Somogyi Néplap, 1962. augusztus (19. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-19 / 194. szám
SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 19(2. augusztus Heinz Kruschel: TÁBORNOK, VAGY AZ ISTI S üvít az északkeleti szél, s bár szobámon kettős ablak van, mégis érzem. Szabálytalan időközökben esőcseppek vágódnak az ablaküvegre; szeretem ezt a zajt, mert erősebb az ágyam fölött levő Geiger-számlálócső egyhangú kattogásánál. Szobámban egy sugárfertőzé- ses tárgy van. Ez a tárgy éh vagyok. Én, Billy O’Brien őrmester, a 18. felderítőraj pilótája. A testem élettelen, már nem érzek semmit, semmi fájdalmat. De gondolkozom, látok és hallok. Nem sokat látok. Fehér falakat, ágyam előtt egy félmagas ólom védőfalat, az ablakot, az esőtől nedves ablaküvegeket és egy vékony repkényindát, amely táncol az erős szélben. Nem tudom, mennyi az idő, a repkényinda az órám. Még tiz levelet számoltam meg, rövidesen mind lehull, s letelik az én időm is, az utolsó levéllel meghal Billy O’Brien őrmester. Tegnap meglátogatott a tábori lelkész. Hangja egyáltalán nem volt kenetteljes, világosan, acélosan csengett, szinte fájt. S a szavai is fájtak, pedig vigasztalniuk kellett volna. »Isten örökkévaló, de az ember halandó, ezért ne is tulajdonítsunk neki semmiféle jelentőséget.« Jól hallottam, jól értettem, de beszélni már nem bírok. Ha megpróbálom, érzem, hogy fejembe száll a vér, elvörösödök, de csak valami hörgés hallatszik. Tehát a pilóta nem fontos ... De hiszen ezt már tanultuk az egyetemen is. Nyugodj bele a halálba, úgysem tudsz előle kitérni, feltétlenül utolér. De hát ki parancsol a halálnak? Kicsoda? Az Isten? Az utolsó felderítő repülést Augsburg és Grönland között nem az Isten rendelte el, hanem a tábornok. Ablakom előtt lepergett egy levél. Még kilenc maradt. — Százhatvankétszer tettem meg az Augsburg és Grönland közötti utat. Huszonnégy óra az út, egy nappal és egy éjszaka. Az éjszakák rosszak voltak és veszedelmesek, mert fedélzetünkön atombombát vittünk, két ólomhüvellyel biztosított atombombát. Mindig minden simán bonyolódott le. Csak néha fordult elő, hogy a legénység egyik-másik tagjának az idegei felmondták a szolgálatot, mint Tom Daisynek, aki le akarta dobni az izéket, és ki akart szállni. Meg kellett kötöznünk. Most valahol az Egyesült Államok nyugati részén él egy ideggyógyintézetben, ezt így nevezik. . Az indán egy parányi elsárgult levél összezsugorodik, mintha védekezni akarna a pusztulás ellen. De semmi sem használ, leesik, és nyolc levél marad. Minden megy a maga jól elrendezett, szükségszerű útján, sehol semmi játékos véletlen, minden az Űr bölcs irányításával történik, így mondta a tábori lelkész. A szemem ég, szeretném lecsukni, de már nem tudom, nincs bőr a szemhéjamon. a r > gy kezdődött az 1 I utolsó repülés, \. / mint a többi. Kigurítottuk gépeinket a betonpályára, egy föld alatti felvonó felhozta a bombákat, acélkarmok megragadták, és a gépbe, a bombateknő- be emelték a terhet. A startoját zsebükre dolgoznak. A visszarepül és egy örökkévalóságig tartott. Néhány órával a landolás előtt belázasodtunk, s székletünk vizenyőssé és véressé vált. Kín volt a repülés. Csodálkoztam, hogy a reptér olyan gyakran érdeklődik a rosszullét tüneteiről. Három órával a landolás előtt William Asterhildnek, a mechanikusnak vérezni kezdett a bőre. Abban a percben már gyanítottam valamit... A repkényinda csupaszodik. Még öt levél vívja hasztalan küzdelmét... Georges Branműködését, tüdeje és hólyagja úgy fájt, hogy kínjában a padlón fetrengett. Reszkető kézzel tartottam a