Somogyi Néplap, 1961. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)
1961-08-13 / 190. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1961. augusztus ti. Győri D. Balázs; Uődiáiba ítélt wmm. 3 az apam vagy is. gazemberség az elved! — kiáltott fel a fiú, és a széket is feldöntve rontott ki a szobából. Csapódott az ajtó, és csak a lépések zaja visszhangzott még a folyosóról. Dr. Csicsay Zoltán jogtanácsos mereven nézte a térítőre rakott fekete hamutálcán füstölgő csikkeket. Az egyik szürkén bodorodott, egyenesen, a másik hosszú parázzsal apró füstkócot eresztett. Súlyos pecsétgyűrűjével megkoccantotta az ebédlőasztal lapját. Egykedvűen dobolt rajta. Elővonta zsebkendőjét, és krákogva köhögött bele. '— A taknyos! Ügy szakadt ki belőle a szó, mint a sóhajtás. Lassú mozdulattal állt fel, kezével megtámasztva az asztalt. Fújt egyet, és a bárszekrényhez lépett. Fehéres színű folyadékkal te- * li üveget meg két kupicát vett elő. Hirtelen meggondolta, és az egyik kupicát félszeg taszítással visszalökte. Kis híjjá, hogy nem törött szilánkokra, csak csengett, mint a lélekharang. Töltött és ivott. És kráko- gott, mint a náthás emberek ősszel. * Ilyenkor olyan volt, mint a megvadított bölény. Nyakába húzott fejjel, apró bajusza fel-leugrált, és ráncok vetődtek a homlokára. Újra elővette a zsebkendőt. Mielőtt ismét töltött volna, végigkente az arcán. Hangtalanul csinálta mindezt. Csak a patent öngyújtó kattant aprót. Dr. Csicsay Zoltán mélyet szívott a cigarettából, tátogva eresztette ki a füstöt orra és nyelve segítségével. Leült. Szemben az ajtóval. Szemben az ajtóval, szemben az elmúlt fél esztendővel. Szemben a fiával is. Arcát kezébe temetve emlékezett: Még az ősz végén történt. A Csapó utcán jött haza, a mindig sötét Csapó utcán. Fáradt volt. A vállalat ügyeit intézte, azután még tanácsokat adott — persze jó pénzért — barátja által szerzett ügyfeleknek, és még meglátogatta Macát — egyszóval ennyi azért sok volt egy őszülő halántékú kényelmes úriembernek. A lámpák cinkosan hunyorítottak vissza rá. Gyűrött kézelőjét nézte, és önkéntelenül felesége arcát idézte. Fényesre vasalt ingek lebegtek szeme előtt, és úgy érezte, mintha zokogást vágott volna fülébe a szél. Zsuzsa zokogását. Akkor is az ilyen apró nőügyek ríkatták meg feleségét, vagy tíz évvel ezelőtt, ugyanilyen ősszel. Örökös sírása miatt hagyta- ott Zsuzsát. Maradtak ketten a fiával. Bejárónő azóta is van minden reggel. Gondja sincs semmire. Fia megnőtt, már egyetemista. Későn jár haza... talán?... No, ehhez mit szólna Zsuzsa?... — Badarság! Felnőtt már. Elvégre is én vagyok az apja. Tegye, amit jónak lát, ha megengedem neki! — és szaporán előhúzta a kapukulcsot. Süket sötét és egyhangú szúperoegés fogadta. Zúgó fejjel vetkőzött le, és nyomban lefeküdt. Legjobb álmából zavarta meg az óvatos ajtónyikorgás — Géza, te vagy? Nem válaszolt senki. Erősebb hangon újra megkérdezte: — Géza, te vagy? — Én vagyok.. . Azután csak a rekamié nyikorgott — Nem vagy közlékeny kedvedben. Talán megint valami kis tyúk? És elmarad a finnvizsga az idén is, mint a múlt évben, mi? A rekamié újra megnyik- kant. Nem látta, de érezte, hogy a fia felkönyököl: — Apám, légy szíves, és tartsd tiszteletben az ügyeimet. .. — Igen, eddig mindig elhencegtél, most meg egyszerre felvágsz azokkal a kis rin- gy ókkal. Mikor reggel fölkelt, a rekamié már üres volt. Unottan ment borotválkozni a fürdőszobába, még dúdolni sem volt hangulata, mint máskor. — Jó reggelt, ügyvéd úr! — köszöntött rá a takarítónő az ajtóból. — Hagyjon békét, Katus! — vágta csak úgy félvállról, és reggeli nélkül indult el hazul- róL A napok úgy rohantak, mintha versenyt futottak volna az élettel. Dr. Csicsay Zoltán legalább is így érezte. Fiával, Gézával ezután csak éjjel találkozott. Még vasárnap is mindig eltűnt hazulról. Csak néhány levetett ing és mosásra váró zokni jelezte, hogy a fiú él, hogy itthon is él. Semmi több. Mintha menekülne előlem! — gondolta az apa, de nem szólt. Mint máskor, borítékba odakészítette az apanázst az íróasztalra. Karácsonykor korábban kelt a fiánál. Jóféle snapszot készített az éjjeliszekrényre, és leült csak úgy fürdőkabátban újságot olvasni. Csak Géza mocorgására nézett fel: — Jó reggelt, tanár úr! % Ha gúnyos akart lenni, mindig megemlítette, hogy a fia letért a tisztességes családi útról, bölcsésznek adva derekát. Odanyújtotta az egyik kispoharat az ágyban nyújtóz- kodónak. o, proszit! WS összekoccant a két kispo- hár. — Mi van veled, fiam? Menekülsz innen hónapok óta, még színedet sem látom. Elfelejtkeztél a karácsonyról? Az , ünnepekről általában egyikük sem szokott tudomást venni. Gézát meghökkentette az érdeklődés. Kérdően nézett vissza. — Ki vele! Nyulásziék is panaszkodnak, hogy a szeptemberi névnap óta feléjük se dugod a képedet. — Egyszerű. Szerelmes vagyok. — Igeeeen? És ha szabadna érdeklődnöm, kibe? — Kecskeméti Erzsikének hívják... — Kecskeméti... Kecskeméti? Ilyen nevet nem ismerek. Egyetemista? — Az apja a vágóhídon dolgozik. Tavalyelőtt költöztek fel Pestre, valahonnan a Dél- Dunántúlról. — De olyan kelletlenül és vontatottan válaszolt, hogy dr. Csicsay Zoltán újra megtöltötte a kispohara- kat, hátha ez talán megoldja a fia nyelvét. — Majd kigyógyulsz belőle. Egyik olyan, mint a másik. Géza nem válaszolt. Ezzel kívánt pontot tenni a faggatás kíváncsi szózuhatagára. Dr. Csicsay Zoltán nem tudta felfogni az egészet. Mit kell egy szerelemből ekkora problémát csinálni? Ebből házasság úgyse lehet. No, még csak az kellene. Egy • Csicsay fiú... Ha ő minden nőt elvett volna, aki megtetszett neki, hát az lenne a poligámia teteje. (Folytatás az 5. oldalról) . cövesútba. A lángok sokáig látszottak még, sercegve lobogtak fel az öreg lombok is ä parkban, aztán, hogy hervadt a láng, még sokáig ott úszkált fölöttük a füst. Persze Zsiga bácsi már kint ^mesélhette a tüzet, de most ijra szóba került, messzebb /ezető, részletesebb megvitatásra. — Aztán te miért nem oltottad, Zsiga? — kérdezte nagyapa. — Mit oltsam, más se oltotta. Ez különösen hangzott Gábornak. Ó persze úgy képzelte el, íogy az egész falu — akik sak odarohantak —, hordta i vizet, fogta a csákányt, fejszét, és fojtogatta a tüzet. Hiszen hát látott ő tűzesetet sépléskor a kertek alatt, maikor a traktor kipufogójától ángot fogott az elhullott szalma, föllobogott a pelyva, aztán egy szempillantás alatt teleette magát az asztagba a ;űz. Akkor mindenki rohant, lordta a vizet, villával bon- x>tta az asztagot, és ásóval ár- kolták körül, nehogy tov,ább erjedjen a tűz. — Nem volt talán ember? — Dehogynem, a fél falu ott átotta a száját, de gondolták, i parkon át úgyse tör a házak- g a tűz. Az utcák is elég szé- esek körben. A közelbeliek neg a házukra vigyáztak inkább, vizet, vonyogót, csávát részi tettek, az öreg Hajas- Balognál meglocsolták a Kupptetőt. De ott nem csinálok semmit. Hát mondom, én neg minek menjek? Vigyáztam a kertészetre, az üvegházak ugyan kőből vannak. Van a grófnak födje itt is, másutt >s elég, futja néki a renoválás! — Úgyse igen lakik itt. — Nem hát. Főrendiházi tag, Pesten tanyázik. — Az öreg grófék azért még igencsak itt laktak, kijártak az emberek közé is dologidőben. — Ez kiadja az intézőknek, aztán rájuk se néz. — No, pedig azok ugyancsak megszedték magukat. Ha egyszer nem néz a körmükre... Úgy kell neki! — A béres húzza így is a rövidebbet, azt szipolyozza az intéző, ö meg évente egyszer ha körülkocsikázik... — Mikor én a Szigetben béres voltam — kezdte most János bátya, aki nagyothalló tüzérfülével kiszűrt egy-egy mondatot a beszélgetésből, aztán hangosan recsegő trombitahangján legyűrte a maga mondanivalójával az általa nem hallott halkabb beszédet —, akkor az öreg gróf volt még. Szigorú, kemény ember volt az öreg gróf, de nem fajult ennyire el, gondját viselte a gazdaságnak. Alikor volt az, hogy a Sánta intéző — akit tizenhétben agyonlőttek a katonái Oroszországban... — Nem a katonái lűttékazt agyon, a menyecskék verték agyon valami ruszin faluban a hegyek közt, mikor az oroszok nagy offenzívája vót..: — javította ki Zsiga bácsi. — Hát én csak úgy mondom, ahogy hallottam, —hogy á katonái. Már akár így volt, akár úgy, gyalázatos ember vott, és úgy is pusztult el, gyalázatos halállal... Szóval, ez a Sánta odajön, hogy mért ilyen a borozda, mér’ nem mélyebb? Mondom én szépszóval, hogy olyan mély ez, amilyen az eke. De ü csak káromkodik, mer’ csúnya szája vót, aztán végigvág a képemen a vesszővel úgy lóhátrul. Hát engem meg elöntött a düh, oszt’ a járom- szeggel leütöttem a lóru ... — Csakugyan így volt —jegyezte meg nagyapa is. — No, oszt’ akkor engem bevittek a csendérek, jól meg agyabugyátak. De az öreg gróf szerencsémre kiszabadított. Az erdészt küldte értem, kupertát hozott a tiszthelyettesnek. Hogy oszt’ mi lehetett benne, nem tudom, csak kieresztettek. A tiszthelyettes meg azt mondja: »Szerencséd, fiam, hogy ilyen jószívű urad van, de máskor ne kerüjj a kezem közé!« No, osztán a kerülő mondta, hogy az öreg gróf nem haragudott meg, amikor jelentették neki, hanem azt mondta: »Az még egyszer megjárja, a szentmihálylovara kerül a természete miatt« — mármint az intéző. — De azért továbbra is ott tartotta intézőnek — jegyezte meg Zsiga bácsi. — Hát az igaz, hogy ott — ismerte el János bétva is. — No, látod, ez volt a baj! — Az öreg gróf is tudta, hogyan hajtassa ki a többet az emberekből! — De én együttem — hunyorított János bátya, és Vica nénire mosolygott: — Akkor nyáron összekerültünk, másfél hódat hozott, otthagytam az uraságot. — Az intéző meg maradt. Kétkulacsos vót az öreg g~' — Az bizony maradt. Ott egye meg a fene, ahol van. Szilveszterkor véletlenül csak úgy, mint máskor, bekukkantott a »Tiszavirág« eszpresszóba. Még korán volt, az asztaloknál csak a »Foglalt« cédulák jelezték, hogy ez a nap különbözik a többitől. A pincér kacsázó lépésekkel, óriási hajlangásokkal fogadta. Pillanatok alatt helyet talált a fogason Csicsay kabátjának, és széles mozdulattal a sarok felé mutatott: — Krrem lázattal, ugyber kdves gyvédurr a kvess fiához. .. Dr. Csicsay Zoltán meglepődött. A fia itt? Alig tudta meglepetését palástolni. Fejedelmi főbólintással, kegyes biccentéssel vagy nyájas alázattal nézett vissza, attól függően, hogy ki köszöntötte Pár lépésre volt csak a sarokban a kis szeparéféle, mégis úgy zökkent le fia mellé, mint áki már három napja mást sem tesz, csak gyalogol. — No hálistennek. Végre, csakhogy találkozunk, fiam. Érdeklődve biccentett a fia mellett ülő, feltűnően csinos, de egyszerűen öltözött nőnek. Az elértette a biccentést, és kislányos fintorral, fölállva meghajtotta magát: — Kecskeméti Erzsébet vagyok. — Kiváló! A fiam már, hogy úgy mondjam — és míg az alkalmas szavakat kereste, szemével végigszánkózott a lány telt, asszonyosra érett mellén. Géza összevont szemöldökkel figyelte apját. Dr. Csicsaynak ennyi elég volt hangulati indításnak. A gáláns lovagok régi szokása szerint próbált meg udvarolni. Mandulás tortát, Rigó Jancsit, Sarokházat, meg a pincér tudná felsorolni, hányféle süteményt, hányféle röviditalt rendelt. S közben mókás, enyhén pajzán jogászanekdótákat mesélt. Táncolt is egyet. Kimérten, tempósan, de még igazán mondani sem lehetett, hogy rosszul. A pincér pedig szolgai alázattal térült-fordult, és jóleső kézdörgöléssel rovo- gatta a strigulákat, amelyek ezen az éjszakán dr. Csicsay ügyvéd úr pénztárcáját terhelték. A dzsesszdobos tizenkét dobütéssel jelezte az éjfélt. Pezsgősüvegdugók durrogtak, és a pillanatra leoltott villany után Erzsi pirulva nézett Gézára. Dr. Csicsay huncutkásan, csillogó szemmel, egy kicsit a részegek hanglejtését utánozva emelte föl a poharát: — Újabb évnek léptünk a nyakára. Adjon az Isten mindannyiunknak igazán termékeny új évet! Pénzt is, nőt, is, szerencsét is, férfierőt is, no meg ami kell. A barátságotokra! — és az utolsó szót megnyomta egy kicsit Géza egy pillanatra felkapta a fejét. Az apjánál a barátság annyi, mint a szerelmük? — Több ez, mint barátság, apám! — Khm—khm! Ki tudja? S csak azért nem folytatta, mert a zenekar újra rákezdte a divatos magyar tangót. Újév reggele ráklábakon lépett az apa és a fiú közé. Géza hosszút aludt. Amikor fölkelt, már javában harsogott az eleven, téli napsütés. Elhessegette a rémesen közeledő kollokviumok rémképeit. Belefütyült a szoba ásító rendetlenségébe. Tréfásan megpenderítette az apját, és fél lábon ugrálva kezdte szappanozni magát a fürdőszobában. A tükör is tele lett habbal, a homloka is meg a fürdőköpenye is. — No, végre! Már azt hittem, karthausi barát lettél vagy a pusztákban bujdosó remete. Végre itthon is leled- zel? — Apa, mit szólsz Erzsikéhez? — Hát.. — és szavak helyett inkább összehasonlította — persze csak úgy általánosságokban — Macával Erzsit. Fiatalabb is, csinosabb is, intelligensebb is. Csak hát vadmacska még. Sebaj, majd megszelídül. Mikor megismerte, Maca is ilyen volt, ő is Fekete Mihály: Tanulmányfej (tus) úgy elhúzta az arcát a sámo- gatás elől, mint ez a, khm, no, hogy is hívják... bezzeg ma... — Tetszik? — Nem rossz! Hallod-e, Géza! Nincs kedved cserélni? Adom a Macát, aki már mindent tud. Mert egy-két üveg kölni, karkötő, nyaklánc és szórakozás és nagy halom virág — persze ehhez te még ügyetlen vagy —, szóval választékos, úri modor, finomság, meg mifene, és no, tanár úr, mi jön azután? No? Hehe* hát a pedagógia. A nevelés. Tudatos ráhatás hehe, és helyben vagyunk. Géza megütközve nézte apjának színészi gesztusait. Ismerte már ezt a módszert. Gyermekkorában még ösztönösen csak, most egyre jobban elítéli. Anyját mint valami távoli fényképet idézi vissza ilyenkor. Gimnazista korában még gyáva volt menekülni, és tetszett neki a könnyelmű felfogás mindenről. Az apja nem tagadott meg tőle semmit. Kifizette a kártyaadósságokat, azokat a tizenkét-tizennégy forintos kis becsületbeli tartozásokat, néha rátelefonált a gimnázium igazgatójára, aki régi jó barátja volt, külön lakáskulcsot kapott tőle Géza, és megértő, szinte vállveregető kéz- legyintéssel nyugtázta fia korai szerelmi kalandjait. Az egyetemi fölvételi is csak néhány telefonba került Azóta minden hónapban szó nélkül kapja á hatszáz forintos apai támogatást. Kosztja, ruhája, lakása megvan. És hiába nem tetszett az apának az első évvégi nem éppen nagyszerű eredmény, de saját fiatalságát idézvén nem bolygatta az ügyet Géza életében a változás másodikos egyetemista korában kezdődött. Megismerkedett Sasi Karcsival, egy salgótarjáni munkás fiával, és az ismeretséget barátság pecsételte meg. Igaz, hogy ez a barátság hét kemény hónapi vívódást jelentett, és átvitázott esték, hosszú beszélgetésben eltöltött csatangolások után született meg. Az ösztönös csömör, amit addig féltve, rejtegetve hordott magában, kiteljesedett benne. Más szeretett volna lenni. Nem volt más vágya, csak az őszinteség. Az apját attól kezdve másként nézte. Szembeszállni vele gyáva volt, bírálni gyöngének érezte magát. Szinte kapóra jött, hogy Karcsi bemutatta neki Kecskeméti Erzsit. Amit nem értett meg a filozofikus hajlamú Karcsi szenvedélyes szavaiból, azt belecsöpögtette Erzsi. Jól érezte magát Karcsi és Erzsi társaságában. Beleszeretett a lányba, akiről az apja az imént olyan cinikusan nyilatkozott. — Remélem, apám, ezt csak viccnek gondoltad. Bár még annak is förtelmesen otromba. — Majd te oktatsz ki engem! Azon a délelőttön nem beszéltek többet Délután, amikor Géza hazaérkezett, apja az ebédlőben, karosszékben ülve várta. Még jóformán le sem tette a télikabátot, már nekiszegezte a kérdést: — Folytassuk, ahol délelőtt abbahagytuk. Mit akarsz te tulajdonképpen azzal a kis... — Kikérem magamnak! — Jó, jó. Hát szóval azzal a külváros szagú nebáncsvirággal? — Apám! — Jó, nem faggatlak. Egykét kellemesen eltöltött este, meg miegymás, és te, fiam, azt hiszed, hogy ez a legnemesebb érzés a földön, és nagyfiúskod- va kikéred magadnak, mintha én valami mázsányi sértéseket vágnék hozzád, holott jól tudod, hogy érzelem, vagy ahogy te mondod, szerelem ide, szimpátia oda, ha meguntad úgy rúgod fenéken... — Mondd, apám, meddig óhajtod még, hogy tűrjem ezt a hangot? — Igen-igen. Talán feladtad eddigi énedet? Mert én csak meg akartam hosszabbítani ezt a folyamatot, hogy minél később következzen be a... — Nagylelkű vagy a szeny- nyes ötleteiddel! — vágott közbe Géza. — Apád vagyok! — Még ha az apám vagy is, gazemberség az elved! — kiáltott fel a fiú, és a széket is feldöntve rontott ki a szobából. .. Dr. Csicsay Zoltán jó ügyvéd hírében állt egész életében. Néhány gondolatból, néhány elejtett szóból, félszeg mozdulatból a lehető legtökéletesebben tudta rekonstruálni az eseményeket. Valahogy így vázolta magának azt, ami néhány perce és néhány hónapja közte és a fia között lezajlott. Nem tudta, nem értette fia megváltozását, vagy talán nem is akarta megérteni? Ezen nem töprengett tovább. A fekete hamutálcán már csak az egyik csikk füstölgőit lassú halálra ítélve. A másik negyedig égetten kialudt. Maró büdössége kaparta a torkát. Dühösen a zsebébe nyúlt. Zsebkendőt húzott elő. Bele- krákogott és visszatette. Nem volt kedve semmihez. Ülni sem volt jó. Odament az ablakhoz. Köd ült az utca nyakára. Homályos volt előtte minden, és ahogyan szuszogott, bepárázta vele az ablakot. Ez még jobban felpaprikázta. — Beleütött a mennykő ebbe a keserves világba. Amikor még a fia sem érti meg az apját! Úgy járkált döngő léptekkel fel és alá a szobában, mint elítélt a siralomházban.
