Somogyi Néplap, 1961. augusztus (18. évfolyam, 179-205. szám)

1961-08-20 / 196. szám

SOMOGYI NÉPLAP

6

Vasárnap, 1961. augusztus

László Ibolya:

DCS míaes 3Ce*mienek

O anyi hangjában meghaQ" tottság vibrált, amikor kapujuk előtt szembefordult a fiúkkal, és végignézett az együttérzést sugárzó arcokon. Sápadt arcára mosolygást erőltetett.

— Gyerekek, nagyon köszönöm a szándékot, hogy segíteni akartok, illetve akartatok. Kösz szépen, fiúk, mert...

Nem fejezhette be a megkezdett mondatot, mert a vele szemközt álló Pufi elvak- kantotta magát.

— No, ebből elég, öregem, még a végén sírva fakadunk itt saját nagyságunktól.

— Pedig semmire sem mentünk, hiába mondtunk le a strandolásról, moziról, táncról — vetette közbe Tóth Sa- ca valószínűtlenül mély hangján.

— Hát, fiúk — vakargatta szőke loboncát Szalma Pityu —, valahogy úgy vagyunk, mint Kőmíves Kelemen volt valamikor. Az is hiába igyekezett a legenda szerint, egészen addig, amíg a számára legdrágábbat föl nem áldozta, hogy ne omoljanak le többé a falak. Nekünk sem sikerül fölépíteni ezt a kimondhatatlan nevű »Déva várát«.

Pufi arcán kamasz vigyor fénylett föl:

— Marha jó! Mi vagyunk az új Kőmíves Kelemenek. No és az a vár! Hát az sem mindennapi, mert egész másnak hívják.

A kirobbanó nevetés Sanyit is elsodorta. Pedig tudta már, hogy mire célozgat a csavaros eszéről híres Szalma gyerek. Meg sem várta, míg elül a pajtások derűje.

— Értelek, Petya! Nem az a megoldás, hogy igénybe vettem a ti áldozatotokat, elraboltam időtöket égy héten át a vakáció legszebb programjaitól. Ezt a dolgot egyedül kell megoldanom. Inkább a nyári kereset, az érettségire szánt sötét öltöny ára vesz- szen, mint a becsület.

Pufi ijedten horkant fel.

— Mit akarsz csinálni, komám?

— Meggondoltad, mit beszélsz?

— Meg ál! Elmondom apának, hogy mi történt. Még sohasem ütött meg, de ha most ad egypárat az erősebbikből, tudjátok, fiúk ... megkönnyebbülnék. Nyári keresetemből kőművest kell fogadni.

Szalma Pista szeme felcsillant

— Ez már beszéd! — Majd csendesebb hangon tette hozzá: — Látod, megpróbáltunk segíteni; amikor elnyögted, hogy mit csináltál.

— Nem szemrehányásként mondod talán? — helyezkedett támadó állásba Pufi.

— A fenét! De ez a mi Déva várunk nem készül el így soha. Nem értünk hozzá, fiúk. Még ha építőipari üzemben politechnikáznánk! De így?

A kapu mögött lépések közeledtek.

— Menjetek, gyerekek, mert ha a mama itt talál, be kell jönnötök. Az meg nagyon kínos lenne most nekem.

/f lig fejezte be a monda- tot, és rebbentek szét a fiúk, Sanyi édesanyja jelent meg a kapu sötét keretében. A gyerekek még visz- szaköszöntek, aztán már csak izgatott szófoszlányok lobogtak a távolodók mögött.

— Gyere már be, kisfiam, apád ideges. Egy hete a színedet is alig látja. Jössz, mész, mintha valami gond nem hagyna nyugodni. Nekem se mondod, hogy mi baj.

Sanyi a mama sápadt kis madárarcára nézett, és szívét végtelen gyöngédség járta át.

— Most elmondom, édesanyám.

— Csak nekem, fiam?

— Nem, apának is! És — folytatta megremegve —, nem bánnám, ha kifenekelne, mint egy taknyost.

— Jaj, édes jó istenem!

A veranda feljáratáról a papa rekedtes hangja csattant.

— Meddig csipogtok még ott a kapuban, mint az eladólány? Gyerünk, mert nem szeretem a hideg lecsót még vacsorára sem!

Bent a konyhában már háttal állt, úgy fogadta a köszönését is. Szó nélkül ültek asztalhoz, némán fogyasztották az illatozó ételt, jó étvággyal. Csak Sanyi turkált a tányérban, mintha nem lelne benne alkalmas falatokat.

— Ide fülelj, fiam — mordult fel az apa enyhe ingerültséggel —, figyellek már egy hete! Alig eszel, nem alszol rendesen, későn jársz haza, munkásruhában csatangolod végig a napokat. Pattansz kerékpárra és illa berek! Az előbb hallottam valami zöldséget a függöny mögül Déva váráról vagy ml a fenéről. Tudom, hogy nem férfias dolog fülelni, de ha az ember úgy vénül meg, hogy hat gyereke közül ötöt becsületes, nyílt embernek nevelt föl, viszket a tenyere. Kedve van fölképelhi a legkisebbet.

— De papa, ne így!

— Hallgass, mama! A fiammal kell beszélnem! Mert a fiatalúr nem jár egyenes utakon újabban. Magától nem szól, hallgat, mint érett tök a fűben. Hát majd én kipofozom belőle az őszinteséget.

A szokatlanul erősre hangszerelt tirádára riadtan ugrott fel a törékeny pici asz- szony, hogy a fiú és az apa közé álljon. De amikor emberének acélkék szemébe nézett, és kiolvasta belőle a kérő parancsolást, szüppögve nyitott be a szobába.

— No, fiam! Egyedül vagyunk beszélj.

Sanyi egész idő alatt feltörni készülő könnyeivel küzdött. Most, hogy ott ült mellette az apja, s várakozón húzódott hozzá közelebb, úgy borult az asztalon nyugvó kézre, mint kisfiú korában, amikor a papától remélt megbocsátást, védelmet és igazságot.

— Az áldóját! Az áldóját, te kölyök! Maholnap tizennyolc éves leszel, kurizálgatsz a lányoknak, és bőgsz itt nekem. Ne bőgj, az áidóját, meri.... — Nem tudta, mit mondjon. Megkönnyebbülő szívvel nézte a hullámzó váilú gyereket, aztán a simogatni olyan megnyugtatóan tudó jobb kéz elindult a fáradságtól, izgalomtól átnedvesedett fiú felé, hogy megszabadítsa a balt a fölösleges könnyözön- től.

Csendeskésen duruzsolt, tréfálkozott, a gyerek lecsillapodott annyira, hogy ivott az

FEKETE MIHÁLY: Város széléin.

eléje tolt pohár vízből és égő szemét apjára emelve beszélni kezdett

__

á

ram hete dolgozott már a TEFU-nál kocsikísérőként, amikor az ide nyolc kilométerre levő falu művelődési házából kellett gabonát szállítaniuk. Egykettőre termettek kint, egykettőre rakták meg a kocsit. Zoli, a gépkocsivezető közben valami ismerőséhez ugrott el. Amikor elkészültek a rakodással, s megunták már a várakozást, a rakodók körülállták Sanyit.

— Na, ifiúr, mehetünk.

— Diák az, te! Nem ért a gépkocsihoz!

— Csak konyít tán hozzá. Ugya, öcsi, el mered indítani?!

Sanyi belsőjében tótágast állt az önérzet.

— Miért ne merném!

A többieknek sem kellett több, ha lúd, legyen kövér. Ha a fiú hárijánoskodik, miért éppen ők maradjanak le a biztatás dolgában? Akkor ijedtek meg, amikor a gyerek felbőgette a Csepelt. Matatott egy kicsit bizonytalanul a kapcsolótáblán, és a következő percben megugrott a kocsi. De nem előre, hanem hátrafelé! Sanyi elfehéredve kapkodott, de már későn. Recsegés, ropogás, téglapor. A gépkocsi súlyos terhelésével megakadt valamiben. Olyan hahota támadt erre, hogy Sanyi égő ábrázattal kászálódott ki a volán mellől. S körülnézve mindjárt megértette, miért a nagy derültség. A művelődési ház udvarán álló vécé romokban hevert. Percek alatt előkerült a gondnok, káromkodott. Sanyi nem süllyedt el, mint ezt kívánta. Ott állt verejtékezve, színét váltogatva az imént még oly féktelen ugratok között, akik most versenyt szidták a gondnokkal. Zoli meg sehol. Hirtelen támadt ötlettel lódult a kapu felé és futott a tanácsházig Ismerte a titkárt látásból Már sokszor megfordult itt A szálegyenes növésű, erősen őszülő férfi — aki apjára emlékeztette — meglepetten kapta fejét az ajtó felé, amikor a lihegő gyerek bevágódott a szobába, és kis híján sírva rogyott a felkínált székbe. Nem kellett noszogatni. A titkár komoly arca először földerült gonclolva hogy tréfál a fiú. Aztán csak hitelt kellett adnia az izgatott szóözönnek.

— Fiam, nincs más hátra, kárt meg kell téríteni — szólalt meg, amikor a gyerek megroppant válla közé húzva fejét, elhallgatott.

— Rendes fickónak látszol az is lehetsz, mert nem szelei tél el, hanem idejöttél Ezért mondom, helyrehozhatjátok együtt azt a dolgot Építsétek föl, amit tönkretettetek, kétezer forintjába került az a falunak. Nemrég készült el. Azt mondod, érettségire akarsz magadnak ruhát nyári keresetedből. Hát akkor építsétek föl. Megmarad a pénzed.

Sanyi elnehezült szívvel 'loholt vissza a művelődési házhoz. Zoli már kihozta a kocsit rá vártak csak. Nem szólt hozzá senki, pedig Zolinak meg kellett volna magyarázni, hogyan történt a baj.

Helyrehozni egyedül? Ezek az emberek nem segítenek neki. Haragszanak rá, pedig ... Ügy ed volt keseredve, hogy ha valaki megsérti, most valami szűrószerszámmal, vér helyett tán keserűség patakzott volna belőle. Hogyan mondja el otthon a dolgot? Nem, nem mondhatja el! Ezt az ügyet csak egyedül lehet helyrehozná! De győzi-e majd egyedül?

Másnap alig ért haza, az ételhez sem nyúlt, hanem föl a kerékpárra. Sötétedés után jött csak ismét haza, és olyan fáradtan, mintha ólmot öntöttek volna tagjaiba. Enni sem evett. A szülők csodálkoztak, de senki sem szólt semmit.

Harmadik napja járt már ki, letisztogatta a téglákat, elrendezett mindent a kőművesmunkához, amihez maga sem tudta, hogy kezd majd hozzá. Hazafelé menet találTENQEREK, DOMBOK

Fodor András versei

A Kaposmérőben költő új kötetének

kétharmada angliai és nyugatszületett tött versek«-et. Mindezt csu- mintegy pán figyelmeztetőül írtuk, s

az ezutáni írásokra gondoleurópai utazásának emlékeit . dokumentálja. Első könyve, a tuTlk* mert megérdemli Fodor, Hazafelé egyszerű táj- és gon- hogy féltsük; ezt bizonyítják dolati lírát, pózoktól mentes, ezek az írások is, ha különÄAÄS'LSt ia táj, az otthon szeretete, az vassu^ okét, s a második, bár együttérzés azokkal, akiktől szerényebb terjedelmű, mint- indult — ez jellemezte a fia- egy tizenkét versből álló ciktal Fodor Andrást. Második könyvében, a Józan reggelben már markánsabb hangú

lus.

»Nem kérek többet érdemül, annyit csupán, mit földi sorsom adhat:

ne kelljen elhinni sosem, hogy én maradtam egyedül igaznak.

És ne akarjak tenni soha mást, csak azt, amit a társak tesznek: kimondani a tiszta szét, a csillagoknál nehezebbet.«

(Titánok toborzója.)

Első kötetének egy-egy sorában, egy-egy megformált

Mintha Fodor is érezné az képében József Attila és Illyés költővel ismerkedik meg az előbb elmondottak tényének hatását vélték fölfedezni a

olvasó. Felelősségteljesebbé, nehezét, igy nyitja meg a kritikusok Már második tudatosabbá formálódott Fo- T. . - . ... !mjkusok. Mar masooiK

»Kezdem újra« című második könyvének hangja is, de kü- ciklus verseinek sorát:

dór hangja; azok közé a költők közé emelte őt ez a könyv, akik tudják, hogy a tehetség is csak akkor igazi érték, ha az másokért vívódó, szavaiért mindig felelősséget vállaló egyén magatartásával párosul.

Könnyelmű dolog volna most úgy időzni el Tengerek, dombok című új könyvének olvasása közben, hogy míg az-Mikor már majdnem elnémul a dal,

olyan keserves kezdeni újra.

Jobb volna élni egykedvü- szerényen,

gondok kegyelmén megigazulva.« mir.Hp-nff-lp (Kezdeni újra.) mmaemeie

S van abban is

őszinte költészet-filozófia,

lönösen e harmadik, a Tengerek, dombok kizárólag tiszta Fodor-verseket ad az olvasónak. Tudatosan, gonddal megformált írások ezek, mentesek olcsó hatáskereséstől. Fodor költészete fe- valami gyelmezett, mely mögött mindég ott él — még az előbb

ahogyan lezárja ezt a verset, bírált írásaiban is — a szántalán utalva az előző ciklus dék... a jó ügyért lobogó

FODOB AND RAS:

ember a Westminster-, Sher- wel-, Oxford és Szajna-versek eSy_két személytelen írására szenvedély. S a versek el-elol- egymásutánjait lapozza, egy- *s • • • vasgatása után érdemes még

re erősebben dajkálja maga- »ónámítás az emberek szerelme, külön elmélyedni a költő ban a divatos vádat, hogy *“ nem tudok magamról vallani.« versformáló eszközeiben is. Fodor már elfelejtette a sár- De ezekben a versekben Egyrészt, mert formaérettsé- közi tavaszt, a várkonyi gesz- már vall Fodor önmagáról is *=e: sorainak gördülékenysége, tenyést, a summás aratókat és s azokról is, akiktől elindult, képalkotásának pontossága, mindazokat, akiktől és akikért A »söíét dombok koszorúid- teütt&tő ereje, a szavaknak min- érdemes volt elindulnia, amik- róU, a Dunántúlról, s a tarrol és akikről első kötetében sakról is, kiknek »...igaza iő hang, amit témájához »vá- oly meleg közvetlenséggel tu- között lettem futár, fct konok laszt« — a verskultúra —, dott szólni. De valami elgon- inga módra teret, időt hitével keveseknél lehet annyira szí n- dolkoztató mégis van abban, összeköt« - írja; kikkel, úgy cSk merítheí

hogy az ember kíváncsian vé- érzi, együtt vetekszik a min- belőle, ki valamilyen úton- giglapoz egy rangos kötetet, s denkori fasizmus ellen (A ten- módon közelebbi rokonságban már nem tudja megtalálni ger bitófái; Európa), s a min- 32 irodalommal, azokat a gyökereket, melyek dig szebbért —* igazabbért: Bősz Jenő

e költészet kilombosod ását _ kezdettől fogva táplálták. Fo- f dór felelősséggel és művé- I,'n! szien ír most is arról, amit tollára vesz, de kissé szűknek érezzük azt a világot (ha földrajzilag tág is), amit elénk tükröz. Külföldi tájak, egykét nevezetesség, »tengerek, dombok«, a láttukra felötlő néhány gondolat, s olykor azok is szinte személytelenül.

Csak a tárgyak, a képek »koromba metszett háztetők, zebracsíkos utcasorok« élnek ez írások többségében, s bár különben mind-mind hibátlan vers, nem találni bennük az embert, az embereket, akiknek örömével, bánatával közös gondot vállal a költő, vagy legalább akiket észrevesz. Persze, mint mar előbb említettük, könnyelmű dolog volna mostani észrevételünk bői általánosítani, hiszen egy életmű perspektívájából ítélve ez a harminc, csak külföldi él. ményből született vers nemcsak hogy elfér majd a többi között, hanem a maga tökéletes megformáltságánál, sajátos témájánál fogva még színezi is — ügyes összeállítással azt a majdani »ÖsszegyűjIDEGENBŐL HAZA

Idegen völgyeik, lejtők meredélyén csattog velem a meglódult vonat.

Villámló fények, árnyakszaggatása robbantja rám az alag utakat.

Ügy vagyok, mint a vesztes hóditó, ki csak azért hajol ki már az elhanyatlé tájra, hogy amit akkor szerzett magának, még egyszer újra lássa.

Még egyszer átsuhognak rajtam a fénybe zsongó gyönyörű rétek, szénakaszálók illata csapódik, az őszi lombok vörösen égnek.

Még egyszer visszafordul a tekintet a végtelenbe nyilaié utakra: meszes csiUámú hegyek tarajodnak iszonyú-kék magasba.

Elérhetetlen szépségbe simulnak a földi jók, a tiszta örömök: összefogózó párok andaíognak a sárga bokrok bolvhai között; pisztránghalász áll övig csizmásán a’ kavicságyas folyó sodrában, körötte hűvös, ezüst lebegéssel türemük, zúg a göröngyös áram.

Tárul a tó, és ott remeg a tükrén páfrányos erdők meleg sűrűsége.

Ragyog a bpldog reménytelenség.

Vitorlák tolla tmbolyog a> szélbe*.

És aztán lassan rámdől az este.

Már csak az ormok süvege fehérük; a hegyi szálfák színes oldalára, az alkony vastag árnyakat sötétít.

Még kilöveU a tejüvegü csúcsok mögül a napfény küllősugára, s lehunyódik a csodálkozó szem.

Ráforr az éj a vonat ablakára.

Parttalan rengés gyötör az ágyon, nyomasztó képek, almok szövevénye. Biadfc-ügyeUen hirtelen kinézek a ködös égből felszakadt vidékre:

Mezőkön házak!... Ez hát Magyarország! Léckerítések, gyümölcsfák, kertek.

Nyugodt vagyok. Csak itt tudok élni Várnak, szeretnek.

kozott Pufiékkal, akik moziba mentek. Nem sok kellett, hozzá, hogy a pajtások észrevegyék Sanyi nyúzott ábrázatán a gondot. Addig faggatták, míg lekéstek az előadás kezdetéről, viszont kiszedték Sanyiból a titkot.

— Nézd, komám. — kedé- lyeskedett Pufi —, mi segítenénk neked jó fizetségért. Ha megígéred, hogy legközelebb csak olyasmihez nyúlsz, amihez értesz.

Lehordták a fiúk, mérgelődtek. De egyik sem gondolt arra, hogy ha segítenek neki, hosszú időt veszítenek majd el a gyorsan tűnő nyárból. A négy barát ezután együtt ka- rikázott ki délutánonként az »építkezésre«. A művelődésiház környékén lakók csodájára jártak a kocaépítészeknek. Szívesen hallgatták a fiúk évő- dését, heccelődesét, amivel az egyre nehezebben titkolható elkeseredést akarták titkolni. Semmire sem mentek a munkával. Hiába raktak föl egy darab falat, másnapra megdőlt az, mintha rossz szellemek döntögetnék éjjelente.

Az időközben megenyhült gondnok ma odaállt a fiúk mögé, amikor éppen hazafelé készülődtek.

— Gyerekek! Remek kis fickók vagytok, de látjáiok, ezt is tanulni kell.

— Hiszen tanuljuk szorgalmasan, János bácsi — rikkantotta el magát Pufi. A többiek csak dünnyögtek készülődés közben.

— Azt látom én, fiúk, de mire mentek vele? Amit ma felhúztok, az holnapra megvetemedik ...

JP anyi remegő kézzel

CT nyúlt a vizespohár után. És mielőtt szájához emelte volna, kérőn nézett apja szemébe.

— Édesapám, engedd meg, hogy fogadjak egy kőművest. Kapok körülbelül ezerötszáz

forintot. Három nap alatt egy szakember megcsinálja ezért az összegért azt, ami nekünk nem ment egy hét alatt. Segítek neki, s talán a fiúk is.

Hosszú ideig tartott a csend. A szobaajtó mögött ropogott a padló. A papa végre elmosolyodott.

— Ez a mama, ez a mama — csóválta fejét széles nevetéssel — nem fér a bőrébe Fogadjunk, hogy minden hallott.

Sanyi nyugtalanul fészkelő- dött a konyhaszéken. Az apja ránézett.

— Nyugalom, fiú, rendbeszedjük a dolgot. Számíthats; rám is.

Szeretettel paskolta meg ; keskeny fiúarcot. — Most pe dig mosakodj, és mars a; ágyba. Olyan vagy már, min a hazajáró lélek. Nem csoda ha azok a falak nem sikerültek egyenesre! De majd k* egyenesítjük.