Somogyi Néplap, 1961. január (18. évfolyam, 1-26. szám)

1961-01-22 / 19. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap 1961. január 22. Két Az anya haja ősz. Arcán mélyek már a ráncok, de mégis szép, mert valami csu­dálatos boldogság fénylik raj­ta. Átnyúlva az asztalon fog­ja a fia kezét. A fiú szeme is csillog. Nézik egymást. Nem tudnak beszélni. Nagyon boldogok. Ki tudja, hogy mi az örömük. Talán egy sikeres vizsga vagy felvételi, talán állás? Ez az öröm határtalan. Nem., lehet szólni tőle, csak. Icönnyezni, és semmit sem lát­ni a világból. A kávéfőző gép sistereg. A gőz kávéillattal ússza be az asztalok közét. A fekete lány gépiesen rángatja a fémkaro­kat, és szeme a fiún. Közben kacag, beszél a másik lány­nak, aki a poharakat rakja tálcára, de ez mind a fiúnak szól. Beszámol az udvarlóiról, valamint arról, hogy hogyan dobja őket, és kik vesznek utána újabban. Este hétkor szabadul, igazán szívesen el­menne moziba, utána táncolni is, ha volna kísérője. Most a fiú simogatja az anyja kezét, majd ráhajlik és megcsókolja. Könny párásítja a szemüket, de így is moso­lyognak. A lány átadja a gépét. Rin­gó csípőkkel az asztalhoz lép. Végigmustrálja az asszonyt, és úgy fordul semmibeve- vően, hogy a fiú elől eltakar­ja. — Parancsol? — kérdi mély és hatásos hangon. Az anya észreveszi a mes­terkedését. Megriad, és ta­nácstalanul néz a fiára. Ijedt az arca, kizökkent a boldog­ságból. A fiú nem vesz észre semmit. Rá se néz a lányra, úgy rendel. — Két duplát — és tovább simogatja az anyja kezét. An­nak arca ismét kisimul, ellá­gyul, és szemei úsznak a fia arcán. A lány beszívja a száját. Dühös. Tálcára rakja a két duplát, és újból támad. Az asztalnak támaszkodik. Most már levegőnek veszi az asz- szonyt. Karja a fiú előtt en­gedi le a csészét. Az anya le­néz maga elé, és gyámoltala­nul vár. Asszonyi ösztöne je­lez, zavarban van. A fiú most sem néz a lányra, az előtte pá­rolgó csészéi nézi, és össze­vonja szemöldökét. dupla — Lesz szives az anyám elé tenni először? Hangjának nincs éle, csak hangsúlya, s ez arra kénysze­ríti a lányt, hogy felvegye a fiú elől a csészét, és letegye az asszony elé, de közben el­pirul még a nyalat is. Máris megy. A fiú tehát tud a körü­lötte történtekről, és így szol­gáltat elégtételt az anyjának Fizetek! — szól a mene­külő lány után. Az boldogan lebben, kivirul a mosolya, de mikor szemük találkozik, megbiggyeszti kis­sé a száját, s már régi unott- ságiával számol, és felszedi a pénzt. Anya és. fia ismét egymás­ra mosolyog. Megisszák a ká­vét. Egymásba karolnak szo­rosan és elmennek. Boldog emberek voltak. Jól­esett látni őket. Nagyszerű fiú volt! És a lány? Hiszem, hogy jobb. Nagyon szép ő, és ezt kár így csinálni. Mihályi Margit Németh Ferenc: cA JlÜiűwi iibeol Láng, Macskázó utainkon sétál­tunk előszűr a Liliom utcában. A Liliom utca sarkán erkélyes nagy bérház állt, s kapuján egy lány lépett ki. Hullámos gesztenyebarna haját oldalt fésülte, hogy jobbról árnyékot vetett a szemére, amely nagy, barna mandula volt. Mongolos, markáns arcát két gödröcske lágyította, alakja inkább kar­csú volt, mégis jól formált ido­mokkal, s zöld blúza alatt két kerek alma piroslott. Álltunk, megálltunk, úgy néztük őt. Rápillantott egyikünkre kü­lönös tűzzel, megperzselte, s ment tovább, mintha észre sem vett volna bennünket. A sarkon motorkerékpáros férfi várta. Irigykedve néztünk a tova- beri’egő motor után, és suta kamaszoknak éreztük magun­kat, pedig talán nem is volt idősebb nálunk a lány. Aztán szótlanul, lehajtott fejjel men­tünk tovább külön-külön egy­más mellett az utcácska vé­• Jr 4i mm # i ,v* 4 Horváth Imrévé Hollós Mária: KISLÁNY A FŰBEN (pasztell). géig, ahol a vasúti töltés ma­gas partja kanyarodott, a jege­nyék alatt hatalmas bodza­bokrokkal, jázminokkal és sű­rű magas, áthatolhatatlan bo­zóttal benőve. Kikerültük a bo­zótot és felkapaszkodtunk a rozsdás sínekhez, amelyek tör­ten végződtek a folyó fölött, a háborúban felrobbantott vas­úti hídban. Aztán elindultunk haza a Bánomkertsor hepehupás jár­dáin. A házak, villák maguk­ba zárkóztak itt, csak egy eme­letes ház ablakai lebegtek tár­va-nyitva. s az egyik ablakpár­kányon két félmeztelen nő fes­tette magát. — Szervusztok, lányok! — kiáltottunk föl merészen, s azok kacagva integettek visz- sza: — Szervusztok, fiúkák! Gyertek be, kisfiúk! Tizennyolc éves kamaszok voltunk. F elnőttek komolysá­gával léptünk ki az iskola ka­puján, és mindjárt rágyújtot­tunk. A kisdiákok irigy tekin­tettel bámultak minket. De ahogy róttuk az utcákat, és kö­zeledtünk az intézethez, mind­inkább csínytevő diákok let­tünk magunk is, hiába szoron­gatta az egyenruha feszes gal­lérja állunkat. Sóvárogva néztünk be a cukrászdák ajta­ján, ahol a fagylaltgép mono­ton zúgással kavarta a jó illa­tú dermedő masszákat. De az élelmiszerüzletek kenyér- és szalámiszaga is vonzott, mert korgott már a gyomrunk. A sugárútról letértünk a mellék­utcák árnyékos téglajárdáira, s a pinceablakokat figyeltük, ahonnan egy-egy bajuszos­finnyás macskaarc kukucskált a világba. Legédesebb hangun­kon hívogattuk a gyanakodva nyávogó cicuskákat, míg kun- korgó farkkal, doromboláshoz domborítva hátukat pár lépést nem közeledtek felénk. Akro­baták besulykolt villámgyors mozdulatával süllyesztettük táskánkba kijátszott áldoza­tainkat, hogy negyedórával ké­sőbb az orvosegyetemi klini­kákon zsebre rakjuk az értük járó pénzt. Vadászataink való­sággal szenvedéllyé váltak, s egy jól fejlett tarka vagy fe­kete te ndur megszerzésétől nem sajnáltuk az időnket, ha azzal a veszéllyel járt is, hogy lekéssük az ebédet. Különösen egy tigrispofájú, nagy vörös kandúrra, gondnokunk dédel­getett kincsére fájt a fogunk, míg serény vállalkozásaink itt is sikerrel nem jártak. A vörös kandúr is elvándorolt társai után. Ám ez különösen ügyes ■macska volt, mert egy szép na­pon ismét megjelent az inté­zetben. Nem nyugodtunk bele, annál kevésbé, mert e remek példányért dupla bért kaptunk, s újabb vállalkozással ismét a klinikára juttattuk. A pénzen pedig kenyeret és gyümölcsízt vásároltunk, és hatalmas lako­mát csaptunk a macska bőrén. És naponta letértünk a Li­liom utcába, hogy újra láthas­suk a lányt. Néztük; ő ment — a sarkon a motoros várta. S egyszer, hogy nem volt ott a motoros, már köszöntünk is neki. Annyira ismerőssé válha­tott alakunk, hogy máskor szó­rakozottan fogadta köszöné­sünket. Csak Jim nem köszönt so­ha. Haragosan nézett a lány­ra, vagy még a fejét is elfordí­totta. Izmos, sovány, fekete fiú volt Jim, szerette a zenét, és zongorázni tanult, amellett sakkversenyzőnk is volt, és je­les tanuló létére remekül csi­nálta a saslengést. Mi irigy csodálkozással nevettük, hogy lehet mindenben így kitűnni. De szerettük, mert olyan jó pajtás volt, amilyen hallgatag. Csöndes, mintha mindig bán­totta volna valami. És Jim nem köszönt, sőt már megjegy­zéseket is tett, ha jött a lány, félhangosan, de érthető ke­ménységgel, hogy meg kellett hallania. — Megy a pacákjához — mondta például egy ízben. Máskor meg még cifrábbat is mondott. Aztán hogy rég nem láttuk már a sarkon a moto­rost, Jim így folytatta; — Ott­hagyta a pacák? — És keserű grimasszal halkan, röviden felnevetett. Kétségbeesetten erőltetett volt a nevetése. A következő megjegyzése pedig így hangzott: —• Űj palit fogott a nő! — De ezzel csak néhány ízben láttuk, aztán megint más várta. Jim egyre sötétebb arccal jött velünk a Liliom ut­cán, míg egyezer jó hangosan azt mondta: — Ringyó! A lány hirtelen ránézett a fiúra, arcán végigfutott vala­mi árny, kicsit talán el is pi­rult, és szétnyílt az ajka, mint­ha szólni akart volna. Aztán fejét fölvetve továbbment gyorsan. Ezután pár nappal történ­hetett, hogy — érettségi előtt — tanulókörről jöttünk haza­felé. Esti szürkület volt, a hárs­fák alatt kigyúltak a villanyok. A villamos, rozzant, nagy sár­ga bárka, hullámozva zörgött el mellettünk az avult síneken. (Folytatás az 5. oldalról.) észült rá éppen, hogy új- ^ ból bökjön egyet az öregen, amikor nyílt az istálló- ájtó, s a szomszédból a me­nyecske pördült be. No, még csak ez kellett, egyéb se! Biztosra vette, hogy most már állig begombolkozik az öreg. Dühösen felkapta a villát, szórt á szénatartóból a lovak elé, megigazította az al­mot, friss szalmát hozott, a lo­vak sörényéből a szénaszálakat Idsepregette, látszott rajt, hogy tovább az egész nem ér­dekli. Eközben g menyecske fi­gyelte a kosárfonót, a fülfára választott alkalmas vesszőszá­lat. Aztán két végén megfogta, megcsavarintotta, miközben olyan mozdulatot tett, mint aki a szita fenekén maradt kevés lisztet gyors ide-odarázással átveri. A vendég végre megszólalt: — Sose hittem volna, hogy ilyen nagy ügyesség kell eh­hez, Vili bácsi. Gyorsabb ma­ga hét ördögnél. Nekem is gyorsan jár a kezem a rokkán, de közel se vagyok én ehhez! Tetszett az öregnek a dicsé­ret. Tudja adni! Pedig sejtet­te, hogy a menyecske mit akar. Ha őt az asszonynép di­cséri, legtöbbször a vékánál lyukad ki. Igaz, ellátják tyúk­kal, borral, kaláccsal. Ilyenek az asszonyok, no! Az elkészí­tett vesszőt közben feltekerte a fül fára, aztán lepucolta. Ak­kor válaszolt. — Mindön mesterségnek mögvan a maga szabálya, Bo­ri. A menyecske körülvizslatott. Az istállóablakón kevés fény szűrődött be, de azért min­dent jól látott. A sarokba tá­masztott kévéket, a fűzlevelet, a szétválasztott csomókat, per­sze a formás új véka se ke­rülte el a figyelmét. Senki ily takaros vékát nem tud csinál­ni. Ilyent szeretett volna ma­gának. De azért nem akarta mindjárt elárulni magát. Ezért beletúrt a vesszőnyalábba, s egyet kiemelt a halomból. — Szép piros. — Szép — pillantott oda az öreg, s megbiccentette a fejét, aztán magától hozzáfűzte: — Mert egyenes, s nem bütykös. Mög aztán jó is, olyan, mint a vaj. A menyecske csicsergett to­vább. — Mik ezek a fekete foltok a vesszőn, Vili bácsi? — Hogy mik azok rajt? Hát halldo, nem volna az fekete, ha idejében leverik róla a le­velet. Vágás után közvetlen. Így aztán, ha ilyen a napra ke­rül, a fekete részen eltörik. Azért dobtam ezt is félre. Se­lejt. A menyecske megböki az új kosarat a cipőjével. — Hány sor van benne, Vili bácsi? A z öreg azonban már nem oda fig el, hanem a me­nyecske kezében lévő fűzágra. Bár a keze még a kosár körül matat, de az esze már nem ott jár. Jól tudja ugyanis, hogyha a menyecske kérdésére vála­szol, mi fog következni. Hogy neki is... szóval, hogy fonjon egyet. Gondolta, kicsit meg­tréfálja, s máris mosoly rez- dült a bajsza végén. — No, hadd lám, milyen ügyes vagy? Mert ügyes vagy, igaz-e? A menyecske nem érti, mit akar ezzel az öreg, majd kide­rül, azért hát gyorsan válaszol: — Ha Vili bácsi mondja, miért ne?! — No, akkor szúrd át azt a vesszőt a falon. A menyecske meghökken. — Hogy gondolja? Az öreg megismétli. — Szúrd át a falon. Vizsgálja a fűzvesszőt, a fa­lat méregeti, aztán vállat von, s megpróbálja. Erőlteti. Persze azért csak nem sikerül. Az öreg meg nevet az eről­ködésen. A menyecske feltalálja ma­gát — Hát maga átszúrja? A kosárfonó a fűzágat átve­szi, a falra fekteti, s egy gyors mozdulattal átszúrja bicska­heggyel. — No, igaz-e, átszúrtam a fa­lon? A menyecske tiszta szívből nevet a tréfán, csak úgy rázza a vállát a nevetés. De legin­kább azon nevet, amit magá­ban kieszelt, s amit indít is azon nyomban. — Ej, nagy selma kend, Vili bácsi! Még hogy így fel tudott ültetni. No, engem ugyan szé­pen beugratott. Ez sikerült. De ilyen jót is régen nevettem már, az igaz! Tudtam én előre, hogy ugratás van benne, tör­tem is a fejemet, de hiába ,.. — aztán az ujját fenyegetően feltartja —, de el ne mondja ám senkinek. Az kellene csak, hogy a fél falu rajtam neves­sen! Még mit nem! ...— majd átvált hirtelerf! — De tudom én, hogy nem marad mög a szó magában. Örül a lelke, ha elmondhatja, hogyha valakit kifigurázhat! Majd aztán a gye­rek is ujjal fog rám mutogat­ni. Hogy minek is vöttem én a kezembe!... — és csak mondja, mondja, s a falnak dől, mint aki itatni készül az egeret. Az öreg sejti, honnan fúj a szél, de állja becsülettel, tré­fálkozik tovább. — No, békülj mög, Bori! Mi­kor békülsz mög már? A menyecske vár, aztán hun­cutul elneveti magát, s csak annyit mond: — Hát ha köt néköm is egy vékát, Vili bácsi! — Aztán arra is rátögyem. Bori? Jó lösz így? Címeresen? Azzal a földről felemeli az új kosarat, s fenékkel felborít­va az asszonyka elé tartja. A kosár femekén egy nagy T betű, s keresztbe rajt egy nagy SZ betű volt látható. Lehán­tolt héjú vesszőből mestenkedte oda az öreg. TSZ. A menyecske vidám lesz. Jó lösz, csak véka lögyön — kicsit vár. — Ej, ugorjon át, Vili bácsi hozzánk. Ha van kedve! Éppen előbb jött haza az uram a hegyből... — ka­csint. — Nézzük mög, hátha törökül, tatárul beszél már azóta. jlif ár éppen kilépni készül- tek, amikor előbújt a legény a lovak mögül. Ragyo­gott az ábrázata. Hallott min­dent, s most hálás az öregnek. Odaállt hát elé: — Addig, míg odalösz, Vili bácsi, én ezt rendbe töszöm. A vesszőről lerázom a levelet, megválogatom. Jó lösz? Az öregnek hirtelen eszébe jut, hogy az előbbi tréfát csak elindította, de nem fejezte be. Felveszi hát a kosarat, s oda­viszi az istállóablakhoz, aztán szájával az ablak felé tartja. Azaz »kifordítja«. — No, mög vagy ölégedve? — néz megbékülten a fiúra. A legény közben már le is ült a zabos zsákra, úgy vála­szol: — A tandíjat nem felejtem ám el! A liter bort. Amit most mögnyert. A kosárfonó visszafordul a küszöbről: — Nem köll, fiam... — s elneveti végre magát. — Amint látom, téged már mög- illet a díjmentesség! Nem siettünk. A sugárúton egy lány előzött meg bennünket Vállai meg-megrándultak, le­hajtott arca eltorzult, nagyon szépen csúnya lett. Hökkenten néztünk össze. — A Liliom utcai lány! És gyorsabban léptünk, fi­gyelve szüntelenül. És tárgyal­tuk: miért sír, mi lehet az oka? De Jim ránk szólt: — Hagyjá­tok. Ne siessünk. Hadd sírjon nyugodtan. Valami nagyon fájhat szegénynek. Lassabban léptünk hát, s betértünk a trafikba is. Jim, aki nem dohányzott, kint ma­radt. De mire kiléptünk, el­tűnt. Hazament volna? Sietni kezdtünk a nyomában, s megláttuk aztán távoli alak­ját a lány mellett. Óvatosan, észrevétlenül mentünk utá­nuk. A Liliom utcába tértek. Beszélgettek, s a lány megfog­ta Jim kezét. Válla még meg­megrándult. A szélső háznál megálltak. Egy kapualjból leselkedtünk utánuk. A fiú monoton hangon magyarázott, a lány sírt, csak néha mondott valamit. Aztán vállára borult, az meg óvato­san megsimította hosszú haját. Majd pár lépést tettek a töltés felé. A fiú megállt, a lány fog­ta a kezét, és húzta, hívta ma­gával. De ő csak állt. Ekkor szembefordult a lány, és so­káig néztek egymásra szótla­nul. Aztán egyszerre megcsó­kolta, összeforrtak, s hirtelen szétrebbentek. Egymás kezét fogva futottak föl a töltésre a bodza- meg a jázminbokrok között. Vártunk, majd utánuk men­tünk. Messziről zsongott az es­te égi és földi csillagaival, te­le volt a világ a bodza és jáz­min illatával. A bokrok buja tengere belenyúlt a töltésen magasodva az égbe, és mi nem találtuk őket. Hazatértünk. Jim vacsorára sem jött be. Feküdni készültünk már, ami­kor megérkezett. Néztük az arcát kérdőn, gyanakodva, mintha tudnánk valamit. El­ment mellettünk, leült az asz­talához, fellapozott egy köny­vet, s elbújt előlünk. Vártunk. Végül megkérdez­tük: — Nem fekszel le, Jim? — Nem — mondta kurtán. — Miért sírt ő? — kérdezte egyikünk. — Mert fájt a szíve — mondta, s végképp elhallga­tott. Csak magához beszélt még. — Hát ezért érdemes él­ni? — kérdezte. — Ennyi az egész? Tanultunk erősen, nem jár­tunk mar a Liliom utcában. Csak amikor a hagyományos érettségi előtti ballagás elérke­zett, a városi fiúk szülei, nő­vérei, lányismerősei között ott állt a Liliom utcai lány. Ti- zenyolc piros rózsaszál volt a csokra, és amikor átadta Jim- nek, megcsókolta őt mindany- nyiunk előtt Aztán többé sose láttuk. Az érettségit követő ban­ke ttra Jim késve érkezett. Ar­ca bánatosabb volt, mint ami­lyennek ismertük. Egy kis vi­rágszálat, kis hervadozó nefe­lejcset tartott a kezében. Mi perszer rögtön koccintani kí­vántunk vele is »érettségünk­re«. Töltöttünk hát, s ittunk, szórakoztunk, nevettünk. Néha — alig észrevehetően — ő is elmosolyodott. Mi bizony be is csíptünk akkor éjjel! Csak ő ült józanul és csöndesen közöt­tünk, s én most nagyon sze­rettem ezt a fiút. Amint hazafelé ballagtunk egymás mellett ketten, meg is mondtam neki: — Tudom, hogy valami bánt, Jim, és most sze­retném, ha semmi sem bánta­na! Később véletlenül az is ki­szaladt a számon, hogy rég nem láttam a Liliom utcai lányt. — Nem lány az már — mondta —, ma volt az eskü­vője. Többet sohasem tudtam meg abból, ami a lelkében történt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents