Somogyi Néplap, 1961. november (18. évfolyam, 258-282. szám)

1961-11-07 / 263. szám

Kedd, 1961, november 7. s SOMOGYI NÉPLAP ELFELEJTETT ÜNNEPI BESZED... kínai dalocska L’iúíc, nézzetek szét e nagy Párizsban s az egész vilá- gon, ha tehetitek. Szivetek és szemetek meg fog telni könnyel. Mennyi galádság, tudatlanság, ínség és bűn. Mennyi még az elnyomottak száma, amikor pedig boldogság­ra termett minden ember. Dolgozni az elnyomottak felszaba­dításán, minden ember boldogságán: ez a cél. Agyak és ke­zek kooperációja: ez az eszköz. Igazságot, világosságot, bol­dogságot és szépséget adjunk a Föld minden emberlakójá­nak. Meg kell csinálnunk az igazságos, új és fönséges em­beri társadalmat. Fiúk, legyetek büszkék rá, hogy franciák vagytok. Franciaország mindig a népek élén járt az emberi­ség boldogitásáért.« Ady Endre egyik 1900-ban megjelent — A hazaszeretet reformja című —‘ publicisztikai írásában ol­vasom e mondatokat. Ady 1906-ban részt vett egy párizsi lí­ceum évzáróján, és ott hallotta ezt az ünnepi beszédet. Olyan fiatal fiúkkal együtt, akik — hozzávetőleges számítások sze­rint — ahhoz a korosztályhoz tartoztak, amelynek tagjai kö­zül néhányan ma a francia nép élén állanak. S vajmi kevés büszkeséggel vallhatják és vallják magukat franciának! Hi­szen hol van már a tavalyi hó?! Hol vannak azok az idők, amikor a demokratikus polgári forradalmak népe, Francia- ország a népek) élén járt, és célja nem az elnyomás fokozása, az ínség, a tudatlanság, a sötétség elmélyítése volt, hanem ennek lelkesítő ellentéte, az emberiség boldogítása?! A ma Franciaországa olyan, mindinkább olyan úton jár, amelynek végén a fasizmus van. Miért? Mert régóta nem vezérli már a népek felszaba­dításának egykor olyan tüzzel-héwel meghirdetett szent esz­méje, a népek felszabadítása; mert a hivatalod Franciaország régen megtagadta már bel- és külpolitikájának gyakorlatával azt, hogy minden ember boldogságra termett, és hogy minden embernek elidegeníthetetlen joga van a szabadsághoz! A líceumi évzáró beszéd Ady Endre lelkes tolmácsolásá­ban a közelmúlt napok algériai eseményei kapcsán jutottak eszembe. Ezek az események nem szolgálnak Franciaország büszkeségére, csak szégyenére. Ismeretes, hogy Algéria népe most lépett a felszabadító harcok nyolcadik esztendejébe. A függetlenségi harc 7. év­fordulója megünnepléseként Algéria-szerte nagyszabású meg­mozdulásokkal tüntetett az ország arab lakossága. Erejének és igazságának biztos tudatában békésen tüntetett a függet­lenség mellett. Ez volt minden fegyver a felvonulók kezében. Nem úgy az odavezényelt kormány csapatoknak' és roham­rend őr-osztagoknak! A függetlenségi harc- 7. évfordulójának megünneplése 77 algériai életébe került, és száznál jóval több a sebesültek száma. Oranban asszonyok és gyermekek jelen­léte sem parancsolt megálljt a tüntetőkre emelt fegyverek­nek. Eddig mintegy 32 ezer a letartóztatott arabok száma! Fajüldöző, fasiszta módszerekkel dolgozik a francia gyarmat- tartó. Koncentrációs táborok gazdája lett, labbal tiprója a szép és nemes eszméknek! Így fest Franciaországban ma »Dolgozni