Somogyi Néplap, 1960. december (17. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-24 / 303. szám
Szombat, 1960. december 24. 3 SOMOGYI NÉPLAP Lombikok között Diplomáján még alig száradt meg a tinta, amikor ez év februárjában Bencsik István, az újdonsült mezőgazdasági mérnök megpályázta a Nagyatádi Gépállomás laboratóriumában megüresedett állást. Sikerült. Ekkor érezte először: érdemes volt a 17 hosszú esztendeig tartó tanulás, s egyszeriben elfelejtette a szigorlatok és a kollokviumok előtti megfeszített munkát, el az izgalmakkal, az utolsó hetek bizonytalanságával együtt. Bár a gyorsvonat szörnyű lassan _ »vonszolta« magát, mégiscsak ideért Nagyatádra. S pár nap múlva már ismerkedett a jól felszerelt laborral — jövendő munkahelyével. Azóta már a taranyi Május 1. Tsz 2700 holdjáról általa felvett talajminták ott sorakoznak a polcokon. S ha majd az összes vizsgálati eredmény összegyűlik kék fedelű kis füzetében, megkezdi a szakvélemény megszerkesztését. Nagy segítség lesz ez kollégájának, a termelőszövetkezeti mezőgazdásznak! Mert nemcsak a talaj összes tulajdonságát és az esetleges talajjavítási javaslatokat tartalmazza majd, hanem az éghajlati összhatás figyelembevételével felsorolja az egyes nagyüzemi táblákon legjobban termeszthető növényféleségeket is. — Azután már csak az 1:10 000 léptékű térkép megrajzolása lesz hátra — mondja. Mintának kiterít egyet ar asztalra. Színek, különböző jelek, szelvényszámok teszik szemléletessé, áttekinthetővé. A szakember azonnal tájékozódik, például a talaj kémiai (a meszes világoszöld; az erősen savanyú rózsaszín) vagy fizikai tulajdonságairól. A lombikok, pipetták megmegvillannak kezében, miközben elmondja, milyen nagy jelentőségű, országos kapcsolódott be a nagyatádi laboratórium. Csurgói, marcali és darányi munkatársaival együtt a barcsi járás gyakorlati talajismereti térképét készítik el. — Négyükre 60—60 ezer hold talaj feltérképezése jut. Egy személy naponta mintegy 800 holdról tud venni talajmintát, így, ha májusban elkezdjük, szeptemberben elkészülünk vele. A talajtérképet az OMMI kaposvári kirendeltsége a helyszínen ellenőrzi, kiegészíti azt különféle termelési statisztikával (például állatsűrűség), végül a Földművelésügyi Minisztérium Mezőgazdasági Tervezési Intézete dolgozza fel az egész ország területéről beérkező adatokat. Kimutatják majd, hogy milyen területeken milyen százalékban indokolt a különböző növények termesztése. Az elektromos centrifuga zúgása hirtelen megszűnik. Kikapcsolták. Űj vizsgálat kezdődik. A mozdulatok megszokottak, látszik, érti a munkáját Bencsik István. Mégis azt tartja: »Sokat kell tanulnom még.« Amikor elbúcsúzunk, örömmel újságolja: »Jövőre már nem kell utazgatnom. Családot alapítok, a gépállomás szép lakást ígért.« M. K.-né A laboratórium vezetője a Scheibler-féle calciméíerrel végez vizsgálatot. Szemmel kell tartani az ismeretterjesztő munkát Néhány nappal ezelőtt bírálat érte a csurgói járás háza elejét a téli tervekbe foglalt ismeretterjesztő munka elégtelensége miatt. A bírálat jogos volt, megszívlelhetik, akiknek szólt. Elismeri ezt Peperő Gyula, a csurgói járás népművelési felügyelője is, de nem minden fenntartás nélkül. Szerinte azért, hogy a tervezett ismeretterjesztő előadások 50 százaléka elmaradt, felelősség terheli nemcsak a járást, hanem azokat a községi vezetőket is, akik afféle szükséges rossznak könyvelik el azt a munkát, amit az ismeretterjesztés vállaikra ró. Való igaz, hogy az ismeret- terjesztő munka eredményességéhez nem elegendő, ha a járás illetékesei pontosan kidolgozott tervvel rendelkeznek, előadókat állítanak stb. Üres széksorok számára ki bolond gondos felkészülés után előadást tartani? A terv és megvalósításának munkába szándéka még nem jelenti magában a téli tervek sikeres megvalósítását. Hogy egy falu népe valóban kulturális fellendülést érjen meg, ahhoz az kell, hogy a párt- állami és gazdasági vezetők is teljes erejükkel, tekintélyükkel támogassák az ismeretterjesztést. Gondoskodjanak tehát a csurgói járás falvainak vezetői, népművelési ügyvivői arról, hogy megfelelő számú közönség vegyen részt az előadáson. A falragaszok hivatali kötelességből való kifüggesztése, a ki- dobolás nem elegendő a közönségszervezéshez. Több kell ehhez, elsősorban az, hogy az ismeretterjesztő előadásokat tiszteljék meg érdeklődésükkel a falu életének irányítói is! Sok helyen ugyanis azt mondják: »Minek hallgassak én előadást, hiszen nincs ott se a tanácselnök, se a tsz-elnök!« Vannak a csurgói járásban lelkes pártolói az ismeretterjesztésnek. Szikszói László például, a mezőgazdasági technikum tanára saját gépkocsijával járja a községeket. Ahol egyszer megfordul mezőgazda- sági szakelőadást tartani, oda vissza is várják. Miért? Mert előadásait — melyek alapos szakképzettségről tanúskodnak — filmvetítéssel szemlélteti. Természetesen van még jó néhány kiváló előadója, szakembere a TIT csurgói járási szervezetének. Hogy e közösség tagjai ne veszítsék el a népművelés iránti kedvüket, lelkesedésüket, azért legtöbbet a községek vezetői tehetnek s nem utolsósorban a járási pártbizottság, amely eddig vajmi kevésszer ellenőrizte a népművelésnek e fontos ágazatát, az ismeretterjesztési munkát. Pedig ez nagyon fontos. Ha látják, hogy a pártbizottság szemmel tartja az ismeretterjesztést, bizonnyal több odaadást fognak tanúsítani a téli tervek iránt. L. I. Megtalálták számításidat »Szerencséje van, mert annak ellenére, hogy rossz az idő, csak egészen kivételesen vagyunk itt az irodában« — ezekkel a szavakkal fogadott a vörsi Kisbalaton Termelőszövetkezet elnöke, Ballér Ferenc és agronómusa, Budai György. Nem minden cél nélkül kerültek az első sorokba ezek a szavak, mert a mondatot fedező gondolat olyan szellemről tanúskodik, amelynek nagy része van abban, hogy idáig fejlődött Vörs a szövetkezeti gazdálkodás második évében. Kezdjük azzal, ami az első megkönnyebbült, örömteli sóhajt váltotta ki a vörsiekből: minden egyes kalászos a tervezett fölött fizetett. S az első öröm csak hatványozott a többi növény betakarításakor. Mert a napraforgó 6 mázsa helyett 10-et, a cukorrépa 182 mázsát adott holdanként a tervezett 120-szal szemben. Az eredményeken felbuzdulva a betakarításkor elhatározták, hogy jövőre az idei 32 holddal szemben 50 holdon termelnek répát. Nem vallanak szégyent a burgonya és a kukorica terméseredményével sem. 30 holdas kertészetüket az idei esztendő alapján joggal tartják a szövetkezet egyik kincsesbányájának. Két hold zöldpaprikájukról 300 mázsát szüreteltek, azaz előirányzatuk háromszorosát érték el, és a Kisbalaton kasszáját csak ez az egy növény 50 ezer forinttal gyarapította. A 12 hold petrezselyem 420 mázsás terméséért 63 ezer forintot kaptak. A három holdon termelt 83 mázsa sárgarépa, az egy holdról értékesített 93 mázsa karfiol, a 400 négyszögölről leszedett 40—50 mázsa fejes káposzta és a kelkáposzta szintén gazdagon fizetett, illetve fizet — ugyanis ez utóbbi gazdag termését a MÉK kérésére csak februárban szedik le. Így jövedelmezett a kertészet öntözés nélkül. Elképzelhető, mi lesz jövőre, ha sikerül a marót völgyi csatorna vizével öntözésesen műveim ezt a területet! Nem csoda, hogy büszke a kertészetre a Kisbalaton tagsága. így érez Kovács János is, a Keszthelyi Mezőgazdasági Akadémia tanára, aki mint patronáló hetente látogatta meg a kertészetet, és segítette a minél jobb eredmény elérésén fáradozó kertészeti brigádot. A gazdaság állattenyésztése is szót érdemel. Annál is inkább, mert az alakuláskor igen mostoha körülmények között, gyenge adottságokkal kezdték a közös állattenyésztést. Első feladataik között szerepelt az állomány megjavítása, fejlesztése. E célból két év alatt mintegy másfél millió forintot fordítottak épületek létrehozására, beruházásokra. A kezdetben rossz szarvasmarhaállomány odáig fejlődött, hogy az erre az évre tervezett 62 900 liter helyett eddig 80 ezer liter tejet adott. 46 szarvasmarhára kötöttek hizlalási szerző« dést, és 48-at értékesítettek. 200 sertést is hizlaltak szerződésesen. Már csak 53 hízó vár szállításra. Az aprójószágok is, a 450 tényészj érce szintén számottevő bevételt jelentenek a Kisbalatonnak. Méltán bíznak Vörsön abban, hogy meglesz a 30 forint munkaegységenként annak ellenére, hogy a többlettermés egy kis munkaegységtúllépést okozott. Igen, bíznak a Kisbalaton tagjai, és szinte napról napra kovácsolódik mindjobban eggyé a falu lakossága- Szorgalom, munkakedv jellemzi őket. A helyes premizálás pedig még jobb munkára ösztönözte a tagságot. A kimért területeken mindenki a legtöbbre, a legjobbra törekedett. Dolgoztak a családtagok is. A szép eredmények másik fontos forrása az a tökéletes összhang, egyetértés, mely a vezetőség és a tagság között van. A vezetők szüntelenül a tagok között tartózkodnak, s minden munkából részt vállalnak. Ahogy az egyik brigádvezető említette: »Mi mondunk a tagoknak jó reggelt, és mi kívánunk nekik jó éjszakát.« Ők az elsők, akik kinn vannak a határban, ők az utolsók, akik nyugovóra térnek. Ezért követi szívesen példájukat a közösség minden tagja, no és azért; mert látják, hogy aki becsülettel dolgozik, az megtalálja számítását a termelőszövetkezetben. Vörös Márta AZ ELMARADT EMBER Gige felé tartunk, s nekem eszembe jut Szabó János bácsi, akinél két esztendeje jártak népnevelők, talán éppen ők, akik most Gige portáin adják egymás kezébe a kilincset. Nos, tőlük hallottam Szabó János bácsiról, illetve ők mesélték az alábbi történetet. Már jó másfél órája beszélgetnek, az öreg köti az ebet a karóhoz, egyik kérdés követi a másikat, látszik, hogy nem adja be egykönnyen a derekát. Elérkezik aztán a nagy pillanat, asztalra kerül az aláírásra váró fehér papírlap. Az öreg szabadkozik, térül-fordul, s máris egy liter bor áll az asztalon. No, talán most? Nem! Csalódnak! Szabó János bácsi újra nekiveselkedik, és se vége, se hossza a sok új kérdésnek. — De előbb már ott tartottunk, hogy aláír! — veti oda az egyik vendég, félbeszakítva a beszélgetés fonalát. — Nem tehetem, kérem —■ tiltakozik az öreg. — Miért nem? — Mert hárman vagyunk! s bólongat titokzatosan a fejével. összenéz a két népnevelő. Végre egyik feltalálja magát: — Ha csak ez a baj, János bátya, én már itt se vagyok — s azzal lép az ajtóhoz. Az öreg azonban tartóztatja. Beszél, beszél, hozza a második üveget, már nem is az új élet sok kérdése, gondja van a szőnyegen, hanem katonáskodásának viszontagságos történetei. A beszélgetés az éjszakába nyúlik, már a harmadik üvegnek is csak az alján van, amikor a vendégek szedik a sátorfájukat. Hiába, makacs ember az öreg, nehéz vele boldogulni! De azt meg kell hagyni, vendégszerető! Nem is erőltetik tovább, holnap majd visz- szajönnek. Meglepetésükre azonban bú- ctűképpen az öreg kiböki: — No, oszt meddig kell még várnom? — De iszen, azt mondta, nem ír alá! — Én azt nem mondtam! — tiltakozik. — Ej, János bácsi, hiszen még az okát is megmondta, hogy miért nem! — Én? — Igen, igen. Azt mondta, azért nem írja alá, mert hárman vagyunk. — Hehe! — neveti el magát az öreg , — Igen ám! De akkor engem meres-merevül félreértettek! — Hogyhogy? — Én arra gondoltam, hogy még csak egy üveg van előttünk, oszt hárman vótunk. De most már nincs akadálya. — Kacsint. — A harmadik liter is gallér mögött van! Hogy mindenütt ilyen kedélyesen, tréfálkozva történik-e a beszélgetés, nem állítom. Nem minden esztendő, de még csak nem is minden század fial ennyi várakozással, töprengéssel teli nappalt és éjszak- kát! Nem kis gond ez, s nem kis dolog ama nevezetes mes- gyeárok átlépése, mely a régi falut s elkövetkezendő újat választja el egymástól! Nagy feladvány ez, nagy leckekérdés, s magam is tapasztalom ezt Gigén, miután a vendég- marasztaló sárban a főutcán körülpillantunk. Sustorog, zúg, háborog körülöttünk ház, porta, utcasor, aminek innen távolból is hallani a beszédét! A tanácsházán kézről kézre adják a népnevelők a kilincset. A délelőtti látogatások tapasztalatait jönnek megbeszélni. Az iroda fél falát a falu térképe foglalja el. Minden utca, minden ház egyenként be van rajzolva, s bár még csak egy nap telt el, máris látni a térképen piros kockákat. A piros kocka ugyanis a népnevelők munkáján a korona. Jelzi, hogy abban a házban a gazda az új élet küszöbét immár átlépte. Persze egyelőre az akadályokról esik a legtöbb szó. Sokan Pestre utaztak, mások a szőlőben találtak hirtelen munkát maguknak, a legtöbb helyen azt mondják, gondolkozunk még, kérem! Ezt is hallani gyakran: Én első nem leszek, ha a többi is aláírta, aztán szíves-örömest. Gigén már volt szövetkezet, nos, a régi szövetkezeti tagok mintha csak összebeszéltek volna, ezt fújják: Írják előbb alá a többiek, akik megcsúfoltak bennünket, hogy így a csészések, úgy a csészések! Aztán majd mi tudjuk, mi a dolgunk! Délután az egyik népnevelőcsoporttal magam is elindulok. A porták szegényesek, szalmatetős házak, keskeny udvarok, kicsi ólak fogadnak. Legtöbb helyen még istállót se látok. Pedig szorgalmas nép lakja a falut, ezt a künn a határban lépten-nyomon látnom kellett. Olyan a gigei határ, mint a szépen felsöpört udvar. Rendben betakarítottak, elvetettek, még a Jcukoricaszár is glédában! És mégis! Sehol nem látszik e nagy szorgalomnak a jutalma, eredménye! Űj házat talán hármat számoltam meg a faluban, s a legtöbb kerítése is olyan árva, kidőlt-bedőlt, elhanyagolt! Még egy becsületesen rendbe tett, kitéglázott gyalogjárdája sincs a falunak, úgy kell a sárban a kerítések mellett óvakodva lépkedni. A tanácsháztól lefelé talán az ötödik porta. (Nem írtam fel a házszámot és neveket, nem akartam feleslegesen zavarni senkit se!) Csak a ház asszonya van otthon. Éppen kocával bajol az udvar végében. — Látja, ezen a kocán tengődünk! — bök a szép, testes jószágra. — Hogyhogy ezen tengődnek? — Hát nincs nekünk egyebünk, mint ez a koca meg a négy malaca. De ebből is kettő elvész holnapra. Csak két csöcsbimbója duzzadt meg — mutatja. — A 'fene se látott még ilyet! És mondja a magáét, tele a szava panasszal, keserűséggel. A népnevelőknek köny- nyű a dolguk, megragadják a fonalat. — Nem is ellenkezek, hallják! — mondja végül. — De meg kell várni az uramat. — Az igét ö mondja ki! Az embere a szőlőbe ment még reggel. Nincs más hátra, várni kell, amíg hazajön. A szomszédban könnyebben megy a dolog. Otthon a gazda is, felesége is, lánya is, sőt még a kisunoka is ott tesz-vesz a konyhában. Szép új cipője van, tiszta ruhája, mintha csak az imént jött volna óvodából. A fiatalasszony férje a gépállomáson dolgozik. Nem is sokáig maradunk, egy fél óra elteltével már serceg a toll a papíron, előbb a gazda kanyarítja alá, aztán az asszonya. Nagy szarkaláb betűi után pontot tesz, s megjegyzi. »Tudják miért nem írtam alá tegnap? Mert péntek vöt!« A menyecske azonban szabadkozik. Még kicsi a gyerek, vigyázni kell rá. A népnevelők nem is erőltetik. Járunk portáról portára, csurran is csöppen is, többen is alákanyarítják nevüket. Több-kevesebb beszélgetés után persze! Egyszer aztán az egyik ház előtt rövid időre megállunk. »Itt makacs ember lakik«, mesélik a népnevelők. Valami miatt megsértődött még régebben, s most köti az ebet a karóhoz, már jártak is itt két ízben, de hiába. Megmarad a feltétele mellett. Feltétele pedig hangzik ekképpen: »A szomszédok előbb, aztán nem lesz semmi akadálya!« Igen ám, de éppen itt van a kutya eltemetve! Nincsenek odahaza a szomszédok, s az ég tudja, mikor lehet szót érteni azokkal. A legbosszantóbb az a dologban, hogy régi mozgalmi ember az illető, régi tsz- tag. Ki lépjen hát előre, ha ö nem? Benn leljük a konyhában, ahol is van két szék, egy asztal meg egy tűzhely. No meg egy kiszolgált vaságy, amit a gazda foglal el. Napokkal ezelőtt került haza a kórházból, azért fogad fekve bennünket. A félhomályban ötven-hatvan körül levőnek saccolom. De lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy vonásait a nehéz sors, a törődés idő előtt megöregítette. — No, eljöttünk, ahogy ígértük — kezdik a vendégek. — Látorrd — feleli kurtán a makacs ember. — Nos, meggondolta magát? — Mondtam., ha idehozzák a szomszédét, aztán nem bánom. — De hát egyik szomszéd sincs itthon, mondtuk már, azokét nem hozhatjuk. Szó szót követ, sorra felho- zódik minden érv, szőnyegre kerül minden kérdés. A népnevelők elmondták, mint végezi ték dolguk a távolabbi portákon, hányán írták alá a nevüket. A gazda türelmesen hallgatja, de csak ingatja a fejét minderre. A röpke óra alatt, amíg ott voltunk, szóba került a nagyüzemi gazdálkodás előnye, a jobb, emberibb élet útja és lehetősége, beszéltek a gépekről, végül az asszony is beleszólt a vitába. De ettől az*rt jobb nem lett, mivel az ő szavának is csak egy volt a refrénje: Ha majd a szomszédok! Akkor majd! Estébe nyúlt a beszélgetés, az estéből éjszakába. A népnevelők végül is látták, hogy nem boldogulnak. Már évpen készültek kifelé, amikor az egyik búcsúképpen fogiiegyről odabökte: — Elmaradott ember, hallja kend! Mintha kígyócsapás érte volna, úgy emelkedett fel ültő helyéből. Ügy tett, mint oki nem jól hallotta, azért megkérdi: — Mit mondott? — Azt, hogy elmaradott ember kend, ez a beszélgetés bizonyította. — Én elmaradott? — s felállt, bár szemmel láthatóldg nehezére esett. Aztán látszott, hogy keresi a szót, végre megtalálta, s kibökte. — Tudja, kicsoda az elmaradott? — No, ugyan kicsoda, tálán mi vagyunk? — No, ha tudni akarja, eltalálta. Maguk, maguk! — Hogyhogy? — Hozd csak ide a bizonyítékot! — szólt emelt hangon az asszonynak. Az asszony térült-fordúlt, kisvártatva egy papírlapot hozott be. Az »-elmaradott ember« átvette, s mint valami zászlót, meglobogtatta: — Idenézzenek. Éppen két esztendeje, hogy kitöltöttem. Mostanáig vártam, hogy jöjjenek! Még hogy én vagyok elmaradott!! A népnevelők egymásra pillantottak, szabadkoztak. Nekem meg Szabó János humoros története jutott az eszembe hirtelen. Íme, ez a történet, humorával semmivel se marad amannak alatta! Komjáthy István
