Somogyi Néplap, 1961. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-13 / 190. szám

Vasárnap, 1961. augusztus 13. 5 SOMOGYI NÉPLAP TISZÁN INNEN, DUNÁN TÚL... AZ ELMÚLT HÉT SZOM­BATJÁN rendezte meg a MÉSZÖV igazgatósága »Tiszán innen, Dumán túl.. .« címmel a földművesszövetkezeti művé­szeti csoportok ez évi találko­zóját A négy év óta már ha gyomámyosmak számító talál­kozón ötszáz kultúrmunkás vett részt; a vendéglátó somo­gyiakon kívül jelen voltak Bócs-Kiskun, Fest és Veszprém meg^e legjobb földművesszö­vetkezeti művészegyüttesei. Örömmel köszönthet­tük és ünnepelhettük — ér­deme szerint — a fél évszáza­dos jánoshalmi vegyes kőn ist, mely a legkiválóbb volt a ta­lálkozón megjelent művészeti csoportok között. Rászolgálta» arattak sikert a keceli és a nagykőrösi táncosok. Viszont a felsorakozott együttesek kö­zött akadt olyan is, amelynek közreműködése nem hiányzott volna különösebben a tálálko- ' zó színvonalas műsorából. Tisztes kivételként említhet­jük még a kiskőrösi fmsz kis szimfonikus zenekarát. Ezt is csak azért, mert fehér holló­ként képviselte az fmsz gondo­zása alatt álló műkedvelő ze­nekari kultúrát. Egy év múl­va szeretnénk találkozni ez­zel az együttessel, mely egye­lőre az össze nem szokott, kezdő zenekarok súlyos hang- vételi hibáival küzd. NEM HELYESELJÜK az al- sópáhoki úttörőzenekar szere­peltetését, s azt sem, hogy he­lyet kapott a művészeti együt­tesek között a marcali föld­művesszövetkezet szerződéses népi zenekara is. Eleddig úgy tudtuk, hogy az fmsz művé­szeti találkozók a művészeti csoportok számára rendeződ­nek meg évente. Tizenhét együttes vett résat a találkozón, közöttük hét somogyi. Nos, ha a találkozó rendezői lehettek ennyire ud­variatlanok a vendégekkel szemben, most mindent meg­előzően a somogyi csoportok szerepléséről kívánunk szólni részletesebben. Akár a jános- halmiak vegyeskórusának re­mek kidolgozásban elhangzott számaira gondolunk, akár a négy párból álló keceli tánc- együttes vagy a már népesebb megjelenésében is vonzóan szí­nes nagykőrösiek szereplését idézzük emlékezetünkbe, bi­zony van miért resteMwdnünk. Mert középszerűség jellemezte a somogyiak műsorát. Éppen ezért örömest elengedtük vol­na például a balatonszárszói gyermektáncegyüttes vérszegé­nyen megkomponált Somogyi vetélkedőjét, amit kislányok »vetélkedtek« végig. Éppen azt nélkülözve az így monotonnak ható kis tematikus táncból, ami feldolgozott népi táncain­kat sajátosan népivé és művé­szien szép táncokká teszik: a vitalitást! E számot is, mint az összes somogyi műsorszámot láttuk már nemegyszer. Hiszen a somogyiak műsorát az al­kotta, amivel az itt megjelent fmsz-együttesek részt vettek az Úttörő, illetve a Latinka Sándor kulturális szemle kör­zeti, járási, majd pedig me­gyei bemutatóin! A LAKÓCSAI ÉS SZENT- MIHÁLYHEGYI délszláv népi együttesek közös játékát, az Ünnep a Dráva-parton című produkciót sem értékelhetjük jóra, mert a közös sízámmeg- kcmponálatlanságával, össze- hánytságával igen rosszul ha­tott. Jóllehet mindkét együttes jelentős múlttal rendelkezik megyénk kulturális életében. És jelentős az a szerep is, ami napjainkban vár erre a két jónevű együttesre. Nem volt szerencsés a »távegyesítés«. Mert két-három próbaalkalom nem tudta biztosítani az osz­tatlan sikerű fellépést. Az Ün­nep a Dráva-parton előadása széthulló és zavaros volt. Nem tudnánk eldönteni azt sem, miért ezt a címet kapta a kompozíció. A szárszói és a buzsáki népi együttesek azzal a műsorukkal szerepeltek, amivel korábban részt vettek a kulturális szem­le bemutatóin. Éppen etórt már kidolgozottabb előadást vártunk volna, tökéletesebb összhangot és több fegyelmet mindkét együttestől. Főként a szárszóiakra vonatkozik ez akiknek produkcióját — a NAGY MARGIT: PROMÉTHEUSZ Idegeinken átdobog ezerszer jajongása a megláncolt titánnak, Saját képére megalkotta Öt is egykor az ember, mint Istent a gyáva. Eg bennünk izzó, lobogó varázsa új fényt idéző sóvár rette­gésnek, míg munkás-, művészkezeken át lobban igazsága a lángot gyújtó kéznek. Torkunkon orkánt formál levegőből a szikrát szító emberi vajúdás, Értékessé vagy semmi emberekké tesz bennünket az örök jövő-fújás. Ilensőnkbe vágó keselyűk szaggatják darabjait az elismert egésznek, ■ a részleteknek új harmóniája vallja győzelmét az emberi észnek. A saját kézzel sziklára kiláncolt, ‘többet kívánó, meg nem nyugvó ember fölényt harcol a keresztfára húzott krisztusi testű egyház­emlékekkel. S mi, anyák, kiket millió szög láncol kereszt-sziklára és ezer veszélyre, Idézzük Istent: mit adott a földért? Miért csak a fiát ölte meg érte. Idegen vérrel váltani világot néhol még ma is megíratlan­írás, de élesztgetjük, őrizzük magunkban az embert védő Promé­theusz szikrát, TÉNAGY SÁNDOR: CSENDÉLET Nyárvég. Az asztalon vesszőkosár. Gyümölcsök, ízek forradalma. Nyúlós és csöppenő a délután. Szívemből vércsepp száll a Napba. Szemben ülsz velem. A pongyoládon ' festett pillék egymást kergetik. Gyümölcs. Szerelem. Egy pók a szálon felkíváncsiskodik melledig. SZIRMAI ENDRE: ' MEGÉRKEZÉS Morc pöfögéssel kaptat a mozdony az esteli Iánkon, álmosan ballag a rétről köd-köpönyegben a nyáj is, s vissza se néz, mert messze a tarló varjasan ásít. Kormos az erdő, benne a csönd már' bokrokon ül meg, harmatot gyöngyöz a fák leveléről a csillagos béke. Engem is ringat az érkezés vágya az otthoni tájhoz, tétova, kedvem versenyre kél a lüktető géppel, s ime a város kőteste toppan máris elembe, szíved szavára szemsugaradtól gyúlnak a lámpák: otthoni béke, otthoni csókkal altat el újra. // gyermekegyüttes esetében is — erősen zavarta a tánctól, ének­től elmaradó zenés kíséret. LEHETNE MÉG SORA­KOZTATNI a lehangoló ész­revételeket. Szósza pori tás he­lyett azonban inkább egy elvi kérdést termék föl: Vajon egyes szervezeteink — a nép­gazdaság takarékossági évé­ben — nem tartják-e elég meg­bízható mérlegnek az egysére? művelődéspolitikai irányelvek, szellemében megrendezett kul­turális szemlét, mely országos szinten tette értékelhetővé népművelési munkánk, önte­vékeny művészeti mozgalmunk eredményeit? E kérdés azért tevőcjik fel így, mert az fmsz művészegyüttesek idei találko­zója lényegében utánmérés volt. Elismerem, hogy a széles tö­megeket mozgató találkozók, amelyek szereplési lehetőség­gel kínálják művészeeyütte- seinket, ösztönző erővel hat­nak. Ösztönző erővel, de csak akkor, ha új feladatokkal kell megküzdeniük ahhoz, hogy e találkozókon részt vehessenek. Készüljenek rá, ahogy készül­tek az ország legkisebb pusz­táin is például az idei kulturá­lis szemlére. Szerintünk a MESZÖV-nek