az elnyomottak felszabadításán, minden ember, boldogulásán«!? Igen, így! Arabvadászatok során születnek sorra napjaink felháborító, vérlázító Szent Bertalan-éjszakái. Arab hazafiak legjobbjai kerülnek börtönrácsok mögé és koncentrációs táborok drót- sövényed mögé. Jól tudjuk, kiktől tanulta á francia kormány, a «Taharfság, a függetlenség kérlelhetetlen ellensége ezeket a módszereket. Hitler egykori náci tábornokai ismét Francia- országban parádéznak ... Ó, igen, agyak és kezek kooperatív munkája most is az eszköz, de nem annak az eszköze, hogy igazságot, világossá­got kapjon a Föld minden lakója. Az »eszköz« a rabiga szo­rosabbra húzásán fáradozik, az eszköz a gyarmattartót szol­gálja, a fajüldözést! Naponta sokasodnak Algéria felszabadító harcának áldo­zatai, mert egy ország végképp hátat fordított régi önma­gának. Ha Ady Endre élne, mit írna ma? Ma csak azt írhatna, hegy a nem hivatalos Franciaország valahány polgárának szeme a szégyen könnyeivel telhet meg kormánya miatt. Franciaország napjainkban nem a népek élén jár, hanem egy olyan rossz emlékű úton. mely csak fasizmusba torkollhat! Algéria példája legalábbis ezt bizonyítja, ezt jövendöli. i _______________ L, 1, ^ A sszony a talpán A büssúí Űj Tavasz Terme­lőszövetkezet határában asz­szonyok, idős emberek szorgos­kodnak a rópaföldön. Sürgős a munka, igyekeznek mind­annyian, hogy mielőbb beke­rüljön a termés. A sok asszony között Király Lajosnét kere­sem. — Királyné? Ott van a táb­la másik szélén — mutatják. Az ötven év körüli, jó erő­ben levő asszony mosolyogva egyenesedik föl, keze fejével megtörli verejtékes homlokát: — Engem keresnek? Csak nincs valami baj? Amikor megmondom, miért keresem, egyszeriben megoldó­dik a nyelve. — Sietünk, hogy mielőbb végezzünk, hát egy kicsit megizzad az ember... Királyné három éve, a meg­alakulás óta tagja a tsz-nek: az első belépők között volt. Napról nrrvra. eljár dolgozni. Eddig csaknem 170 munkaegy­séget szerzett. — Év végiig talán meglesz a kétszáz is — monoja. — No re szerénykedj, lesz még több’ is — így Puska Já­nosa". Majd magyarázatkép­pen hozz-'üizi: — Higgye el nekem, ilyen dolgos asszony kevés van a faluban. Ügy bír­ja a munkát, mint egy férfi. — Ha mindenki így ellátná a dolgát, hol tartanánk már? — tolója meg Pál Mátyásné. Király Lajosné egyedül él, férjét a második világháború­ban elvesztette. Mégsem érzi magát egyedül. Tíz éve köz­ségi, hét éve pedig járási ta­nácstag. Sokat olvas, járja a szomszédos falvakat, oldozgat- ja választói gondjait, s tanár fiával gyakran együtt mfennek nyelvjárási szavakat, kifejezé­seket gyűjteni a Zseíicség köz­ségeibe. Amikor szóba került a körze­tesítés terve, s hogy a felső ta­gozatosoknak Büssűből át kell járniuk Igalba iskolába, Ki­rályné házról házra járt meg­győzni a szülőket az ügy he­lyességéről. 