Somogyi Néplap, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-11 / 136. szám

Vasárnap, 1961. június 11.

5

SOMOGYI NÉPLAP

TAKÁTS QYULA:

AZ IPARMŰVÉSZ RIPPL-RÓNAIRÓL'

A helyiipari iskolának homlokzatára Rippl-Rónai József neve került. A névválasztás városunk lakosságát örömmel tölti el. Örömmel, mert ez a névválasztás úgy sikerült, hogy ez a név a mögötte álló élettel és művel nemcsak nagyságot jelez, hanem példával is szolgál mindennapi szellemi és fizikai munkájukban azoknak, Bkok naponta olvassák. Rippl- Rónai esetében ez így van, mert nemcsak a legnagyobb festőművészek egyike volt, de a századfordulón Amutató munkása volt több magyar iparágnak és újító szellemű művésze a századforduló magyar iparművészetének. Én tehát itt ma erről a Rippl-Ró- nai Józsefről beszélek. Róla, az iparművészről és elsősorban

• Az 503. sz. Helyiipari Iskola névadó-ünnepségén tartott előadás.

ipari tanulóknak, hogy világosan lássuk: a művészet és az ipar, pontosabban a szép és a gyakorlati élet egyáltalán nem áll egymástól távol. Sőt egyenesen csak akkor lehet igazán szép életről beszélni, ha ez a két szó, mint itt e mondatban, az életben is szorosan egymás mellett áll.

Rónai mindig erre törekedett. S ez nem volt könnyű feladat a századforduló Európájában, és kétszeresen nehéz volt hazánkban. Tudniillik a

XIX. század végére lassan' megszűnt a céhek idejétmúlt, a szépet és közízlést maradi módon szolgáló kisiparos világa. Helyükbe szinte egyszerre jött a vállalkozó és a kapitalizmus. Jöttek a gépek. Velük együtt az üzleti és haszonéh- ség, de ugyanakkor nem volt olyan iparművészeti fórum itthon, és nem volt olyan fejlett

SZIRMÁT ENDRE:

RIPPL-R ÓN AI JÓZSEF EMLÉKEZETE

Kaposvár dajkálta, Párizs lázította, hogy közvetítsen egy-egy életvillanást, Lázasan kutatva mindig valami mást, amitől korának közönye tiltotta.

Utcák kövezetén, emberek szemében olykor meg-meglibbent előtte a szépség,

S ahogy babusgatta: bánat és reménység összebékültek a kiterülő térben.

Hazát, humánumot keresett a mester, aki polgár volt, és büszke értelemmel figyelt az életre, ahogyan kitárja

dús titkai rendjét, mint egy ó-varázslat, hogy találkozhasson a sejtelmes távlat,

S a színek gazdag, zengő szimfóniája.

TÉNAGY SÁNDOR:

BÚCSÚ EGY ÖREG LABDARÓZSAFÁ TÓL

Labdavirág, fényből pikkelyeseden sziromgombolyag, kinek a tenyere gömbölyített nagyanyám kuksoló salátái fölé?

Látom az ámulatot gyermek-szememen, amivel csikó-koromban ünnepeltelek, ha kevés volt már a szegénység képzelt pengőiből vásárolt képzelt gumilabda. Az volt csak a játék, törpe fácska, mikor labdáiddal célba vetted a szíveket, zsonglőrködtél a szépségeddel, mint a szavakkal én most, szó-inas, s a tekintetek kismacska-cirógatásai hozzád gurultak játszani.

Egy baltasuhintás — egy társsal kevesebb.

Kiöregedtél, barátom, nincs bocsánat,

törzsedben az idő görcseitől

megbotlik a nedv,

nem tudsz már úgy gömbölyödni,

mint szerelmesebb korodban;

persze, mindezt nem vádként mondom el,

inkább magamat biztató szavak ezek,

hogy most célozzam meg jól a szíveket,

amikor a vérkeringés tűzijátéka

türelmetlenül rajzolódik

a cselekvések arculatára.

HORGAS BÉLA:

A NAPPAL KAPUJÁBAN

Fölemészt ez a tavaszi zengés, kapkodok a lánghoz,

. kirakatok vastag üvegéhez, kőarcú nők merev mosolyához, megrázkódik, kiegyenesedik az utca, mint egy óriás hátgerince, nincs idő babérra, mannás kegyelemre.

Kemény rézbaltáival betonból faragott ki a reggel, s a reggelt én formáltam forró, öntöttvas-kezemmel, én formáltam az éjszaka tömbjéből, arcom másához hasonlóra.

Most itt állok a nappal kapujában, a legelső reggel kezdetén, magányom paradicsomi pompájában; készülődök virágot teremteni, és napimádó testvéreim városát a tengerparton felkeresni.

közízlés sem, amelyik a gépek ontotta formákat ellenőrizte vagy nemesíthette yolriá. így aztán a jó arányú empire és a nyugodt formájú biedermeier és szép parasztbútor helyére nemcsak a nyugati, de a magyar lakásokba is betört a giccs. »Különösen az iparművészet terén az a sok, szecessziósnak nevezett ízléstelen dolog, mely a bécsi műhelyeken és kiállításokon szűrődött keresztül, mielőtt hazánkba került.« így foglalta össze röviden Emlékezéseiben Rónai az elburjánzott giccset, amely éppúgy elárasztotta a pénz» arisztokrácia, mint pedig a polgárság lakásait rafinált, semmit érő ízléstelen bútorral, kerámiával, szőnyeggel és képpel. Pedig a gépipar lendületével a cél épp az lett volna, hogy kőben, fában, üvegben, vasban és textíliában az ízléses és olcsó tömegcikk jusson uralomra, amely mindennapi látványával és használatával társadalmunkban a legszélesebb körben ízlést nevelhetett volna. Rónai, aki Párizsban egész lélekkel a művészeti új, az . impresszionizmus mellé állt, korán felismerte az iparművészet fontosságát és nevelő lehetőségeit. Ennek a művészetnek, ennek az ismeretlen területnek lehetőségei, az újítás varázsa és szegénység is, amikor a párizsi festókkeres- kedők beszüntették a szegény magyar művésznek nyújtott hiteleiket, arra ösztökélték Rónait, hogy nagy szorgalommal fogjon iparművészeti tervek készítéséhez neuillyi műtermében. Művészetének dekoratív ereje, gyakorlati hajlama, nagyszerű formaérzéke és az Andrássy Tivadar budai palotájának ebédlő megrendelése is csak fűtötte m.unkakedvét. »Nemcsak a piktúrámhoz stílusban köze] álló szőnyegeket, hanem ízlésemnek megfelelő módon tányérokat, üvegeket, bútorokat is terveztem, ami ebben az időben nagyon feltűnő, majdnem egyedülálló dolog volt« — írja öntudattal.

Az ő ízlését abban az időben idehaza kevesen értették meg. Festői stílusa olyan újat teremtett, amely gyökerében támadta meg a szép képről és a művészi Ízlésről eddig vallott tételeket. Hát még az ipar- művészeti tervei? Ez az időszak 1880 és 1914 között igen zűrzavaros, extravagáns »művekkel« és elvakult harcokkal teli korszaka volt a most kialakuló modem iparművészetünknek. Ady »Magyar ugarjának a szóképével élve valóban ugar volt ezen a téren széles Magyarország. Vadul burjánzott benne minden az ósdi avatagságtól a modem szecesz- sziós giccsig, a lompos primitívségtől a különc ízléstelenségig. így azután érthető, hogy e zűrzavarban született újat a polgár, a mecénás és a hivatalos vélemény is rémüldözve fogadta. Érthető, nem tudtak különbséget tenni vállalkozók és vásárlók a rossz és a jó között, mert nem volt »hiteles« minta az újban, amelyik alapján a mű és a giccs között különbséget tudtak volna tenni.

Az Iparművészeti Társulat és a legjobb ízlésű gyárosok is tanácstalanul s legjobb esetben elmaradt gondolkodásmóddal, . de legtöbbször rossz ízléssel tájékozódtak. . Hogy is lett volna másképp, amikor Színyei-Merse Pál és Rónai képein derültek. Hát még Rónai bútor- és szőnyegtervein?! »Emlékszem — írja —, különösen az »Idealizmus és realizmus« c. képszőnyegemet nagy ambícióval csináltuk abban a neuillyi nagy szegénységben. Szépnek ígérkezett és igen eredetinek: zöld és sárga harmónia, új színek merész elhatározással megállapítva. Hittünk abban, hogy nem mindennapi lesz, talán még meg is veszi a kormány. Dehogy vette. Hiszen a hivatalos nagy...» - ........... ■"

5 ■

Rippl-Kónai: APAM ES LAJOS ÖCSÉM HEGEDŰVEL (1905).

m

ságok még ilyet nem láttak, és ha nem láttak ők, a mindenlátók, akkor az csak ostobaság lehet. így volt csakugyan: elküldtem, visszaküldték.« Irta keserű öngúnnyal! De mit remélhetett volna ezek után a közönségtől? Csak akkor értjük meg ezt, ha ma meghallgatjuk egy-egy bútor- és új vonalú laíkásklállítás közönségének véleményét, vagy ha rosszalló derűjét végignézzük a nagyszerűen modern építészeti tervek láttán. Így volt ő is... Újszerű bútor, szőnyeg és selyemhímzés, ablaküveg- terveit, »velencei könnyedségű üvegjeit«, tányérdarabjait kimosolyogták. De ő következetes volt. Újra és újra bemutatta azokat az Ernst Múzeum kiállításán és a mű vészházban is és mindenütt, ahol agitálhatott az újért. Még jó, hogy csak mosoly fogadta, de kitartóan harcolt. Kitartóan a kiállítás-termekben és az iparosműhelyekben is. Mert minden ipari darabjának kivitelezésénél ott volt, és következetesen végigvitte akaratát az asztalosnál, üvegesnél, gelencsérnél is éppúgy, mint a kőnyomdászoknál, akár kisiparosok azok, akár gyárosok. Ezt írja Thék Endréről, a híres bútorgyárosról: »Az Andrássy ebédlő

miatt úgy összevesztünk, hogy egymást a sárga földig lerántottuk ...«

Mindezt miért? Mert Rónai nem abbamaradt festőművész volt, akinek jó már az iparművészet területe is, hanem tervező művész, aki nagyon is komolyan vette az elgondolt művet. Egyszerűen azért, hogy »utat-módöt mutasson, impulzust adjon a jobb ízlésű, illetőleg erre nevelhető iparosoknak és gyárosoknak«.

Itt álljunk meg, és vonjuk le az eddig mondottakból a következtetést. Teháf mit üzen Rónai a fiatal iparművészeknek, az iparostanuló ifjúságnak, és a magyar iparnak is? Azt, hogy ne féljen, ne féljenek az újtól és az újítástól. Üzeni azt is, hogy terveikért és eszményeikért harcoljanak bátran és következetesen. Csakis így születhet meg egy olyan új iparosság ■ és ipar, amely nem marad el az időtől.

Ez a nagy művész a reformerek konokságával hitt abban, hogy az »ártisztikusan berendezett lakás« a lélekre, végső fokon pedig a társadalmi életre is nemesítő hatással van. Tehát nemcsak azért tervezett, »hogy magunkat jó ízlésre való tárgyakkal vegyük körül«, hanem tervezett, hogy a régi, a megpenészedett kispolgári és az önelégülten lapos polgári és az önhitt, rossz ízlésű vezetők ellenére is új és szebb életviszonyokat teremtsen. Ezt hitte is, és nézzünk csak körül, mennyire igaza volt. Valóban az új környezet új életet teremt. Itt Rónai szavait nemcsak az ipari tanulók, de‘ mi, írók, festők, tervezők és nevelők is megszívlelhetjük.Ez a tervező és teremtő vágy aztán a Lanka-hegyi Róma- villában nemcsak a tárgyakon, de a természeten is szétáradt. Ízlésének szép példája volt ennek kertje és lakása. Ezt a somogyi dombrészt tört szobrokkal, élő növényekkel és tarka állatokkal derűt sugárzó ligetté varázsolta a kertművész Rónai. Házán pedig egyre gyakorolta a magyar kisipar minden ágának ízléses alkalmazását Virágainak színeit átvitte a szobafestőkkel műtermébe és szobáinak falára is. A lakásberendezők választékos ízlésével alakította a villa nyugodt otthonosságát. Kedvelt virágai: »a skarlátvörös zsálya, a piros szimpla muskátli mellett a tiszta fehér színű virágok, de még jobban a chrómsárga cyniák« és a rózsák, a széles és karcsú gesztenye, kardvirág és tulipánlevelek most már nemcsak tervein, de visszaemlékezve a párizsi tervezgető világra, itt a Lonka-hegyen a valóságban is körülveszik Mindaz, amit lelki szemeivel tervedben megalkotott, itt »a hegyen» már körülötte az életben is megjelent. Gondoljunk csak szép hímzéstervére, az »Anyagiasság és eszményiesség«-re vagy a »Rózsát tartó nő«-re. Igen, Rónai olyan szerencsés volt, hogy álmait életében a megvalósulásban is végigélte. Nem azért hajszolta a szépséget, hogy álom maradjon, hanem hogy életre keljen. Meghatottan vettem kezembe azokat a fényképeket, melyeket ajándékul kaptam a véletlen folytán épp születésének századik esztendejében. A képen Lazarine, akárcsak a »Rózsát tartó nő«, olyan stilizált, törékeny és beállított mozdulattal emel egy rózsatő fölött arcához egy rózsát. Mellette szecessziós, színpadias mozdulattal a szalmakalapos, fehér nadrágos mester áll. Kezében a bicska, mellyel lenyeste azt a ró2sát, melyet a fényképész Lazarine kezében örökített meg. Mintha csak ez a megállított és megőrzött ünnepélyes pillanat és ez a rózsa lenne a hála és a köszönet azért a sok munkáért, melyet francia felesége a hímzett falikárpitok és gobelinek szövésére szentelt..

Ma, ha elnézzük borospoharaá, konyakos kupicáit és pezsgőspoharait, melyeknek vízfesték vázlatai most itt függnek a Róma-villa falán, ki ne venné észre, hogy ezek vi- rágkelyheket, mákgubókat ábrázolnak? Üvegbe merevedett virágszirmok ezek a poharak. Füleik visszahajló levelek, és száraik virágok üvegszárai. Bizony neyn mindig olyanok, mint ahogy Bernáth Aurél mondja! Talpon állnak ezek az üvegszirmok, ha dőlnek is, akárcsak a napfény felé hajló virágkelyhek.

És tányértervei? Csak kettőt említek. Egyik itt függ a villa emeleti kék halijának falán. Fehér, kék és zöld színes ceruzával rajzolt öt-hat fából álló gyümölcsöst ábrázol. Mintha e törzsek lombjai e tányéron várnák az almákat és barackokat, hogy rátegyék. Körben a tányér peremén a stilizált kis falu, amely a gyümölcsöt termeli. A másiknak már csak másolatát őrzi múzeumunk. Százszorszépekkel pety- tyezett füves tisztáson sütkérező fehér kacsák. Csupa hullámzó ritmus a szálas, egyenesen vibráló rajzú fűben, melyet távoli erdők zöld gömbjei kereteznek.

És ezeknek alkotója lenne a szecessziós Rippl-Rónai, a szecessziós iparművész? .. Igen, amint mondja oktató időszerűséggel Emlékezéseiben, »senki a saját korát joggal meg nem tagadhatja«. Valóban benne élt a szecesszióban, de abból egyéniségén átszűrve ezt a a stílust olyan jelentős iparművészeti darabokat alkotott, mint a fent említett művek és színes kőnyomatai, mint például az »Újságírók Egyesületének 1896-os meghívója«.

Vagy ha már itt tartunk

vegyük elő a sok közül a »Park aktokkal« vagy »Interieur zöld karosszékkel« és »Lazarine és Anella« c. alko- ' tásait. Egyszóval mozaikus stílusára gondolok, mellyel Rónai impresszionizmusán belül valóban a legközelebb állott a sokat és méltán szidott szecesszióhoz, mégis bátran kimondhatjuk, hogy nála ez a stűusvariáció sem volt hiábavaló, mert Ő ebben az alig két évtizedig divatos stílusban is a mi festészetünkben értékes alkotásokat hozott létre... Miért és hogyan sikerülhetett ez Rónainak? Azért, mert mozaikkockái mögött nemcsak mesterkélt dekoráció van, hanem élő természet és szikrázó élet. Fordított gyakorlata e •»fejlődésképtelen« stílusnak, amelyik például Becsben is a természettől csak formákat lopott.

A szecessziótól Rónai különösen az építészet terén remélt sokat. Nagy falfelületeket, amelyeken dekoratív erejének pályateret választhatott volna. Megépült szülővárosában is az akkor Péccsel vetélkedő kisváros túlméretezett színháza és a Turul — ma Béke Szálló is. A szálló, fcávéhá- zának öszvérfogatos napi vendége volt, de megrendeléseket nem kapott e falfelületek dekorálására. Sőt elmondhatjukj a városház tornya alá Deákra és Kossuth arcképére sem kapott megrendelést. A főispánok arcképcsarnokába is csak egyet festetett vele meg a vármegye. Makkfalvy Géza portréját, de legyünk őszinték, azt is eldugatták a vármegye fő levéltárosával a sok aktaállvány közé, nehogy ez a mozaikus, idegesítően vibráló remek portré megzavarhassa a nagygyűléseken a törvényhatósági bizottság tagjainak kiegyensúlyozott megyei hangulatát. Onnan a por közül került elő a Rippl-Rónai Múzeum képtárába, amely az iparművész Rippl-Rónadtól is harminc darab asztal, kandalló, lámpa és egy különösen szép pohárszék tervét őrzi.

Művészi terveinek és harcainak megvolt az eredménye. Végül is a gúnyolódó közízlés közeledett hozzá. Befogadta, s megnemesedett az új által, amelyért Rónai is harcolt... Ha már eddig jutottunk, záró szavamban el nem mulaszthatom megjegyezni: bizony fontos lenne összeállítani színes kőnyomatainak teljes katalógusát és reprodukciós teljes gyűjteményét. Fellelhető pasz- telljeinek színes diapozitívre vett gyűjteményét pedig kötelezővé tenném, mert amint az újra és újra átjátszott magnetofonszalag az időben a hangot, úgy őrizhetnénk meg a pusztulástól e diapozitívekkel Rónai lepkeszámy finomságú, évről évre színed hímporát vesztő műveit.

Itt pedig, ezen a névadóünnepségen arra kérem az intézet tanárait és növendékeit, hogy legyenek a mindennapij szinte a fizikai munkájukban is Rónai eszméinek gyakorlati követői, hogy valóban ízlésesebb és szebb legyen körülöttünk ne csak tárgyi, hanem szellemi világunk is. Erre kötelez mától ez iskola falán Ró- nai neve.