kormánykereket. Már nem bírtunk beszélni. Utolsó erőmegfeszítéssel landoltunk az augsburgi katonai repülőtéren. George Branton halott volt. Amikor kiemelték, az egyik egészség- ügyi véletlenül a hajához j nyúlt, s az csomókban a kezében maradt. William elvesztette eszméletét. S én, amikor eszméletre tértem, már ebben az ágyban feküdtem. \ 'i ) L' Js /> • lásnál észrevettem, hogy a gép könnyebb, mint máskor. Nem törődtem vele. Gyorsan elértük az előírt magasságot, és rátértünk a szokásos útvonalra. Északra tartottunk, s állandó összeköttetésben voltunk a reptérrel. Bekapcsoltam a rádiót, s felhangzott a friscói adóállomás dzsesszzenekara. Satchmo játszott. Teltek az órák, nem számoltuk. Ábrándozom. A trombitaszóló végigbizsereg rajtam lágyan és szomorkásán, mint valami öreg anyóka jóságos mosolya... A repkény indán még hat levél van, a szél erősödött, vadul pörgeti a kicsiny ágakat... Amikor Grönland előtt megfordultunk, erős kimerültséget éreztünk. És szomjúságot, valami olthatatlan szomjat... Izgatószereket vettünk be, mint. mindig, de semmi sem segített. Georges Branton, a távirdász hányt. Először húsmérgezésre gondoltunk, azok a fickók ott a kantinban nem megbízhatók, elsősorban a sátorinak alig volt már ereje, hogy továbbítsa a reptérre a jelentéseket. A kezdeti kimerül tségi állapotot heveny izgalmi állapot váltotta fel, mindhárman fájdalmat éreztünk a májunkban, és rettegtünk, hogy soha nem érjük el célunkat, -n már tudtam, mit jelentenek ezek a tünetek. Néhány hónappal ezelőtt a kezembe került egy japán professzor írása. Egy tanulmány a sugárfertőzésről. Amikor Asterhíldnél föllépett a bőrfelületi vérzés, igazolva láttam sejtésemet: sugárfertőzés. Nem szóltam semmit, de eszembe jutott, milyen köny- nyű volt a startolásnál a gép. Lepergett az ötödik levél, hozzávágódott az ablaküveghez, majd eltűnt. A vihar csömdesedik, csak a Geiger- számlálócső recsegi borzalmas, lélektelen dallamát Még négy levél... Augsburg előtt egy órával következett be a nagy krízis: George Branton kénytelen volt beszüntetni a rádió .'I1 * Hazafelé indul a bedegkérí óvoda három kispajtása. S hogy mi ragadta meg a faluban járó idegent? Aranyosak, ked- esek voltak, hogy hófehér is párnájukat hónuk tt elsétáltak házak előtt, mindenkinek illedelmesen Köszöntek... VÁCI MIHÁLY: H árom levél járja haláltáncát az ablak előtt... Meg kell halnom; William mér nyilván halott, tizenöt évvel volt idősebb nálam, és odahaza, Manhattanban négy gyermeke várja. Ordítani szerettem volna, amikor a tábori lelkész elmesélte, hogy a tábornok rendelkezésére kísérletképpen az egyik repülőgépet csupasz, védőburok nélkü-j 11 atombombákkal kellett I megrakni — de már nem bír-j tam kiáltani. Már nem tud-! tam ellene lázadozni, de a: borzalom nyilván ott ült a szememben, mert elképzelhe-|j tetten borzalom, hogy embe-J: rek, amerikaiak, amilyen én(- is vagyok, testvéreiket, más . embereket a kísérlet kedvéért! a halálba űznek. Élő holttest vagyok. A lelkész azt mondotta, a tábornok is csak eszköz, a parancsok végrehajtója, de semmi esetre sem okozója a történteknek. Amikor az Istenről beszélt, szétroncsolt kezemet egymásra rakta, és hangosan imádkozott, rémisztőén fagyos hangja belesüvített fülembe. »Megnyuvással veszem akaratod, nem zárom be az ajtót, hogy ellened védekezzem, bensőmben nem él veled szemben harag, a tied minden bizalmam. Nincs fenségesebb gond és fenségesebb irgalmasság, mint a te legmagasabb gondolkodásod.« Humanista vagyok, de ebben a pillanatban ... meg tudtam volna fojtani a tiszteletest. Megfojtani, mint egy veszett kutyát... Miért? Miért? Miért? ^ Még két levél. Még két levelet ér az életem, két levelet... A fából épült kicsiny tanyai ház meleg volt, és anyám keze úgy tudott simogatni, mint senki másé. Csak ne lett volna a tiszte- 'etesnek olyan rideg képe... Isten a halál percében magához szólítja a lelkeket LABADOZO Gyönyörű terhet visz az idő, mint felemelt fészket az árvíz. Nehéz ma boldogtalanul élni, # mert titkolt bélyeg, egyedi átok a nyomorúság; és a viszkető szegénység pirítja az arcot, mint koszos ing. S akire keserves sorsa még gúnyolódva ujjal mutat, az topog, didereg, mint aki vízből meztelen lép a partra, és ágyékára kapja a kezét. 0, van még szegénység, — ahogy még köhögnek itt maradt öregek, és halljuk, a régi fulladások felhörögnek néha, s a múló kórnak felszökik a láza, ha itt-ott a szívek fölé helyezzük a szánalom hőmérőjét, — még van visszaesés. Van még haj, ínség, — de akár csak könnyű émelygés, futó szédülés, múló rosszullét ez, — már nem gyilkos ragály, nem fertőző népbetegség, melynek jegyei sárga foltokkal bélyegzik az arcot, s amely elől klórozott palotákba menekülnek a gazdagok. Kigyógyul már e nép járványos nyomorából, mely térden ütötte, s háromnapos hideglelésként rázta csontjait. Nem morbus hungaricus már a szükség, csak olyan ez már, mint mikor a férfi a forró ágyban Is még érzi felsajogni a rettenetes hómezőn csontjába mart far?ást. Cselédarcú rokonságom megtörli már a száját a rántott levesektől, — új ajtókat vág a házba, mert a régiekbe beleüti felemelt homlokát; s a górékeritéseket a szélbe rúgja, ha kilép nekigyürkőzni a világnak. Nem új emberek ők még, csak a régi didergés fagyos madárkája elrepült ingjük melege alól, s amíg néznek utána, nem tudják még, hogyan Is nevezzék a férfiszégyent, amely torkokba lopózik. KULCSÁR JÁNOS: HEGYI BESZÉD Boldogok az élet hivSi, mert szép hitük röpíti őket. Boldogok a most nőtt diákok, mert kétely nélkül nevelődték. Boldogok, kik bennünk remélnek, mert sohsem fognak megcsalódni. Boldogok, akik velünk bújtak, mert most törvények alkotót Boldogok, kik békét kívánnak, mert mind több testvérre lelnek. Boldogok a dolgos szegények, mert ők írják a történelmet. Boldogok a mindig szilárdak, mert bűn feléjük nyúlni nem mer. Boldogok a jók, mert megindult az emberség felé az ember! SZÜTS LÁSZLÓ: KERTBEN Elnéztem a minap egy öregembert, úgy kapálhatta a kertben a földet, ahogy az anya varrja a ruhácskát a még még se született csecsemőnek. Szülői szeretet volt az, bizony, amivel az ágyás fölé hajolt. Nyújtózkodtak a gyökerek a földben, s a kezében a kapa meg dalolt. A léptei a hantokat ringatták, s karjának egy-egy lágy mozdulata olyan volt, mintha csendben mondta volna: »Ne féljetek, hisz nem bánt a kapa!« De aztán, mint ki elresteikcdik, fölemelkedve nézett szerteszét. Nem vette észre, hogy egy kis palánta kidugta bátran a földből fejét. A nedves ablaktáblák mögött látom az Istent a tábornok képében. És elmosódva látom az utolsó levelet. Egyetlen levél. A szél elült. Jaj, csak ne kattogjon ilyen hangosan a Gei- ger-számlálócsq; odakint csak esik, csak" esik ... Leukémiám van, így mondták az orvosok, tehát valamiféle vérrák . .. Miért kell repülnünk? Hiszen senki sem akar megtámadni bennünketJ A jó Istennek olyan az arca, mint a tábornoké, egy borzalmas lorzkép. Tábornok, menj el előlem, látni akarom a levelet, a levelet! Hol van a levél, hol az utolsó levél...!? Vegyétek le az arcomról a kendőt, hagyjátok a szívemet, tábornok, Isten! Tábornok... te vagy ... te .. . vagy... tehát... az Isten? Hollósi Tibor (ordítás»
