Somogyi Néplap, 1961. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-01 / 1. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Yasárnap, 1961. január L Megörökíteni a ma emberét Műteremlátogatáson Szikra János festőművésznél Küszöbön az ünnep, a hétvégeken pihenést, kikapcsolódást kínáló semmittevés ideje, amelyre bízvást formál jogot minden dolgozó ember. Formál is mindenki, csaík a fiatal művész nem, akit marcali otthonában kerestünk fel. Szikra János a munkaszüneti napok alkotó munkáját vallja pihenésnek, azt az időt, amikor a rajz-szakfelügyelői minőségben tett megye járástól, úti fáradalmaktól, táj- és emberélményektől ihletett fantáziával az alkotásnak adhatja át magát. Szükség parancsolta-e így vagy más? Az az igazság, hogy a festő száméra az a pihenés, az az ünnep, amikor festhet. Mi éppen egy ilyen kis ünnepen toppantunk be a műterembe. Lakóhelyén, Marcaliban szeretik, megbecsülik a fiatal festőművészt, mi több, érdeklődnek munkája iránit azok, akikkel a kisvárosi élet családias meghittsége sodorta össze. Sok tekintetben ösztönző ez a mondhatni magától létrejött kapcsolat. Ma reggel például a szemközti bolt vezetője egy fácánkakassal állított be a művészhez, aki nemrég említette, hogy szüksége lenne egy fácánra. A modell-fajtájának remek szép példánya — váratlanul érkezett meg. Ketten fogadták kirobbanó örömmel. A festő, aifcit a . vadmadár színekben pompázó tollruhája érdekelt egy csendélet erejéig, s a művész örökké mosolygó felesége, aki azt latolgatta a jövevény láttán, vajon elég aranysárga levese lesz-e az ünnepi asztalra később kerülő fácánnak. Az erdők, mezők szabad világának kóborlovagja előbb a modell tisztjét tölti be. Mozdulatlan szerencsétlenségében is szerencsésebb, mint hasonlóképpen járt társai, mert pár jahívogató kiáltásokat nem hallat ugyan, mégis megéled a festő ecsetje nyomán. Körül, a műterem falai mentén képek. Nemrég jött meg a Fényes Adolf-teremben rendezett Szikra-kiállítás anyaga, amely oly kellemes meglepetéssel ajándékozta meg a képzőművészet híveinek táborát. Az él zelemkeltő, szordínós színvilág fiatal poétája Somogy felé irányította az országos érdeklődést, A nemrég zárult kiállítás, Szikra János budapesti bemutatkozása a festő legjobb képességeiről adott számot. Érthető, hogy boldog a fiatal mester, akit a szép siker továbblépésre ösztönöz. Miután elújságolja, hogy három kijelölt képe közül egyik a Nemzeti Galériába kerül rövidesen (Gdyniai kikötő. Vitorlás, Halászhajók), munka közben terveiről beszél. Művészi hitvallása az elkövetkező .évekre . szólóan ez: — a táj — örök festői témát hordozó — megörökítése mellett kitágítani a kört, megörökítve a ma emberét, a mai ember életét is! Az új esztendőre kívánha- tuniK-e jobbat Szikra Jánosnak, mint azt, hogy siker koronázza célkitűzését? A műterem csendjét időnként a fiatal mester kisfia töri meg. Amikor az apa fest, Jánoskát sem érdeklik a játékok, addig kér, követel, míg keze ügyébe festék, ecset és papír nem kerül. Ha mindez mór megvan, akkor elvonul — festeni. Ünnepel a csöpp emberke ís a derűs nyugalmú otthon egy zugában, míg a díszes öltözetű fácánkakas hasonmása a vászonra kerül a műteremben. A művész — nem , azért, mert rossz házigazda, hanem azért, mert az alkotás vágya sürgeti — ismét munkája felé fordul, majd később, amikor hátralépve szemügyre veszi a vásznat, megértjük, hogy nem mi vagyunk az első »-közönsége« ennek a csendéletnek, hanem a mester szigorú igényessége, szerénysége, mely sok értékkel ajándékoz meg mindannyiunkat . ; : Több mint fél esztendeje róttam már esőben, napsütésben a majortól a falig futó utat, oda-vissza mintegy hat kilométer volt a távolság. A plébániára voltam hivatalos minden délebédre azért a csekélyke viszontszolgálatért, hogy Annus nénit, a házvezetőnőt megtanítom írni, olvasni. Kilenc éves voltam akkor, rült az idegen finomságot a dezett, hogy: — No, hogyan aztán, amikor a hat osztály zsebembe vagy sovány isko- halad az a boteszű a tanulás- népe visongva törtetett ki az lás tarisznyámba csúsztatni! ban? Le tudja-e már írni a udvarra, mi a hetesek tiltakc- De mindig féltem, mint aki nevét? zása ellenére karéjba gyűltolvajkodik. Akkor is maga- Annus néni egykorú volt tünk, és megkezdtük az osz- mon éreztem Annus néni hi- anyámmal, és alig tűnt fel, tozkodást. Jani elkapta a degkék szemét, amikor háttal hogy soha nem beszélt róla legkövérebben töltött hurkavolt felém. szeretettel. Néha még csúnyá- darabot, és aló, kifelé, de nem Hát ez a félelem volt az kát is mondott rá, amit ér- volt ideje megugrani a zsák- meg a minden jóval való töl- tettünk is, nem is. Hiába kaptekezés gyermeki vágya, ön- ta szája elé agyondolgozott és büszkeséss'fT'a zése’ hogy gyakran csak szó- kezét apa 1*1 feddő pillantásáes büszkesége a pusztai isko- vaJ étettem meg az engem tü_ ra Ki-kirobbant belőle az relmetlenül hazavárókat. Azt évek során feltornyosult ha- ránk szemét haragosan fülön hiszem, ha nem tartott volna rag, amit a küzdő, nyomorú- olyan hosszan a gyalogút az Ságtól kergetett ember érez a ebédért, s ha nem láttam vol- könnyebben élővel szemben, na, hogy rendre elidegened- Ilyenkor nemigen lehetett leM azsolás túrós csusza 'J Iának gyöngybetűs írásommal A plébános bácsi — akit mi igen szép embernek tartottunk s mellette jónak is annak ellenére, hogy féltünk tőle — egy majori látogatás alkalmával szerzett rólam tudomást, hogy én vagyok az ő gyerekkori pajtásának, Varga Jánosnak a negyedik gyereke, s van még kívülem öt aprószent. Kilenc gyerek, bárhogy számoljuk, sok a jóból egy cselédember keresetére — ezt nek tőlem, kisasszonynak csú- csendesíteni, a sokgyermekes gondolhatta a plébános úr is, folnak a többiek, talán én let- asszony tiszta fölénye saraimkor felkereste apámat, alii tem volna a legboldogabb a kantyúzta. az istállóból jövet kalaplevé- kerek világon! Így hamar elve megállt az ajtóban, amikor felejtettem a jó ízeket, legya- meglátta a papot. A plébános logoitam a legjobb ebédeket úr szíves ajánlatára még csak is, és estére kelve jó étvágyam el sem mosolyintotta magát, vetekedett Jancsiéval. Nem hol engem vett szemügyre, látszott meg rajtam Annus néhol a többieket, majd pillan- ni főztje, pedig azt állítólag tása a szoba-konyha berakott még a bérmakörúton itt járt tűzhelyére esett, ahol ismerős püspök is feldicsérte, áhítatmánnyal. Az ajtón a tanító lépeit be, maga előtt, terelve udvariasan a plébános urat. — Hát ti? — meresztette sustorgással főtt a vacsora krumpli. Beleegyezett a dologba, és én másnap már, mikor a többiek hazacuppogtak a sárban az iskolából, a falu felé vettem az utat valami Már úgy látszott, hogy örökké tart az én kosztosságom a plébánia konyháján, amikor lecsapott a mennykő a derült égből, az utána bekövetkezett dörgés pedig megfosztott az ebédelés kiváltságától. _ __________ ___ Jó két héttel karácsony előtt t ál áldva meg a vendégaszta- szülém aggodalmaskodva palon illatozó ételek készítőjének a kezét Időnként, ha abbahagytuk már a tanulást, Annus néni, aki szintúgy majori lány volt, megmagyarázhatatlan izga- mint anyám, innen került a lommal és félelemmel. Mert plébániára sok ilyen-olyan, hátha nem leszek olyan jó ta- jobbára csak suttogva tovább nító, mint amilyen szépen tu- adott mendemondától kísérve dóm gömbölyíteni, hegyezni a _ fáradhatatlanul leckézte- betűket? tett engem, hogy így meg Négy, titkolt irigységtől át- úgy... Apám miért nem jár nedvesedett szempár kísért a soha a templomba, aztán fordulóig, mint ezután is any- anyám és szülém mért csak nyiszor és az útra bocsátó kiál- nagyünnepeken találják meg a tás: _ templomajtó kilincsét? Ebből — Aztán hozzál ám valamit, js kitetszik a plébános úr nagy Rozika! szív jósága, életszentsége, is— Ne egyél meg mindent, tentelenek porontyát étetni! — mert olyan kövér leszel, mint mondogatta, míg bele nem £á- a gömböc! radt — Ha nem hozol semmit, Elnémulva hallgattam az haza ne gyere — így Jani ostorozó szavakat, s úgy sza- öcsém, akin nagy étvágya badultam ki az ajtón, ha vémiatt díszesedett a tanyabélű jelző Hisien hoztam, azaz vittem én mindig valamit, ha sikeLászló Ibolya: Nem vagy magad, magányod tornyát ideje porig rontani, s felejteni, hogy volt, aki tán elhagyott; szerető, barát, ki mára másutt mással üríti a meghittség tüzpoharát! Hiába bújsz, hogy bánatokkal indázott tájon Ne légy hát keserű rejtsd magad! Kenyeret szelsz - a pék üzen. S ha délre kondul a harang, tányérod hókorongján ott vakít az egész világ, pöttöm gyerekként, hogy nevess, karod ölelni, hogy kitárd! Citerázik a téli szél égbe feszülő húrokon, azt zürböli melengetőn, hogy van, van sok rokon, hogy ember nincsen egyedül, a lomha bútorok elevenülnek, szólni tudnak, mert alkotójuk Is rokon! A pohár víz, kis semmiségek villogják, hordják az egészet, s hiába futsz a bánatokkal, jobb lovon nyargal a derű, magához pányváz, el nem enged! Ugyan, ne légy hát keserű! get értek, mintha a tatár kergetne. Uzsgyi hazáig, ahol egy hangot sem ejtettem soha Annus néni szigorú dorgatóriumából. Itt ébredtem és feküdtem, itt éltem, nekem ez az alacsony gerendázatű, földes lyuk kedvesebb volt, mint a plébánia rezektől csillogó konyhája. Itt tán még jobb étvággyal faltam, mint ott a viaszos vászonnal borított asznaszolta, hogy egy szem kincsünk, dédelgetett gazdagságunk, a hízó nem akar enni, ha égi mannát adna neki, azt sem enné az istenért sem. — Nahát, ha nem — vetett véget nagy örömünkre apám a prézsmitálásnak —, akkor hurka, kolbász lesz a karácsonyi ajándékunk! Már másnap a hajnal tintakék ege alatt felsírt az ölőkés láttán a hízó. Veszettül sírt, de aztán csak megbékélt sorsával, csendes hörrentéssel adta ki lelkét a bugyogó vérrel együtt. Anyánk seprűnyéllcl mutatta az utat az iskola felé, nem akaródzott otthon hagyni a sok jóval kecsegtető ünnepi látványosságokat Ki hitte volna, hogy a hízó korai halálából támad a veszedelem! Estére kelve úgy megtöltekeztünk a jóféle toros ételekkel, hogy egy nehéz szu- szogás volt a szoba, alig sikerült szemünkre csalogatni az álmot. Péntekre virradtunk. Jancsi addig sertepertélt, sündörgött anyám körül, hogy az végre nevetve engedett a könyörgésnek. Újságpapírba göngyöl- getve hurka meg töpörtyű ke, , rült a tarisznyába a megszólal mellett, ahol nem lehetett kQtt kenyér me]lé kézzel nyúlni semmihez, csak késsel, villával Nem sok szó esett a plébáHa került, azért került, hogy elfogyasszuk, mint az idő a holdvilágot, csakhogy niáról otthon, ez csak a test- annál sebesebben, véreim számára volt téma. izgés-mozgás volt Igaz, ar yám néha rám kér- egész a nagy szünetig. Nyugtalan a délelőtt Akkor Karácsony előtt egy-két nappal az utcán elkap az egyik barátom: — Légy szíves, adj kölcsön húsz forintot. Otthon maradi az erszényem. — Rendben van, de még ebben az évben visszaadd, mert nem akarom egy fillér nélkül köszönteni az új esztendőt — mondom tréfásan, miközben átnyújtom a húszast. •— Ez az egész vagyonod? Akkor nem kell. — Ne bolondozz! Már a tréfát sem érted meg? Gyere, kiengesztelésül fizetek egy fröcs- csöt. A szekszárdi kadarka pirosán gyöngyözik előttünk. Koccintunk. — Nem jó pénz nélkül átlépni az új évbe — kezdi komolyra vált képpel. — Te voltál már így? — Megvallom: nem. De nem is szeretném megérni. Talán neked is vannak ilyenfajta emlékeid? Gúnyosan hangzottak szavaim, hisz tudtam róla, hogy van mit aprítaniuk a tejbe, és mióta ismerem, idestova tizenkét éve, sohasem hiányzott előle a pezsgő szilveszter éjszakáján vagy valami különlegesen finom bor. Néhány éve egy asztalnál köszöntjük az új évet is. — Emlék? Tényleg csak_ az már. Gyereklwromból. Ráérsz még néhány percig? Elmondom. Megemelte poharát, s tartalmát kiitta, és most ő intett a ’tincérnek. Közben hozzátette: Újévi rigmus — Jól megjátszom az urat kölcsönpénzből, ugye? — Aztán elkezdte: — Hiába töröm a fejem, azt már nem tudom megmondani, hogy harminchatban vagy harminchétben történt, nyolcéves voltam-e vagy kilenc. Szilveszter előtti nap azt mondja az apám vacsora után: — Hát, Rozika, megint csak pénz nélkül köszöntjük az új évet. Tudod, mit jelent ez? Persze... Hogyne tudnád... Hiszen az utóbbi években ritkán volt máskép ... Kukoricát morzsoltunk, mert a kismalac még nem volt érett karácsonyra, így tovább kellett tartani. Anyám sóhajtott a szóra. — Majd csak megsegít bennünket az isten, nem hagyja elpusztulni gyermekeit. — És lilaeres kezével tovább pergette a sárga szemeket a szakajtóba. Több szó nem is esett az újévről. Engem azonban a hallottak nem hagytak nyugodni. Tudtam, az a hit járja, és erre célzott apám is: akinek újév napján nincs pénze a háznál, egész évben nélkülözni fogja. Apám takácsmester volt, semmi kilátása arra, hogy az év utolsó napján megvesznek tőle egy vég vásznat. Különben is rosszul ment már a mesterség, hiszen egyszerűbb és olcsóbb is volt megvásárolni a bolti holmit, mint kezdetleges eszközökkel szövetni, akármilyen erős volt is a vászon, amit apám készített. Mit tudnék segíteni a szüléimén? Még az ágyban is ezen gondolkodtam, és nehezen is aludtam el. Reggel azonban izgatottan ugrottam ki az ágyból. Lázasan keresgélni kezdtem azt a papírt, amire tavaly leírtam az újévi rigmust. Apám tanított meg rá, hogy a rokonokat köszöntsem meg vele. Hosszú volt, nem is tudom, hány versszakból állt, talán tizenkettőből is. Kapkodva kerestem. Hiába hánytam azonban szét az irkáimat, könyveimet, nem találtam sehol. Erre elszaladtam, ki a kertek alá, a füzesbe, és ott kezdtem el hangosan mondani. Az első három versszakra még pontosan emlékeztem, de aztán itt is, ott is kihullott emlékezetemből egy- egy szó vagy sor, amit aztán magam próbáltam pótolni. A vége azonban sehogy sem ment. Ej, gondoltam, nem kínlódom tovább, megkérdezem apámtól. És már szaladtam is be a szövőszékhez. — Hová akarsz menni köszöntem, fiam? — kérdi apám, amikor előállottam a kérésemmel. — Csak a keresztapámhoz, a sógorékhoz és a tanító bácsiókhoz. Meg a plébános úrhoz, mert azzal meg az iskolában bíztak meg. Néhány perc alatt újra együtt volt az egész rigmus, helyén volt minden szó, rím. Alig vártam a másnap reggelt. Még alig szürkült, amikor tyintsunk, mert kiszáradt szám. Egészségedre! Szóval jártam a házakat.1 Gyűlt az aprópénz a zsebem-1 ben, én pedig egyre sietősebb-1 re fogtam a mondókámat meg a lépteimet. Kellett, hiszen nem én voltam a faluban az egyedüli, aki köszöntéssel nyito- gatta a kilincseket, és nem' mindegy, ki ért előbb. Nem tudom, hány háznál fordultaml meg. Ahhoz sem volt tűr el-. izgatottan magamra kapkod- mem, hogy közben összeadjam tam ruháimat — anyám még rám is szólt, hogy alusznak még ilyenkor az emberek, ne siessek annyira —, és a csendes, hópuha reggelen elindultam a falu vége felé. Tudod, valóban korán volt még, és nem akartam magamra haragítani a későnkelőket. A szélső háznál aztán rázendítettem: Szép reggel virradt ránk Ez új esztendőben... Fújtam a sorokat, siettem, hisz sok. helyre el akartam még menni. Ahol láttam, hogy aprópénzt keresgélnek, elmondtam végig, de ahol kaláccsal akartak kínálni vagy pogácsával — azt édesanyám is sütött —, ott kihagytam három-négy versszakot, és loholtam tovább. Emlékszem, az öreg Kapusi- Tóth egy pohár pálinkát nyújtott a verselésemért — úgyis tudta, hogy nem iszom meg —, itt csak három strófát hadartam el. Kérlek, ne nevess, én akkor még ilyen kapitalista gondolkodású emberke voltam, és azon a reggelen csak az üzleti érzék vezérelt. Közben kora keresetemet, és magam cső-, dálkoztam legjobban, amikor, a kocsmában beváltottam a, pénzt, hét darab pengőt kaptam érte, meg néhány fillér, aprót is. Kipirulva szaladtam haza, közben el nem eresztettem vol-, na a pengőket, és otthon nagy, büszkén a konyhaasztalra tettem. Apám éppen reggelizett. Csodálkozva rám meredt, és, gyanakvóan kérdezte: — Honnan vetted ezt a ren-, geteg pénzt? — Köszöntöttem — vágtam ki csillogó szemmel. Apám nem szólt, csak kusza, vörhenyes bajusza remegett meg alig észrevehetően. Anyám pedig odajött, meg-Á, "... " ' ölelt, összecsókolt, és ennyitfAkltamt^a a Plébánost me§ mondott szipogva: i — No, ebben az évben biz-Á tosan nagyobb szerencsénk f lesz. Ebben ugyan tévedett, mert csípve Jancsit, aki mohó fa- lással pusztította a hurkát. — Az udvaron a helyetek, kifelé innen! A plébános úr félre t olta a replikázó mestert, s öcsémet visszalódította a padsor elé. — Ide gyertek! Nagy égiháború következett ezután, becsengettek közben, és mi ott álltunk az osztály előtt, mint a megnémult orgonasípok. Lehajtott fejjel hallgattuk az elkárhozásunkat kilátásba helyező leckéztetést. — Pénteken húst enni? Majd adok én nektek, ebköly- kek! Vesszőért nyúlt a tisztelendő úr, mindig kéznél voN a nádpálca. Aztán sorban fel a padra! Megmerevedve állt az osztály, mi pedig szüpögve hasaltunk neki a büntetésnek. Az ötödik ütésnél már teli torokkal bőgtünk, ahogy következtünk a verésben. Jani ordított a legderekasabban, a vászonnadrágon úgy pufogott a pálca, mint a puskalövések a téli vadászaton. — Most pedig alómars! Helyetekre! Holnapra három- százszor leírni, hogy a böjt az önmegtartóztatás napja. Aki megszegi, isten ellen vét! Fájdalmasabb ülés talán soha nem esett még senkinek a kopott pádon. Jani azzal vigasztalta magát, hogy megmondja apámnak. Bár ne szólt volna, mert a nagy mérges sietséggel elköszönő pap meghallotta Jani sziszegését. öt sújtásra ismét a padra került. Tanítás után nem tudtam, mitévő legyek. Hosszan tanakodtunk, aztán Janival az élen elindultak haza a gyerekek, én meg kelletlen lépkedtem a falu felé, rettentően tartva Annus nénitől, akinek hátha elújságolta a plébános úr a »bűnözésünket«. De Annus néni nem szólt egy árva szót sem. Míg én befaltam a csipetkés bablevest és á túrós csuszát, buzgón tett-vett. Mit volt mit tenni? Ettem nagy szorgalommal, mert ilyen túrós csuszát még nem láttam soha. Apró barna valamikkel volt leöntve meg tejföllel jó vastagon. Nekem leginkább azok a kis barnák ízlettek. Meg is kérdeztem, hogy mik azok. Annus néni készségesen felelte: — Mazsola, lelkem. — Mazsola? Olyan, mintha szalonna lenne! — Buta vagy te ahhoz — vette elejét a beszélgetésnek —, mazsola és kész. Fő, hogy ízlett. Ingerülten bocsátott útnak. Dehogy sejtette, hogy. pár szemet zsákmányoltam a mazsola nevezetű finomságból. Anyám otthon olyan méreggel fogott vallatóra, mikor hazaérkeztem, mintha ón sugalltam volna a plébánosnak a délelőtti büntetést. Jancsi hason fekve bámult rám, meztelen alsótestén borogatás, ö kétszer kapott abból, amiből mi csak egyszer. Mondom, hogy mi volt. Mutatom a mazsolát, mire anyám se szó, se beszéd, fel a kendőt a vállára. Csak futtában kiáltott az udvarban foglalatoskodó szülének valami olyat, hogy mindjárt jön, csal; elébb a... a böjt szentségéről. Nagyon jól e2 a ki tanítás, meri ,r otthon ettem ciZ Q LsíZL-i sm . , v sokkal anyám plébániái1 íett “ lZf mtr'eTT™látogatása^ után, ha valaki jót de azt hiszem, azon a regge-f , nevetni Aek a r— .-olás len nem volt. boldogabb csa- nevetni, c.ak a r olas . , . . , * , túrós csuszái em • o!... lad a faluban, mint a mi nk. ^ Somogyi Károly) László Ibolya
