Somogyi Néplap, 1961. január (18. évfolyam, 1-26. szám)
1961-01-22 / 19. szám
Vasárnap 1961. január ZZ. s SOMOGYI NÉPLAP ÖSSZE KELLENE FOGNI! lábon úgy tájékoztattak, hogy az ide nem messze levő Kapolyon. a tanácsi vezetők közönyössége a kerékkötője a kulturális élet kibontakozásának. Meg aztán... Bánki .'Mihály, a község korábbi népművelési ügyvezetője, a művelődési ház mostani igazgatója magára hagyatva kény tel m megküzdeni minden népművelési feladattal. Elfáradt, s ez'nem csoda. Egy fecske nem tud tavaszt csinálni. Egy fecske csakugyan nem képes elűzni a telet. De ki kívánta valaha is, hogy egy vigye véghez a tavasz hozzánk csalogatását? Ki szabta meg azt, hogy egyetlen kultúrmunkásnak a kötelessége az önművelés kínálkozó lehetőségére felhívni az emberek figyelmét? De nem vágok a dolgok elébe. Iránytűnek készséggel fogadtam el Kéri Dezső járási népművelési felügyelő felvilágosítását Az iránytűt Kapoly- ba érve hamarost felcseréltem mással. Emberi szóval, hisz ennek segítségével, ha nem képes is műszaki pontosságú rajzot készíteni a látogató, csak tud képet alkotni magának és másoknak is e falu kulturális életéről. Tanulságul elsőként a Kapolyon lakóknak. Talán nem leszek indiszkrét, ha elmondom, hogy Bánki Mihály pedagógus, aki családos ember, sokkal több funkciót visel, mint amennyit közmegelégedésre egy ember be tud tölteni. A felesége sokszor emel szót amúgy asszonyi módon, hogy a családfő keveset van otthon. Amikor betoppantam hozzájuk, rövid beszélgetés után azt mondta: — Én nem bánom, ha nincs itthon az uram. De legalább lenne meg az az öröme, hogy nemhiába töltötte idejét mondjuk a kultúrházban! — Szeretik itt az emberek a kultúrát — azt mondja később a tanácselnök. — Más itt a baj. Egymást nem szeretik. Rosszul fogalmazták volna? Megkérdezem, de újból csak ezt hallom. A falubeliek nem szívelik a pusztaiakat, az egykori cselédeket. Gyakran hallani: — Ha azok ott vannak, akkor én nem megyek. — Furcsa ilyet hallani manapság a megújulás idejét élő falun. Ka- poly is termelőszövetkezeti község. A közös munkában egymásra vannak utalva pusztaiak és falubeliek. Fel kell hogy oldódjék a ma már nevetségesen idejét múlta kisparaszti gőg. Manapság nem az szabja meg az ember érték ’.t, hogy ki miféle volt tizenöt évvel ezelőtt, hanem az, hogy most miféle ember! Oda tudja-e adni szívét, lelkét, karjának erejét a szocialista építés munkájának. — Nem próbálták még ösz- szebékíteni a tulajdonképpen egy családba tartozókat? Bánki Mihály is, a tanácselnök is elkomorul. Nem megy sehogyan sem. Még a tanácsüléseket is probléma megtartani, mert nem elég, ha a tanácstagokhoz kimegy az írásos meghívó. Igénylik a személyes meghívást. A járási székhely itt van közel, egy nyúlugrás az egész távolság. De kár, hogy nem látnak idáig, és nem figyelmeztetik ennek a kis falunak a vezetőit, hogy vége a türelmi időnek. Itt már nagy szükség van az emberek politikai és kulturális nevelésére! Úgy érzem, Kapolyon a község vezetői nem látják a fától az erdőt. Gazdasági természetű problémákat sorolnak, és mintha csodálkoznának, mikor azt mondom, hogy sokkal kevesebb lenne a gondjuk, ve- sződségük, ha idejében elkezdték volna a népművelést. Majdnem azt kell hallanom, hogy »hogy kerül a csizma az asztalra«. Aztán csak szót értünk, hogy művelt, sok területre kiterjedő tájékozottságú emberekkel. nem lennének ilyen gondok. Közhelyként hangzik már: a tudás sok hatalmú valami. De hol tegyenek szert a tudásra a kapolyiak? Elkészítették a téli tervüket, mégis csak egy ismeretterjesztő előadást sikerült megtartaniuk. Azt is »puccsszerűen«. A helybeli vöröskeresztesek hívták meg a járás gyermekorvosát. A kultúrház igazgatója ez előadás napján értesült az eseményről. Most aztán, ha nem akarnak mínuszokat húzni a falu kulturális eseménynaplójába, minden hét csütörtökén előadást kellene tartani. Az még rendben is lenne! De lesz-e közönség? Hiszen az elmaradt előadásokat is azért nem tarthatták meg, mert nem volt kinek beszélni. Dobolás, kiplakátolás? Nem sokat ér! Szabadjon elmondanom, hogy miért nem. Kapolyon van is kultúrház, meg nincs is. Hogyan kell ezt érteni? Valamikor, 1957-ben kezdték el a művelődési ház építését községfejlesztésből. Az építkezés még máig sincs befejezve, munkáskezekre vár a kultúrházhoz utólagosan tervezett könyvtár és klubhelyiség. A nagytermet és az előteret a vetítőfülkével már birtokukba vették egy éve. Körülbelül akkor kérvényezték meg a működési engedélyt is. A kérelemre nem jött válasz. Fétig- meddig illegálisan használják tehát a nagytermet. Nemrég itt jártak a járási művelődési ház táncosai és zenészei. Annak előtte az úttörők rendeztek műsoros estet. Újabban a KISZ-fiatalok kezdték el Egri Viktor Virágzik a hárs című színművének a betanulását Pavlek Margit tanító irányításával. A próbák nem a művelődési házban folynak, nincs tüzelő, meg mintha ezzel is baj lenné. Nemrég a falu fiataljai egy járási pingpongbajnokságra készültek, és a kultúrház nagytermében edzettek. A tanácsülésen néhány tanácstag tiltakozott az éjfélekig is eltartó edzés ellen (!?). HínCS helyük a fiataloknak A kultúrház, a falu téli tervei nem úgy készültek el, hogy azt a tömegszervezetek is vállalták támogatni. Pedig itt van a nő- tahács. Gondolom ennek köszönhető, hogy a falu megmozdulásain az asszonyoké a többség. Kapolyon a férfiak lennének az otthonülőbbek? Vagy az ő távolmaradásuk az inkább szomorú, mint nevetséges »haragszom rád«-dal indokolható? Akármerre gombolyítom is a beszéd fonalát, a bajok hátterében a politikai és a kulturális nevelőmunka hiánya áll. S ha már ezt újból ki kellett mondanom, hozzáteszem, hogy a kulturális nevelést sohasem késő elkezdeni. Csak ehhez sem lehet a dolgok végleges tisztázása nélkül hozzálátni, mert össze kell fogni a sikerért. József Attila azt mondja egyik versében, hogy a harag a halálnál is ostobább. Ki haragszik Kapolyon és kire? Haragudhat az ember arra a társára, aki ma vagy holnap felváltja a munkából, s tovább melegíti a másik markától még meleg szerszámnyelet? Szeretném hinni, hogy csak félreértésről van szó, és van a kapo- lyiakban annyi büszkeség, hogy megmutatják: nemcsak szeretik a kultúrát, a mozit, az előadásokat, a táncesteket, hanem igénylik is. De mindenekelőtt arra van szükség, hogy a tanács a rendelkezésére álló anyagi eszközök feláldozásával befejezze a művelődési ház építését. László Ibolya RAKOVSZKY JÖZSEF: A másodpercmutató Előttem egy kis fémdarabka, parányi teste villogó. A napsugár msgsimogatja. ö a másodpercmutató. Igen! Ez a foglalkozása: Egész nap fürgén körbe jár, míg két nagyobbik lassú bátyja mellette csak óloir.madár. Siet a perc, s az óra lépked. Alkony lett máris odakünt. Útja a nagy jövés-menésnek egy napon ismét tovatűnt. Elmúlt ez is úgy, mint a másik reggel, a dél, az éjszaka, s az óra lapján ott tanyázik egy messze csillag sugara. Nézem merengőn, elcsitultan a számok karcsú vonalát... Kirajzolódik mind a múltam, s az óra jár, ketyeg tovább, S míg ritmusával azt dalolja: örökké élni lenne jó! setét hajam dérrel behordja a kis másodpercmutató * SZIRMAY ENDRE: Optimista elégia 4 Sokasodnak már szemem alatt a ráncok, J Mint örvény szélén a szelíd iszap, 4 Amit a hullám kavargó sodrása Haragos habzással a mélyből kicsap; t — A szív lüktetése a szemcsék sima testén Már nem is hallszik, mint a volt idő, « Felmorzsolódik az ajkak töprengése, * És hínárba fúl a békétlenkedő. 4 Sokasodik már hajam között az ősz szál, [ Meglassul a lépés hetyke ritmusa, 4 Másképp köszön már, aki tudva tudja, J Hogy néki is — egyszer — meg kell halnia; 4 — Pedig jövőre is nyit még az akác, J Költ a madár, és zúg a hegyipatak, 4 A lehetetlen valóságra válik, S feldübörögnek a lefojtott szavak! J Sokasodnak már körülöttem az árnyak, t De még ragyog a tiszta, délutáni fény, * Zsong az ujjamban a sürgető munka, J S a kiteljesedő holnapi remény; 4 — Az álmokat mind, mind valóra váltom, J Es az akarat már zuhogó pöröly, 4 Föl bátran a szemmel, a szívvel, a szóval, Hadd harsonázzon a holnapi öröm! Szürkülnek napjaim, apad bennem az élet, 4 De tebenned s őbenne újra él, * És mibennünk már elfogi/hatatlanul , Zuhog, hömpölyög, árad és zenél! 4 — A márvány-hit szikrázó erejével , Átöleli mind a termő földeket, 4 És vágyban, reményben, szívben megújulva J Zengi, harsogja az örök éneket. Komjáthy István: A kosárfonó fVT o, lássam, Iá tudnád-e fordítani? — mondta a kosárfonó, s újabb vesszőnyalábot húzott közelebb a zabos zsákhoz, amin ült az istállósarokban. Az új kosarat meg a lábával odább tolta. A legény bámult rá, mint a borjú az új kapura. Mert úgy járt annak a keze, mint a motolla. Szálanként kapta fel a földről a vesszőt, jobb keze egy rántással letaszította róla a száraz levelet, még egy mozdulat a vágókéssel, elvágódik a vessző boldogabbik vége ékformán, aztán lekerül a földre, a három csomó közül az egyikbe, a vastag szál, a fenéknek való szélről, az elég erős, a karónak való középről, legbelülre a véko- nyas, a fonni való. A legény már reggel óta a kosárfonót figyeli. Tegnap délután vasaltatni vitte a lovait, így aztán ma kényszer- szünetet tart, itt "rostok »Ihatnak az istállóban. Igaz, tavaly építtette'a tsz ezt az istállót, nem alkalmatlan hely, de jobban szereti a szabad határt, a kék levegőeget. A két ló, a szőke sörényű Bátor és a Remény, a csinos pej szénázik a jászolnál, nagy néha hátra- júllantanak. ö azonban most nem törődik a lovakkal. A legszívesebben kérdezne. De restell kérdezni. Azaz hogy reggel óta kérdezett is már egy sort, azt is elárulta, hogy tanulni szeretne, de a kosárfonó hallgatag, morózus ember, s még csak válaszra sem méltatta. Reggel óta még egyszer sem pillantott fel. Azért csodálkozik aztán most. Ugyan mi lelte, hogy végre megszólalt? Kis ideig gondolkozott, aztán kibökte: — Kifordítom én, mibe fogadjunk, Vili bácsi? A kosárfonó azonban ismét a füle gombjáig elmerült. A vesszőválogatást bevégezte, s most jön a nagy próba, az új fenék kerekítése. Kézbe vette a fenékfát, gyors mozdulattal hétágúra megkötötte, s jobbról, balról betekergette vesszővel. Ebbe a fenékbölcsőbe egymás után szurkodta be a vastagabb szálakat, a karókat. Óvatosan visszahajtotta őket, s fent egy csomóban összekötötte a végüket. Olyan volt az egész most, mint egy galambkosár. Aztán kezébe vette a kalapácsot, egyetlen szerszámját, s a vesz- szősorokat megütögette, azaz egyengette a feneket. — No, mibe fogadjunk? — szólalt meg végre. — Egy liter borba, jó? A kosárfonó négy szállal ment körbe-körbe. Immár a kosár oldalát építette. A haj- lós vesszőszál siklott a karók közt, mint a zsákmány ut^p futó kígyó, valósággal elkápráztatta a legényt a boszorkányos gyorsaság. Megfigyelte már, hogy minden mesterségnek megvan a sajátos tempója. A kocsisok például lusta mozgásúak. Onnan tudja ezt, hogy nagyanyja, aki hajlott kora ellenére fürge mozgású, sokat korholja ezért. A kocsis sokat ácsorog, vár, rakodik, ül tétlenül az ülésdeszkán, megszokja. Irigyelte mindig a gyors kezű embereket, azoknak még a járásuk is fürgébb. Nem beszélve gondolataik gyorsaságáról, fürgeségéről. Közben a kosárfonó felrakott fél sort, az egyik letört karó helyett újat választott, azt beszúrta a helyére, csak aztán válaszolt. — Jó. Áll a fogadás. A legény tudta, mit akar. Sietve felkapta az új kosarat. Odalépett a lehántolt fűzlevél- halomhoz, volt abból egy egész petrencére való. Azt belehalá- bolta a kosárba. Sietni kell, gondolta magában, jókedve van az öregnek, ki kell használni! Mikor színültig volt már a kosár, odaszólt. — No, figyeljen, Vili bácsi! A kosárfonó azonban nem nézett fel. Éppen elkészült a sorral, abroncsot húzott rá. Így erősítette. Aztán kop-kop, szólt megint a kalapács. A legény várt. Nem tudta felfogni, hogy miért teszi vele ezt a csúfságot. Mért nem tudja abbahagyni egy pillanatra. Munkája, igaz, leköti, de azért attól még szólhatna. Miután látta, hogy hiába vár, vállat vont, s a kosár tartalmát gyors mozdulattal kidöntötte a lovak lába alá az alomra. — Kifordítottam — mondta kicsit sértődötten. A kosárfonó még szöszmö- tölt egy darabig, letisztogatta nagvját az elkészült sornak, végre felpillantott. — Érvénytelen. — Hogyhogy érvénytelen? — csodálkozott a legény. A válaszra megint várni kellett. A kosárfonó előbb felhúzta a második sort, beszegte a kosarat, lepucolta a sze- gést, az ághegyeket levagdalta, a fülnek való fát is előkészítette. Közben pedig mérgelődött magában. Szörnyen haragudott a fiatalokra. Mert mind olyan, mint ez a mélák Füri Jóska. Várja mind, hogy a sült galamb a szájába repüljön. Egy se mozdítaná a klsujját. Ez is, ahelyett, hogy segítene, leverné a levelet, kézhez adogatná a kévéket, dolga felől megtehetné, de nem, ehelyett tanulni szeretne, faggatja, elvárná, hogy felel gessen. Ügy táncoljon, ahogy fütyül neki. Legalább egy jó szót mondana! Ahogy a fülfával elkészült, mérgét tüstént kiöntötte. — Abba maradtunk, hogy a vékát fordított ki, nem a levelet. Te bagyuta! Látom, tűz az eszed, mint a Viski borbély fiának! A legényt bosszantotta, hogy így megleckéztetik. Keserű volt a kudarcot elvállalni, mikor olyan szépen elgondolta! Megnyeri a fogadást, de azért elengedi a bort az öregnek. Elengedi, ha mesél helyette! A vesszőültetésröl, -gondozásról, -aratásról, egészen addig, míg a kévék a magtárpincébe nem jutnak. Mert annyit már tudott, hogy ezt is vetni kell. Ami vadon nő, abban nincs köszönet. Az haszontalan fa, legfeljeob háncskötélnek való. Hány szálat tesznek egy kévébe? Melyik az alkalmatos, jó vessző? Melyiket kell eldobni? A rosz- szat miről ismerni meg? Egy szó, mint száz. volt bőven kérdezni valója. És most fuccs az egésznek! Azért r ém hagyta annyiban. — No és Vili bácsi ki tudja fordítani? A kosárfonó araszolva kimérte a fül helyét, hogy középre essen, ne legyen finta a véka, ne ingojon, ha megfogják. Megjelölte pálcikával innen is, onnan is. Aztán az egyik oldalon a fülnek való fát a léét végével három karó közti távolságra beszúrta. Akkor válaszolt. — Én ki. De tartod a fogadást? — Persze, hogy tartom! — felelte a legény, s várta, hogy végre az öreg mutasson valamit. Legalább ezt a tréfát este majd elmondja. Mért az igazat megvallva szorult helyzetben volt a legény. Az ördög tudná megmondani, hogy mi ütött az utóbbi időben ezekbe a falusi lányokba? Az még csak hagyj án, hogy öltözködnek, de holmi kisasszony-tempókat is felvettek. Legalábbis a legény annak gondolta. Olyas valakit szívelnek csak, alti tud mindenhez. Szórakozni akarnak! Mindig valami újra ácsingóznak, valami érdekesre, amiből tanulni lehet. Hej, régi szép idők! Amikor csak füttyénteni kellett a Füri Jóskáknak, s mind a tíz ujjúkra akadt egy-egy Takaros Etelka! Mert a kutya itt van eltemetve, hogy Takaros Etelkába is belebújt az ördög. Legutóbb a búcsúbálon volt bátorsága azt mondani neki, Füri Jóskának, a tsz legkiválóbb fogatosának: »Ügy látszik, neked is tökkel ütötték gyerekkorodban a fejedet«, s nem restell te otthagyni faképnél! Ma este azonban újra találkoznak! (Folytatás a 6. oldalonj
