Somogyi Néplap, 1961. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-08 / 7. szám
Vasárnap, 1961. január 8. s SOMOGYI NÉPLAP A z öreg tanító ott állott az ablak mellett, és nézett kifelé az utcára. — Már itt van — szólt a feleségéhez. A fiatal tanító akkorra csakugyan a kapuhoz ért. De mielőtt belépett volna, meg törölte izzadt homlokát, lerúgta cipőjéről a port, és még egyszer körülnézett. — A fene egye meg! — dühöngött. — Végül csak ide kerültem. Ebbe a koszos faluba. Rosszabb hely nincs a megyében. Mindenfelé bepucolatlan, nádtetejes házakat látott, csupa vertfalat. Még a vályog Is ritka volt itt, a kerítést meg mintha nem ismerték volna. — A fene egye meg. Lenyomta a kilincset, és belépett az udvarba. Az öreg tanító már ott várta. — Szervusz — nyújtotta kezét a fiatalnak. — Kerülj beljebb. A fiatal tanító nagyot nézett. Nem ilyennek képzelte az öreget. A tanácsnál azt mondták neki, hogy az öreg negyven éve tanít már itt, és soha egy napot se hiányzott. Negyven év! Úristen! Alaposan kikészülhefett — gondolta. — Biztosan valami köpcös, pipás, köpködős ember. Most egy magas, sovány, ősz hajú férfi állt előtte. — Nem látszik meg rajta a negyven év — ez jutott először az eszébe, ahogy bementek a házba. — Nézze — mondta az öreg tanító a feleségének — nézze, itt az utódom. A néni piros arcú volt és magas, mint a férje. Nem is látszott nagyon öregnek. A konyhából jött, a kötényébe törölte a kezét. — Isten hozta nálunk. Már nagyon vártuk. Azután mindjárt vissza is ment a konyhába. A két férfi leült. — Hát ide kerültél — mondta az öreg. — Ide. — Nem lesz rosszitt? Ez bizony nem város. Puszta. \ fiatal erre egy kicsit elvörösödött. Sohasem gondolta, hogy pusztán kell majd tanítania. Amikor megkapta az oklevelét, azt hitte, a városi iskolák is kapva kapnak rajta, s most itt van, ide került a pusztára. Tanyai tanító lett. A fiatal nagyon szé- gyellte magát. Ökrös László: TALÁLKOZÁS — Dehogy lesz rossz — hazudta. — Biztosan jól fogom magam érezni. Örülök. ö maga is hihetetlennek érezte, mit mond! Ezért gyorsan azt mondta még: — Persze, nem gondoltam, hogy éppen ide neveznek ki Megérti — tétovázott egy kicsit, helyes-e a megszólítás, de aztán csak kimondta —, kedves bátyám, hogy mi, fiatalok minél jobb, minél nagyobb helyre szeretnénk kerülni. Én kitűnően végeztem, sohasem volt jelesnél rosszabb bizonyítványom, az önképzőkör elnöke voltam a képzőben, ha akarnám, azt mondhatnám, az osztály legjobbja, érthető hát, ha más helyet vártam. De most már így is jó. Természetesen remélem, hogy jövőre majd áthelyeznek. — Jövőre... igen — mondta bizonytalanul az öreg. — Lehet. — Én biztos vagyok benne. — Nekem a képesítő után hat évig nem volt állásom. — Hat évig? Borzasztó. Ezt őszintén mondta. Az apja egyszer négy hónapig nem dolgozott, felmondtak neki a gyárban, ő már nem emlékszik, miért. Az első időkben nem volt semmi baj. Az apja jókedvének nem ártott a dolog. Később azonban, ahogy teltek a hónapok, komolyra fordult a helyzet. Apa szinte belebetegedett a tétlenségbe, a reménytelenségbe. Ök ketten a mamával aggódva figyelték. Néha már azt hitték, megőrül. Ez a tanító meg hat évig!... — No, azért kibírtam — mondta az öreg. A néni jött be. Az ebédet .hozta. — Hal? — csodálkozott a fiatalember. — Hol lehet itt halat szerezni? — Az ügyes asszonynak még szeretője is van — mosolygott szelíden a néni. Aztán komolyan mondta: — Péntek van. — Igen — mondta a fiatal, de nem a böjt jutott az eszébe. — A fene egye meg — gondolta. Éppen szerencsétlen napon kellett először ide jönnöm. Efc SZIRMAY ENDRE: BÉKE-KÖSZÖNTÖ Testvér, talán agyadban most a rest vér tompán, feketén dübörög és a tudat ősi malomkövei közt sietve felörli mind, ami múlandó és ami örök; De benned... a lelked büszke árbocára — mint a szabadult rab feltört sóhaja — a vagyak szárnyán diadallal fut fel a béke selymes, hószín zászlaja.' És megpattan arcodon a márvány! A múlt tengerek tejszín ködéből cikázó sirályok fátyolt tépnek, és felnyitják az égnek valószínűtlen óriásszemét, amelynek nincsen közel és messze, sem éjfekete, sem hófehér. Tudom, hogy szíved forró lüktetése most elsodor megrokkant gátakat, hogy az áradó csend , méltóságos útján megbékéltesd magaddal önmagad; mert hinni akarod biztosan, erősen, hogy szép a szép és jó a jó — mert mindez ma már tisztultabb valóság, mindez ma már olyan biztató! S talán azért is van, hogy ma igy idézlek, mert engem küldtek a messzi hegyek, és a százados fák. énvelem üzenték, hogy helyettük is bátran beszélhetek, — noha sovány szavam sápadt, vértelen most, mint a magános erdei virág, amelyik a messzi testvér után vágyik, bár tudja: testvére az egész világ! így vagyunk mi is, most is testvérek! Mert egyívású ajkunkon az ének, és rokon bennünk a föld omló szava, a szülőföldünk tenéked is otthon, és az otthonunk néked is haza! Ö, barátom, akinek fáradt szívén egyre több már a baljós forradás, hidd el, a béke tiszta ragyogása a hős szíveknél is teljesebb varázs! Osszuk meg hát testvéri módra a tegnapot és a holnapot, komor gondok elől búvó örömünket bontsák ki majd munkás fiatalok! Fusson az áram az erek zuhogó patakjain át! Hadd dübörögjön sürgetve a vér, így talán tisztábban vagyunk egymásnak: alkotó ember és igaz testvér! — Szereti a halpaprikást? — Nagyon. A jó halpaprikásnál nincs jobb. — Hát akkor sokat szedj — mondta az öreg. — Mert ez jó. A feleségem nagyon tudja főzni. A gróf úr is megdicsérte. — A gróf úr? — Az hát — mosolygott a néni. — Gróf nem szeretheti az én főztömet? A fiatal tanító elhallgatott, nem akart tovább kérdezősködni. Eleven grófot ugyan még nem látott, de azért ne higgyék ezek, hogy egy gróf őt kihozza a sodrából. De nem is kellett kérdezni semmit. Az öreg kérdezés nélkül is elmondta, hogy a gróf úr, akinek annak idején itt volt a birtoka, vadászat alkalmával, éppen tizenhét esztendővel ezelőtt náluk vacsorázott. Nagyon megdicsérte az asszony halpaprikását. — Milyen hülyék — gondolta a fiatal. — Megilletődtek, hogy a gróf náluk vacsorázott. Biztosan ez életük legszebb emléke. Hangosan azonban ezt mondta: — Csakugyan nagyon jó ez a paprikás. Az ebéd végén feketét ittak. A fiatal tanító ezen megint nagyon elcsodálkozott. Éppen azt akarta ugyanis valahogy tréfásan elmondani, az lesz neki itt a legrosszabb, hogy sehol sem kaphat majd feketét. Akkor lépett be a néni a párolgó kávéval. A fiatal tanító egyébként nem szerette a feketét. Képzős korában alig ivott egy- szer-kétszer. Nem is volt rá pénze, de nem is ízlett neki a sűrű fekete lé. Csak azért akart beszélni róla, hogy ezek lássák: civilizált, városi emberrel van dolguk, nem tanyaival, még ha itt kell is tanítania. béd után a két férfi átment az épület másik részébe, az iskolába. A fiatal csendesen nézelődött. A tanterem olyah volt, amilyennek elképzelte. A falakon a mész megrepedezett, az ablakok kicsinyek voltak, a tábla három lábon állt a rozzant asztal mellett, és a sarokból hatalmas búboskemence emelkedett ki. Az ajtóban az öreg megállt egy pillanatra. — Itt fogsz tanítani — mondta. — Igen — felelte a fiatal, és azonnal az ablakhoz lépett. Az egyiket megpróbálta kinyitni. Elég nehezen, de végül is sikerült. A nehéz levegő azonnal megmozdult. — Sok gyerek jár ide? — kérdezte. — Az nagyon változó. Télen sokan, mert a kemencénk jól melegít. Tavasszal kevesebben. — Akkor nyilván keveset tudnak. — Valamit azért tudnak — mondta az öreg. — No,™ nem sokat. Csak éppen valamit. — Nagy kár, nagy kár — mondta a fiatal inkább magának, mint az öregnek. Hogyan szerzek példákat a könyvemhez? — Micsoda? — figyelt fel az öreg. — Könyvet írok az írás és a fogalmazás tanításáról. Természetesen a legmodernebb metodika alapján. Itt persze aligha lehet. De azért megpróbálom. , — Próbáld csak egészen nyugodtan. Írtak itt már könyvet. — Itt? A fiatal tanító felkapta a fejét. — Igen. Ennél az asztalnál. Az öreg az asztalra tette a kezét. — Kicsoda? — Én. Délutánonként, amikor befejeződött a tanítás, itt körmölgettem össze egy könyvet Széchenyi Istvánról, a nemzetnevelőről. — Meg is jelent? — Hogyne! Még kapós is volt — Hány oldalon? — Nyolcvan lapja volt. .Majd megmutatom. — És nem helyezték el, kedves bátyám? Jobb helyre? Az öreg nem értette a kérdést. — Nem. Miért? — Ö — a fiatalember hangjában mintha csalódás csengett volna —, csak úgy kérdeztem. — írtam én mást is. — Ez nagyon meglepő. Igazán meglepő. Nagyon örülök. Ha megengedi, meg fogom nézni azokat az írásokat. A fiatal tanító szemében őszinte izgalom tükröződött. Denn a házban megnézte a könyvet. Inkább testes füzetnek tűnt, mint igazi könyvnek, de azért csakugyan ki volt nyomtatva. Megnézte a kiadás évét is: 1934-ben jelent meg. Arra gondolt, ő akkor született. Aztán beleolvasott. A mondanivaló kissé régies és bonyolult, de értelmes mondatokon gördült tova. — Nem is hittem volna — gondolta. — Ezt igazán nem hittem volna. És azért itt maradt a tanyán. Az öreg megmutatta a többi írását is. Ezek a széktói újságban jelentek meg és a Népkalendáriumban, amelyet vagy öt évig ő szerkesztett. Az öreg tanítónak mindenféle írása volt bennük. A legtöbb tréfás elbeszélés volt, mindenféle paraszti história. Ezeken az írásokon a fiatal mosolygott. — Szemét, értéktelen va- cakságok — gondolta, de azért egy pillanatra eltűnődött. Szerette volna, ha neki is lennének már megjelent írásai. — Az öreg azért csak itt maradt a tanyán — ez nem ment ki a fejéből. Meg is ijedt egy kicsit, hogy ő íe itt marad, hiába írja meg a módszertant. Rettenetes lenne — gondolta, de csak egy pillanatig, mert tudta, amit ő csinál majd, az nagyon fontos és értékes lesz. — Miért hagyta abba az írást? — kérdezte azután. — Miért? Nem is tudom. Talán a vadászat miatt. Biztosan a vadászat miatt. Szeretek vadászni. Aztán már nem történt semmi. A fiatalember nemsokára el is búcsúzott. El kellett még mennie a tanácshoz, és az is beletelik vagy másfél órába, amíg kigyalogol a vasúthoz. A hónap végén költözik majd véglegesen ide, mielőtt az új tanév megkezdődne. A z öreg tanító ki kísérte a -^fiatalt, já, kapuhoz. Amikor visszajött, utánanézett az ablakon, de már nem látta. — Rokonszenves fiú, ugye? — fordult a feleségéhez. — Igen, kedves — mondta a néni. — Hasonlít magára. — Rám? Ne mondjon ilyet. — De igen. Arra a kedves fiatalemberre hasonlít, aki maga volt negyven éve. — Így gondolta. Arra hasonlíthat. Igen, arra. Az öreg egy kicsit nevetett. — Szerény — mondta a néni. — Nagyon meg volt illetődve. — Persze — mondta az öreg. — Ki ne lett volna meg- illetődve az ő helyében? Ha látta volna, milyen áhítattal lépett a tanterembe. — Nem .csodálkozom rajta. Ott fog majd dolgozni. Ezután kis ideig hallgattak. Később az öreg szólalt meg először: — Mit gondol, kibírja majd itt negyven évig? TARI JÁNOS: Az őszinteség könyve Ezt a frankó címet egy irodalmi órán találtam ki a naplóra. Elhatároztam, hogy ezentúl naplót írok. Hollander is vezet naplót, aki osztálytársam a második gimáben, és- egy ügyvéd fia. Hollender azt mondja, ez az egyetlen hely, ahol mindent őszintén el lehet mondani a népi demiben. A gimibe nemcsak srácok járnak, hanem lányok is. Innen, a mi bérházunkból is odajár a Forgács Klári. Persze, nem együtt megyünk. Bende ugyan azt mondja, hogy ő oda-vissza csapná neki a forgószelet, olyan klassz nő, de hát Bende minden lány után bolondul. Egyébként nekem egyáltalán nem tetszik a Forgács Klári. Nem is szép, nem is okos. Á szeme butácska kék, mint a libáé. Egyszer az osztályban a lányok említették neki, hogy én a sportkörben boxolni tanulok. Erre csak tántorgott, és azt mondta, hogy meg is látszik rajtam. Honnan is tudná egy elkényeztetett liba, hogy milyen férfias dolog a bunyó! November 17. \ Ma d llelőtt az iskolában fantasztikus dolog történt velem. A nagy tízpercben a Kőszegi lehivatott a tanári elé, hogy beszéljen velem. El sem tudtam képzelni, mit akar. Tegnap délután a vasgyárban járt, és apámmal is beszélt, aki ott lakatos. De apám nem szólt nekem egy szót sem. Kicsit azért borzonglam, de gondoltam, nem tettem semmi rosszat, és a tanulással nálam sohasem volt baj. Mindig jeles voltam. Aztán kijött a Kőszegi a tanáriból, és elmondta, hogy megbeszélte a Forgács Klári szüleivel: amíg a másodfokú egyenletekkel birkózunk, egy jó tanulónak korrepetálni kell a lányt, mert matematikából gyenge. Kőszegi énrám gondolt, mert egy házban lakunk, és a két család is ismeri egymást, Kérdezte, hogy elvállalom-e. Hát mit mondtam volna az oszinak? (A gyengébbek kedvéért: osztályfőnök.) Különben is neki mindent megtennék. Remek koponya, frankó tanár, jó bajtársa a fiúknak, és a sportpályán is az. Ügy kezeli a labdát, mint a Göröcs. Bunyózni nem jár ugyan, de az MHS-klub ejtőernyős ugrója. Még a lányokkal is tud bánni. Egyszóval ő vagány srác, illetve ideális férfi. A végén kezet fogott velem. — Hát aztán tisztességes és férfias, akaraterő. A mama mindig jelen lesz. Én ugyan teljesen megbízom benned, de hát... hogy ne érhesse szó a ház elejét. Szédelegve mentem vissza az osztályba. Jól bekerültem á csőbe, egy gőgös, álmodozó, kék szemű libát oktassak én a másodfokú egyenletekre és a diszkriminánsra. Diszkriminális helyzet! Én oktatom a lányt, és ezentúl nekem barátságosan előre kell köszönnöm. Hol van itt az udvariasság-szabályokban az értelem? November 19. Ma mentem először korrepetálni. Forgács néni igen barátságosan fogadott, csak Klári volt gőgös, mint mindig. Ügy tesz, mintha bennem volna a hiba, nem az ő fejében. Az első lecke nehezebb volt nekem, mint egy bunyómeccs. Hogy lehet egy lány ennyire ellenszenves és nehézfejű, mint ő? Ügy viselkedik, mintha kegyet gyakorolna velem, hogy taníthatom. Még szerencse, hogy a Forgács néni a lánya helyett is hálálkodik. Két példát azért megoldottunk. A végén, amikor elbúcsúztam, Klári végre rám nézett, és sóhajtva nevetett. — Hogy lehet ezt az egész cirkuszt úgy tudni, mint te! Érdekes, hogy amikor rám nézett és mosolygott, egészen (Folytatás a 6. oldalon.) j /