meg kell változtatnia a nyári fesztiválok rendszerét. Hogy ezeken ne önmagukat ismétel­jék a csoportok, hanem újjal szolgálják a szocialista kultú­rát. Lehet, hogy az itt elmon­dottakon lehet vitatkozni. Vi­tatkozzunk, mert megéri. A MÉSZÖV évente rengeteg pénzt áldoz a balatoni találko­zók erkölcsi sikereiért, s ha­csak ezt tekintjük, akkor is megéri a fáradságot. Akkor is érdemes kimunkálnunk a jövő sikereinek — művelődéspoliti­kai irányelveinkhez sokkal méltóbb — útját. NÉHÁNY SZÓT a műsor­közlésről, amely nem is kis­mértékben bőbeszédűségével nyújtotta az amúgy is hossza­dalmas műsort. Fedig • tudta volna nélkülözni ez a műsor az agyonbeszélést, amibe ma­ga a műsorközlő is gyakran — és elég kínos módon — bele­zavarodott. Legközelebb ezt is másként kell megoldani. Ne a műsorösszekötő beszéljen, be­széljenek a táncok, a dalok és a zenekari számok! A közön­ségnek is van fantáziája, ízlé­se. Ne vegyük el fölösleges szószaporítással a nézők »ke­nyerét«. László Ibolya ___^ él után korán sötéte­f /j dett. A felnőttek kint ” dolgoztak az udvaron vágj' a kamrában, ahol most is ott áll a bontószék. Egye­dül volt a konyhában és »taka­rított«. A konyhaszekrény — fehérre festett kis bútordarab, az alsó szekrényrész fölött két fiókkal, amelyekben min­dig izgalmas volt kutatni —, a bejárattól balra állt. Az evőeszköz-tartó mellett a fiók­ban mindig különféle szer­számok pihentek, a másik fiókban pedig mindenféle du­gók, egy csatosüveg csatja, diótörő és dugóhúzó, haszná- atlan törött bicska, régi pén­zek és különféle gombok, jó spárgák mindenféle játékhoz, tét facsiga, egyiket a vásár­ján vették, másikat nagyapja iaragta, de még sehogy se ;udott bánni velük, és sok mindenféle érdekes holmi. A szekrény felső része néhány jolcból állt, ezen foglaltak he- yet a tányérok, poharak és jögrék, a leveses- és más tá­lak, két kuglófsütő — egyik dcsi mázas cserépedény volt, ugyancsak a vásárban kap­ta —, meg a só-paprika-tartó. Ss éppen ezzel a paprikatarto- val történt meg a baleset. Ahogy rámolt az edények kö­zött, véletlenül leverte, azután megijedt. Mit tegyen most? Ijedtében— mert kintről köze- edő hangokat és sürgés-for­gást hallott, s nagyanya nem­rég'meg is terítette már az asztalt — seprűt fogott, s nagy igyekezettel söpörgette befelé a sótartó cserepeit meg a körülötte rózsaszínűvé ke­veredett sót és paprikát. Köz­jen nyílt is az ajtó, és nagy­anya jött. — Hát te mit csinász, szö­gűm? — Én? Semmit. Csak ta­karítok ... _ Ugyan! Takarítasz? Ej, de jó kis segítségem van ne­kem. Nagyanya tett-vett, tányéro­kat, tálakat rakott az asztal­ra, a csörömpölő fiókokból ki­szedte az evőeszközöket, majd hosszasan keresgélt valamit. — Eh-há! Hová bújhatott az a sótartó! — zsörtölődött nagy­anya. — Nem láttad, szógám? — Én nem — mondta Gá­bor, de szája már sírásra gör­bült. — Nem azt takarítottad te el? — tapintott az elevenére nagyanya, bosszús mosolyát szigorú arckifejezés mögé rejtve. Gábor azonban már elpityeredett. — Nem a:karta-ham — hüp- pögte —, csak ta-ha-karítot- taham... ég leese-hett, és azért sö-hö-pörtem össze... — . Ejnye, szedte-vette rossz kölyke, hát nem meg mond­tam, hogy az edényekkel nem szabad játszani? No, most már úgjüs megesett, ne ríj ... — kapta lába közé a kölyköt, s köténye visszájával hirtelen megtörölte arcát, szemét, szi­pogó orrát. — Csakhogy mibe Németh Ferenc: KASTELYTUZ is tegyem én most ezeknek az embereknek a sót, paprikát? Még az, hogy mibe tegyem! De hát mit mondok majd, ha megkérdi nagyapád: hát a só­tartó hová lett? Na, máj’ ki­találunk valamit... — ütöt­te el a Gábor számára hirte­len ijesztő veszedelemmé nö­vekedett kérdés élét. Azonközben jöttek is az em­berek: nagyapja kopasz fejéről a rókaíejes fogasra akasztotta a bundasapkát, kezet mosott, és. megtörölte mindig-ősz ba­juszát. Nagyapa és nagyanya mindig egyformán élt emléke­zetében, nagyapa soványan — ezért is kapta tőle a »fiatal­öreg« nevet, ellentétben az »igazi öreg« testességű nagy­anyával. Aztán János bátya, nagyanya unokatestvére ször­nyű bozontos bajuszával és élesen kiszögellő pofacsontjai fölött meredeken ferde vágású tatárszemével. János bátya is kezet mosott darabos mozdu­latokkal, széles tenyere a görcsösen elálló ujjakkal va­lamilyen fagyökérre hasonlí­tott. Mindig hangosan be­szélt, mióta nagyothallott, mert az isonzói csatában az ágyúja mellett robbant egy légibomba — talán a háborúk első légibombája —, mikor srapnellel tüzeltek a rohamo­zó olasz gyalogságra. Ezután helyet foglalt az asztalnál, barna kordbársony nadrágjá­ból, zsírozott vastag csizmái­ból meg átizzadt posztómellé­nyéből emberi és állati verej­ték, föld, gané és takarmány istállószagát árasztva. Közben "Vica nénje — a felesége — is bejött hidegszagot hozva bő fekete szoknyáiban és apró fehér mintás fekete róklijében meg a mellén-derekán átkö­tött berliner kendőben, amit most leoldozva magáról a sZalmafonatos szék hátára te­rített. János bátya böllérke- dett a disznóölésben, de itt volt Zsiga bácsi is, az urasági kertész, nagyapa legény kori cimborája, fátyolosán halk, temető szagú hangjával, vörös, stuccolt bajuszával. Más is jött vajon? Nem- emlékszik már másra. Helyet foglaltak az asztal körül, őt is odaül­tették, és feszült várakozással figyelte — remegve mondo­gatta magában: kiderül? nem derül? —, hogy mikor veszik észre a sótartó hiányát. Nagyanya rakosgatta az asz­talra a tűzhelyre készített ételeket, és néha maga is odaült egy-két falásra, Vica néni rrieg segédkezett neki. És persze — most már emlékszik! — anyja is ott volt. Flogylsne! Akárcsak nagyanya, ő is hol a (Gyerekkori emlék) tűzhelynél, hol az asztal mel­lett. Nagyapa bort töltött először. Saját termésű pirosas bor volt a kis szőlőből, a kamrá­ban bújt meg egy pici hordó­ban, és ő azt is látta, mikor préseléskor a kölcsönkért présben — míg nagyapa nem fabrikált magának fából a saját elgondolása szerint egy prést — meg is locsolgatták a vegyesen beöntött fehér, piros és fekete othelló-, oportó-, riz- ling- és saszlafürtöket némi vízzel a szaporaság kedvéért. De nem túlságosan, hogy egé­szen jóízű borrá érett a levük, és szép, áttetsző vöröses színe lett. Nagyapa bort töltött és ittak, mert nagyapa igazság szerint nem szeretett evés után inni, csak előtte, mondván, hogy így étvágyat csinál a bor és egészséges. A sárga húsleves gőzölgött a tálban, és kis zsírkörök úsz­káltak a szélén. De ő előbb a hideg, hosszúra metélt leves­tésztából evett. Ez volt a szo­kása, és ez volt nagyanya csemegéje az ő számára. Ki­mondhatatlanul jóízű volt a hideg, nedves levestészta, me­lyet