban elindultunk,. gépkocsivezetőnk szár razon bejelentette: — Visszafelé, ugyebár, Bukógát felé jövünk. — Bukógát? — nézek iá csodálkozva. — Na, igen, onnan meg föl Balatonkavicsosra, az igazgató kartársnő villájába. Felviszünk egy pár csirkét. Persze, csirkét. Holnap vasárnap. — De miért éppen Bukógátról? — kíváncsiskodom. — Nem tetszik tudni? A bérelszámoló Kovács anyósa ott a baromfifelvásárló, és így saját árban adja a szárnyasokat meg a tojást. Így természetesen jóval olcsóbba kerül. Tessék csak kiszámítani, mondjuk, évi átlagban. Egy telefon, és az a kis kerülő — alig hetven kilométer — igazán nem számít. Elkeveredik a többi között. Igaz. Elkeveredik. Miért is ne keveredne? Elindultunk. Tizenkettőre végeztünk a két üzemegységnél, ésí így csak fél egyre értünk Bukógátra. Megyünk a félvásárlóheüyi- ségbe. Zárt ajtók. Ejnye, ejnye, micsoda szervezés ez? Keressük a lakásán. Azt mondják, a szomszédba ment. Végül a harmadik házban megtaláljuk. Sajnos azonban, hiába. Kiderült ugyanis, hogy nem kapott értesítést — vajon ki lesz a felelős a mulasztásért? —, és tíz perccel ezelőtt egész baromfi készletét felrakta az autóra, s elküldte a központba. Na, most mi lesz? Honnan veszünk csirkét? Mert anélkül haza nem lehet menni, vagy ha lehet is, nem éppen tanácsos: A Kovács-anyóshoz fordultunk segítségért. Nem nagyim biztatott bennünket, de kocsivezetőnk —, és Balatonkavicsosra érünk. Csirke nélkül — teszi hozzá bánatosan. Kartársammal együtt azonban nem adtuk fel a reményt. Falun vagyunk, vidéken, a csuda vigye éL, csirke nélkül nem mehetünk haza... illetve Kavicsosra. A következő községiben újra megkezdtük a házalást. Már-már úgy látszott, hogy f CSIRKEFOQÓK VOLTUNK Ita. j azt mondtuk, itt most már a pénz nem számít, a különbö- zetet majd összeadjuk. Erre gyorsan előkerít két gyereket, ugrasztja őket a falu egyetlen utcáján, egyiket a felvég, másikat az alvég felé, sebtiben felsorolva néhány házat, ahol esetleg szerencsénk lehet A földerítés azonban nem járt eredménnyel. Nekikeseredve ültünk visz- sza az autóba, és robogtunk a legközelebbi falu széléig Ott egy idős nénit szólítottunk meg. Csirkét nem tud adni, de egy pár süldőnyűl- lal esetleg szolgálhat. Hiába, nekünk csirke kell. Mond is egy-két címet, magunk mellé ültetünk egy sündörgő gyereket. Egy óra múlva ebből a faluból is reményvesztetten indulunk tovább. Hiába, szombat van, a fölöslegeset eladták a tegnapi piacon vagy ma a felvásárlónál, és egyébként maguknak is kell valamit enniük — mondogatják. — Még két falu — állapítja meg elkeseredetten gépiemen is üres kézzel távozhatunk, amikor az egyik porta gazdája foghegyről odaveti: — Az asszony ugyan nincs itthon, most én vagyok az úr a házban, de csirke azért akad. Ott van, fogjanak meg kettőt. — És a tágas szérűs- kert felé mutat, ahol békésen kapirgáltak idősebb rokonaik társaságában a rántani való csirkék. Egy pillanatra megtorpantunk a feladat nagysága előtt, de közben arra gondoltunk, hogy minden beosztásnak megvannak a maga nehézségei... Gyorsan nekivetkőztünk, néhány bemelegítő mozgást végeztünk, és mindenre elszántan elindultunk a szé- rűskert felé. Bekerítő mozdulatokkal kezdtük, óvatosan, lassan szorítottuk a csirkéket a pajta fala felé. De csak három maradt a gyűrűben. A sofőr általános rohamot vezényelt, a csirkék összevissza futkostak, kétségbeesetten csipogtak, hosszan, magas hangom minket elkapott a szenvedély, kapkodtunk a röpdöső állatok után, egy kicsit versengtünk is, melyikünk fogja el az elsőt. Hirtelen mozdulattal lecsaptam az egyik szerencsétlen kiszeméit áldozatra, és diadalmasan kiáltottam fel: — Megv! — De csak ennyit, mert a csirke helyett mindössze két szál tolla maradt a kezemben. Nem adtuk fel a küzdelmet. Már a burgonyatáiblán futkostunk, izzadtunk, kartársam hasra vágódott a bokrok között — hiába, a terepversenyzést nem szokta meg —, eredmény azonban semmi. És ekkor a gépkocsivezető sok kapuvédőt megszégyenítő vetődéssel ráugrott az egyik kifáradt csirkére, és a következő pillanatban diadalmasan emelte a magasba. — Na, egy már van — állapítottuk meg egy kissé megkönnyebbülten, és újult erővel, eredményesebb módszerekkel folytattuk a küzdelmet; sikerült is eldobni az egyik csirke lábát, s ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy tisztességtelen előnyhöz jussunk az általunk kezdeményezett versenyben. Fizettünk, és megnyugodva robogtunk Balatonkavicsos felé. Az igazgató kartársnő nagyon kedvesen fogadott bennünket, csak akkor vált tanácstalanná az arca, amikor gépkocsivezetőnk bejelentette: meghoztuk a csirkét. — Jaj, istenem, nem is tudom, mit csináljak... Közben ugyanis Horváth kartárs gyönyörű borjúhússal lepett meg. Tudják, akinek a sógora a húabalt vezetője... jelentkezik. Élelmes ecseöbr» gatók idejében kaptak észbe, fedezték föl, hogy a mai ember szívesen vásárol mai témájú képzőművészeti alkotásokat. Néhányan tehát abbahagyták a szalagrendszerű hattyűgyár- tást. Műhelyeikből előkerültek az új, a »kapós témájú« képek, és el is keltek. Nemrég egy tanácselnök — egy Kaposvártól nem messze eső községben — kis híján leharapta a fejünket, amikor a tanácsháza hivatali szobáiban kifüggesztett Foglyos-képekre tettünk megjegyzést. Olyan őszinte haragra gyűlt, hogy gyorsan másra kellett terelni a szót. Azóta megfordultam még néhány hivatalos helyen. Igazgatói szobákban, intézményeknél. Hosszan időztem például a Latinka Sándor Művelődési Ház egyik helyiségében, ahol a falat egyebek között egy nagyméretű Lenin-portré díszíti. Ó, az a másoló! Nem volt szeme meglátni, hogy az ábrázolt személy történelmi nagyságához méltatlan ez a megjelenítés? Ugyan mit keres ezen a portrén a sok lila? Mit akart a festő ezzel a lilaára- dattal? Nem tételezem föl, hogy rosszat akart. Csak ilyet tudott »akarni«. De akik forintot adtak az alkotásért, érthettek volna annyira a képzőművészethez, hogy megtakarítsák a kidobott forintokat. Vegyük már észre, hogy nem minden a téma; hogy a tartalom és a forma tökételes összhangja nélkül csak festés a festés és nem művészet! Egyik tekintélyes hivatalunkban megkérdeztem, hogy miért nem dobálják ki az ízlésromboló festményeket. Azt válaszolták, hogy azért, mert ezek is leltári tárgyak. Értéket képviselnek. Milyen értéket? Szerintük is csak anyagit. Mármost csak az a kérdés, hogy ha a szintén csak anyagi értéket képviselő bestsellereket, ponyvákat ki tudtuk vonni a közforgalomból, nem tudnánk-e ugyanúgy eljárni a leltárba foglalt gics- csekkel is?! Gondot csinálunk vele magunknak, hogy mivel pótoljuk a giccsek helyét a falon? Nem olyan nagy gond ez! Elárulhatjuk, hogy egészen olcsón lehet művészi alkotásokhoz jutni. Ha giccsekért nem sajnáltunk egy- kétezer forintokat kidobni az ablakon, egy-kétszáz forintot megérnek képkerettel együtt a Munkácsy-, Zichy-, Rippl-Ró- nai- és Derkovits-reprodukciók is! László Ibolya
