Somogyi Néplap, 1961. május (18. évfolyam, 102-126. szám)

1961-05-14 / 112. szám

Vasárnap, 1961. május 14.

5

BOMOGTT NÉPLAP

Tari János:

A sztár

/] sztár egész héten át

(yfc kint filmezett a veszprémi hegyek közt, fél órai autóútra a Balatontól. Szombaton déli egy ótrakor abbahagyták a felvételt. Az előirányzott jelenettel ugyan még nem készültek el, de mikor a művész a karórájára pillantott, nem volt hajlandó tovább folytatni a munkát. Vikendszabadságát olyan pontosan megtartotta, mintha valami felhúzott órarugó járt volna le benne.

Ebédre a szomszédos állami gazdaság igazgatójához volt hivatalos. Itt az egyik erdei üzemegységben folytak a film külső felvételei. Az csalt természetes, hogy az igazgatónak leánya is volt, különben nem lett volna értelme, hogy elfogadja a megtisztelő meghívást.

Három órakor a művész a filmgyár Chevrolettjén berobogott a közeli balatoni fürdőhelyre. Ez is előjoga volt. A drága luxuskocsit személyesen vezette a kanyargó utakon, a sofőr csak biztonsági szelepként ült mellette. A nemzetközi nívójú hotelben egy első emeleti lakást nyitottak számára, ugyanazt, amelyben előzőleg’ egy szívbajos lord lakott.

A sztár mindezekért a luxusdolgokért nem fizetett. A ví- kend idejére szóló ingyen lakást és ellátást egy háromperces szerepléssel honorálta a hotel esti műsorán. A szereplés tiszteletdíjából egyúttal kikerült az elfogyasztott italmennyiség ára és a borravaló is. Amíg jelentéktelenebb kollégái másfél órás, fárasztó műsorral szórakoztatták a nagyérdemű publikumot, addig a sztár híres mosolyának bágyadt megcsillantatásával és néhány dübörgő mondat elhangsúlyo- zásával jóformán pillanatok alatt annyit keresett, amennyi egy gyári munkás heti keresete.

És ezen nem ütközött meg senki. Mert a sztár, akit Ru- gonyi Györgynek hívtak, valóban eszményi emberpéldány volt. Az a típus, altit, ha lehetne, Hollywoodban külön laboratóriumban tenyésztenének a filmtnágnások, mint a kutató- intézetekben az orvosok a ba- cii uskultúrákat. Szép, arányos, nyúlánk termete volt, olyan karcsú, mint egy fiatal pálmaderék. És ezen az amúgy is tökéletes termeten egy külön filmre szabott arc ült: az orra egyenes és nemes vonalú, sötétbarna arcbőrét az alpesi nap sem kvarcol-hatta volna melegebb tónusúvá, a szeme acélkék svéd szem volt, a szájában pedig olyan pompás fogsor villogott, mintha egy iparművész tervezte volna külön erre a célra preparált tejfehér és gyöngyház csillogásé nemesporcelánból. Az egész * férfi olyan friss, rendkívüli és irigylésre méltó jelenség volt, hogy az a lányos apákat már majdnem felháborította.

öt órakor megfürdött egy kanálnyi fürdősóval lágyított vízben, átöltözött, és lement a vízpartra sétálni. De még itt sem élvezhette a programnélküliség magányos Örömét. Hatkor találkája volt. Az igazgató

A

NEMETH FERENC:

MUNKA UTÁN

Amikor elindultam a gyárból, a folyón túl a város ködben állt.

Gőzölt a föld. Az őszi esőktől rozsdásodott a kukoricaszár.

Csend volt még. Az úton lányok mentek.

Egy elmaradt, és valamit kiabált.

A nyárfasoron ezüst könnyeket csillogtatott az ébredő határ.

Mikor a hídra értem, füstölt a folyó.

Alant mély öntött zöldjén ladik lebegett.

Az ívek körül hatalmas öreg csókák csapdosták lomha szárnnyal a gomolygó eget. Lent jőttck-mentek. Lassan átsétáltam.

Ráértem már. Kiléptem gépeim közül.

Helyemre állt a társam, s elpihent az éj, s csodáltam most a reggelt, amint felderül.

S mikor a városba értem, a falak alatt a járda csillogó tükrében cipőm mellett megláttam egy tetőt; egyhangú ég gomolygott fölötte mélyen.

Fáradt vagyok, éreztem, s nagyon jó volt, és tetszett a fáradtság, mert magamra találtam, amint a mélyben tükröződő magos égbolt kettős bizonytalanság foga közt megálltam.

Es láttam: semmi fenn és semmi lenn, csak itt, hol ütközik a végtelen, s mint energiákból kisülő salak, alakká szüli magát az anyag, s testünkén át a testtelenbe nyúl, hogy rezonál a tudat, mint a húr — itt élünk mi a lét ős és új tájain* s megvetve lábunk nyújtjuk ki tudat-ágaink.

S most már nem én: az Ember állt, nyugodt és bztonságos test az éj fölött.

A munkában kielégült izmok vetették meg maguk két ég között, s ez szilárd pont volt: emberformájú lét.

Mert test és tudat túl finom óramű, és mégis gyöngeségében teret s időt fog át, mert millió láncszemő.

Mert úgy kapcsolódunk mi egymásba mind munkáló sejtek tegnapról mára, mint te meg én szerelmes éjszakákon, mikor karod keresztjére rávori, és nem csupán örökségünk, a vér ver együtt s egymásban Gén-ig ér, de már idegpályáink kapcsolódnak át testünk közt, s két tudat cseréli önmagát.

Mert nem bronz szobort, mint lüktető testet éreztem át az embert, s nem torzított a kép: háta mögött a megdolgozott idővel, talpa alatt a föld, feje fölött az ég — a két végtelen között fehérjetestek halma, de mégsem a^, mert gondos, szilárd szerkezet, mit felépített a munka, s munkára késztett izma s a tevékenység nyert benne végső képletet.

Ezért a történések időn átnyúló rendjén ez lett a legmagasabb szervezet s erő, kinek kezéből sarjad az emberszabású lét, mert azáltal létezik, hogy mindent felismer ő, s minden szükség belőle kielégülést nyerhet, teremtő létezése mindenben testet ölt.

S elődei, amit elhullva félbehagytak, szüntelen továbbképzi, míg otthona lesz a föld.

leánya ugyanis, akiknél ebédelt; az emésztés ernyedt pillanataiban kiprovokált tőle egy nyilvános találkát itt a platánok alatt, a főszezon fürdő vendégeinek szemeláttára. Rugo- nyi kedvetlenül beleegyezett. Sétált a meglehetősen kihalt vízparton, lusta fantáziájában lassan felmerült egy -egy vörösebb színű gondolat a leánnyal kapcsolatban. A szeme a rnesz- szeségbe révedt. Majd meglátjuk! A kőkorláton túl hűvösen és palackzölden csillogott a négyméteres víz.

Hamarosan elunta magát. Még csak negyed hat volt. Nem bírta a magányt, egész egyéniségével rá volt utalva a társaság nikotinjára, mint valami megrögzött dohányos. Különb látványosság híján, megállt a hirdetőoszlop bá- doghengere előtt, és elnézte a plakátot, amely óriási, címtáblára való betűkkel hirdette a nevét, míg alatta és felette apró hangyasorokban a többi szereplő neve szerénykedett. Ezek a nevek úgy fogták közire az övét, mimt a csavargó héját az erdő apró madarai.

Nem lehet azt mondani, hogy Rugonyi mértéktelenül hiú ember lett volna. Mint a legtöbb tehetséges embernek, az ő lelkében is buzogott különösen fiatalabb éveiben egy kis enyhe hatású keserűvízforrás, amely mindig elrontotta a szája ízét, és nem engedte megelégedni önmagával. Normális körülmények között . ez az adottság művészi egyéniségének tisztító vízévé válhatott volna. A vékony kis eret azonban a siker, a külsőségei hódolat és magasztalás • tikkadit hőmérsékletű Szaharája tervszerűen kiszárította. Most már hajlandó volt elhinni magáról, hogy rendkívüli ember, akit a sors különleges feladatok megoldására hívott életre.

Jf) bben a pillanatban a

O víz felől riasztó hang ébresztette fel a figyelmét. Éles női sikoly hasított át a csenden, amely olyan volt, mintha valahol a víz felett egy óriás üvegharang szilánkokra pattant valna szét.

A járókelők izgatottan a vízpartra tódultak, köztük, Rugonyi is. A Víz közepén, alig száz méternyire a parttól egy barna csónak himbálózott hasával felfelé fordulva, mint valami sütkérező bálna háta. S a felfordult csónaktól két méternyire egy női fej bukkant fel a vízből.

A jelenet komikus és közönséges lett volna, ha a nő tudott volna úszni. De nem tudott, és ezt azonnal meg lehetett állapítani dilettáns mozdulataiból. A szerencsétlen teremtés nem úszni, hanem kapaszkodni akart a vízben, a feje búbjáig elmerült, és a víz átcsapott felette. Néha-néha a kétségbeesés halálfélelmével a felszínre rúgta magát, hogy utána annál mélyebbre süllyedjen.

Az ilyen tragédiák rendszerint statiszták nélkül, a vízinek valamelyik elhagyatott részében szoktak lefolyni. Most szinte feleslegesen sok nézője akadt. A jelenlévők összevissza kiabáltak, a nők rémült sikolyokat hallattak:

— Valaki a vízbe esett! Ful- doklik!... Jaj, Istenem!...

Rugonyimak remegett a szája, amint körülnézett. Érezte, hogy most tennie kell valamit! Az álmos köd már eltűnt a leikéből, és hirtelen olyan izgalom fogta el, hogy alig bírt lélegzethez jutni tőle.

Nagy megdöbbenésére a jelenlevők között egyetlen férfi sem volt rajta kívül. Sőt egyáltalán a közelben sem látszott férfi egy fehér jachtsapkás öregen és egy tizenöt éves gimnazistán kívül, akik mindketten halálsápadtan meredtek a fuldokló felé.

Már-már megmozdult Rugonyi karja, hogy a kabátot letépve magáról, a vízbe vesse magát, amikor rémülten visszahőkölt a gondolattól. Eszébe jutott, hogy fuldoklókat kimenteni milyen veszélyes dolog! A szerencsétlen vergődő ugyanis eszét vesztve a halálfélelemtől, emberfeletti eíővel szokta megragadni a segítségére siető embert, és görcsösen a testére

Mészöly Géza (1844—1887): Udvar.

(A magyar mesterek képkláHítúfiának anyagából.)

fonódva megbénítja, mint a boa konstriktor a zsákmányát. Igen sokan áldozatai lettek mar saját bátorságuknak <js önfeláldozásuknak a fuldokló halálos ölelésében.

Hideg veríték verte ki Rugonyi homlokát. Most már visszariadt a gondolattól, hogy a vízbe vesse magát. Szerette volna észrevétlenül kilopni magát a tömegből és eltűnni, vagy valahonnan messziről nézni a szerencsétlen ember küzdelméé a halálos vízzel.

Pedig a súlyosabb pillanatok még ezután következtek. A jelenlevők szeme most már határozottan feléje irányult. Rugonyi lett a kellemetlen figyelem középpontja. Némán esdeklő tekintetek simogatták az arcát, könyörögve, néhányan szinte már követelőzve néztek rá, nyilván tőle várta mindenki a segítséget. Egy fekete ruhás ezüst fogú asszony pedig — aki vékony sétabottal sétált az előbb a parton — falfehéren és hebegve, de sürgető türelmetienséggel hozzáfordult:

— Kérem, legyen szíves ... ugorjon érte a vízbe!... Mentse meg! Maga mégiscsak férfi!

Helyeslő morgás, kísérte szavait. Rugonyi kétségbeesetten és gyáván nézett körül. Sírni szeretett volna, olyan tehetetlenség, félelem és irtózat fogta el. Aztán minden átmenet nélkül tomboló harag támadt benne az idős asszonnyal szemben, akinek volt bátorsága megszólítani és-kifejezni a tömeg kívánságát. Legszívesebben a torkának ugrott volna, hogy leteperje, vagy bele taszítsa a vízbe. Mit akarnak tőle? ö mentse meg? Miért? Hol van az előírva, hogy egy ■ férfinak kötelessége ilyenkor kockáztatni az életét?!

Mindezeket azonban nem merte hangosan kimondani. Olyasvalamit képzelt, hogy a tömeg talán meglincselné érte. Sápadtan szembenézett a rámeredő arcokkal, és szörnyű gyűlölet remegett gyomrában a »gyáva csürhével" szemben, amely áttolná a felelősség ólomhegyét az ő Vállára. És ekkor hirtelen zseniális ötlet pattant elő agyából. Bűnbánóan sajnálkozó arcot vágott, szinte meghajolt, mint a színpadon:

— Kérem, asszonyom, a legszívesebben megtennem, egy pillanatig se haboztam volna... de sajnos nem tudok úszni!..; Súlyos gyermekparalizisem volt fiatal koromban. Nem tudok a vízben három lépést sem elvergődni ... Hanem keríteni kell egy csónakot! Gyorsan! Még talán meg lehet menteni.

Az egész ember hirtelen csupa aktivitás lett, hadonászni, kiabálni, vezényelni kezdett annak a forro villanyáramnak á hatására, amely átjárta a tagjait, hogy sikerült szerencsésen kivágni magát. Mert természetesen nem volt igaz, amit mondott. Tudott úszni. Sőt, nagyon is jó úszó volt. De a kényelemtől elpuhult testtel nem merte vállalni a veszély kockázatát. f/'OTl ban senki sem mozC7L dúlt felszólítására. Rugonyi most már mindenáron érdemeket akart szerezni. Talán el is száguldott volna háromszáz méternyire, a strand szélére, a legközelebbi

kikötött csónakig, de erre már nem volt szükség. Ebben a pillanatban egy biciklis fiú érkezett a helyszínre. A csődület már messziről felkeltette figyelmét. A hentesek fehér köténye lógott a nyakában, izmos, faháncsbama karjára fűzve, és a vállán átvetve a széles gyékénykosár. Leugrott biciklijéről.

A tömeg hirtelen körülfogta, és összevissza kiabáltak neki. Mindenki magyarázott és mutogatott, néhányan türelmetlenségükben a ruháját kezdték rángatni. Végre megértette, mit akarnak. Egy szempillantás alatt lehasította magáról a fehér kötényt, és ruhástul belevetette magát a vízbe. Nem látszott túlságosan jó úszónak, de lehet, hogy a ruha akadályozta az úszásban. Idegtépő lassúsággal, széles, szinte kényelmesnek tetsző tempók': al

haladt előre, pedig tizenöt szempár ereje kapaszkodott bele, és húzta, vonszolta a fuldokló leány felé. Végre sikerült megközelítenie, és elkapta a csuklóját. A parton állók diadalordításba törtek ki.

Most irtózatos küzdelem fejlődött ki a fulokló leány és a fiú között A parton ácsorgók csal: annyit láttak, hogy mindketten lemerülnek a víz alá, s a felszínen olyan mozgásba kezd a víz, mintha hirtelen egy forrás fakadt volna fel a fenéken. Amikor végre felbukkant a két fej szorosan egymáshoz tapadva, a fiú rekedt kiáltását sodorta ki a partra a szél:

— Eressze el a kezemet! ...nem hallja? Eressze el!... Mind a kettőn megfulladunk!

Céltalan kiabálás volt. A leány újra lerántotta magával a víz alá. A másodpercek csigalassúsággal vánszorogtak tova. A fürge óramutatók szinte megálltak a számok felett. A közieli strandról a fürdőzők elmosódó zsivaja úgy hatott a félelmetes csendben, mint valami részvétlen és ostoba örömujjongás. Most megint felbukkan a két test, érthetetlenül furcsa helyzetben, aztán újra lemerültek. A víz forrt és örvényleit azon a helyen, mintha két mélyvízi szörny vívna legymás- sal véres haláltusét.

Végre óráknak tetsző pillanatok után újból a felszínre kerültek, de egészen más helyen, mint ahova a kidülledt szemgolyók tekintete fúródott. A fiú a balikarjával átfogta a lányt, akinek a feje élettelenül csüngött a vízre, mint valami lekonyult virág. A nézők örömét láthatóan megfékezte az iszonyat, hogy hátha halott leányt vonszol ki a bátor fiú a partra. Amikor közelebb értek, látni lehetett, hogy a fiú félkarjával evezve olyanokat fúj, hogy majd szétreped a melle. Az emberek lehajoltak a parton, és karjukat nyújtogatták feléjük, pedig még messze voltak. A fiú a küzdelem gyors és szaggatott hangján kiáltotta feléj üli.

— Majdnem megfojtott: a nyakamba kapaszkodott... Azt hittem mind a ketten lent maradunk.,.

És kimerült mosoly jelent meg a vízgyöngyös arcán.

Egyszerre harminc kar nyúlt le értük, könnyedén és óvatosan kiemelték őket a partra, mint valami törékeny csomagot. A lány ójultan hevert a földön. Néhány férfi, aki a szomszédos strandról időközijén odaérkezett, alkalmi orvosnak csapott fel. Fejtetőre állították a leányt, és kiöntötték belőle a vizet, mint egy teli edényből. Mindenki a zöld fürdőruhás leány körül tolongott, a legénnyel néhány gyorsan odavetett kézszorításon kívül már nem is törődtek. Pedig érdemes volt megnézni. Tanulmányozni lehetett volna minden tagját, mint az életmentés modelljét. A nyaka tele volt mély, vörös karmolásokkal, és a szivárgó vértől rubin színű cseppek gördültek le a nyakán. Az inge ronggyá volt tépve, a nadrágja felhasítva. Az arcán hegyes körmöktől tetovált sebhelyek látszottak, a csuklóját pedig egy irtózatos harapás marta fel, amely úgy vérzett, hogy kötényébe kellett csavarnia kezét. Aztán ő is odaállt csepegő ruhájában a bámészkodók közé. Megnézte a leányt, akinek időközben már néhányszor megrebbent a szemhéja. Egy perc múlva ébredezni kezdett a szoros embergyűrű közepén. Fáradt, és szaggatott sóhajok hagyták el a mellét.

✓y^uganyi is ott állt, kisíé

' rC távolabb a csoporttól, révedező szemmel és komor arccal bámulva maga elé. A íelsőbhrendű ember, aki gáncsnélküli lovagként élt a mozilátogatók képzeletében, és megdobogtatta a leányszíveket, valahányszor feltűnt izmos, borulj-rám vállaval a mozivásznon, az őszinteségnek ós meztelenségnek ebben a pillanatában megérezte, hogy valami hiányzik a leikéből, ami a pompás testből egész embert csinálhatna. Mélységesen szégyellte és sajnálta magát, egész elrontott életét, amely a kényelem útján haladt végig, és nem ismerte a fizikai küzdelem észbontó gyönyörét.

Aztán megfordult és elindult a szállódája felé. Fáradt volt, beteg és gyáva, mint egy kisgyermek, aki a lelkét szilajon felkorbácsoló, ismeretlen válságokon ment keresztül.

A hotelszobában végigvetette magát a pamlagan, tenyerét a kiállott izgalmaktól sajgó homlokára szorította. De ez csak érzéki csalódás volt. Az agya rossz helyre lokalizálta a fájdalmat. Valójában nem ott fájt neki, hanem belül, a lelke mélyén lüktetett és izzott tüzes kínnal egy frissen felhasadt» tátongó seb»