Somogyi Néplap, 1961. április (18. évfolyam, 78-101. szám)
1961-04-30 / 101. szám
Vasárnap, 1961. április 30. 5 SOMOGYI Tímár Máté: A KORMÁNYKITÜNTETÉS Bíborban érkezett a nap, mint egy fejedelem, s harsonaszó helyett madárének jelezte jövetelét. Az orgonavirágok azonnal feléje fordultak, s táguló lila kelyhükből a lebbenő szélbe vegyült az illat. ) Az apró, mélyről íelfakadó horkanásokkal édesen alvó legényre háromszor is reászólt az édesanyja. — István! Pista, te! Keljél már, fiam. Elütötte hatot, elkésel. A göndör hajú bumfordi morgott valamit, s a fal felé fordult. Gombóccá gyűrte feje alatt a párnát. Az idő előtt meghervadt öregasszony szeretettel nézte. Sajnálta tőle a negyedik serkentést Hiszen nincsen más senkije. Apja a Doné lett, bátyja a Körösé. Fürdés közben lehúzta az örvény. Ez a kisebbik tartja, hozzá fogózik, amíg.., Megrázta ősz-pásztás fejét. Eh, nem mindenkit fordít el édesanyjától a szoknya. Megsimogatta a hátát, majd egyetlen mozdulattal lerántotta róla a dunyhát. — Keljél, hétlusta! Azt mondtad, hatkor költselek. Persze, éjszaka orgonalopás májusfának, reggel nem ereszti az ágy. — Halovány mosollyal szigorúskodta csinált felháborodását — Aki legény a setótben, a világoson ember legyen! Pista felült. Ásítva nyújtózkodott, csontjai ropogtak. — Jó reggelt! A sötétkék ruhámat készítse ki, édesanyám. Ünnepség lesz a gazdaságban, ebédre se jövök haza. Nagy lubickolást csapott a kútvályúban, s egykettőre felöltözködött. A kávéval csak úg$\ kenyér nélkül a száját öblögette, s még le sem nyelte, máris berúgta a Pannóniát. Másnapos agyában álmos- elmösódott gondolatok születtek. Eszükét el kellene mondania édesanyjának. Nem,_ mégsem — bicsaklott a szándék. — Majd ... Megcsókolta az öregasszonyt, s már iramodott is a motor. A gumi leverte a harmatot, s az ezüstszínű gyepen haragoszöld nyomot hagyott maga után. Az állami gazdaság gépcsoportjánál éppen a Hoff- her vontatót gyújtotta Jóska, a segédvezetője. Gyufát rántott a rózsaszínű massza elé, óvatosan betolta, s nagyot rántott a lendkeréken. A gép szárazon köhögött, mint a heptikás ember, majd egyenletes rázkódással megindult a motor. A süketítő berregésben ordított a cimbora, hogy meghallja a szavát. — Azt mondta az öreg, hogy máma én vezetek, te a markodat tartod. A vontató kigördült, az ülőpados pótkocsit dobálta az út kockaköve, s míg a szavak értelmén mélázott, mellékanyarodott Hollner, a gépcsoport kiabáiós főmérnöke. — Eredj, fiam, segítsél a pó- úiumepítérnél. — Vörös lett az arca, mire túl harsogta a két egymással feleselő Pannóniát. — Ünnepelsz, Pista, rászolgáltál. Be is rúghatsz, az éjszaka hazaviszlek. Miért kerülgetik a kását? — éledt benne a sejtés. Gyön- gyössy Marika, az adminisztrátor már a szombat délutáni táncon megsúgta becsszóra, hogy megnyerte a vontatósok országos versenyét. Többszörösen több a tonnakilométer, az üzemanyagfogyasztás a norma alatt, s a betétlapok mind a .helyükön. Akkor is így volna, ha nem hirdetnek versenyt. Kell a pénz, őszre házasodni akar. Vízhordó volt, azután kapált, onnan küldték iskolára. Azért is sarkantyúzta a hála. Felkapta a fejét, gázt adott, s ment az üzemi konyha elé •égi terű. A főkapu kovácsoltvas díszeire piros-fehér-zöld, vörös zászlókat, orgonafüzéreket erősített a konyhaíőnök, s a kis, pohos übéelnök, Precskó bácsi a nagybetűkkel televarrt fehér lengő zászlót nyújtotta feléje. Éljen május 1! Köszönve került be a díszkaÁ pu alatt, 9 majd nekihajtott egy elszabadult birkának, amit Gyuri bácsi, a hentes késsel a kezében kergetett. — Kérjél legalább kötényt magad elébe a konyhán — utalta el pálinkáslilás Bíró bácsi, a főács. — Ügy látom, korán díszbe vágtad magadat. — Mi lesz itt? — találgatta belül. Hordta a deszkát, a padokat, s közben figyelt, mit forog fülébe az ácsok beszélgetése. — Azt mondják, Nicsovics, a főagronómus munkaérdemrendet kap a tavaszi munkáért, a tsz-eknek való segítésért. Vagy tízen kormánykitüntetést, többen az állami gazdaságok kiváló dolgozói lesznek — okoskod ta Fabó, a szétálló fülű hírharang. — Pénz is, persze, hogy szebben csillogjon a medália, Hogy többet érjen ... Pista mérges is lett, nyugtalan is. Mit gondol ez a szegtolvaj Fabó? A pénztől csillog a medália? A százast felváltják, az érem megmarad, s attól a sok verejtéktől fényes, amit érte ... nem is érte, a munka becsületéért izzad az ember. Illik megköszönni, ha őt is kitüntetnék? A főács biztos ütésekkel kalapálta a kitámasztó ácskapcsot. — Ügy hallottam, Nagy Dániel jön Pestről, az Elnöki Tanács elnökhelyettese. A statisztikus mondta. Még ez Is hozzá! A nap ragyogott, folyékony aranyba vonta az eget, s az élüzemcsillagon — szokásos pihenőhelyén — szomorkásán búgott a vadgalamb. Elpirul, ha őt szólítják. Tavaly is hasra botlott izgalmában, amikor a pénzjutalomért ment az emelvényhez. Inkább szállítana két nap, két éjjel, s azt, amit szánnak, küldenék el postán... Pacsirta lebegett az azúr magasságban. Énekelt... Igaz, legutóbb is a pódiumra ültették a kitüntetetteket. Láthatná Esztike, hogy ő nem akárki. Több ember, mint Sonkoly, ha annak simábban forog is a hazugságra a nyelve, rok- kendrollra a lába. Nagyfülú Fabó rákiáltott. — Mi az, legény, gyökeret eresztett a lábad? Gyorsan felkapta a legközelebbi száldeszkát, s futott véle a pódiumhoz. Nem is kellett több, csak a drapériát szegezték reá, a jelmondatot s a virággirlandokat. Ránézett a Doxájára. Háromnegyed tízet mutatott. Az ünnepség tízkor kezdődött, s már szállingóztak is a tehenészek, kocsisok, irodisták. Befutott a kondoros! vontató is daloló leányokkal, legényekkel, á szarvasi autó a muzsikus cigányokkal. Csak az ő rózsás! vontatója késett. Nem lett talán valami baja? Jött Esztike is. Rakott szoknyája úgy harangozott a szélben, ahogy a zsendülő rozs imbolyog, a fehér nylon blúza ezüstösen fénylett a napfényben. Sonkoly mosolyogva indult elébe. Ment volna ő is, de az igazgató s a főagronómus útját állták. Mindketten feketében, kitüntetésekkel a mellükön. — Gondolkozz, mit fogsz mondani, Pista, Ügy gondoltuk, te, a legfiatalabb köszönöd meg a kitüntetéseket — csapott a vállára az igazgató. Tegezte, hiszen egyidős a leányával. Két éve még együtt hordták a vizet. — Én? — dadogta Pista, és elszorult a torka. — Én? Igazgató elvtárs, én nem tudok szónokolni, a konfirmációba is belesültem. Pont ez hiányzott! Kövér iz- zadságcseppek futottak végig a mellkasán az inge alatt. Kinevetik. Sonkoly kárörvendve sugdos majd Esztike fülébe. Mi lesz itt, szentúristen! A szigorú, talán sose nevető főagronómus elmosolyodott. Erős állkapcsa el őreugrott. A farkas mosolyoghat úgy, — Nem nagy dolog, kénem. Köszönjük a minket ért megtiszteltetést, és ígérjük, hogy a jövőben sem dolgozunk rosz- szabbul. — Hidegen felkacagott. — De ha jobban tudja, a Talpra magyart is elszavalhatja! Kovács futott hozzájuk berregve leállított motorjától. — Igazgató elvtára, a rózsás! vontató leáll ott a Keresz- turszky kocsma előtt. Besült a dugattyúja. Zetort kér. A pótkocsiján harmincán ülnek. Pistának éledt a reménye, akár a vízbefutladóé, ha mentőövet vetnek hozzá. Szaladva kiáltotta vi*za: — Igazgató elvtárs, az én vontatóm. Megyek érte a Ze- torral. Hasztalan marasztalták, mehet más, őt kitüntetik, beszédet kell mondania, ugrott fel Kovács motorjára, száguldott Zetorért a gépcsoporthoz, s az ülésre fel, direktre kapcsolt Szarvas felé. A díszkapunál majdnem nekihajtott a nagy, fekete egy A-s gépkocsinak, mely a kormánykitüntetéseket hozta. A gyors szembeszáguldás a széllel megszárította az ingét, csapzott haját, enyhítette izgalmát. Két éve, amikor Komlovszky a cséplésért a Vörös Zászlórendet kapta, utána a rádióban is beszélt. Elmondta, kanász volt, azután inas, s összevisz- sza hat elemit végzett. Igaz, harminchat éves, katona is volt, neki viszont nyolc általánosa van, tizenkilenc éves, s április 4-én beszédet mondott a KISZ-ben. Csak háromszor vétette el a szót. így szuggerálta önmagáit, s ebben a mosolygó nap, a kábító májusi illat, a fűs-fás egész világ segített neki. Az se szép, hogy csak úgy, ottan hagytam az igazgatóéfcat, akár alkonyat után árnyéka a fát — váltakoztak gondolatai legalább olyan gyorsan, ahogy vitte a gép. — Persze Jóskát se hagyhatom a bajban s a vontatót. Érezte mégis, hogy megfutamodott. Jó lenne bedobni Keresz- turszkynál fél rumot! Megbánta, hogy kigondolta. — Elvégre kitüntetnek, nem akasztanak! Közeledett a bejáróútjukhoz. Édesanyja az este beáztatott ruhát teregiette kötélre. Ügy fehérlett a sok alsósiemű, mintha a kert virágzó körtefái az udvarra költöziködtek volna. Szíven csapta a reggeli ha- mar-búcsúzkodós. Meg sem hívtam az édesanyámat! Ott a helye, örüljön! összeismertetem Esztikével legalább! Akkorát rántott a kormányon, hogy fél keréken fordult a Zetor, 9 őt pedig valami oltalom-érzet kerítette hatalmába. Ha ott lesz az édesanyja, bizonyosan jól sikerül minden! Az ezüsthajú öregasszony Ijedten nézte a piros kerekű masinát. — üljön fel, édesanyám. Kitüntetnek, szeretném, ha látná. — S ugrott is le, gyámolította felfelé, úgy megzavaro- dottan, mezdtlábra húzott gumicipőben, festőköténnyel barhetruhája előtt. — Legalább tisztességesen felöltözködnék — siránkozta, kapaszkodva az ülés rugós támlájába. — Miért nem szóltál reggel? — Ügy se lesz ottan senkinek olyan áldott édesanyja, mint nekem... A rózsásiak gyalogosan indultak már, mosolyogva fogták körül a Zetort. Az ünneplős leányok reátúzdelték összes orgonájukat, s szép szavaikkal simogatták a fiút. — Igazán szép tőled, Pista! — Puszi a homlokodra! Segédvezetője, Jóska szótlanul markolászta a kezét. Dehogy van ő egyedül, dehogy... Visszafelé a szavakat illeszt- gette némán ... Köszönjük a dolgozó népnek, a pártnak, a munkás-paraszt kormánynak a minket ért megbecsülést, és ígérjük, soha ... hogy is lenne szebb... igen... sohasem válunk méltatlanokká reá. Mire az ünnepség helyére értek, éppen a nevét szólították. Furakodott előre, s csak egy kicsikét «tarázott a térde. Mitől fél tulajdonképpen? Az ősz hajú, fekete ruhás bácsi átadta a bársonydobozt, az oklevelet, a borítékot, kezét nyújtott, és szólította a következőt. A főagronómus maga mellé intette a pódiumra, a szép, címeres kitüntetést kivette a bársonydobozból, s a mellére tűzte. Oda, ahol a szív dobog. — Csak bátran, Pista — súgta, mikor már nagyon fogyott a névsor. — Gondoljon arra, amikor negyvennyolc óráig alig szállott le a vontatóról. Felállott, s míg közelebb ment az ősz hajú elnökhelyetteshez, szemével végigpásztázott a mosolygó közönségen. Jóskát látta meg elsőnek, a segédvezetőjét. Kacsintott a cimbora. Hollner, a munkásból lett főmérnököt azután. A szemét törölte. Éppen olyan olajkarikás a körme, mint az övé. Édesanyját kereste s Esztikét. Ott látta őket egymás mellett. Édesanyja ül, Esztike állott Ügy látszik, átadta a helyét... Ügy csendült a hangja, frissen, mint az üllőn a kalapács ... Elnökhelyettes elvtárs, elvtársak! Tündökölt a májusi nap, izzóit a zöld-virágos határ, mellkasán megcsillant a címeres érdemrend... Két szerelmes gerlicemadár egymást kergetve húzott el a feje felett. PAKOLITZ ISTVÁN: Költő Mint rozsdás csavar, elkallódsz te is, s a roppant Épület emelkedik, nem éri nemesis * * Azt hiszed, nélküled megáll a kor? A fürge kalapács? A barázda nem ont kövér kalászt? Hát azt hiszed, atyás szemöldököd leront egy téglát is, amit á szorgalom sürgő mánkéval itt emel? Az égbe lendülő falon friss nóta zeng! Majd megtanít még téged is, hogy miképp sződd a szót, a versed ütemét, s méltón dalold a munkásmilllók Örök dicséretéti 1 * í A ! ? : i I ♦ ♦ i 1 ? MUNKÁSARCOK Kadlicskó József tsz-tag. Hegedűs Irma állami gazdasági dolgozó.