külön — vízben — főz­tek, s azóta egy zománcos tál­ban várakozott. Vasárnapi cse­mege volt ez meg az ilyen ki­vételes alkalmaké, mint a disznótor. Közben nagyanyának eszébe jutott, hogy ilyen ünnepélyes alkalomra illene és meg is le­hetne engedni egy üveg szóda­vizet is a borhoz. A szekrény­fiókból előkereste kopott fe­kete bukszáját, és tompa uj­jaival kikotorászta a kétfillére- seket rá, anyja meg kendőt ka­pott és elsietett. , — A bőt má’ zárva lesz, de hátúru ereggy, a Fisliék máj’ annak... Így • mondta, elevenen érzi fülében a szavakat, az »e«-ket szinte é-nek ejtő hangot. A leves közben, amelyből ő szokása szerint keveset kért, nagyapa pedik két csordultig mert tányérral is evett, »hogy kárba né vesszen«, a férfiak többet, az asszonyok meg »il­lendőségből is« kevesebbet vettek, pontosabban a férfiak­nak is az asszonyok merítet­tek, mialatt kanalazgatták, ke­vés szó esett, az is inkább a disznó dicséretére és jellem­zésére, utána a pörköltnél már a hizlalásra vonatkozóan. Mi­kor a pörköltből is ettek, és újra töltötték másodszor is a poharakat — de immár kis szódavíz is került a borba — a disznótartás helyzetét és kö­rülményeit meg a jövőre való kilátásokat vitatták meg, ami­ről hamarosan áttértek a ter­més és termelés más kérdései­re, és itt Zsiga bácsi vitte a szót, részletesen beszélve kertészetéről, majd arról, hogy ez a talaj milyen gyümölcsfá­kat bír meg és hogyan. — Barackot semmi esetre se — hajtogatta folyton —, kido­bott pénz meg vesződség, a téli alma is elférgesedik, de majd hozok én neked egy kör­tefát, azt a cseresznyét meg beoltom... A kertészetről a grófra tere­lődött a szó, hogy mi kára le­het. Igen, mert... És itt Gá­bor emlékezete hirtelen kitá­rult. Hát persze! Azért is ra­gadt meg ilyen élesen emléke­zetében ez az egész disznótor, és nem az eltörött sótartó miatt! __él után, mi kor már a ( if bontószéken dolgoz­” tak, és a nagy üstben fortyogott a zsír, kiment nagy­anyával a kertbe szárért. Szárízével tüzeltek a katlan alá, ette a láng a száraz ku- koricaszár-töveket, és hogy nagyanya sürgött-forgott, ő hordozta ölben szorgalmasan befelé a tűzrevalót. Az nem volt nehéz még egy ilyen kis­gyereknek sem. Amikor — nem is tudja, hányadszor — újra fordult, figyelmes lett; hogy a kertek alján kiabál­nak a gyerekek: — Tűz! Tűz! Ég a kastély! Elnézett a kertek hosszán a messzi hárs- és tölgyfák felé, amelyek a grófi parkot jelez­ték, és csodálkozva látták, hogy a lombok fölött a kastély gó­tikus, fazsindelyes tornya vö­röses lángokat lobogtat, kö­rötte elnyúlva száll a füst. Kiabálva szaladt be a kamrá­ba, kisiettek a felnőttek is a kertbe, ő legjobban szeretett volna tüstént végigszaladni a kertek alján, át a közön meg a Torzsa utcán a park felé; hogy lássa közelről a tüzet. Utána már nem is igen vették hasznát, mert amint vissza­ment a szárért, fél órát is el­bámészkodott a tűz irányában. De közben az utcára Is ki kel­lett szaladni, mert csengetyűz- ve vágtattak a helyi tűzoltók, aztán meg szirénázva jöttek a városiak két autóval is, igazi tűzoltók, taréj os-sisakosak, csákányosak, fehér, vékony- • kék csíkos nadrágban ott ro­bogtak el nem messze, ahol utcájuk beletorkollt szélesen« (Folytatás a 6. oldalon^ J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents