Somogyi Néplap, 1961. március (18. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-12 / 61. szám

SOMOGYI NÉPLAP 8 Vasárnap, 1961. március 11 TÉNAGY SÁNDOR: Termékeny ámulat i Kiss Dénesnek Három napja még talaj menti fagy ijesztett embert, muskátlit, bogarat, s ma reggel a völgyben szépségbe-gömyedt, tömpe mandulafák híresztelik a tavaszt, a legújabb csodát, s a kert, mint órjás dallam-nagyüzem, szippant egyet, nekikészülődik: hosszú műszakot indit az évszak, ahol a rostok, bibék izgalma teljesüléssé érik. 2 Ugye, szabad egy kicsit elidőzni nagy dolgaink közben az élet apróságainál, észrevenni a fecske-cirranást rakétáink morze-jelei között, s kalapot emelni a néninek, ki a boldogságból forintos csokrokat csinál; ugye, szabad egy kicsit hunyorogni, ha szemünket a fény szédült korbácsai verik; s mert a sufniból kifogyott a szén s a szervezetből a C.vitamin: ugye, szabad egy kicsit csodálkozni, amint az ösztönök oiztonsága kertészkedik. 3 Gyere velem. Ha a dombra állunk, és összevetjük álmainkat, egy akolból valók: magasabbak leszünk sok ízletes felismeréssel; magunkkal viszünk meggyfát, szőke hajlatot, s rád bólint majd a tulipánfejű ég. s csak állsz a szépség műhelye előtt, örökre ide-ítélt, a rügyek puskacsövei merednek rád, hogy szívedbe lőjék gyógyíthatatlanul a megúi lás termékeny ámulatát. (Folytatás az 5. oldalról.) cingár emberbe milyen mély és erős hang szorult. Ügy be­szélt, olyan hangosan, ahogy mások kiabálni sem bírnak. A katonákat azonban ez egyál­talán nem lepte meg, nyil­ván ismerték már a fiatal tisz­tet. Nem is csúfolódtak vele erős és mély hangja miatt, hegy »ejnye, hadnagy elvtárs, hát a kút mélyéről beszél ve­lünk«, hanem igyekeztek lebe­szélni arról, hogy nekivágjon a veszedelmes útnak. A had­nagy azonban makacs legény vodt. — Mit beszéltek? Ti akarjá­tok megmondani, mit csinál­jak? Hát parancsoltok ti ne­kem, mondjátok? Sürgősen fogjátok be a szátokat. Azt csi­nálok, amit jónak látok. Én tulajdonképpen csak ek­kor döbbentem rá, hogy a hadnagy mindenképpen át akar menni a folyón. Tudtam, hogy az út valóban nagyon veszélyes, de azért odamentem hozzá, és megkértem, ha úgyis átmegy, vigyen el bennünket is. Ha ő nem fél — gondoltam — én se félek. Hanem a hadnagy teljesen elképedt kérésemre, és még mérgesebb lett. — Micsoda? Miket beszélsz? Hogy én vigyelek át? Hát mit képzeltek ti tulajdonképpen? Mi ez a hadsereg? Mindenfe­lől jönnek civilek, férfiak, nők, öregek, fiatalok batyukkal és gyerekkel s mind azt akarja, hogy valahová vigyük el. Ezt nem lehet csinálni. Ha az len­ne, amit ti akartok, az egész hadsereg egykettőre fölbomla- na, mert a háború helyett a civilek szállításával foglalkoz­na. Hogy képzelitek ezt? Ezek a nadrágos nők — mondta rámnézve —, ezek a legrosz- szabbak. A katonák nevettek a mér­gesen hadonászó hadnagyon. Én azonban észre sem vettem ezt, megkíséreltem néhány szó­val elmagyarázni neki, miről van szó. öt azonban egyálta­lán nem hatotta meg, mit mondtam. — Még hogy csomagokkal? — kiabált. — Miért nem mind­járt bútorokkal? Fantasztikus! Nem elég, hogy embereket szállítunk, még csomagjaikat is vigyük. Fel bomlasztanák a hadsereget! Aztán minden átmenet nél­kül, csöndesebb hangon, de még mindig mérgesen megkér­dezte: — Hol vannak azok a cso­magok? Amikor megmutattam neki, megint kiabált. — Ennyi csomaggal utazni! Ilyenkor! Megáll az ember esze! Nagy mérgesen lekapta az egyik zsákot a teherautóról, és bevágta kocsijának hátsó ülésére. Aztán a sofőrje segít­ségével a kocsiba gyömöszölte összes csomagjainkat. Való­sággal teletömte velük a kis autót. Közben persze folyton szidott bennünket. Amikor a rakodást befejezték, anyámat Legítettük be a kocsiba. Aztán ő is beugrott, a sofőr meg­indította a motort, és anélkül, NÉMETH FERENC: jegenyesor Kendergyársor Tímár Máté: JHu n kán ha III a ta t!a n s tUj Jegenyesor Kendergyársor Kocsiúton holdsugárpor hánycipöket beezüstöz úgy lépkednek a szivünkhöz Jegenyék ezüst levele holdleány öltözött bele Arra jár Gyula éjszaka hívja az akác illata % Kalandos ez az éjszaka kacsingat pajkos csillaga A holdvilág is bánatos bodza meg akác illatos Virágait tüske őrzi Kezedet a vágy megvérzi Kukoricák levele tőr Szívedbe is jaj beletör Megáll egy virágoskert előtt mert ott egy ablak őrzi őt Füttye az éjszakát öleli szerelemmel az éj teli S ahol a villany is kigyúl valaki füttyszótól vidul Bizony a szíved itt marad rázárul itt egy kis lakat A csókért bizony amit adtak kalandjaid is mind eladtad Vörösréz horgain hajadnak lány szív-halak már nem akadnak Jártam a Kendergyársoron közönséges úti poron Cipőm nem ezüst lepte be Nem tudom mi lehet vele En szebb utat is ismerek Ott aranypénzek a levelek Ha barna hajra hullanak bennem verseket gyújtanak Jegenyesor Kendergyársor Aranypénz az akácfáról Hiába másfelé megyek egy úton én is elveszek Csak keresztneve volt, mint a királyoknak, de sokkal na­gyobb becsülete, mert a szak­ma összes művelője tanácsért fordult hozzá. Hallgatag Pozsár, a nyakig olajos, megállóit egyszer az asztala előtt, s halkan, mintha a mondatokat is alkatrészek­ből szerelné össze, elmondot­ta a baját. — Képzelje, Imre bácsi! Az udvart sepertem, hát csak odaállít egy fekete ruhás fia­talember a leányommal. Sose láttam azelőtt. Jó napot. Jó napot. Elfogad-e yejének, mert az esküvőről jövünk?! A leány csak vigyorgott. Se szó, se beszéd, beköltöztek a kis szobába. Az asszony hol sír, hol raplizik, ezek pedig délig rúgják a dunyhát, mert­hogy szabadságon vannak. Mit csináljak? Kidobjam őket? A sovány öreg műszerész homlokára tolta drótkeretes papi szemét, és úgy mondta oda, mint valami feloldozást. — Türelem és kitartás, Gyu­ri! Ahogy a vén kasszákat ja­vítod. A leányod el nem dob­hatod, s a fiú is gyermeked lett utána. A fiatalság repdes, akár a gerlemadár. Emlékezz, te is megpofoztad Kertbe- kuezot, pedig ugyan nesztelen életű vagy. Hétre se, Pozsár ismét oda­szellőztette olaj szagú munka­ruháját. — Köszönöm, Imre bácsi. A gyerek, a Jóska vasárnap már pohár serre invitált, délután pedig megcsinálta a villany­vasalót. A lány is jórajött az anyjával. Az asszony mosoga­tott, Marika törülgette utána a tányért. A drótos pápaszem huncut fénnyel villant. — Akkor igazán kifizethet­néd örömödben a szakszerve­zeti díjadat, Gyuri. Kerek hat hónappal tartozol. Szirmay Endre: TAVA S Z bontom a lombom, völgyön, a dombon zuhog a fény, és vágy karikáz — ihaj, hahó! Zsendül a zsenge ringó rügyecske, suhan a szél és felkacarász — ihaj, hahó! Eled az élet, már elötéved avas avarból a hóvirág — ihaj, hahó.' Tárul a tájék, áldott ajándék: tavasz-mámorban zsong a világ, — ihaj, hahó! hogy a hadnagy egy szót is szólt volna, azonnal indultak, egyenesen rá a jégre. Én me­redten néztem utánuk, a las­san mozgó fekete kocsi után, amely a Duna hatalmas fehér­ségében még kisebbnek lát­szott, mint amilyen a valóság­ban volt. Szerencsére nem tör­tént baj. Zúgott és ropogott ugyan a jég amerre az autó ha­ladt, de nem szakadt be. Azon­ban alig hogy elhagyta a kocsi a jeget, hirtelen nagy roppa­nás hallatszott, s visszhangoz­va messze futott a folyón: az autó mögött keskeny csíkban kettéhasadt a jég. A nyám tehát szerencsésen átjutott. De mi lesz ve­le? Mit csinál majd egyedül? Hiszen ő nagyon beteg, még azt sem tudja megmondani a hadnagynak, hogy Szegedre kell mennie.­Kimerültnek éreztem ma­gam. Meg sem kíséreltem, hogy ezekre a nehéz kérdésekre vá­laszoljak. Odamentem a szede- lőzködő katonákhoz, akik most már visszafelé készülődtek. Megkérdeztem, ki ez a fiatal hadnagy. — Á — mondták nevetve —, Petya. Nem kell félni. Petyát az egész hadsereg ismeri. Köl­tő, de most újságíró, haditu­dósító. Mindenütt ott van, sza­badon jár-kel a fronton. Sze­ret bolondozni, de jó ember. Most már visszajönni se tud — mondta az egyik katona. A katonákkal nem akartam visszamenni, mert az újabb bo­nyodalmakat okozhatott volna. A közeli gátőrházba mentem át, gondoltam, ott meghúzom magam. Aztán valahogy majd csak átkelek a folyón. S csakugyan: két nap múl­va, amikor megindult a zajlás, az úszkáló jégtáblák között a gátőr erős ladikján átjutottam a balpartra. A gátőr nagyon sok pénzt kért, viszont meg leéli hagyni, jól dolgozott, sem­mi bajunk sem történt, pedig ez az átkelés veszélyes volt. Szegény anyám után men­tem, de fogalmam sem volt ar­ról, hol, merre találhatom meg. Mindenféle gondolatok ka­varogtak a fejemben. Lehet, hogy Valami baj érte, ha a hadnagy valahol magára hagy­ta. Végül is nem őrizheti na­pokig! Mit csinál szegény egyedül, betegen? Elhatároztam, hogy amilyen gyorsan csak tudok, Szegedre megyek. Mindenképpen ez lát­szott a legokosabbnak. Itt hiá­ba is keresném anyámat. Hol találhatnám meg? Csakhogy mivel, milyen járművel men­jek? A Duna jegén már nem lehet átkelni. Errefelé tehát egyhamar nem jön teherautó. Vonat pedig még nincs. A legközelebbi falu felé in­dultam. Kilométereket gyalo­goltam, amíg elértem az első házat. Ott azt mondták, rövi­desen indul egy szerelvény Szeged felé. Ennek nagyon megörültem, és azonnal to­vább mentem az állomáshoz Jó messze voltam még tőle, amikor a téli fehérségben megláttam az épület előtt a kopott fekete kiskocsit, az én mérges hadnagyom, Pely* űzetett Pozsár, akár esős esztendőben a köles. Ilyen bi­zalminak nem tudott ellenáll­ni. Alig felszabadult tanulói, átképzésük, komolyabb prob­lémával az idősebbek is napon­ta felkeresték. — Nem egyezik a szegment, Imre bácsi. — Baj van az összegezővei. Hol kevesebbet, hol többet összegez. — Várjál, odamegyek! — hagyta a saját munkáját, s mi­kor megtalálta a hiba gyöke­rét, félnapokat iskolázott, hogy legközelebb ne Táncol­tassa homlokot. Néha többet is tett a segítésnél. Dolgozott a fiatalok helyett. Annyit gyá­molított a gépen, hogy a ked­ve vesztett ifi azt hihette ma­gáról, ő fedezte fel a kasszát. Fogadták is minden szavát, akár az apai tanácsot. — Te Kenguru — fejelte a jampec ösztönű nyakigláb át- képzőst — nem túl szűk a nadrágod szára? A hajad szé­násszekér. Ha leány volnék, én ugyan nem állanék véled szóba. A nadrág ugyan nem lett bő­vebb, hanem a frizura rendbe­jött másnapra. Kis Telkesnek heteken át lyukas húszast sem ért a munkája. Szidták, elküldésére gondoltak, Imre bácsi azonban türelmet intett. — Valami nyomja ezt a gye­reket: Ha valami fáj bévül, meglátszik az az ember mun­káján — mondta, és délután érdeklődött a házban, ahol a fiú lakott. Kiderült, hogy majd anyja korú nővel élt vadhá­zasságban, akinek a fia csak három évvel volt fiatalabb ná­la. Másnap mellé ült a géphez, s miközben segítette munkájá­ban, olyan természetesen kér­dezte, mintha az érdekelte vol­na, süt-e a nap. — Hová valósi vagy, Elek? — Tomyospálcára, Szabolcs­ba. — Tudja édesanyád, hogy húga lehetne az asszonyod? Mit csinálsz, ha megpofoz a fia? A gyerek elvörösödött. — Hová menjek, Imre bácsi? Nincs lakásom, négyszáz forin­tos albérletre pénzem. — S ha lenne? — Elköltöznék. autóját. Régóta állhatott már ott, a tetejét vékonyan belep­te a hó. Rohanni kezdtem. Ki­fulladva, kipirosodva értem az állomáshoz. Anyámat az emberekkel és batyukkal zsúfolt váróteremben találtam. Egy széles pádon ült, lehajtott fejjel, gondolom, szunyókálva. Petya is ott volt mellette, s valamit írt egy nagyalakú pepitás füzetbe. Wiggye el, még ma sem tudom egészen pon­tosan, miért maradt ott Petya azon a kis vasútállomáson két napig az anyámmal. Nem akarta a beteg asszonyt egye­dül magára hagyni? Ki tud­hatja ezt most már? Petya so­hasem akarta nekem megmon­dani az igazat. Pedig sokat be­széltem vele erről, amikor ké­sőbb felkeresett Szegeden, de ő a maga nagyhangú mérge- sen-játékos modorával mindig elhárította a kérdést. Annyi azonban bizonyos, hogy anyá­mat a legjobb helyre vitte. A vasútállomásra, vagyis oda, ahová nekem az átkelés után először is mennem kellett. Nem is a vonatot várták ők, itt, ha­nem engem. Petyával még most is leve­lezünk. ö még mindig a régi. Tizenhat év telt el azóta, több mint másfél évtizedet örege­dett ő is, meghízott, megpoca- kosodott, de szeretetre mél­tóan bolondos modorát mind­máig változatlanul megőrizte. Még a levelei is olyanok, mint­ha szóban mérgelődne. Itt van például a legutóbbi. Hallgas­sa csak, hogy szid most is... Napolüg vizsgálóbíró volt .mre bácsi, s hétre se reá oda­ment a fiúhoz. Mert ő nem hi­vatott senkit, ment ahhoz, aki- ,ől vagy akiért akart valamit, .'edig összegömyesztette néha valami ismeretlen okú fájda- .om. — Eredj, Elek, Seres bácsi­hoz. Kérd szépen. Van rtákos- -igeten egy víkendháza, úgy hiszem, beleenged. Ingyen. ilyen ember volt Imre bácsi,- .— ytí nem tu<—uk a nyomába -epni, reáfogták, népszerűség­re tör. Pedig tömi ugyan le­nét, ellenben népszerűvé válni csak a szeretet útján lehet iga­zán. Ügy szerettem, mint máso­dik édesapámat, s mo6t, ami­kor sok apró epizódból igyek­szem összeállítani a lelki fény­képét, távlatot nyer előttem lelketsimogató embersége. Bánáti születésű édesapja szedő volt az Akadémia nyom­dában. Hébert, arabot, görö­göt szedett, pedig a betűket sem ismerte, mégse ejtett hi­bát. Imre bácsi alig végezte el a technológiát, máris jussot formált életéhez Károly, a bor­issza király. Távirász lett, s Vlagyimir-Volinszkban, a fron­ton kikötötték, mert komiszke- nyeret lopott az »ellenséges-« orosz kisgyerekeknek. — Húsz végén kerültem az üzemhez — mondogatta, — Kövér Purt volt a tulajdonos. Míg tízen dolgoztunk egy pin­ce mélyén, sört, perecet is ho­zatott fizetési napokon. Ha­nem ahogy vette a házakat, úgy lett kutyánál kutyább. Úgy szólogatta az embereket: Menjen oda, maga bütyök! En­gem is egyszer. Meg sem hal­lottam. Erre rendes nevemen kiáltozott. A szeme közé néz­tem, és ledobtam a szerszámot. Vasasnak szaktárs, munkálta­tónak úr a megszólításom — feleltem. De már abbahagyta a munkát a többi szaki is. Vé­ge lett a bütyöknek. A zöld világban majdnerp ba­ja lett Imre bácsinak. Pedig már főművezető volt akkor. Magához rendelte a nyilas mi­niszteri biztos. — Igaz, hogy maga azt mondta rólunk, patkányok va­gyunk? — Igaz! — Igaz, hogy gyűjtött a mun­kaszolgálatosok hozzátartozói­nak? — Nincs miért letagadnom! Délután a biztos titkárnője megsúgta, hogy feljelentették, elhurcolására számíthat, s ek­kor gyalog Tatabányára, fele­sége családjához szökött. Ve­zető beosztású bányász apósá­val sorra járták a Németor­szágba telepítésre kijelölt bá­nyászokat, és a tárnákba csal­ták őket, onnét csak a szovjet csapatok megérkeztekor jöttek napvilágra. S a bánya rendbe­hozatalánál dolgozott, míg Bu­dapest fel nem szabadult. Elmúlt hatvan éves Imre bá­csi, de a szerszámot nem tette le, megvárta, míg kiesett a ke­zéből. Szerette volna munká­ban kivárni, míg orvosi diplo­mát szerez a leánya. Amikor tudta, hogy kórház­ba viszik, széjjelosztotta mun­kaeszközeit a fiatalok között. — Nesze egy fogó, Elek. Né­ked három csavarhúzó. Ken­guru. Tiéd a kalapácsom. .Jós­ka. Vigyázzatok rájuk, a jó szerszám —,fél munka! Három hétre csengett a tele­fon, és a művezető kezéből lei- esett a kagyló. Végigtántorgott a műhelyen, és csali ennyit mondott: — Imre bácsi! Mindenki tudta a többit... Megálltak a gépek, asztalra hullottak a szerszámok, elült a beszéd. Olajos Pozsár veresre dörzsölte a szemét, Elek rá bo­rult az 1600-as kasszára, Ken­guru piszegve sírt... S a temetés másnapján Tar­lós Elek apró réztáblákat ké­szíttetett a vésnökkel. Csak ennyi állott rajta: Imre bácsi 1899—1961. Rászegezték a megörökölt szerszámok nyelére,..

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents