Somogyi Néplap, 1961. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-15 / 13. szám

Vasárnap, 1961. január 15.

s

SOMOGYI NÉPLAP

Borsi Darázs József:

i BERZSEIM-ÉVFORDIILÓ ELŐESTÉJÉN

VILLÁMLÁTOGATÁS NIKLÁN

r

V.

A

J

fokra sem juthattam el az Idegenforgalmi Hivatalba; most Keszthelyen próbálok szerencsét, későn van már, a Balatoni Múzeum zárva; hát majd a rákospalotai Csokonai-körbe látogatok el, hogy mi készül a tervezett Berzsenyi-ünnepségA z alacsonyan úszó felhők mintha beleakadtak volna a fák ágaiba. Kihasadt dunnaként öntik, hullatják sűrű pelyheiket. Mikor megérkezem a falu házai közé, már hóembernek tűnhetek. A dühös kutyák körülmorognak, de tisztes távolban maradnak. Mintha tojástáncot járnának, siet át egy-két legényforma a szürkületi utca kásás, lucskos levében. . A tovaugrálgatók egyike-másika még kalapot sem visel, nemhogy felsőkabátot. Mintha a tavasz már ott leskelődne a gombai hegyek mögött, pedig még nagyon is a tél elején vagyunk. A marcali dombvonulat »violás« tömegében eltűnő, lenyugvó nap a felhasadó fellegekre tavaszi színeket — rózsapirokat aggat.

Az ebek kiadták mérgüket. Az utca már néma, a csend szinte tapintható, csak valami igen halk dünnyögés féle érkezik el hozzám a latyakos utca felett. Muzsikálnak, talán a rádió zenél? »Dani uraság« hajdani telkeseinek, zselléreinek boldog leszármazottai vigadnak, hogy a »Magyarországi mezei szorgalom némely akadályai« immáron örökre elhárultak, mert amerre elsiettem — az észak-somogyi falvakban — már mindenütt az eredmények számbavételénél tartottak. Talán Nikla népe is túl van már a zárszámadás örömös izgalmain? Nincs ház világos ablak nélkül. Berzsenyi valamikori jobbágyainak szabad utódai nem igyekeznek a nappal együtt nyugovóra térni, mint cselekedte a másfél századdal ezelőtti földesúr — örök kárára a magyar költészet kincsgarmadájának. Hány szép Berzsenyi-verssel vagyunk szegényebbek, mert a régi uraság meg akarta takarítani néhány gyertya árát, és már a tyúkokkal aludni ment.

Motoros útitársam, kirándulásom ellenzője »kísérteteket« emleget, de én még megközelítem az alkonyi temetőt. A kitisztuló égre mutató százesztendős obeliszk legtetején mintha fény lobbant volna, szikrázó csillag gyűlt az égen. Gondolataim a költő különös világában kalandoznak. Ez az osztálya: a nemesség régi dicsőségét visszasóvárgó »bennszülött« — ahogyan Szerb Antal emlegeti szép értékelésében — milyen világosan látta, hogy »AZ ÉSZ MINDEN! S EBBŐL FOLY MINDEN JŐ. NINCS ENÉLKÜL VIRTUS, SEM SEMMI BOLDOGSÁG.«

gyi — zászlóalj, amelyet Nosz- lopy katonai lángelméje és a szabadságszerető somogyi nép bátorsága és kitartása teremtett meg.

Ebben az alkonyi lobogásban — égőpiros a kitisztult ég — az emlékek annyira élők, hogy semmi meglepőt sem találnék abban, ha azt látnám, hogy a közeli Berzsenyi-kúria ambi- tusáról kilépve a költő Nosz- lopy Antal komámuramtól és annak Gáspár fiától búcsúzko- dik. Olyan vidéken járok, ahol a múlt és a jelen annyira egy- befonódottan él, mint talán semmiféle táján a világnak: a szenyéri végvári vitézek Boty- tyán generális kuruc lovasainak, Noszlopy felkelő parasztjainak, a vértanú marcali Simon papnak — Latinka barátjának — nyomai szinte egybefolytak.

ÍVJ ég utánunk intenek a

‘" Berzsenyi, Wesselényi Miklós és Döbrentei ültette fák gerlenevetéstől hangos ágaikkal, amikor Marcali után rátértünk a Keszthelyre elvezető országúira, ahol a költő is annyiszor fcocsikázott. Balról csendes, hóborította, holdvilág beragyogta erdő, előttünk és jobb kéz felől a valóságnál ezerszerte szebb »álombéli« tájék.

Közel már a Balaton. Vízvégtelenje olvadt ezüstként csillog a holdfényben, s körül a hegvek árnyai, erdők sötétje, lámpafüzérek csillogása teszi valószínűtlenül széppé a még be nem fagyott tavat. Ezen az úton — amelynek csodálatosságát talán ha Egry József művészete tudná képpé örökíteni —, igen, ezen a batárbil- legető »hegyre fel — völgybe le« úton jártak valaha Wesselényi, Berzsenyi meg a megszámlálhatatlan vitéz s az ennél is seregnyibb jobbágyok, akik Berzsenyi tanítványától, Noszlopytól reméltek szabadulást ...

Most fehéren ragyog a havas végtelen, de Berzsenyi utazásainak idején, a helikoni ünnepségekkor még lobogott a nyár tüze:

»Jer, nézd a Balatont, mikor a nap reggeli lángja Tükrözetén reszket, s mikor a hold fénye alatt ég; Nézd a kék hegyeket, mint állnak sorba körülte, Melyeken nektár csorg és öröm dala harsog.

Itt meredek sziklák tetején sok régi erős vár Omladozó falain lebeg a múlt hajdani képe ...«

Kikanyarodva a balatonszentgyörgy—fenékpuszta— keszthelyi útra, mintha elénk lebegne Szigliget árnya, pedig esek sejteni, mint látni lehet a »régi erős várat«, amelynek »omladozó falain lebeg a múlt hajdani képe ...«

Keszthely lámpafüzérei közt

felsejlik a »Helikoni kert«, ahol — mint Kisfalucy Sándor feljegyzetté — madárberkenye- fát ültettek Berzsenyi Dániel, Pálóczi Horváth Ádám, Kisfaludy Sándor és Dukai Takách Judit — a magyar Sappho — is, akihez Berzsenyi a nők felszabadításáért lelkesedve írta:

»Hogy a szelíden érző szépnemet Letiltva minden főbb pályáiról, Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta A férfitörvény, vájjon jól van-e?«

A költő halálának százhu- szonötödik évfordulójának közeledtekor felteszem a kérdést:

Mekkora erővel él ezen a tájon emléke? Amikor 1948. május 8-án — Berzsenyi »harmadik temetése« napján — a költő csontjait egy szilfaumába elhelyezni sokadmagammal

Niklán jártam, még élt a nik- laiak szeretett Mariska nénije — Berzsenyi Mária, a poéta dédunokája. Most szívességfuvar jóvoltából jutva el Niklá- ra nem volt időm felkeresni a múzeummá előléptetett Berzsenyi-kúriát, a faluban sem beszéltem senkivel sem, és SióMihályi Margit:

re. A Magyar Posta levélben értesített, hogy 1961 év folyamán arcképes Berzsenyi-em- lékbélyeget jelentet meg. Könyvkiadásunk nemrégiben Vargha Balázs tollából Berzsenyi tanulmánykötettel emlékezett meg a magyar ódái nyelv megteremtőjéről. Vargha Balázs könyve a többi közt ezt mondja: »Lángelméjéről, lírájának klasszikus szépségéről pedig ma már nem kell vitatkozni.« Osztják ezt az érték- megállapítást azok is, akikkel együtt végighallgattam 1960 őszén az Egyetemi Színpad »Berzsenyi-estjét«, de nem csupán e színpadnak igényes látogatói, hanem második »szű- kebb hazája« — Somogy verskedvelő közönsége is a vasiakéhoz hasonló élő szeretettel szereti a költő alkotásait, s ha többet nem, egy verset sokan — talán mindenki — ismer:

»Hervad már ligetünk,

s díszei hullanak.

Tarlott bokrai közt sárga

levél zörög.

Nincs rózsás labirint,

s balzsamos illatok.

Közt nem lengedez a zefír.«

S velem együtt szerte e hazában sokunknak talán ez a legkedvesebb őszi vers, s mi a legszebb emléke egy költőnek, ha nem az, hogy halála után még százhuszonöt esztendővel is költeményeiben élőként köztünk jár!

Elkészüli a film Horthy egykori cselédeinek életéről

Kenderes termelőszövetkezeti községben, ahol az egykori Horthy família családi kastélya és birtoka volt, a Budapest Filmstúdió munkatársai felvételeket készítettek. A film első részét eredeti dokumentumok alapján állították össze a főúri család fényűző életéről, s a csendőrszuronyokról, amelyekkel uralmukat fenntartották. A film második részét az ősszel készítették a megváltozott Kenderesről. (MTI)

Igen, az ész. Ennek szavára hallgatott a baráti — később rokoni — Berzsenyi-házat gyakorta felkereső ifjú Noszlopy

A görcsös tuskó

Gáspár is, mikor mellén ösz- szekulcsolt kezekkel a gombai hegyről elnézte az ősúton — a minden korok katonáinak út- jául szolgáló marcali—balatoni országúton — a »büszke bán« hadainak vonulását, hogy vérbefojtsák 1848 őszén a friss magyar szabadságot. A fiatal albíró már akkor kiokoskodta, hogy hogyan leckéztesse meg az elbizakodott és fennhéjázó császári generálist, akinek oldalvédj ét itt verette szét aztán a gombai hegyek alatt, s végül is a gőgös menetelés — ha nem a kis gombai csata-apróság következtében is, de attól is — a szégyenteljes pákozdi futásba, a hírhedt »í iankebe- wegung«-ha torkollott. Az okos tanítvány — mert Noszlopy hazaszeretetei Berzsenyitől tanult — szívében és lelkében akkor, 1848 őszén, de később, 1849 nyarán is, amikor egész Somogy felszabadult, mindenkor — még a szomorú világosi napokban is — egyedül a józan észnek rendelte alá cselekedeteit, és így maradt szabadságharcunk egyetlen veretlen csapatának a 127. sz. — somoA gyerekek az első hónak

örvendeztek. A lányok a tenyerüket tartották a kavargó csillagok alá. A fiúk üvöltözve dobálták magasra sapkájukat a szélben.

A kapun fergeteg módjára száguldó két zord, egyenruhás motoros kanyarodott be, és azonnal szíves tudomásomra hozták, hogy az osztályom- béli Harkály és Pézsma két értékes, nagyméretű rézlemezt, fogókat, gyalukat, csavarokat, pévécé huzalt meg két lepedőt tulajdonítottak el a vasúti javítóműhelyből.

Az irodába berendelt két fiú először élénken tiltakozott, majd megsértődve hallgatott, csak a szemüket meresztgették a falra, mintha megkukultak volna. Nem mentünk velük semmire. Végül is a vasútiakkal megegyeztünk abban, hogy másnap ismét bejönnek, hátha akkorra megtudunk valamit.

Másnap aztán még ráadásul általános és — ahogy lenni szokott — váratlan látogatást kaptunk jóformán minden szakra. A kibontakozó izgalomba bemotorozott a két vasúti is. Morcosán és súlyos léptekkel megálltak a kavargó irodában. A szülök is megjelentek. A mamák azonnal sírtak, a továbbtanulást és a szégyent emlegették. Majd hogy a gyerekek rendületlenül tagadtak, hiszen a bizonyíték csak annyi volt, hogy látták őket a műhely körül bámészkodni, a négy fel- bolydult ember hazarohant.

A másik tízpercben diadalmasan jelentek meg. Otthon semmi, mindent átkutattak közösen a pincétől a padlásig. Hátha mégse ők tették, csillant meg a remény a két asz- szony szemében. Nem is tehették, sohasem csináltak ők ilyet, csak ismerik a gyerekeiket. Közben kislányosan és szívet megindítóan pityereg- tek, amitől a két szégyenkező apa is életmagra kapott, és megingott a két vasúti elszántsága is.

Én a két fiút néztem, azon gondolkodtam el, milyen találó a nevük. Harkály. Hát valóban az. Az örökké kereső, fü- tető, fekete gombszemek, még a fej mozgása is, a sürgölődése is, hiszen egy gombostűt is meglelne az udvar homokjában, nem pedig két nagyméretű rézlemezt. Pézsma. Kékesfekete hajú, feje körül mindig különböző kölnik illatfelhőjével. ■ Ez pedig ábrándos széplélek, mi a csudának kellett ennek a rézlemez, hiszen még illata sincs. \

Míg a szülők ellátták a védelmet. mindenkihez beszéltek, a tantestülethez, a vasútiakhoz, a felügyelet tagjaihoz,

csak hozzánk nem, senki sem vette észre, hogy mi hárman mar kívül estünk a körön, és nagyobb a csata köztünk, mint körülöttünk. Közvetlen előttem álltak, hogy hallottuk egymás iélegzetét, miközben kitartóan próbáltam megfogni a szemüket az enyémmel, de a négy kifényesedett tükör kétségbees-. ve menekült, és hogy egy szót sem szóltam, savarukban és kínjukban még a fülük is égett. Még köröttük az ő igazságukat próbálták összekovácsolni, én már tudtam, hogy ők voltak. Csak akkor mertek rám nézni egy ijedt pillanatra, mikor a szülők felhördülése közben annyit mondtam, jól van, a többi már hármunkra tartozik. De közben a Felügyelet éppen az én szertáromra volt kíváncsi, hogy megszűnt-e a zsúfoltsága, és reméltem, hogy meg lesz elégedve, mert a zsúfoltság az utolsó észrevétele óta még nagyobb lett, de nem szóltam, mert az ilyesmit a Felügyelet maga szereti észrevenni. így történt aztán, hogy a várakozó Felügyeletnek, Harkályékra gondolva, átadtam a szertárkulcs helyett a fáskamrám kulcsát, amivel tartós szórakozást szereztem szegénynek.

Lezajlott a délelőtt. Minden órán bent voltak. Délután pedig megszállták a napközit és

Bagó Bertalan: Szőlőszedő kislány.

Pákolitz István:

JÓSÁG

Aláássál emberarcú, tiszta jóság,

ki lelhető vagy mindenütt a földön:

esztergapadnál és a bányamélyben,

mezőn, az iskolában, hivatalban,

kórházban és moziban, vendéglőben,

s Pécs—Pest között a tikkadt buszban is:

hol úgy rajtoltunk az ülőhelyekre,

hogy versenyre is épp elég lett volna:

s egyszerre pattanunk fel: három férfi,

mert asszony szállt fel, karján csöpp gyerekkel,

s mi új, nemesebb, szebb versenyre keltünk:

ki adja át helyét a kismamának:

mert mi tudjuk, mennyit ér a gyermek,

hogy mennyit ér, ki babát hordoz karján,

s hogy mit jelent az ember-tiszta jóság!

Berták László;

ERDŐ

Csípőre tett kezekkel nézik a fák a csendet, borzolgatja a tollát vízbélű keréknyomban.

Barnaszín pikkelyekbe, rézhasú régipénzek nyugalmába húzódott a gombás erdőalja.

Szabályosra formázott suttyó kis farakások könnyezik a szemedbe, hogy nemrég ember járt' itt.

~ső, ki a fényes .mámáit hozta re csomózni karcsú, ujrándos tölgyfaágat.

Végiére meg is izzadt,

; hazafelé az úton ogyót szedett egy zsebbel Ozszemü kislányának.

Ö nem látta a csendet, az, első fejszeszóra erdészéire csapódott, és eltűnt a mezőben.

Most tollászkodik békén, de te tudod, hogy holnap jókedvű vontatóval jönnek ide fáért.

az akkor tanító alsós kartársakat. A fáskamrám kulcsát is visszakaptam minden hozzá- fűzés nélkül, csak egy pillantást mellékeltek hozzá.

A napközisek kint zsibongtak. Megcsendesedett a szél, és sárba veszett a hó. Pár perc volt még bemenetelig. Egy darabig a lépcsőről szemléltem őket, kiszűrve közülük Harkályt és Pézsmát. Zsebre dugott kézzel, gondterhelten álldogáltak, éreztem, hogy titokben engem figyelnek, mégis úgy tettünk mind a hármán, mintha nem is láttuk volna egymást.

Aztán lassú léptekkel, önkéntelenül, mivel a zsebemben megint a fáskamra kulcsa akadt a kezembe, a fáskamra felé mentem. Kinyitottam az ajtaját, és csendesen szemlélődtem az ott lévő rossz seprűn, a pókhálókon, a fűrészporon, a favágóbakon és az árva rozsdás fűrészen. Van nekem egy nagy görcsös fatuskóm. Azt hiszem, ilyen minden kamrában adódik. Hever ott évszámra, és vagy túl vastag a fűrészesnek, vagy a fűrész törik benne, de sohasem sikerül felvágatni.

Miután meggyőződtem, hogy Harkályék jól rám látnak, először szelíden megrugdostam cipőmmel a tuskót, aztán gondterhelten körbejártam, majd megragadtam az egyik végét, és emelni akartam rajta. A csuda se sejtette, hogy ilyen nehéz. Most aztán se fel, se le, mert oda a lábam. De Harkály már mellettem állt, és máris fogta. Dühösen

intett a fejével Pézsmának, hogy mozogjon, nem látja, hogy milyen nagy munkában vagyok. Tehát már Pézsma is itt szuszogott, emeltük hárman a fát, és a szemek azt kérdezték, no eddig megvan, de most aztán? Intettem a fejemmel, hogy tegyük a favágóbakra. Sikerült, szuszogva és megelégedéssel néztünk egymásra. Aztán szépen megbeszéltük, hogy milyen kár ezért a iáért. Apránként igazán fel lehetne vágni, gyönyörű darab, görcsös egy kicsit, de annak van ám jó tüze. Mindebben helyeseltek, teljes volt az egyetértés közöttünk.

Vettem az ócska, életlen, rozsdás fűrészt, ők fogták a tuskót, hogy le ne billenjen. Hozzákczdíem, kedve.-;, "i oktattak, hogyan fogjam. iú- rész ugrált, akadozott. ül azt tanácsolták, tails;.in - k én egy kicsit, most ők-prooal- ják, de abba is hagytak. Körbejárták a fát. Nem, ez a pont nem jó, itt görcs van, lejjebb kell kezdeni, de talán baltával. Letettük a fát újra. Fogtam a baltát, először kioktattak, hogy így fogjam, ne úgy. Na, talán így jó lesz. Nem egészen, mellé csaptam, úgyhogy a balta szikrázva fröcskölte a cementet. Eszükbe se volt nevetni. Mégis fűrészelni kell. Újra feltettük, kijelöltük a sebezhető pontoa.at. Fogtam a fűrészt, nem ment. Harkály- lyal fűrészeltem, nem ment. Pézsmával fűrészeltem, akkor sem. Pokoli munka volt. a fűrész mindent csinált, csak nem (Folytatás a 6. oldalon.)

\