Somogyi Néplap, 1961. március (18. évfolyam, 51-77. szám)

1961-03-12 / 61. szám

Vasárnap, 1961. március 12. 5 SOMOGYI NÉPLAP TAR ASZ SEVCSENKO Ez eV március 9-én ünne­peltük születésének 147. év­fordulóját, és március lü-én volt száz éve annak, hogy meghalt Tarasz Grigorjevics Sevcsenko, Ukrajna egyik leg­hűbb fia, akiről M. Gorkij azt írta: »Amikor egyéni sorsát panaszolja, szavában egész Kis-Oroszország panasza cseng...« Ö maga is így mondta: »Éle­iem története egy része hazám történetének.« Ezt a mondatot, amilyen rövid, olyan igaznak és a maga egyszerűségében a legtömörebb életrajznak kell tekintenünk. Ahogyan Ukraj­na hosszú küzdelmek után sza­badulhatott meg a lengyel pá- noktól, az orosz cároktól — az elnyomástól, olyan küzdelmek­kel teli élet jutott osztályré­szül Sevcsenkónak. A kijevi kormányzóság egyik kis falujában látta meg a nap­világot. Ukrajnának egy egész rendszert kellett leráznia ma­gáról, Sevcsenkónak, hogy em­beri mivoltát megszerezhesse, a rendszerben fogamzott job­bágyi sorstól kellett megszaba­dulni. Ezért volt olyan küzdel­mes a sorsa. Ezért egy része az ő rövid, de annál gazdagabb élete Ukrajna egész történeté­nek. Sevcsenkót a sors nemcsak azzal sújtotta, hogy jobbágy­nak született, hanem azzal is, hogy korán teljés árva mafadt. A sekrestyés és a pap vették gondozásba, ók is tanították — persze, ha pénzével nem, hát kemény munkájával és pász­torkodással busásan meg is fi­zetett azért az ócska zsoltáros könyvekből való tanulásért. Ebben a korban csak egyetlen öröme volt, ha vándor kobzo­sok, bandurások érkeztek a fa­luba — tőlük többet tudott meg Ukrajnáról, a népről, mint a sekrestyéstől és a pap­tól. Fel is ébresztette benne a költészet iránti vágyat. Majd Engelhardt földesúr háziszol­gája lesz, szabad idejében a gazda festményeit másolja. En­gelhard is észrevette, hogy jó inas nem lesz belőle, de festő még lehet. Arra gondolván, hogy udvari festőjének meg­teszi, 1831-ben elküldte Péter- várra. Sirjájev festőnél tanult. Tehetsége révén neves bará­tokra tesz szert, s azok be akarják juttatni a művészeti akadémiára. Ennek egyetlen • akadálya volt, hogy az akadé­miára jobbágyivadékot nem vettek be. Ekkor Brjulov, a hí­res festő megfestette Zsukovsz- kij híres költő arcképét, a ké­pet eladták, és ezen a pénzen megváltották Sevcsenko sza­badságát földesurától. Most már szabad ember, újult erővel fog hozzá tanul­mányaihoz, de valahogy mégis inkább a költészet iránti von­zalma volt erősebb — közvet­lenebbül ki tudta fejezni mind­azt, ami nyomta a lelkét. So­kat olvas. Ekkor még nem sej­tette, milyen »-bűnt« követ el azzal, hogy éppen Puskint, Zsukovszki.it, Gogolt, Goethét, Schillert olvasott elsősorban. Még az akadémián tanul, mikor megjelennek első versei. Ezekben a gyermekkor és az ifjúkor benyomásai tükröződ­nek, melyeket a kobzosok — a faluról falura járó énekesek — váltottak ki benne. Elsősorban az ő hagyományaikat folytat­ja, a népről énekel, a nép szo­básait romantikus balladákban örökíti meg. De már ezekben a versekben is jelentkezik, ami aztán végigvonul egész életmű­vén, a rendkívül mély haza- szeretet, ami nála oly termé­szetesen az ellenség (főleg a lengyel nemesség) elleni gyű­lölettel párosul. Hazaszeretete ezekben a versekben leginkább az ukrán táj iránti elszakítha­tatlan szeretetében nyilvánul meg. A Dnyeper, a tágas sztyeppék, a kozák kurgánok között süvítő pusztai szél ra­gadják meg képzeletét. 1840- ben jelenik meg első verses kötete »Kobzos« címen, amely címében is kifejezi azt, hogy ő a kobzosok méltó utódja. 1840 táján visszatér Uk­rajnába. Ekkor már ismerik verseit, es a neki kijáró méltó tisztelettel fogadjak őt. Mivel versei igen egyszerű nyelven íródtak, így mindenekelőtt a nép között hihetetlen nagy a népszerűsége. Ezt az ukrán pá- nok is észrevették. Ök maguk féltek tőle. Éppen ezért sze­rették volna a maguk oldalára állítani. De Sevcsenko sokkal erősebb jellem volt annál, másrészt észrevette, mi célból kerülgetik a ónok. Fájó szív­vel, de inkább újra elhagyja Ukrajnát. »Amerre nézek, em­berek helyett kígyókat látok. Mi keresni valóm van köztük?« mondta, és újra Pétervárra megy. Az 1840-es évek dere­kán még egyszer visszatér, de ekkor már I. Miklós cár által aláírt ítéletre kellett elhagy­ni hőn szeretett Ukrajnáját. Miért? Mert újabb aeitár- hatású versei jelentek rr g (»Kaukázus«, »Eretnek«). Ez- két ő maga gyakran olvasta fel a parasztoknak, a városi sze­gérv nénnek. Költészetében végig­vonul az első verseiben is megtalálható hazaszeretet, de későbbi verseiben ez már ha­tározott forradalmiságra utal. »... így akarja isten, hát így legyen...« De bizony, ha így akarja, nincs isten az égben! - És ti járomba^ görnyedve, fohászkodva vártok síron túli boldogságra, míg felfal az átok! Eszméljetek! Valamennyi, ki e rögöt lakja, a cárevics s a rongyos is, Adám apánk fattya! — írja »Alom« című poémá­jában. S miközben ily bátran, félreérthetetlenül »Eszmélje­tek!« kiáltással fordul vala­mennyi »rongyos«-hoz, Ukraj­na továbbra is »Te szépséggel koszorűzott, szerelmetes tá­jam« marad, és olykor legben­sőbb érzéseit tolmácsolja a megszemélyesített Ukrajnának. Elcsigázott, meggyalázott Ukrajnám, szerelmem! magas felhőkből tehozzád suhanok, hogy ketten halkan, halkan beszélgessünk, üljünk lakodalmat... — mintegy ezzel is kifejezve azt, hogy e szépséges gazdag táj az úri bitorlóknak milyen kár. Talán azért, mert Ukraj­na annyira gazdag és olyan szép, a szegény nép sorsa egy­szerűen fizikai fájdalmat je­lent neki. Érdemes idézni ugyancsak »Álom« című poé­májából, amely egyébként a cárizmus elleni vádirat is le­hetne: s Lerokkan egy karosszékbe cárné ö-szépsége; borús szemmel tekint a cár egy főemberére s ököllel vág a képébe. Az megnyalja száját — majd egy kisebb méltóságnak megrúgja a májat. Amaz erre még kisebbnek tiporja veséjét és így tovább; hol is látod e fonálnak végét? Kinn az utcán álldogálnak rongyos pravoszlávok, őket érik a legnagyobb ütések, rúgások. Egész életművének szinte programja összpontosul »Vég­rendelet« című versében. Nem véletlen, hogy Sevcsenko e verse lett az ukrán nép him­nusza. A vers első részében a hazaszeretete, második részé­ben az ellenség elleni gyűlölete legtömörebb és legfrappánsabb kifejezését olvashatjuk. S így fejezi be versét: Keljetek fel, zúzzátok szét valamennyi láncot, zsarnok-vérrel öntözzétek a szent szabadságot. S akkor majd a nagy családban, csendes szóval hordozzátok szabad, új családban nevem a hazában. 1845 decemberében írta e versét. Száműzetésének szinte elsőrendű oka. Ö már akkor a »nagy család«-ra gondol, a szláv népek egyesítésére — ezt az ukrán hatóságok és a cár nem tudták lenyelni. Meg kell még említeni, hogy talán ebben a versében összpontosul mindaz, amit Pé- tervárott a forradalmi demok­ratáktól és Puskintól tanult. Puskin hatása a leginkább érezhető ebben a versben — főleg Puskin »Emlékművem« című versének motívumai tér­nek vissza Sevcsenkónál. Pus­kin is a népek közti egyenlő­ségért száll síkra, és reméli, hogy minden nép megnevezi majd őt. Ma már elégtételt nyertek mindketten, mert a szovjet né­pek valóban megbecsüléssel övezik műveiket. Sevcsenko csak annyit kért, hogy »csen­des szóval hordozzátok nevem a hazában«. Az ukrán nép már közvetlen halála után többet tett ennél. Visszavárták őt, sír­jához vándoréitak. Ma pedig Ukrajnában számos emlék őr­zi Tarasz Grigorjevics Sev­csenko nevét. Deli István Szikra János: Balatonszentgyör- g gyi táj Szíoközídb én... Munkás- és színésztalálkozó a szerkesztőség klubjában A szellem kenyere a művé- művelés színház kínálta lehe­*Z®f-E gondolat jegyé- tőségeire. Most kezdték ízlei­ben zajlott le az a munkás- és , . ... .. .. getm a szmhazmuveszet es íro­szmésztalálkozó, amelynek ez­úttal krónikása lehetek. Szer- dalom halhatatlan értékeit, kesztőségünk klubjában pénte­ken délután a Phaedra rende­zője, Kamarás Gyula, és az előadás szereplői — Veszeley Mária, Szende Mária, Homo­lálkozások alkalmából, hanem a munka hétköznapjain is. Mi rengeteget írunk és be­szélünk naponta a sajtóban és AJ i az, ami legjobban meg- a rádióban, a népművelés meg­kapott ezen a találko- annyi fórumán a munkásság és zón, ahol egy szocialista mun- a parasztság kulturális feleme- _______ ______ ^ kabrigád tagjai mondták el léséről mint nem szűnő fel­kap Pál, Szabó Imre és Fülöp gondolataikat a Phaedra közö- adatról. Nos, nagyon jó érzés* 'r-a’diK,™.™ találkoztak a sen megtekintett előadásáról? felemelő érzés tapasztalni, ala­s zocialista munkabrigádjának .Ismet csak az’ a drama forro posan szamba vemil> hogy ko* tagjaival. Ezzel egyidőben a diadala, ami nemcsak a mű- zösen tett erőfeszítéseink gyü- Cukorgyár munkásszállásán vészt teszi gazdagabbá, hanem mölcsözőek. Üj színházi kő- sz. b.-titkárok ismerkedtek a a nézőt is. A színházat viszont zönségünk nemcsak passzív el- kozelmultban bemutatott Puc- hivatása magaslatára emeli foeadóia kíván lenni a szocia- cim-opera, a Pillangókisas^ visszavonhatatlanul, elkötele- g J ka° lenm a S °C szony tolmacsolóival. A hét zőan. Valahogy így: ezután elején Csurgón adtak műsort a már csak előre, és soha hátra! Csiky Gergely Színház művé- Igaz, lényegre mutató találko- Színházunknak csak hallgatnia “SnA a^dé^zerepiés be- zás volt ez a pénteki, mely az kell a szívből fakadó észrevé­vetelet az úttörőknek ajande- uj, a munkásközönség felnőtt- , . . .... , . .. kozták a nyári táborozás cél- ségének műsorpolitikát mégha- telekre> keresekre, a biztatás- jaira. íme, ezek az indokaim, tározó erejét mutatta meg. ra­ezért nem tudom vállalni kró- Igen határozott hangon mond- Ha riportot' írtam volna, be mkamban a riport műfajának va nemet a színháztól csak kellett volna mutatnom egyen- torvenyeit. Ezért ragadott el a látványos és valószínűtlen me- *. ,, . < ' *, lelkesedés, a riportból ezért séket váró operettrajongóknak. k nt a bugdd tagJalL így Csak lesz inkább lírai jegyzet. Mint Végh János, a brigád annyit jegyzek fel, hogy ezek a Éveken át róhattok fel szín- fiatal tagja elmondotta, nehe- marósok, esztergályosok olya- házunknak a termékeny tö- zen tudnak időt szakítani ef>ve- nők, amilyeneknek a szociális- megkapcsolatok hiányát, s bek között a színházlátogatás- . most, úgy érzem, elkezdődött ra. Valamennyien technikum- U emb®rt elképzeljük. Ezért valami, amire régóta vártunk, ba járnak, a patronáló Megyei lehet nem szeretni vagy Közönség és színház, ha lassan Könyvtár alapos olvasótervet nem becsülni őket. Az ő is, de lista művészet ajándékainak* hanem segítője, formálója is. ere­szív- es testközel- késí!Ített -számukra, munkává}- jükből mártana is.futja, hogy , - . lalásaik mellett azonban főn­be lep, a színház kijön a n- tosnak ítélik valdafény barikádja az önművelést, mögül, Ezért nem bánják meg soha. hogy művészi munkája ered- ha olyan előadásokat néznek ményességéről meggyőződjék. meg közösen, mint tavaly a Hamlet volt, vagy az idén A , , , nők iskolája, ma.id pedig a a keresetlen szavakkal phaedra. Az élmény hatásától Olyan emberek ajkáról hallja meg megfogalmazott hálát, tisztele- nem lehet szabadulni, beszéd tét, akik egyszerűségüknél fog- tárgya nemcsak az olvasmány, va nem értenek a tettető ud- hanem a színházi előadás is. A , . , ... . , fiatal munkás ohian előadáso­varlashoz, szavaikban mncs le- . , ■ ... , , ”, kát kert a színháztól, amelyek­kötelező ravaszkodás, mert rQ\ beszélni kell, nemcsak ilyen csak nemrég ébredtek rá az ön- szivközelben lefolytatott ta­szocialista embernevelésnek egyik legfontosabb fórumát, a színházat segítsék, serkentsék. 1/ űvészeink beszélgettek és kötöttek szorosabb barátságot nézőikkel ■— mun­kásemberekkel. Úgy érzem, hogy ezt a friss barátságot nem kell félteni; olyan kincs ez, amely egyre inkább hat, növekszik, hogy közös dol­gaink megoldása mind köny- nyebb legyen. László Ibolya Ökrös László: A hadnagy,aki szeretett kiabálni S zerencsére valami keve­set tudtam oroszul. Apám, aki gimnáziumi tanár volt, míg olyan tragikusan meg nem halt szegény, szenve­délyesen szerette az orosz iro­dalmat, Tolsztojt, Dosztojevsz­kijt, Csehovot. Sőt még a nyel­vet is megtanulta, annyira, hogy elbeszéléseket és regény- részleteket is fordított, persze kizárólag szórakozásból, a ma­ga kedvére, a nyelv gyakorlá­saképp. Apám szenvedélyéből rám is ragadt valami, s nemcsak az orosz irodalmat szerettem meg én is, hanem egy csöppet a nyelvbe is belekóstoltam. Ezért mertem vállalkozni 1945 telén, valamikor február dere­kán, vagy talán a végén, már nem is tudom magának ponto­san megmondani, mikor arra, hogy asszony létemre Szeged­ről a távoli Pécsre utazzam, jármű nélkül, kizárólag a sze­rencsémben és nyelvtudásom­ban bízva, szegény, egyedül maradt édesanyámhoz, és el­hozzam ide hozzánk, Szeged­re. Apám nem sokkal Pécs fel- szabadulása előtt egy bombá­záskor halt meg. Szerencsésen el is jutottam Pécsre. Katonaautókra kapasz­kodtam fel, katonákkal beszél­tem és utaztam, akik amikor megtudták, hogy tűrhetően is­merem a nyelvüket, egy csa­pásra nagyon szívélyesek let­tek, akármilyen komor és el­utasító arccal néztek is rám azelőtt, s akármilyen zsúfoltan voltak is, rögtön szorítottak egy kis helyet nekem az autó­jukon. Csak az nem tetszett nekik sehogy sem, hogy nad­rágban voltam. Így érkeztem Pécsre. Ha nem volt is valami nagyon kényel­mes az utazás, nincsenek rossz emlékeim róla, sőt valami jó érzés fog el, ha most, tizenhat evvel később visszagondolok rá. Annyira jólesett, hogy azok a katonák, akik akkor még har­coltak, s talán éppen egy ütkö­zetbe mentek, lehet, hogy ép­pen a halálba, segítettek raj­tam. Pedig csak öreg, egyedül maradt anyámhoz mentem. TI ondom magának, nincse- nek rossz emlékeim er­ről az utazásról, arra azonban még ma is reszketve gondolok, ahogy akkor átkeltünk a Du­nán. Híd nem volt. A jégen mentünk. Igen, a megrakott és nehéz teherautóval a jégen mentünk át, amely nyilván erős lehetett, mert hiszen nem szakadt be, szerencsésen átkeltünk rajta, de néha nagy zúgással meg­roppant. Ilyenkor én mindig nagyon megijedtem, s mivel szégyelltem volna kiabálni, mást meg nem tehettem, félel­memben, mint egy kislány, be­hunytam a szemem. Anyámat betegen találtam. Nem, nem testi baja volt, leg­alábbis nem feküdt, s nem is panaszkodott fájdalmakra. Apám halála törte össze. Egy­kedvű volt a világgal szemben, s annak ellenére, hogy mi^ ket­ten nagyon régen nem láttuk egymást, és hogy közben tör­tént apám tragikus halála, anyám se nem örült, se nem sírt találkozásunkkor. Egysze­rűen tudomásul vette, hogy ott vagyok, mintha csak a piacról tértem volna vissza, ahová egy fél órával előbb szaladtam le bevásárolni a másnapi ebéd­hez. Tudtam, hogy ez súlyos betegség, és meg jobban örül­tem, hogy érte mentem. Mindössze néhány napot töl­töttem Pécsett. Indulás előtt a lakást anyám albérlőjére bíz­tuk— nagyon rendes fiatalem­ber volt, könyvelő a városnál —, anyám holmijának egy ré­szét meg zsákokba és lepedők­be csavarva összecsomagoltuk. Aztán kiálltunk az országút szélére várva a jószerencsét, a katonai autókat. Sajnos több csomagunk volt, mint ameny- nyivel ilyen körülmények kö­zött egyáltalán utazni lehetett. Hat búzászsákot és két zsákká átalakított lepedőt töltöttünk meg különféle cuccokkal. Ami­kor ott álltunk az országút szé­lén. már láttam, hogy baj lesz ezzel a sok csomaggal, nem kellett volna annj i holmit ösz- szeszedni. Csomagolás közben azonban annyira bíztam nyelv­tudásom varázslatos hatalmá­ban, hogy ez eszembe se ju­tott. Most meg már késő lett volna visszamenni, elhatároz­tam hát, hogy lesz, ami lesz, a sok csomaggal is várunk to­vább. Megint szerencsém lett. Nemsokára üres teherautók jöttek, és éppen Szeged felé igyekeztek. A katonáknak most is alig kellett beszélnem, azon­nal felvettek, még a csomago­kat is ők hajigálták fel az egyik kocsira. Baj nélkül eljutottunk a Du­náig. Ott azonban megtorpan­tunk. Az utolsó két-három nap­ban szokatlanul jó idő Volt. A nap kisütött, még a melegét is éreztük, s mintha igazi tavasz lett volna, látni lehetett az ég tiszita kékjét. A Duna jege ugyan még egészben állt, de a hó már itt-ott elolvadt rajta, foltod volt, mint a vedlő álla­tok teste, s néhol vékony csík­ként repedések szántották át a folyót egész szélességében. A katonák, amikor meglát­ták a foltos összehasadozott jeget, azonnal leugráltak a ko­csikról, lementek a parthoz, a jég széléhez, és a csizmájukkal rugdosták a jeget. Aztán vala­mit beszélteik, és visszajöttek bejelenteni, hogy nem mehe­tünk át, a jég nem bírná el a terhet. Rettenetesen megijedtem. Most mit csináljak? Pécs is messze van, Szeged még mesz- szebb, sehol a közelben egy is­merős, akinél esetleg meghú­zódhatnánk. A Duna jegén mostanában nem igen lehet át­menni, s egyáltalán ki tudja, lehet-e még az idén. Hogyan jutunk tovább? Nem tud-m, meddig, valószínűleg órákig álltunk a Duna partján. Köz­ben újabb teherautók jöttek. A sofőrök és a katonál-c ismét leszálltak, megvizsgálták a je­get, és ők is ott maradtak to­vább a parton. Valóban nem lehetett átmenni. U ésőbb egy újabb kocsi jött. Ez már nem teher­autó volt, hanem egy kopott, fekete személykocsi. Egy so­vány, kistermetű fiatal had­nagy ült benne és természete­sen a sofőr. — Ezen a jégen nem lehet átmenni? — csodálkozott a hadnagy, amikor a katonák közölték vele, mi a helyzet. — Barátocskáim, tudatlanok és gyáváit vagytok, ne felejtsétek el, a kutyafáját, háború van. Hogy képzelitek ti azt kocká­zat nélkül? Micsoda katonák vagytok? — kérdezte, és már indult is a kocsijához, nyilván azért, hogy rámenjen a jégre. Nem is figyeltem arra, amit a hadnagy mondott, annyira meglepett, hogy ebbe a kis (Folytatás a 6. oldalon.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents