Somogyi Néplap, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1961-06-04 / 130. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1961. júntaa 4, Komjáthy István: ur, A riporter hamar elvégezte dolgait, és maradt még vagy jó másfél órája a vonatindulásig. Mivel üsse agyon azt a másfél órát? Eszébe jutott, hogy a kisvárosban tanít régi, kedves tanára. (Ugyan hány esztendő telt el azóta, hogy utoljára találkoztak?) Szülei után neki köszönhet a legtöbbet, s ha riportjaiért, melyeknek sajátos magyar íze-aromája volt, megdicsérte a gazdája, mindig pironkodva gondolt rá hogy idegen toliakkal ékeskedik. r TÉNAGY SÁNDOR: KICSINY Ej, azok a magyar órák! Csak még egyszer ott ülhetne balról a harmadik padban, s hallgathatná tanára egy-egy találó példázatát, színes, ízes történetét, melyek közül a legtöbb szájról szájra járt, mint az anekdota, a példabeszéd. Még a legelvontabb témát is úgy tudta mesébe ágyazni, hogy az egy életre emlékezetes maradt. Órái azokra a hindu mesekönyvekre (igazában ezek voltak az első tankönyvek!) hasonlítottak, melyek királyfiak számára készültek, s amelyek az első leckétől az utolsóig csupádon csupa történetet, BETEGEM Jaj, már nem is tudom, hogyan szóljak hozzád, kicsiny betegem; piros vagy, mint a láz, és annyira új és idegen, hogy ez már ijedni-való. Ingerlékeny, mint megbántott darázs, s kókadt is, mint tépett tátika. Ágyad szélén véget ér az élet; ha néha lelépsz: megbillen a törvény; mennyit küszködsz, míg eléred a széket, s ha elérted, a visszaút küzdelme vár. S a bóbiskoló, kihűlt remény-fészek peremén csipogó örömök, éhes fiókák: látod, már mosolyogsz, kiálltad a próbát. LÁSZLÓ IBOLYA: KÉT TŰZ KÖZÜL Megütöttél egy semmiségért, mert él még bennem a gyerek, ki karán vénült élni, és sohasem játszott eleget. A fájdalom kővé keményít, megrögzötté a rosszban, jóban ... tudd meg, a földön rengeteg ismerni- s szeretnivalóm van, és nem bocsát már el nyugtalanság, nekem csillagok, holdak kellenek, villámok is, hogy ostorom legyen, ha elragad a táltos képzelet! Szeretsz, szeretlek — jól tudom, gyökeret vertél bennem, de az ütést, mely tükröd összetörte, a szégyenem el nem felejtem, ez bennem ég, akár a kósza vágyak, ez bennem sír, mert bizonyosság: két ember eggyé nem tud lenni, két tűz közül az egyiket kioltják! HORGAS BÉLA: FELHŐK, FÁK, ASSZONYOK A nyár sárga kévéi elégtek alattad, éltünk, de a többiek halált kiáltottak, s te nem tudtál néma maradni. A tel s ötezer év fedezékeiből nézlek, hátam mögött állnak már sokan. Felhők, fák, asszonyok lépnek a képzelet mocsaraiban. Bibliai kenyér lehettél volna, s nem maradt belőled egyetlen morzsa, mire este lett. Most huzatos árokparton ülök, kezemben pléhedény csörömpöl. Szörnyű tornyokat építek a csöndből, míg surrogva felröppen az ég, s nem marad más, csak bámészkodó csillagok. Szakadatlanul vonulnak: felhők, fák, asszonyok. FÜRTÖS GUSZTÁV: aggódó szerelem A hűtlenség, félek, beléd szeret, nehéz megbocsátanom szépségedet. Margarétszórt-mező heverni látott, szerelmünk, jaj, ne verjék irigy csalánok. Virágzó szakadék, nádszál-örömök. nem napfényben ölellek, villámok között. V A hűtlenség, félek, beléd szeret, nehéz megbocsátanom szépségedet. tréfát, mesét tartalmaztak: gazdag élettapasztalatot, figyelmeztetést, útmutatást, az élet szövevényeinek a feltárását! Elmélet és gyakorlat nála úgy volt egy, mint ahogy a tojás héja és a tojás magja is egy, s csak erőszakkal választható el egymástól. Emlékszik, egyszer, még kisdiák korában, kihívta felelni. Feleletképpen beszédet kellett rögtönöznie Sándor szerb király meggyilkolásáról kiszínezve a történet minden apró részletét. Azokban a napokban ugyanis egész Európát izgalomban tartotta ez a nagy esemény, de ennél fontosabb, hogy riporterünket nem lepte meg e szokatlannak tetsző feladvány, sőt szemmel láthatóan örömmel tett eleget a felszólításnak. Igen ám, mert a tanár úr óráin a szónoklat tudományát se csupán elméletben kellett elsajátítani, hanem a pódiumon is helyt kellett állnia a delikvensnek! A szó legnemesebb értelmében az életre készítette elő, az életre nevelte, tanította őket. Mindez eszébe jutott most hirtelen. Akarva-akaratlan a gimnázium felé irányozta lépteit, hogy annyi esztendő után kezet szoríthasson öreg tanárával, hogy azt a szép rózsaszálat, mely a hála és szeretet tövéről fakad, s melyet az emberi szív melege nyit a világra, pár keresetlen szó formájában átnyújthassa. Tudta is már, hogy mit fog mondani! Minden pátosz nélkül csupán annyit: Tanár úr, köszönöm ... Ennyi minden tanárnak kijár, hát még ha tanítása tovább is él: mozdulatokban, szavakban, emberségben! — Kicsit bajos a dolog! — aggodalmaskodott az iskola igazgatója, miután a riporter szándékát megértette. — Latinórán van az öregúr a második bében — húzta az ujját végig az órarenden. — S éppen most csöngettek be. — Nem tesz semmit! — intett vidáman a riporter. — Eemegyek utána az órára! Harminc éve készülök e találkozásra, s beszélni szeretnék vele feltétlen! — Aztán hozzáfűzte még magyarázatképp, hogy dolga mért oly sietős, hogy ő is tanár, hogy pedagógiai vonatkozású riport megírásán fáradozik, s talán éppen ez az óra adhat inspirációt a cikk megírásához. — Jó, menj be! — adta meg magát az igazgató. —' De ne haragudj, nem mehetek veled. Szülök vannak nálam. Míg a lépcsőn kaptatott felfelé, egyszerre meglepték a régi emlékek. A többi közt eszébe jutott, hogy mily ügyes fogással tanította meg nekik tanára a magyar igekötőket, melyeket azóta is tud könyv nélkül, s melyekkel később maga is ámulatba ejtette nemegyszer tanítványait. Aznap nyelvtanórát tartotta tanár úr, s példázatképpen, mert mindig volt a tarsolyában egy-egy alkalmatos példázat, akárcsak a régi mestereknek, egy diákköri élményét elevenítette fel. Elmesélte, hogy Zsolt Bélával, a későbbi híres publicisztával járt egy iskolába, s az egyik tízpercben észrevette, hogy barátja valami hallatlan érdekes könyvet fal. Nos, ő ezt a könyvet — Nick Carter volt — a következő órán kölcsönkapta. A magyaróra alatt szerencsésen végére is járt a történetnek, s csalc csöngetéskor pillantott riadtan a táblára, mely telistele volt írva a magyar igekötőkkel. Mivel fogalma sem volt róla, hogy mit kaptak fel leckére, az egészet bemagolta a következő órára. Másnap aztán az összes igekötőt könyv nélkül fújta a leckén, holott csak öt volt közülük feladva, sőt még az érettségin is velük vágta ki a rezet ámulatba ejtve magát az elnököt is. — Tudják, mi ebből a tanulság? — fejezte be nevetve akkor az órát a tanár úr. — Olyan furcsaság Is megtörténik az életben, hogy néha érdemes nem odafigyelni! Így most én vagyok az egyetlen az országban, aki az igekötőket fejből tudja egy szálig. — Aztán még hozzátette: — De ezt maguknak nem szabad megtanulni, mert akkor e dicsőségtől, engem megfosztanának! Mondanom sem kell, hogy másnapra az egész osztály tudta fejből az igekötőket. S azóta talán már a fél ország fújja a nótájuk, hiszen nem csupán a riporter az egyetlen magyar szakos tanár, aki a keze alól harminc esztendő alatt kikerült! Nem fűzhette tovább a sok kedves emléket, mert ott. állt immár a második bé ajtaja előtt. Zavartan nyitott be. Megtorpant egy pillanatra a küszöbön, mert azt hitte, hogy rossz helyre tévedt. Holmi öreg urat várt, s egy ruganyos léptű, fiatalos valakit pillantott meg a padsorok közt sétálva. Vissza is fordult volna, ha észre nem veszi a tanár kezében a rövid kis pálcát, amit ujjai közt pörgetett. (Régen is e rövid pálcával játszogatott fél s alá sétálva!) A tanár úr anélkül, hogy a beszélgetés fonala megszakadt volna, bemutatta az osztálynak, majd röbökött az egyik lánykára: — No, Tériké, milyen órán is van most? — Latinórán, tanár úr! — felelte minden elfogódás nélkül. — Miről beszélgetünk tehát? — Tolsztoj Háború és béke című könyvéről, illetve a róla készült filmről, melyet holnap együttesen nézünk meg. A tanár egész enyhén elvörösödött s rábólintott. Aztán, mintha a vendég ott se volna, mesélte tovább Natasa és Andrej herceg és Pierre édesbús történetét s a hozzájuk fűződő nevezetes eseményeket Volt táblarajz is (annak idején is mindig rajzolt). Két szétágazó vastag vonal mutatta a cselekmény kettős szálát, melyből a feledhetetlen történet szövődik. Az egyik elágazás felett ez állt: szerelem vonal, Natasa élete, az akkori Moszkva, az orosz emberek mindennapjai. A másik felett: béke vonal, a nagy háború eseményei, a behatolás. Napóleon összeomlása, Kutuzov, az orosz béke megnyerése. Túl van már a történet nagyién, a műfaji és egyéb mondandón, s most jött, ahogy ő mondani szokta: a harmadik szál, az élet odaöl tögetése a történethez. — Kedves lányok! — kezdte. — Ugye, a legjobb családban is előfordul, hogy szerelmes lesz egy-egy tizenhat éves lány? Maguk véletlenül hány évesek? — Véletlenül tizenhat évesek vagyunk! — zúgta a kipirult leánysereg. — Nos, előfordulhat ilyen magukkal is? — Elő, tanár úr! — bizonykodtak a leányok. — Aztán segít ebben ez a történet maguknak? — bőit az egyikre. — De mennyire, tanár úr! Most már tudom, hogy kinek lehet hinni, s kinek nem! Gyönyörűen mutatja ez a történet, hogy van olyan suttogó alak, aki beszél, és teszi a szépet, és semmit sem ér. A másik meg az életét is odaáldozza. Natasa nagy tévedése kinyitotta a szememet. — Tehát? — nézett rá a tanár. — Pierre és Andrej! — zúgta az osztály. — Jól van! — bólintott a tanár. — És a suttogó alak? Az egyik kislány hátul nyújtogat — Ha a suttogó álak jelentkezik, majd azt mondom neki: Kopj el, de minél hamarabb! Ruisz György: MUNKÄSFEJ. Nagy nevetés. Aztán a kislány még hozzáteszi: — Meséljen még a tanár úr ilyen történetet, mely azt példázza, hogy ne hirtelenked- jünk és ne ítéljünk meggondolatlanul! Újra csend lesz, mert a tanár úr már kezdi is az újabb példázatot A generális gyűrűje. Gyűrűt kapott a királytól a generális. Akkora gyémánt volt benne, mint a farsangi fánk. Egy kedves falusi lányka szolgált nála, aki minden elsején a kapott bért elküldte öccsének, aki Stockholmban tanult, így segítette őt a kis cselédlány. Minden jól ment mindaddig amíg egy szép napon el nem tűnt a generális gyűrűje. Keresték mindenütt, de hiába. — Itt más nem járt rajtad kívül — szólt végre a generális a lánynak. — A gyűrűt csak te vihetted el. Add vissza estig mert ha nem, csendőrkézre adlak. Estére a kis cselédlányt felakasztva találta a gazdája a szobájában. Furdalta a lekiis- meret a generálist, nyugtalanul aludt el. Éjfélkor riadtan arra ébredt, hogy ott áll előtte a cselédlány, s int, hogy menjen ki vele a kertbe, s ott rámutat egy rózsakaróra. A gazda odapillant. Hát ott a gyűrű a karó tetejében. Történt pedig, hogy künn ásott reggel a kertben, s a gyűrűt lehúzta az uj- járól, s odatette a karóra. A generális ' másnap vonatra ült, elutazott Stockholmba, s megkereste a leány testvérét, elmondott mindent neki, s így zárta szavait: — Fiammá fogadom mától, hogy jóvá tegyem hibámat, a taníttatási költségeket pedig magamra vállalom. Szép cselekedet volt ez a generálistól, de vajon jóvátehet- te-e ezzel a szörnyűséget, amit meggondolatlan ítéletével felidézett? A történet végeztével az egyik lányka rettenetesen nyújtogatja az ujját. — No, tessék! — int a tanár. — Kis eltérés van — feleli a lány zavartan. — Olvastam az eredeti Lagerlöföt. — Igen, igen — bólint a tanár. — Egy író sokkal színesebben, érdekesebben mesél, az elmondás és az eredeti sohasem versenyezhetnek. — De én nem ezt akarom mondani! — szabadkozik a felelő. — Hanem? — Hanem hogy a tanár úr meséje az érdekesebb. Aktuális, és azt példázza, amiről az előbb beszéltünk, hegy az elhamarkodott cselekedet milyen jóvátehetetlen következményekkel járhat. Én ezt soha, soha nem fogom elfelejteni! Megszólal! a csengő, s a kipirult arcú lányok nem akarnak mozdulni, mintha nem nekik csengettek volna, s valami folytatást várnának. A riporter örül egyedül a csegettyűszónak, hiszen végre egyedül maradnak, s elirebeg- heti azokat a szívből jövő, megérdemelt keresetlen szavakat. — Az állomásra mész? — kérdezte a tanár, miután megértette,- hogy tanítványa mi járatban van. — No, várj, nincs több órám, kikísérlek. Az úton megint csak ő beszélt: — Nehogy azt hidd, hogy a latint elhanyagoljuk azért, mert ezen az órán másról beszéltünk! (Dehogy hitte a riporter, dehogy! Hiszen éppen ezt tartotta szabályos órának, mert az élet maga diktálta! Hiszen ünnepnap, ráadás az ilyen, s emlékezett, hogy hálából megkettőzött szorgalommal pótolták maguk is egy-egy ilyen sikerült óra után az elmulasztottakat!) — Tudod — folytatta tovább á tanár —, már az év eleién kedvet csinálok nekik. Így kezdem: Tavaly már a latin nyelvtan hétfejű sárkányának négy fejét sikerrel lekaszaboltuk. A declinátiót, a coniung- tívust, a particípiumot meg az accusatívus cum infimitívót. Az idénre már csak három feje maradt. Nehéz lesz ezt levágni, gyerekek? — Bizony ez nagyon nehéz! — felelik kórusban, majd hozzáteszik: — De nekünk meg se kottyan! — Hogyhogy? — tréfálkozom tovább velük. Erre így válaszolnak: — Pro primo, mert lángelmék vágjunk. Pro secutndo, mert az iskolában csüngünk a tanár űr ajakén. Pro tertio, mert odahaza elmeséljük apukának, anyukának, lottitanti- nak, kutyának, macskának, a kaktusznak és ödenkének. — Tudod, nem a tanáré az érdem — folytatja, miközben már a peronon lépkednek. — Ha jók a diákok, érdeklődők, akkor kihúzzák a szót az emberből. Ha köztük vagyok, kicserélődöm, megfiatalodom, az idő megszjűnik (létezni számomra . Ekkor a riporter már fenn állt a vonatlépcsőn. No, most itt a jó alkalom! — Tudod, míg más bíbelődik — folytatta a tanár úr —, s be- levész az apró részletekbe, én keresztülvágok bátran a sűrűn, s kiviszem őket a napfényre. Bármiről beszélek, mindig az életnél lyukadok ki. Akkor érdekes! A vonat eközben kimozdult A riporter végre szólni akart, de öreg tanára, mintha csak megsejtette volna, hogy mire készül, szerény tiltakozással emelte fel a kezét, majd így folytatta: — Ejnye, még meg se köszöntem neked, hogy eljöttél, hogy nem felejtettél el! — S a mozgó vonat után kiáltotta még: — Tudod, hogy milyen jólesik ez a kedves ragaszkodás, a tanítvány ragaszkodása ... Köszönöm, barátom, köszönöm ;..
