Somogyi Néplap, 1961. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1961-06-04 / 130. szám

Vasárnap, 1961. június 4.

5

SOMOGYI NÉPLAP

CSER PÁL:

Játék, emlék, valóság

z utolsó percben érkezett a színházba. A nagy előcsarnok már majdnem üres volt. Tompán berregtek a csengők, s a jegyszedők türelmetlenül siettették a büfé és a ruhatárok előtt lézengöket. Felöltőjét sietve dobta a ruhatár pultjára, s kapkodva nyúlt a számozott céduláért. Ivíár fordult volna el, mikor szemébe ötlött a rózsaszín papírdarabkát nyújtó kéz: formás, festetten körmű ujjak, s a tejfehér bőrön áttetszenek a kék erek. S mindez benne van tekintete egyetlen villanásában, s az is, hogy ott a csukló felett, a karóra dohány barnára érett szíja alatt egy szilva alakú anyajegy bujkál. Megtorpant. Szeme tágra nyílva kapott a kéz után — elveszett, régen elveszett dolgok váratlan megjelenése okoz ilyen izgalmakat —, ám a ruhatárosnő már eltűnt a kabátok, kalapok erdejében, s a nyitódó, csukódó fogas- szárnyak sejtették, merre katat.

— Kezdünk, kérem! — kiáltottak rá az ajtóból.

A leeresztett függöny előtt, a vörös posztóhuzattal fedett zenekari süllyesztőből valami nyitányféle akkordjait szórta fel egy láthatatlan hangszóró. Gépzene! — állapította meg nem kis bosszúsággal. Mennyi rafinériát préseltek bele a hanglemezbe vagy magnószalagba: a disszonáns, fültépő akkordokat minden átmenet nélkül három pásztorsíp édes-mázos melódiája váltotta fel, hogy a következő pillanatokban rászabadítsák a klarinétok, szárny- kürtök barbár crescendóját, a cintányérok csörömpölését, a dobok böfögését.

— Istentelen lárma — morogta félhangosan, míg a tömött széksorok között helyére igyekezett. Brecht-drámához passzított felesleges lárma, s ha majd felszalad a függöny, jön a minden négyzetméterében mást és ellentétest mutató színpadi kép, azután a felokosító narrátor, templomi kórusok és piaci zsivaj, valami szózatféle is, mely olyan megingathatatlanul igaz lesz, mint egy grammatikai szabály, s amikor mindez megtörténik, fentről aláhull, vagy lentről felemelkedik Galilei. Na, kíváncsi vagyok.

Háta mögött valaki cukorkás zacskót repe- getett. A szakadó papír sercenő nesze jobban felidegesítette, mint a zenei kintorna. Már szólni, méltatlankodni akart, de azután lemondóan legyintett: hát nem mindegy? Mindegy! — váltotta a gondolatot, s hirtelen maga előtt látta a ruhatári jegyét nyújtó kezet bal csukló felett az anyajeggyel. Ez bosszantotta volna fel? De miért? És minek gondol most is rá? Sohasem látta! De, de... mikor is, hol is? ... S szeme távolba szalad, fel a mennyezet aranyos cirádáira, de az egész nem más, mint nyugtalan játék, gondolat nem követte játszadozás. Bent, belül kutat.

Gongütés. A színpad nagy ölén kettéhasad a függöny redőinek súlyos zuhataga. A zene kielemezhetetlen hangjai hirtelen beléfúlnak a hangszóróba. Olyan jó, megnyugtató ez, mint mikor az életért jajgató, visító malacnak elvágta torkát a kés. A színpadon semmi fényparádé, se egyenruhás kórusok, se kosztümös szpíker. Fehér napfényben fürdik egy szegényes szoba, s az előtérben övig vetkezett, erőtől duzzadó férfi mosakszdk, nagyokat s vidáman prüsszpg hozzá.

— Na! — mondja befelé megkönnyebbülve, örül, hogy elmaradt az előre képzelt hangos, Vásári körítés, amivel újabban a színházi emberek modernség címén becstelenítik meg a darabokat Figyel. Galilei egy kisfiúval társalog, mégpedig igen okos dolgokról: a tejesemberrel kezdik, s egy pillanat, már az asztrológiánál vannak. Jó, jó, nem azért gondolja, hiszen az író nem várhat évtizedeket, sűrít, még az ilyen gyerkőccel kombinált jelenetben is sűrít: három órába kell belezsúfolnia az élet és tudomány tragikomédiáját. Ö rákba, percekbe az egész életet. Igen, igen, percekbe, másodpercekbe. A gondolat is ilyen, a metrón egyetlen ütemébe évtizedeket temet, és évtizedeket támaszt életre. Mint ahogy ott künn a ruhatárnál kezdődött azzal a kézzel is. Mi kezdődött vele?

A színpadon változik a kép. Galilei szobája ablakához lép, lassan kezébe vesz egy hosz- szú látócsövet, s kifelé figyel. Kint nyilván éjszaka van már, a tompított fényű reflektorok is sejtetik. Galilei hátraszól: »Nézzünk keresztül rajta, Andrea/«

ízzünk keresztül rajta...!« Nézzünk, ismétli, mondja magának. Ezek a szavak indítják el, röpítik messze gondolatait? Nem keresi, nem is elemzi. Míg tekintete vakon ' és lélektelenül függ a színpadon, a kezet látja — a csukló felett sötéten villan az anyajegy —, a karcsú, fehér bőrű kéz könnyedén, pihetollak leheletnyi kecsességével csúszik lefelé a lépcsőház műmárvány karfáján. Azután megtorpan, merev és meredt lesz: márvány a márványon. Médi! ■

Ö édesanyjával a lépcsőházat mossa. Kezében vizes, mocskos rongy, éppen a vödör fölé hajol, hogy kiöblítse. Anyja hangja csendül .mögötte: ,

— Kezét csókolom, kisasszony!

Szegény mama! Hogyan gyűlölte, ennél is több, utálta ezekbe a szavakba csukló alázatáért. Alig négy hete, hogy ebbe a városi házba kerültek házmesternek. Ö, sok mindent jelentett ez apja fizetése melló — kocsimosó volt a vasúton —, ingyen lakást, világítást, kapupénzt és az esetleges borravalókat. Nagy volt az öröm, amikor a városszéli barakokból az Erzsébet sétány úri világába kerültek. Azt hitték akkor, hogy nagyon, nagyon megköny- nyebbült számukra az élet. Az első napok sokféle újdonsága között suttyó fejjel még nem értette meg, hogy a gyárkömyékek egyenlőségéből a város egyenlőtlenségébe kerültek. De az első hét végén keserű volt szájában az íz. A lakók — tizenkét család a három emeleten — külön naprendszerben keringtek, a vele egykorú fiúk, lányok csak any- nyiban vettek róla tudomást, hogy ha rájuk köszönt, kegyesen elfogadták. A házmesterlakás, lent, mélyen lent a szuterénban a távlatok és különbségek szimbóluma is volt. Csend, az élettől elvonatkoztatott nyugalom, előkelő hűvösség élt ebben a házban, s megszokott bácsi, néni, szomszéd, szaki helyett itt nagyságozni, méltóságozni kellett az embereket, asszonyokat. Ez a titulus még a gyerekeknek is kijárt: méltóságos Jánoska, nagyságos Elza kisasszony... Hogyan undorodott ettől, s mennyire megalázódnak érezte magát. A kocsimosó fia, nem is tudni, milyen okokból — tanulása, szülei becsvágya révén? — a gimnázium hatodik osztályába járt, aki egynéhány társával az élet szegénységéből és nyomorából készült kitörni, és ap’a, anyja vágyait hordozta: ne az legyen, amik mi vagyunk, ne

úgy éljen, ahogy mi élünk, úr legyen, az élet naposabb oldalán járjon, az a fiú visszakívánkozott a barakkok nyirkába, a gyárkörnyék fekete salakjára. És a mama? Fanyarkás mosollyal legyintett:

— Fjatal vagy még, nem ismered az életet. Ezen nem lehet változtatni!

Galilei: »Falak és héjak és mozdulatlanság. Kétezer esztendeig hitte az emberiség, hogy a Nap s az égbolt valahány csillaga körülötte kering. A pápa, a kardinálisok, a hercegek, a tudósok, a kapitányok, a halaskofák és az iskolás gyerekek mind azt hitték: rendíthetetlenül ülnek a kristálygolyóbisban.«

mama is azt hitte. A házmestemé- nek alázkodnia kell, az ilyen csit- riknek kezétcsókolomozni kell. S Médi? Médi is?

Ott állt a lépcső fordulójában. Fehér matrózblúzában, haja szőke sátorában nyári ragyogás. Nagy, őzszeme riadtan, ijedten villantja a fényt, arcán piros hullámok kerge- tőznek, szája remegve nyílik, de csak apróka lihegések csordulnak le róla

Meredten nézte ő is a lányt. A májusi hancúrozások, séták, a kamaszkor első szerelmének ezer édes titka, a forró kézfogások, az alig lehelt csókok furcsa kavargása játszott előtte.Az első találkozásuk a főposta előtt történt húsvét hetében. Az épület nagy forgóajtóján egy lányka perdült ki. Kabátjának két szárnya lebbent, szárnyalt a hirtelen mozdulatokra, s kalimpáló öve a körbeforgó ajtó sodrával beszorult az ajtórámába. Fogoly, nevetségesen és igen édesen vergődő fogoly lett a lány: pórázra fűzött selymes kutyus. S ő mosolyogva nézte: veszettül csinos volt a kis fruska, vergődő, hamvas pille.

— Csak nevessen! — öltötte rá nyelvét, de azután ő is visszamosolygott, apró fintorokat vágott, mintha csak azt mondaná: tehetek én róla, az ajtó a bűnös.

Felszaladt a lépcsőkön, hogy segítsen. De már semmi szükség sem volt rá, valaki belülről meglökte az ajtót, s az elengedte foglyát. A lány kabátjával veszkődött, ő meg ostobán ott állt mellette, nem is tudta, mit tegyen. Bentről csomagokkal igyekeztek kifelé, rájuk kiáltottak:

— Álljanak félre az útból! Ne itt randevúzzanak, a liget tágasabb!

Most tekintettek először igazán egymásra. A lány pipacsvörös lett, s idegesen kapkodó mozdulattal túrt hajába, majd durcásan ajkát biggyesztette. Ezután perdült, fordult, gidaléptekkel szökdellt le a lépcsőkön. Utánalépett, de a lépcsők aljáig csupán. Tekintetével követte.

Ez az emlék sokáig kísértette. A gimnáziumok hagyományos majálisa a Püspökerdő évszázados fái között hozta őket össze másodszor. A kora délutáni órákban igen gyorsan kerekedő zivatar verte szét a lármás, vidám, látványos szórakozást. Mindenki szaladt a biztonságot jelentő vendéglő felé, de az hamar megtelt szülőkkel, tanárokkal, kisebb diákokkal, lányokkal.

— Fent a töltésen van a gátőr háza és három nagy faszín! — kiáltotta el magát valaki, s a kívülrekedtek jókedvű sikoltásokkal, kurjantásokkal most arra menekedtek. Fiúk is, lányok is. A széles erdei csapáson indult el a tarka, esőtől áztatott sereg, az erdő fái visszhangozták lármájukat.

Az egyik rücskös héjú tölgynek támaszkodva pillantotta meg a lányt. Fél lábán ugrált, kezében szandálját tartotta kétségbeeső grimaszokkal. Rögtön megismerte, s megtorpant futásában.

— Mi a baj?

A lányka arcán az eső sok száz gyöngye gyöngyözött, hajából apró patakok szaladtak le két pofiján, szeme^ pajkosan, kissé csúfo- lódva, huncutkodva nevetett rá.

— Jé, maga az? Ha találkozunk, mindig pechem van. Most a cipőm csatja szakadt le. Nem bírok így se futni, se menni, leveszi lábamról a vizes ragacs.

Nyakkendőjével kötözte a lány lábára a cipőt, s kettesben indultak el a gátőr háza felé. Nem futottak — azt hajtogatták, hogy a cipő miatt nem lehet —, lassú léptekkel bandukoltak egymás mellett, s nem érdekelte őket a villámok távoli játéka, a sűrű eső sem.

így kezdődött. Az élet új, varázsos ízére lelt két nagy gyerek így került közel egymáshoz, s találta meg azt a régi, minden ember életében egyszer felragyogó, különösen szép ékszert, melyet úgy hívnak, szerelem. Két serdülő ember, akik elég tapasztalatlanok voltak ahhoz, hogy tudják és értsék az élet mélységeit, távlatait. '•

— Szeretsz?

— Szeretlek.

— Örökké?

— Örökké.

Örök banalitás. Médi apja vámtiszt volt, az övé kocsimosó. Médi anyja kényes úri nő volt, meleg fészekbe rakta a jólét, az ő anyja kopott ruhás, elnyűtt testű néni, a barakkok nyirka, az örökös munka marta, koptatta ki. Azonban az iskola, a diákévek hamisan uniformizálnak, és amikor vége, amikor a szép szavak kíséretében szárnyra kapja őket az élet, kiderül, szétpattanó illúzió az egész. Számára ott, a lépcsőház fordulójában dőlt össze a mesevár, kicsit túl korán. Esze, értelme helyett csak érzelmeivel fogta fel. Minden ösz- szezsugorodott, minden szennyes és piszkos lett, mint a felmosórongy, melyet kezében szorongatott. Féktelen indulattal vágta a fal tövébe, messze loccsant belőle a föld színű víz.

Médi — virágról rezzentett szitakötő — megriadt, az űzött vad félénkségével szaladt le a lépcsőn. Mikor mellette ment, mintha megtorpant volna egy pillanatra, de az is lehet, káprázat volt csupán, s tovatűnt, tova- szállt, örökre.

— Mitől ij-'-U meg? — nézett utána csodálkozva anyja. — Olyan helyes kislány. Már

többször is járt itt — Szabó ügyvédék lányai hoz jár —, s mindig olyan kedves, barátságos volt, ha találkoztunk.

— Fene a nagyságos kisasszonyába! — tört ki belőle a káromkodás. Tejen nevelt macska. Maga meg mit köszönget neki?

G'a liléi: »Megváltozott a világ. Micsoda szélvihar kavart, ez még a hercegek, prelátu- sok arannyal hímzett szoknyáit is emelgeti. Láthatóvá teszi vastag vagy aszott lábaikat, s lám, ezek éppen olyanok, mint a mi lábaink. Az is kiderült, hogy az egeket íme nem lakja senki. Ezen aztán boldogan nevetnek az em->. berek.«

r

gy szerette volna, ha a mamát élővé áshatja a föld alól, s kivezethetné a ruhatárba mutatni neki: nézze, mama, az az asszony, akinek a keze a kabátok közül kikandikál, nézze csali jól, egy anyajegy van csuklója felett, nézze, hogyan megfonnyadt, megöregedett, nem ragyog, nem pöífeszkedik a lépcső magasában, olyan ember, olyan ember lett, mint mi, mint más. Ilyeneknek kezétcsókolomoztunk, mama, látja, egész életében ilyeneknek alázta meg fáradt derekát. Hát nem nevetni való?

Az elszaladt évek emlékei között keres. Mé- divel többet sohasem találkozott, nem is akart találkozni. Amikor a frontra vitték, levelet kapott tőle:

»Nagyon, nagyon • vigyázzon magára. Élni nagyobb dicsőség, mint hősnek lenni és meghalni. Ha 'baj érné, nagyon, nagyon fájna...«

Ö, honleányi bú! Látta-e a lány, hogy a halálnál nagyobb becstelenség az, amit ez a háború takart? Látta-e a lány, hogy a halálnál feketébb, zordabb az élet? Látta-e a lány, hogy minden szenvedés forrása a társadalmi ellentétek nagy távlataiból fakad?

A színpadon ott van már az inkvizítor is. Róka ravaszságával hálózza be Galilei lányát* Virginiát.

Inkvizítor: »A Szent Hivatal némely urait nemrégiben szinte felháborította az a világkép. .. Gondterheltek az urak: ilyen óriási pályán egy kanonok, sőt egy bíboros is egyszerűen elveszhet. Még a pápát is szem eiöl vesztheti a Mindenható...«

Médi hogyan háborodott fel, míg az úri kalitka kényelméből a ruhatár pultjához esett? Az emelet és a szuterén egy szintre ért!

Az emlékek, nem is annyira az emlékek* mint szilánkként testébe, vérébe, agysejtjei szövedékébe bújt régi érzelmek vad kavargása hirtelen, minden átmenet nélkül lelohadt* s nagyon fáradtan ült a székén, s azon erőlködött, hogy a színpadhoz, a játékhoz erőszakolja figyelmét. - Az előadás két szünetében sem távozott helyéről, ült, várt, hogy majd amikor a színpadi játék befejezésével az utcára tódul a nézők serege, láthassa, ismét láthassa azt a lányt, aki kezdődő férfikora illatos, hamar, nagyon hamar elhervadt orgonaága volt. És ebben a várakozásban — lassan* igen lassan peregtek a percek, vontatott és nagyon körülményesnek tetsző volt a színészek játéka — Módit látta, üdének, fiatalnak, s nagyon szerette volna, ha’ majd így jelenne meg előtte ott kint a pult mögött, fintorra húzná pisze orrát, s selypítené kedvesen: »Jé* maga az?«

A színpadon az utolsó jelenet pergett. Galilei tanítványa, az immár felnőtté érett Andrea mestere munkáit csempészi át a határon*

Függöny.

ürelmesen lézengett az előcsarnokban, várta, hogy a serényebbek, a soha rá nem érő tülekedők a ruhatárok elől elszéledjenek. Amikor már csak pár ember lézengett ott, tétován, megfoghatatlanul nagy izgalommal lépett ő is oda. Két asszony adogatta ki a kabátokat, kalapokat Pironkodó, kisdiákos szégyenkezéssel kutatta* nézte arcukat. Az egyik ősz hajú öregasszony volt, a másik középkorú, nagy, nyúlánk, de egyik arc mögött sem lehetett emlékei Médi- jére ismerni. Kezükre figyelt. Semmi, semmi. Mikor jegyét átnyújtotta, kissé rekedt hangon, félszeg tanácstalansággal kérdezte:

— Ha szabadna kérdezni, az a hölgy, akinek csuklója felett az a szilva alakú anyajegy van, ő... hogy is mondjam, ő vette át a kabátomat, nem tetszik tudni?

— Szilva alakú? — nézett rá unottan a nyúlánk nő.

— Jaj, de jó, szilva alakú — nevetett furcsa orrhangon az idősebb —, jaj, de jó, na, ezt megmondjuk neki. Kovácsné. Elment, kérem, az előbb ment el, névnapot ülnek, hadd ünnepeljen. Egy esztendőben ez is csak egyszer van, igaz? Talán valami panasz van? Hiányzik valami?

— Nem, nem, köszönöm — hebegte, pedig bent, belül úgy érezte, kifosztották.

Tétova, a részeg emberek botorkáló lépteivel ment a kijárat felé. A portás előtt megtorpant.

— Mondja, kérem, az a Kovácsné, aki az F ruhatárban dolgozik, milyen nő... azáz, ki az a Kovácsné? . . . Hol lakik?

Az ősz hajú portás fejét csóválva hallgatta, majd erélyesen megfogta karját, és kifelé tessékelte.

— Ön részeg, tűnjön gyorsan el, mert szólok a rendőrnek. Azt az asszonyt pedig hagyja nyugton, tisztességes asszony az, három szép gyereke van, s az ura kétszeres élmunkás a szerszámgépgyárban. Na, csak tűnjünk el szépen, de igen gyorsan!

Kint az utcán megállt. A messziről, nagyon messziről érkezett emtei tétova tekintetével nézett körül, majd hangosan felnevetett. •