4 ■ — Egyik legtevékenyebb ta­nácstagunk — mondja róla Kalmár Jenő tanácstitkár. — Ijavaslataival sokat segít ne­künk. Mint- párttag is lelkiis­meretesen dolgozik. Ott van minden gyűlésen, részt vesz a pártoktatásban. Nyíltszívű és becsületes. — Rendes asszony, sokat és keményen dolgozik, igazán kö­■ zénk való — vélekedik róla Somogyvári Istvánná. Halmosi Józsefné pedig ezt mondja: — Nem haragudhat rá sen­ki, becsüljük mindannyian. Azért is szeretjük, mert végte­lenül szerény. A sok véleményből, ítélet­ből, íme, kirajzolódik egy szív- vel-lélekkel a munkájának, a közösségnek élő ember portré­ja. Király Lajosné rászolgál a büssűiek bizalmára, megbecsü­lésére, hiszen mindannyiuk boldogulásáért veti latba ere­jét... K. L z állomásra, édes fiam? Odafelé tar­tok én is. Gyerünk, menjünk együtt, legalább út­közben elbeszélgetünk egyről- másról... Jólesik a magam­fajta öregnek, ha diskurálhat valakivel. Hiszen olyan egy­formán telnek napjaim. Dél­előtt otthon teszek-veszek, dél­után a klubban tereferélek, meg a lányomékhoz megyek el. Este pedig Szabó Tónival ul- tizgntok a szomszédban. Az­tán kezdem az egészet elölről... Bár ami azt illeti, ez a mai nap kivétel. Valahogy másképp kezdődött, mint a. többi. Reggel az az első dolgom, hogy bekapcsolom a rádiót. Sokszor még a papucsba se bú­jok bele, ahogy vagyok, háló­ingben, mezítláb csoszogok kü a konyhába. Megvárom, míg fölizzik. a varázsszem zöldje, aztán visszabújok a jó meleg ágyba, s ott hallgatom a reg­geli zenét, a híreket, a könyv- ismertetést. Ma reggel ismerős dal ütötte meg fülemet: »De mi büszke daccal nézünk előre, hordjuk a munkásság uörös zászlaját. ..« Egy pillanatig ha gondolkodtam, s egyből meg­ismertem. A Varsavjanka. Hi­deg volt a kő, fél percenként váltogattam a lábamat. Ügy álltam ott a készülék előtt, mint valami gólya, mégsem tudtam elszakadni onnan. Csak álltam, és hallgattam a d*lt, ajkam remegett az izgalomtól, bensőmet furcsa érzés járta át. Eszembe jutott, hogy épp hu­szonnyolc éve énekeltem utol­jára. S hogyan!. .. Már megbo­csáss, de annyira kikivánkozik belőlem ez á történet. 'alapesten éltem ak­koriban. Mit, éltem! Inkább tengődtem. Egyetlen állandó és biztos fog­lalkozásom az volt, hogy eljá- rogattaxn az óbudai muskáskó- rus próbáira, itt-ott a külvá­rosokban tartott előadásokra is. Pénz ugyan nem járt ér­te., mégis szívesen csináltam. Különben drehus voltam a Oanz-gyárban, csak július hú­szadika után kitették a szűrö­met, mivel »túl hangosan ad­tam kifejezést nemtetszésem­nek, sót mi több, másokat is buzdítottam erre*'. Az a tenyér­be maszó képű, idióta munka- felügyelőm adott rólam ilyen jelentést. Meg .azt írta még. hogy az elsők között téptem össze a bedó-lapomat, s aztán kiálltam az udvar kellős közé­pére, torkom szakadtából, kia­báltam: »A rosseb a piszkos gyárosaiba, mit gondolnak, meddig nyúzhatják a melóso­kat. Ha hét bőr volna rajtunk, még a nyolcadikat is lehúz­nák!** Nemcsak én. munkatár­saim se igen kímélték a torku­kat, igy aztán hamarosan a kapun kívül találtuk magun­kat. Ránk sütötték, hogy nem- kívánatos elemek vagyunk. Eleinte eljárogattunk a »köp­ködőbe**, de mikor láttuk, bogy az ilyen »flekkeseknek** úgysem adnak munkát, más­felé vettük szekerünk rúdját. No de én nem is erről aka­rok mesélni, hanem a kórus­ról. A magyar királyi rendőr­ség budapesti főkapitánysága nem nézte jó szemmel tevé­kenységünket. Lépten-nyomon belekötöttek műsorainkba, ho­vatovább. már azt is megszab­ták, hogy hol és mikor léphe­tünk föl. Persze minket sem ejtettek a fejünk lágyára, túl­jártunk a rendőrség eszén. Hol Újpestem hot Erzsébeten, hol Kelenföldön, hol Csepelen buk­kantunk föl. Elénekeltünk né­hány indulót, aztán illa berek, nádak, erek! Igaz, megesett, hogy rajtunk ütött a rendőr­ség. s a negyventagú kórus gz öltöző keskeny ablakán oldótt kereket. Voltak még néhánxjan, hozzám hasonló »munkakerü­lők**, akik nem szívesen kerül­tek a rendőrséggel érintkezés­be, igy tehát jobbnak látták odébbállni egy házzal. Persze nem mindig sikerült angolosan meglépnünk. Ha elkaptak ben­nünket, négy-öt napig is benn csücsültünk a kapitányságon. No de a végén úgy megszok­tuk a letartóztatásokat, kihall­gatásokat, mintha világéletünk­ben ez* csináltuk volna. /í\ któber elején, az L/ egyik próba után a sánta Budai meg­pendítette, hogy igazán meg­ünnepelhetnénk az orosz for­radalom évfordulóját. — Jó vicceid vannak — hor­kait fel a kórus vezetője _, a z ember maholnap még a hangot sem adhatja meg a szó­lamoknak, mert a rendőrség máris a nyakunkon van, te meg ilyen ábrándokkal állsz elő. A sánta Budai azonban sok­kal elszánt''bb volt, semmint az ilyen érvelés eltéríthette volna tervétől. — A szervezést csak bízzátok rám, a ti dolgotok annyi, hogy énekeltek — kacsintott a gár­dára s elbicegett. Egy hétig felénk se nézett. Akkoriban mihden alkalom­mal másnak a lakásán gyűl­tünk össze. »Suttogva** énekel­tünk, nehogy a szomszédok gyanút fogjanak. Bár azok is hozzánk hasonló munkásembe­rek voltak, nemigen forgattak olyat a fejükben, hogy feladja­nak. Éppen nálam volt a pró­ba, amikor a kis Budai kipi­rulva. sugárzó arccal berontott.' — Kedves művész barátaim, van szerencsém tudatni önök­kel, hogy szombaton este a he­tedik kerületben, az Erzsébet körút 49. számú házban lé- vünk a világot ielentő deszkák­ra — szavalta a lépcsőházban kieszelt szöveget. — Az anyja köcsögit,.. Ez igaz? — szaladt lei a számon. Felbomlott a rend. Ügy ost­romoltuk kérdéseinkkel a sán­ta Budait, mint a firkászok in­terjúért Gömbös Gyula mi­niszterelnök urat. Hamarosan kiderült, hogy igen ügyesen kifundálta az egészet. Még ma sem tudom, hogyan szorulha­tott annyi lelemény abba a kis emberbe. Honnan, honnan sem, jó ismerőse volt a Cukrászipa­ri Szakszervezet egyik vezető­je. Megfőzte, hogy rendezze­nek műsorral egybekötött bált. Az már csak természetes, hogy a műsor java részét az óbudai munkáskórus szolgáltatja. Ad­dig loholt ide-oda, míg néhány Angyal Ferenc parkettgyalús 1934 óta dolgozik a Barcsi Fűrészüzcmh"n. A Szabina kiváló dolgozója, három Jel- vényt és sok oklevelet kapott. szavatót, sőt egy dizőzt is fel­hajtott. Az utóbbit állítól.ig azért, hogy a rendőrséget meg­tévessze. — Nono majd elválik, hogy beugranak-e... Azért nekik is van egy kis sütnivalójuk — ok- vetetlenkedett a langaléta Gyarmati. Mi többiek azonban áhítat­tal hallgattuk »impresszá­riónk** beszámolóját. — Egy szó, mint száz, min­dent elintéztem! Már csak a műsorunkat kell engedélyeztet­nünk a rendőrséggel. — Hátravan hát a feketele­ves! — szólalt meg ismét Gyar­mati. — A Varsavjankát. a Dubi- nuskát, az Ifjú Gárdát, Geier Flórián dalát meg a Kínai da­locskát fogjuk énekelni — ha­tározott vezetőnk. Az első négy ínyünkre való volt, annál kevésbé az utolsó. Olyan unottan és kelletlenül énekeltük minden föllépéskor, hogy a közönség csaknem el­szundikált. De hát nem vehet­tük le műsorunkról, ez volt az egyetlen olyan dal, amely a rendőrségnek is tetszett. Ma­gyarán szólva ez amolyan csal­étek volt. Ezt gépeltük előre minden műsorengedély-kérő lapon. Olykor a felületesebb hivatalnokokat sikerült meg­tévesztenünk. Azt gondolták, hogy a többi dal is ilyen bár­gyú, s azokat már nem olvas­ták el, csak odafirkantották kérelmünkre: »Előadásukat engedélyezem!** Most azonban nem holmi külvárosi előadás­ra készülünk, hanem be, az Er­zsébet körútra. Az előadáson a rendőrség megbízottja is ott lesz. Nem fog az olyan simán menni, mint ahogy azt a kis Budai elképzeli. Nem mond­tuk ki, bár mindannyiunknak az járt a fejében: mi lesz, ha keresztülhúzzák számításun­kat? föllépés napján szo­rongva ültünk fel a Szél Kálmán té­ren a hatosra. A Király utcai megállónál már várt ránk a sánta Budai. A villamospénzt is vtőle kaptuk előző nap. Be nem állt a szája, egészen ad­dig magyarázott, míg a cuk­rásziparosok helyiségéhez nem értünk. — Éppen ilyen tejszínhab­nyalogató népségnek éneke­lünk! — dohogott Gyarmati. — Egy kezeden megszámol­hatod a cukrászokat — kacsin­tott hamisan a kis sánta. — A Ganz-gyáriak, a Magyar Pa- mutipar, a Goldberger, a Weiss Manfréd, a Hofherr és Schrantz meg a Láng Gépgyár melósai ülnek odabent, te nagyokos! Vgy kikerekedett erre a hír­re az arcunk, mint a léggömb, amikor teleeresztik levegővel. — Mindjárt más a szituáció! — nyugodott meg az örökké elégedetlen Gyarmati is. Hamarosan megérkezett az előadást ellenőrző rendőrfő­hadnagy. ötvenöt év körüli, nagydarab ember volt. Tokája leleffedt az ingnyakára. Szájá­ból aranyfogak villogtak elő, amikor mosolygott. Minden szó után nagyot szuszogott. Úgy spriccelt ki belőle a leve­gő, mint a lyukas autógumiból. Szeme riadtan járt körbe a munkásokkal teli teremben. A cukrászok megbízottja meg a mi Budáink úgy sürgött-for- gott körülötte, mint a násznép a menyasszony körül. A főhad­nagy lehuppant a legelső pád­ra, egy írást adott át a kis sántának, majd nagylelkűen biccentett: Kezdődhet az elő­adás. A dizőz nyitotta meg a sort. Csábos mosolyával állandóan a főhadnagyot tisztelte meg, a butácska dalokat őfelé fordul­va énekelte. A harmadik szá­mot virnyákolta, amikor a sán­ta Budai betámolygott az öltö­zőbe. Se holt, se eleven nem volt, szája úgy remegett, mint a verébfiókáé, ha kiesik a fé­szekből. — Csak a Kínai dalocs’cát I engedélyezte a rendőrség — ! hebegte fehérre váltan. — Akkor föl se menjünk a színpadra... Nem csaphatjuk be a közönségünket... Ezért gazán kár volt ennyi vasast meg textilest ideholonditani — tettem le a garast. A többiek helyeslőén morog­tak. — Még nincs veszve minden — csitította a kedélyeket a lassan magához térő Budai. — Hiszen ez a zsírosbödön csak a szöveget ismeri, a dallamot nem. — Na, és’mit változtat ez- a lényegen? — mérgelődött mindenki. — Hát elénekeljük a Varsav­jankát a Kínai dalocska szö­vegével. — De nem stimmel egészen a két szöveg — szóltak közbe néhányan. — Majd összepasszítjátok a szöveget meg a dallamot... jog az menni, ne féljetek! — zár­ta le a vitát Budai, s már te- relt is bennünket a színpadra. ölment a függöny. ( Iff Az odalent ülő két- " száz kelenföldi, új­pesti, csepeli, óbudai munkás olyan ovációval és tapssal fo­gadott bennünket, hogy perce­kig csengett a fülünk. Jó öt perc is beletellett, mire a kis Budait szóhoz, engedték jutni. — Az óbudai munkáskórus ma este a Kínai dalocska cí­mű énéket adja elő — jelen­tette be. Na, lett erre olyan csend, hogy még azt is hallani lehe­tett, mint serceg a főhadnagy úr körme (azt pucolgatta ugyanis nagy buzgalommal). Savanyú ábrázattal, leforrázva meredtek ránk a munkások. Csak a bolond nem érthette meg ebből a bejelentésből, hogy ez a hájfejü pojáca meg ha­sonszőrű barátai elrontották mai esténket. Ügyet sem vetet­tünk azonban a hirtelen han­gulatváltozásra, belefogtunk a Vársáv jankába. Reggel az ablakomba» jázminvirág Rám nézett, nevetett az illatos ág ... Olyan tűzzel, olyan lelkese­déssel daloltuk, mint még soha azelőtt. Akárha két ember hangja szorult volna a tor­kunkba, úgy harsogtuk a, pat­togó indulót. Zengett a kis te­rem énekünktől. Az odalent ülők az első néhány taktus után nekibuzdultak, öklükkel verték a padok tetejét. Mint­ha nem is mondtuk volna a bárgyú versikét, fülünkben az zsongott, az tüzelt: »Végső csa­tánknak most kél föl a nap­ja. . .** Még be se fejeztük, a hátsó sorokban ülők már vas­tapsba kezdtek. A lelkesedés átragadt a többiekre is. Olyan erővel verődött össze a négy­száz tenyér, hogy remegett az ablaküveg. Négyszáz láb dooo- gott a padlón, kétszáz ajakról hangzott föl a »hogy volt!**. A rendörfőhadnagy pipacs­vörösre váltan tekergette a fe­jét, hol a kórus, hol a közön­ség irányába. Zavarában gom­bóccá gyúrta a szöveget, alig tudta később kisimítani. Má­sodszor is elénekeltük a Kínai dalocskát, aztán harmadszor is. A főhadnagy egyre dühö­sebben izgett-mozgott a pádon, ujjúval követte a verssorokat a papíron. Rajta szeretett vol­na csípni bennünket, hogy be­leénekelünk valamilyen til­tott szövegrészt. De ilyet nem talált, igy hát most az egyszer mi fogtunk ki rajta. Nem köt­hetett bele az előadásba. Ami­kor ötödször veselkedtünk ne­ki a Kínai dalocskának, azaz a Varsavjankának, nagy trap- pogva megindult a kijárat fe­lé. — Ezek bolondok... ezek, ezek műveletlen barbárok, mit barbárok, kannibálok. — Egy... egy ilyen zagyva, bár­gyú éneket újráztatnak meg, ki tudja, hányadszor... Az en idegeim sincsenek vasból... én nem bírom tovább elviselni ezt a kínai ceremóniát — otw ditotta magából kikelve, s az­zal dühödten elvonult. Mondanom se kell, hogy m többi éneket is előadtuk, s olyan sikert arattunk, hogy na! z jutott ma reggel eszembe, s amikor meghallottam a Varsavjankát. S olyan jó, hogy elmondhattam valakinek. Lajos Géz»

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents