Somogyi Néplap, 1961. december (18. évfolyam, 283-307. szám)
1961-12-22 / 301. szám
SOMOGYI NÉPLAP Péntek, 1961. december Ä Sohgazda helyett egy gazdát! r A hét néhány napján heringes dobozhoz hasonló zsúfoltság tekintetében a Cukoripari Technikum tornaterme, amit Kaposvár szegényes tornatermi »háztartásában* szükség- tomateremiként tartunk számon. Ami azt illeti, nem is több ennél, bár tornaszerekkel viszonylag jól felszerelt. Viszont a terem nem sokkal nagyobb egy normál méretű tanteremnél, magassága szintén szabvány szobamagasság. Itt, ebben a teremben folyik városunk gyógytornára szoruló ifjúságának testnevelése. 217 héttől tizennyolc éves korú gyermek érdekelt ebben a közhasznú foglalkoztatásban. A gyógytorna egyik célja az, hogy a valamilyen betegségben szenvedő gyermek olyan testnevelést kapjon, amely gyógyulását segíti elő. A másik cél pedig az, hogy a különféle betegségek miatt csökkent fizikai képességű gyermekek is szert tegyenek az életre felkészítő testkultúrára. Nevezetesen azon elv alapján, hogy az élet nem ismer felmentést, a felnövekvőket, az életbe kilépőket egyként próbára teszi akár fél volt mentve torna alól, akár nem. Hosszan beszélhetnék a gyógytestnevelés kaposvári meghonosításának nagyszerűségéről, úttörő jellegiéről, elemezhetném azt a humanizmust, amely az egészségesekkel. a hibátlan űzdkumúakkal egyenértékű ifjakat kíván nevelni és nevel is. Külön riportot érdemelne az a vegetatív neurózásos csoport, amely kísérletképpen a kórházban, nagyon lelkiismeretes orvosi felügyelet mellett dolgozik. Bátran keresve a gyógyító tornának új meg új útjait. De most nem vállaikozhatom a krónikás színesebb, következésképpen hálásebb szerepére: a krónika közreadása helyett inkább arról keü beszélnem, amiről kevés szó esik erre illetékes körökben is, de ami elő-elő villant az óralátogatás alkalmából a ki nem mondott panaszok mögül. Mint a fentiekben már említettem, a Cukoripari Technikum tornatermében vendégként működhet a 217 főt számláló gyógytomacsoport. Már ez maga harcsa. Köszönet és hála a technikumnak segítő- készségéért, megértésről tanúskodó ügyszeretetéért, de az a meggyőződésem, hogy szívünkhöz közelibb lenne hivatali vonatkozásban is a »gyerek«, nevezetesen a gyógytorna ügye, ha teret számára a Művelődésügyi Minisztérium hatáskörébe tartozó iskolák egyikében biztosítottunk volna. Hallani vélem a választ, hogy csak addig nyújtózhatunk, ameddig a takarónk ér, rossz a tornatermi ellátottságunk, a városnak mindössze egy korszerű és megfelelő nagyságú tornaterme van, a Felsőfokú Tanítóképző Intézeté. Túl az iskolai kihasználtságon, vívósportunk uralja a termet. Van még három szabvány tornatermünk: a leány- gimnáziumé, a Berzsenyi Dániel Általános Iskoláé és a Táncsics Gimnáziumé. Ami még akad, az szükségtornaterem. Én mégis azt mondanám, vállalva akár a felhorkanást követő hangok következményeit is, hogy nem jól gazdálkodunk azzal, ami van. Sőt, nem becsüljük eléggé és nem tettük oktatásügyünk keretein belül a gyógytornát megillető helyére! Említett tornatermeinkben helyet kaphat ez is, az is. Helyet kapnak a sportköri edzések azon az alapon, hogy a Dózsa sportcsarnoka zsúfolt. Rendben van. Ám nagyon fur728 főre emeMelt a KST fa;ak száma a csurgói járásban A Csurgói Gépállomás dolgozóinak összesen 23 510 zetett vissza a KST. Képünkön: Kiosztják a pénzt között. (T' i dós itónktől.) A csurgói járásban 1956-ban alakult meg az első Kölcsönös Segítő Takarékpénztár. Ma már tíz KST működik a járásban. Tavaly a tagok máma elérte az 520 főt, a múlt évi betétösszeg pedig meghaladta a 708 ezer forintot. Havonta csaknem 70 ezer forintot fizettek be. Ez év végéig 728 főre emelkedett a takarékoskodók száma. A Csurgói Napsugár Vegyesipari és Kisipari Ktsz-ben a mostani újra- alakulással a KST-tagok! száma elérte a 169 főt, s ezzel a tavalyi létszám több mint kétszeresére nőtt. Mintegy 30 százalékkal emelkedett a taglétszám a Faipari Vállalatnál is. A járási KST-k idén mintegy 400 ezer forintot fizettek vissza a tagoknak. A takarékoskodók éltek a kölcsönzési lehetőségekkel is: az év folyamán kb. 480 ezer forintot vettek föl kölcsön címén. TARKA %oro i csa, hogy még az illetékesek hivatali szemléletén is sokszor túl, messzire esik a gyógytorna ügye, holott nem tíz-húsz gyermekről van szó. Sőt, nem is balettiskoláról, amely félszáz gyermeket sem foglalkoztat, elhelyezése ugyanakkor sokkal értékesebb, mint amennyi közhasznú értéket produkálni képes! Éppen ezért vetem fel a helycsere gondolatát, vagy ha ez kivihetetlen, akkor azt, hogy csekély számú szabvány tornatermeink közül valamelyikben kapjon elhelyezést a gyógytorna. Hiszen egészséges gyermekeket sem egészen előírásos bezsúfolni egy osztályteremnél alig nagyobb szükségtornaterembe, hát még olyanokat, aikik éppen egészségük kisebb-nagyobb szépséghibái miatt vesznek részt a gyógytestnevelésiben! Ha jól összeszámolom, három gazdája van — kettő Kaposváron, egy pedig Budaoes- fáshoz, mert az olasz képvisefldóhivatalí „maufigyetd*“ a miiano; Scala evadnyiió akarásán A milánói Scala idei évadnyitó előadására az olasz pénzügyminiszter megbízárábál »adóhivatali megfigyelők« is elmentek, akiknek az volt a feladatuk, hogy »összevessék« az ismert társaságbeli hölgyek vagyont érő ékszereit a férj adóbevallásának adataival. A rendkívül elegáns közönség között időnként egyszerűbben öltözött tisztviselők bukkantak fel, akik egy-egy megjegyzést írtak jegyzetfüzetükbe. „Gyorssegély“ 53 év után »Kétszer ad, ki gyorsan ad« — tartja egy régi latin közmondás. Ügy látszik, a mai Olaszország vezetői nem tart- 2 jak magukat ehhez a közmonten — a gyógytorna ügyének. Két gazda közül az egyik a megyei tanács művelődésügyi osztálya, a másik a város. Ez utóbbi annyiban tekinthető gazdának, hogy a gyógytestne- velő tanár, dr. Karai Istvánná egyik általános iskolánk tantestületébe tartozik. Ellenőrző!: látogatást kap mindhárom szervétől, de a legtöbbet azért csak Budapestről. Egyszóval, kiesik a gyógytorna az illetékesek látóköréből, és céljait tekintve méltatlan, hogy kiesik! Azt hiszem, ha a sok gazda helyett végre egy gazda venné a kezébe a gyógyító testnevelés ügyeit, gondjait, megszűnnének a pillanatnyi problémák. Nem fordulna elő olyasmi sem, hogy kényszerűségből (mivel éppen festenek a cukoripariban, hálóteremnek rendeznék be azt a tornatermet, amelyben a gyógytornának tanrendi pontossággal folynia kellene... Ismétlésnek hangzik, mégis azzal tennék pontot a fent leírtak végére, hogy legyünk már lelkiismeretesebb, jobb gazdái annak, amink van és ami új, amelynek létrehozásában, működésében a szocialista humanizmus jelenti zérfonalat! lőház egyik albizottsága most szavazott meg kétmilliárd líra segélyt a Messina, Calabria és Palm! környékén történt föld- rengési károk helyreállítására. Ez a földrengés 53 évvel ezelőtt pusztított! * * * A végzetes diktafon Jacques Alphand párizsi üzletember diktafont szereltetett az autójába, és vezetés közben lediktálta a levelezését. Al- phand nemrég baleset áldozata lett. A diktálás annyira elterelte a figyelmét az utcai forgalomról, hogy kocsijával nekirohant egy nagy teherautónak és szörnyethalt. Élete utolsó levelét éppen életbiztosítása ügyében diktálta. ... a veLászló Ibolya A grafológus is tévedhet Sergio Colassä ismert római grafológus nemrég újsághirdetés útján ügyes titkárt keresett Huszonötén jelentkeztek. A beküldött íráspróbák alapján a tapasztalt grafológus hosszas vizsgálatokat folytatott, majd kiválasztotta azt a férfit, akit legalkalmasabbnak talált a szerződtetésre. Három héttel később a saj- nálatraméltó grafológus meg- i.ökkenve tapasztalta, hogy alap'Osan tévedett a kiválasztott titkár megítélésében, aki az összes rábízott pénzzel együtt nyomtalanul eltűnt... # * Korszerű adószedés A dán főváros adóhivatala nemrég feltűnően szép lányt alkalmazott. Az adóhivatal nyilvánvalóan ravaszul gondolkodó vezetősége remek fogást csinált az új alkalmazottal, akit azonnal kiküldtek 800 adóhátralékoshoz behajtani. Az adófizetéssel elmaradt polgárok nem tudtak ellenállni a szép fiatal lánynak, és 800 közül 786 azonnal kifizette adóhátralékát. ... Az udvariasság volt a veszte Theodore Lopez Herrera, a California! Stocktonban kirabolt egy bankot. A bank tisztviselői ugyanolyan udvariasan viselkedtek vele, mint bármely más ügyféllel, és ez lett a veszte. Herrerát ugyanis any- nyira megzavarta az udvariasság, hogy ő is »korrektül« viselkedett. Amikor pisztolyát a pénztárosra szegezte, az csupán eny- nyit mondott: »De kérem, csak tessék! Csomagolva, vagy cso- magolatlanul parancsolja? Megkérhetem, hogy egy nyugtát aláírjon?« Theodore Lopez Herrera elvette a pénzt, engedelmesen saját nevével aláírta a nyugtát, úgy hogy a rendőrség azonnal nyomára jutott és letartóztatta. « * . Börtönőr ne legyen futballdrukker Egy amerikai börtönudvaron futballmérkőzést tartottak a foglyok, amikor a labda véletlenül kirepült a három méter magas falon túlra. A sportrajongó börtönőr kinyittatta a kaput, hogy visszahozzák a labdát. Azóta nyomtalanul eltűnt: a labda és 22 rab. <5áie hárőtnneqijed hétkor E‘ ''ste háromnegyed hétkor csöngettek. Kiszaladtam az ajtóhoz és kinyitottam. Béla állt ott a küszöbön. — Tudtad, hogy jövök? — kérdezte. — Nem tudtam — feleltem. — Merthogy most is te nyitottál ajtót... — mondta. — Most is — feleltem én, és néztük egymást az ajtóban. Most is ... Nem hellett egymásnak többet mondanunk. Mo-f is, mint akkor. Aklcor ne enötben, tavasszal, este háromnegyed hét órakor. Fekete volt az ég, nehéz nyárias felhők csüggtek le róla, a Já- noshegy felett a lebukó nap áttörte a felhőket és ötujj glóriát sugárzott a kilátó köré. Ököllel verte valaki az ajtót, az ablaktól rohantam kinyitni, de addigra már a csengő is megszólalt. Béla állt a küszöbön. Kopasz volt és szakállas, könnyfakasztóan sovány, a szeme tüzéről ismertem meg, azután a hangjáról is: »Ne haragudjál, elszoktam a csengőtől...« Ezek voltak az első szavai a mentegetődzés, a kedvesség börtön után, háború után Dachauból jövet. Átöleltem, de eltolt magától. »Tetves vagyok-». Törődtem is vele. ölelgettem, csókolgattam a borostás képét, rikoltozni kezdtem, hogy itt van Béla, megjött Béla! összefutott a ház, néztek bennünket még mindig ott az ajtóban, a nyitott, oszlopos másodikemeleti folyosón. Mindenki örült neki és mindenki sajnálta. Ballábán az ócska sínadrág szárát térdben levágta és megduzzadt, ödémás, lilabőrös lábát piszkos kötöző- pólyába bugxjolálta. Mindenkinek megtelt a szeme könnyel, az enyém még most is, hogy újra itt áll előttem. Béla a kü- mtöbön, nem kimustrált, terepszínű SS-zubbcmyban, hanem mackó-barna háziszőttes kisbabáiban és valamivel világosabb nadrágban. Az ödémák lila foltjai még nem múltak el, nem is múlnak el soha. Mindenki sírt akkor, csak Béla nézett rám száraz és lángoló tekintetével, amelyre hatodikban Károlyi tcmár úr azt mondta, Dantoné lehetett ilyen. — Gyere, üljünk le — tessékeltem befelé. Feleségem, ott állt mögöttem, ö is meg akarta csókolni Bélát. Mikor volt ideje rá, nem tudom, de már fel is tette a kávét. Béla nem mozdult. Csak megfordult és pillantása, mint a lángszóró járt körbe a folyosón. A szomszédok lesütötték szemüket és visszahúzódtak. Szégyelltük mindannyian a borotvált képünket, az európai ruhánkat. Soványak voltunk mind, legalábbis azt hittük eddig, most tudtuk meg mi az igazi csonttá vásott, bőrré aszott ember. — Gyere no — biztattam. f'sak állt és száraz han- ^ gon, mint az elítéltek kérdezte: — Mikor történt? Hot fekszenek? Ekkor kaptam észbe és most már erővel becipeltem a szobába. Egy tízéves kisgyermek is fölemelhette volna. — Sehol, sehol! — kiáltottam eközben. — Élnek, megvannak, jól vannak! — Hazudsz! — felelte Béla. — Láttam a házunkat. Mikor történt? Ne hallgass el semmit, most akarok tudni mindent egyszerre. — A táblát — rimánkod- tam —, a táblát nem láttad? — De igen. »Rom ház. Belépni életveszélyes.» Én beléptem. A pince is beszakadt. Mindent megértettem — mondta Béla. — De a másik táblát! Azt nem láuttad? És mondtuk, magyaráztuk feleségemmel egymás szavába vágva és gondolatainkat kiegészítve, hogy ott vám. egy másik tábla is, nem is egy, de négy, a romqs ház minden sarkán: »Béla! Mária és a kicsi él, jól vannak, gyere át hozzánk.» — Nevemet is aláírtam, még a pontos címet is, pedig csak egy mellékutcányi- ra laktunk tőlük, és Béláék milliószor voltak nálunla. de háítha Béla emlékezetéből a szenvedés kimarta ezeket az adatokat. Amikor becsöngetett. azt hittem, hogy a tábla hozta ide, de magától jött, végső erőfeszítéssel, megtudni a szörnyű bizonyosságot. — Élnek. — mondta maga elé, de hangra már nem futotta erejéből. Megtántorodott, elkaptuk és lefektettük. Nyomban magához tért, felpattant. — Hol vannak? — kiáltotta. — Eresszetek! Fel is állt, de visszahanyat- lott. Feleségem már elszalasztottá értük a szomszédék nagyfiát. Itt lesznek mindjárt. Béla csak nézett ránk, parázs szemében kialudt a tűz. Béla! — ugrottam oda rémülten, a szívét féltettem. De csak elaludt olyan hirtelen, mint a katonák ütközet után. Nagy ütközetből jött, a legkeservesebből, a dachaui gyehennából. Nem akkor került oda, amikor oly sokan, negyvennégyben, hanem az iszonyatok elején, politikai fogolyként. A napokban szállingóztak haza az első életben maradottak. Egy hete érkezett az első. »Béla?» — kérdeztük. »Az a muzsikus?» — »Az, az» — integettük boldogan, de a bajtárs leszegte fejét. Erteitvfh. Értette Mária is, de nem fogadta el. El! Tudom, hogy él, érzőm, hogy él. Út él bennem, de vitatkozzatok. Nem vitatkoztunk, akkor rajzoltuk tussal a négy figyelmeztető táblát. Mária gondolata volt, meg ne rémüljön szegény, amikor éppen a legboldogabb. Dila elcsigázottan felnyi- tóttá a szemét, feleségem kanalanként töltögette szájába a kávét. Elmondtam., hogy házukat a telitalálat egy szombaton éjjel érte. Mária és a gyerek éppen a mamánál voltak. Hidegkúton. Most Kálmánoknál laknak, negyedórányira. Megborotvállak addig, ajánlottam, Béla a fejét rázta. Megijed tőled, erősködtem. — Azt akarom, hogy így lásson — mondta Béla, felült és ereje szemlátomást tért vissza. — Azt akar -m, hogy beleégjen emlékezetébe a kopaszságom, a szakállam, a soványságom, az eszelős tekintetem. Én nem látom önmagamat és talán egyszer elfelejteném. De Mária és Péterke nem felejtheti el soha, milyen voltam. A harag szavankint szivaty- tyúzta vissza erejét, járkálni kezdett a szobában. Feleségem ruhát készített oda neki, most szótlanul visszarakta a szekrénybe. Mintha erről jutna eszébe, Béla megkérdezte: Semmi sem maradt? Ruha? Bútor? Könyv? Nem baj! — kiáltotta és szeme ismét feketén tüzelt, úgiris mindent elölről kell kezdeni. Eletet, lakást, mindent, mindent. — Csák a gramofont sajnálom — sóhajtott azután — a lágerben esténként hangversenyeket fütyültem. Ne nevessetek ki, végigfütyöltem. Másfél év alatt a fáradt, meggyötört, elkinzott, holtéhes embereknek a klasszikus zeneirodalom javát. Beethoven-szimfóniát is. — Idegesen felnevetett. — Az az áthozott memóriám! Néha sírtam közben. Olyankor abba kellett hagynom. Zenekar helyett füttyszó. Elfütyöltem mindegyiket és aki a többiek közül már hallotta, hozzáálmodta a zenekart, a vonósokat, a klarinétot, a vadászkürtöt, még a hárfát is, aki pedig sohasem hallotta, az. félrehajtotta a fejét és csak hallgatta a melódiát. Biztos, hogjj a gramofon is odaveszett? Mert tudod, egy szimfóniát mindig kihagytam. Az ötödiket, a sors zenéjét, a győzelem himnuszát. Azt tartogattam. És elképzeltem. amikor a többieket álomba fütyültem, hogy este hazaérek, benyitok az ajtón, megcsókolom Máriát, ölbe veszem a fiamat, azután odamegyek a gramofonhoz, előhúzom a lemezt és fölteszem az ötödiket. Körülnézett, mintha nem hinne a szemének, talán a láger priccseit kereste, talán az agyongyötört társakat. Azután hirtelen fennhangon énekelni kezdte a szimfónia kezdő ütemét, a három rövid és az egy hosszú hangot. Ekkor lépett be Mária, karján a gyerekkel. Ránézett férje arcára, visszahőkölt, megtántorodott. A kisfiút elkapta a feleségem, az asszony pedig ráhullott Béla sovány mellére. If imentünk a szobából. Sajnáltam, hogy nincs meg az a lemezem. Egy év múlva, este, háromnegyed hét órakor csöngettek. A küszöbön Béla állt, mellette a kis Péter. Mária karján a pályás. Béla kezében csomag: az V. Szimfónia. Végighallgattuk. azután Béla kiküldte a kisfiút az evTzmekhel játszani és elmondta Dachaui. Másoktól tudtam, hogy egész évben alig szólt róla egy szót. A zene most felrántotta az emlékezés folyosójának a zsilipjeit, és mi lehunyt szemmel hallgattuk. olykor önnön emberségünket is szégyellve, a megaláztatásokat, a rettegéseket, a. szenvedéseket, a halálfélelmeket és a halálokat. Egy év múlva újra beállítottak Béláék, meghallgattuk az ötödiket, beszélgettünk. Ki is mondta, hogy ha az emberek nem volnának ilyen feledékenyek, nem lennének többé háborúk. Elfelejtettük, kitől származik ez az igazság, de újra meg újra elmondtuk. Múltak az évek és lassanként baráti szertartássá alciicult köztünk ez a tavaszi zenehallgatás és emlékezés. Még csak hírből ismertük a mikrobarázdás lemezeket, amikor Béla hozott egy mikrobarázdás ötödik szimfóniát, zafírtűt is hozzá. Aztán megint teltek az évek. Egyszer feljött Mária a kisebb és a legkisebb gyerekkel, a nagynak, az elsőnek, Péterké- nek szakköre volt. Bélát is hiába vártuk: értekezletre kellett, mennie, utána holtfáradt volt, egészen kiment a fejéből. Másnap küldött a feleségemnek egy rózsatövet. .4 következő évbe' is csöngettek azon a napon, de már csak a telefm volt. Béla jelentkezett: gondolunk rátok Máriával. Az utóbbi három érben hol telefonáltunk, hol nem, régen volt, öregszünk, sok a dolgunk, majd átszólunk és összejövünk egyszer Jó? Tégnap este háromnegyed-*■ hét órakor megint olt állt az ajtóban Béla, mögötte Mária és a három gyerek. »Tudtad. hogy jövök?» — kérdezte Béla. — »Nem, nem tudtam» — »De azt tudod, miért jöttünk el újra?« Nem kellett felelnem. Egymásra néztünk, apák vagyunk, tudtuk. Boldizsár Iváa I
