Somogyi Néplap, 1960. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-13 / 268. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. november IS. PARÁZS ENDRE: Qz&i^dulákan. A vágásban mozdony áll, pöfékel, És a füstje: fányi kék virág. Rögtön hervad, és már újabb nyílik. Egyik gyűri széjjel másikát. Más virág nincs az ezüstös tájon, CShk amelyet a mozdony bocsát, És e hegy-völgy csúszik észrevétlen Rövid őszből hosszú télbe át. Ereszekben csöppek gyülekeznek, Puha testű, rezgő csillagok, És estére egy oszlopba állnak: Építik az első jégcsapot. Csak az ég az örök változatlan, Színe nyári, még a régi kék, De szatyrukban nem szőlőt cipelnek, Hanem szenet már a nénikék. A vágásban mozdony áll, pöfékel, És a füstje: kénszagú virág, S már mozdony sincs — csak ügyetlen árnya, Milyet gyermek kartonból kivág. CSANÁDY JÁNOS: ömlik A vén alkony lába közé veszi a reggel frissen ébredező napot, fejbe veri, hogy hullanak könnyei, rózsavér festi a kis kobakot. Amint a Balaton végén lehull, e szín végigfolyik a vízen, úszó ajkadba meleg vér tolul — evezel egyre beljebb szelíden. Tenger csap fel a szép hullámokon! Csend. Csörgedez vállad mellett a tó... Szeszélyed csak, melynek hulláma von, gyermekikor álma, boldog ringató. Az est már végignyúlik a vízen, sírbölcsőjébe hullott a fiú, karod evez csak egyre szelíden; csobogások finom szellője fú. Hirtelen megránt, elkap, megkötöz a borzalom! öt ujjad fölmered! ott vijjog a megvadult éj fölött a vénasszony, lecsap rád, eltemet! TÉN AGY SÁNDOR: DCít •ZÁPOR Villám-szarvú nagy kosok öklelnék fel az eget, szipogó kis angyalok sírnak a felhők megett. Esőszemek szögeinek, fa alá fut a meleg, sairjút szedő leányon kaszás legény jót nevet. A virgonc gyerek-zápor ahogy jött, el is szaladt; az égen a szivárvány kinyúló csúzli-szalag. tCL'fZ FALUSI BŰCSÜ Örülnek a színes szalagok, mert a lányok hajukba fonták, örülnek a huncut lányok is, tipegnek, mint eleven gombák. Sátrat vert a hangos vigalom, a sok csuda-dolgot kirakták, cukros mosolyra kerekednek a gyerek-arcok, a kis maflák. Felvisít egy papírtrombita, játékpisztoly hencegve puffan; ráncos nénikék emlékeznek és sóhajtoznak a kapukban. (Folytatás az 5. oHdalrol.) — Ilyen sebességnél csak egy lehetőség van — mondja amaz. — Talán szerencsénk lesz, ha a vezér nyugodt. — Igen — felel most. — Igen, csak ez. Csak ne törjön ki a pánik. De mit csináljunk? — Majd teszünk valamit. S talán nem is lesz rá idő. — Talán nem. Most csak a szerencse segít — mondja aztán. — Meg a fegyelem, igaz? — Igaz — állapítja meg a kalauz. Türelmesen, szinte közönnyel hallgatnak. Egymást figyelik. A kocsi szökdelve száguld valami ismeretlen közegben. A bitumen surrogása elhallgatott, s most bőgő bú- gással zuhog körülöttük a levegő, időnként tompa dobbanásokat keltve a kocsi fémtestén. Á szőke lány feláll, és odalép hozzájuk. — Valami baj van? — kérdezi ijedt arccal. Ránéznek, aztán egymásra. — Tulajdonképpen — feleli a kalauz — nincs most semmi baj. — Fél? — kérdezi a munkás mélyreható figyelemmel. — Félek — mondja a lány. — Ilyen gyorsan sohasem szoktunk menni. — Nem — hagyják rá —, válóban nem. — Akkor mégis baj van! — Nézze csak — szól a munkás —, ha azt hallaná, hogy baj van, kétségbeesne. De ha azt mondom, hogy nincs, nem hisz nekem. Hát jó. Még nincs baj. De ha most begyullad, mindenki fölfigyel, és a félelem lesz úrrá a kocsin. Akkor bizonyosan baj lesz. Látja a vezetőt? ö még nyugodt — Értem — mondja szipogva a lány. — Én nyugodt leszek. Én le is ülök. Jobb úgy. Igaz? A repülő száguldás tovább nem gyorsul, úgy látszik, elérte a legnagyobb sebességet, s most olyan, mint valami függőleges zuhanás végelátha- tatlanul. Mo6t a szemüveges férfi leteszi az újságot, felfigyel. Majd feláll, és előre jön. — Mi az, elromlott a kocsi? — kérdi. — Miért romlott volna el? — kérdezi vissza a kalauz. — A' kocsi vezetővel akarok beszélni. — Azt nem lehet. — De kérem — mondja —, Határ professzor vagyok. Tudni akarom az igazságot! — És mit fog akkor csinálni? — Mit? Azt még nem tudom. Valószínűleg semmit Csak tudni akarom az igazságot Jogász vagyok — teszi aztán hozzá —, az államjog professzora. — Igen? Hát meg kell szokni, hogy bármelyik pillanatban katasztrófa történhet. Az ön szakmája mit tanácsol ilyen esetre? — A végsőkig fenntartani a rendet. Minél bizonytalanabb a helyzet, annál fokozottabban. — És a veszélyt tudtára lehet-e adni az embereknek? — Előbb vagy utóbb úgyis megtudják. Ámbár a gyakorlat azt mutatja, hogy el szokták titkolni ezt, mintha azt gondolnák, azzal elejét is vehetik! — Tehát nekünk is meg kell mondanunk. — Valóban ez volna a helyes, de meg kell gondolni, milyen formában. — De hát van erre egyáltalán idő? — kérdezi a kalauz. Somogyi Károly: I E K K 0O 0 Egy ember megy a sínek között az őszi verőfényben. Halszálkás átmeneti kabátja kigombolva, két szárnya leb- benve csapódik szét, ahogy lépked. Feje fedetlen. Keze zsebébe süllyesztve, jobb könyökével furcsán evez, mintha segítené akarná magát, hogy minél előbb célhoz érjen. Egyébként pedig lassan megy, kissé bizonytalanul az egyenetlen talajon, a talpfák között, semerre sem tekingetve, csak az utat nézve mereven maga előtt. Szeme tompán fénylik — alatta sötét karikák —, arca beesett, megnyúlt. Maga sem tudta pontosan, hogyan került ide, miért éppen a sínek között tölti botorkálva e ragyogó novemberi vasárnap délutánt. Ahogy a kórházból kijött, és megzör- rent talpa alatt az út sárga kavicsa, csak a lépteire figyelt, az egyenletes serrenések kötötték le, de nem nézett fel a földről a körülötte zajló ünnepi forgalomra. Emberek mentek el mellette, kezükben kis selyempapírba csomagolt süteményt, virágot szorongatva. Betegíátogatók. Ha ráköszöntek, gépiesen fogadta, s ment tovább, ki az utcára, ahol a kései verőfényben fiatalok sétáltak nevetgélve, hangosan viccelődve, a lányok egymásba karolva, hátra-hát- ratekingetve, az idősebbek sötét ünneplőben kényelmesén, láthatóan élvezve a novemberben ajándékként fogadott melegítő sugarakat. Nem messze gyermekkocsit tolnak, kettőt is egymás után, a kerekek sárvédőin szikrázik a fény. Áll a kórház kapujában. Hova, merre induljon? A gyerekkocsik előtte haladnak el. Megpillantásukkor az eddig tompán hatalmában tartó tehetetlen kétségbeesést éles, lüktető fájdalom váltja fel. Torka elszorul, válla rándulása kimerültségét jelzi. Pedig négy napja már, hogy az alig néhány órás kisfiát elvesztette, de azóta sem tud megnyugodni. Meghalt a Miklóska. Még nem is élt, és máris a semmibe zuhant. Miért a sors sál várt kisfia nincs többé! e kegyetlensége? Hiszen olyan Mennyit becézték, még miszerény igényed vannak az előtt megszületett, örömmel ., , tapintották apró, de az életet elettol. jo feleség, gyerekek, jelentő, egyre követelőzőbb És még ezt sem kapja meg? rugdalózásait, elképzelték, ho- Soha nem vágyott autóra, még gyan nevelik, megtervezték a motorkerékpárra sem, nem ruhácskáit, hisz természetes, ....................................... fiú lesz, úgy gondoltak, nem v oltak lehetőségei, hogy ilyes- jg másj és Miklós lesz a mire gondolhasson. Csak a neve, akárcsak az apjának, család, meleg otthon és gyere- Micsoda boldogság lesz a ház- kek. Későn is nősült — be- ban, amikor először áll fel, in- tegsége nem engedte, hogy dúl el egyedül, pötyögő beszé- előbb családot alapítson —, dével szólítja őket, majd óvo- felesége gyenge asszony, ki dába jár, versikéket tanul, tudja, lesz-e még gyermekük? szerepel az ünnepélyeken, az- Cél nélkül indul el a népes tán iskolába megy. Biztosan utcán. Nem néz semerre, ne- jó tanuló lesz, apja, anyja is hogy kisgyerekeket pillantson az volt. És rossz legyen, ége- meg. tőén rossz, ezt kívánta a fele— Szervusz, Miklós - érin- séSe- ,életre vaIó.„ mozgékony tí meg karját valaki. — Fo- gyerek, izmos erős. Mar latta gadd részvétemet. A feleséged • eJ°^' h°§y . ©léje szahogy van’ lad> kltarla a karjat, ahogy a J .. , , , szomszéd Pistike teszi, ha ap„_T" KosTOnom a kérdjed, hazajönni látja, a nyakába Meg legalább egy hétig bent ug^j^ gg szinte hallotta vé- kell lennie, mert igen legyen- konyka hangját, amint csoko-' Iádét kér.- Kézcsókorn, jobbulást, £s most nincs. Meghalt szervusz. Próbáld leküzdeni vele együtt az mÚ2Íót js <lIte- az elkeseredésedet. mették. Hiába volt a kockázat Vigasztalás. Aztán elmegy, az asszony gyengesége miatt, három lépésnyire talán már a készülődő várakozás, a szü- azon gondolkodik, milyen ősz- lés szenvedése. Üjra ketten szeállításban játszik a csapata, maradtak. Biztosan most is meccsre Most dig _ amíg felesé_ megy. De mert is fajion neki a k6rházban van _ egye- az o csapása? Könnyít rajt? düJ Mit M üres la_ Tálán ^ ha most hinni tudna, kasban ? A vendéglőben ebé- hogy őszinte az emberek rész- delt aztán három órái fe_ vete és a szavakon túl.erze- lesége meUett vo]t. Hova menseket is jelent? ' De miért higgye? jen? Igen, emberek között kellene lennie, azt ajánlották, naniü - ., , , kissé felejteni. Talán a meccs. • u u§y l^r-kel a Sose ej mérkőzés nélküvilagban, mint egy holdkoros, j ott elraga(iná Kartarsai vigasztaljak, de csak akkor feledkezik meg egy kisHegy a szenvedély ... Mégis más irányba ment. Csak botorkált cél nélsé a fájdalmáról, amikor bent kül> ^ aat vette &zre> hogy yan.az osztályban, a gyei ekek jy. van a gjnek között, a vá- kozott, bar nemegyszer azon ros határában. kapta magát, hogy felelés közben másutt csapong a gondolata. Aztán jön a délután, az este, amikor egyedül marad gyötrő gondolataival az üres lakásban, ahol nem köti le a máskor oly hűséges társa, a ö néí vascsík fénylőn fut egymás mellett. Egy pillanatra arra gondod: kellő akaraterővel minden szenvedéstől megszabadulhatna. De aztán el- szégyelli magát önmaga és a könyv, ^ álmot csak nehezen betegen fekvő felesége előtt, borit ra a fáradtság Ilyenkor s megindu:t szinte gondolat ujult erővel hasit bele a tu- nélkül fásultan lépkedve ke- dat: az oly nagy vágyakozás- resztül a fakóbarna talpfák kitöltő bazaltköveket. Nem nézett fel, oldalt sem teID' S mintha a helyzet őt igazolná, a szürke nyíl óvatos hajlással elfordul, majd hirtelen megtörik. Ott, százszázötven méternyire az elágazás után éles kanyarral fordul a város felé. Az út mellett fiatal gyümölcsös, szemközt vele, a kanyart sűrű jegenyesor szegélyzi. e most egy személykocsi vágtat a másik úton az elágazás felé, velük egy irányban. — ördögöt, ennek is pont most kell beszaladni — suhan át a gondolat árnya a vezető tudata alatt, önkéntelenül megnyomja a kürtöt, a hang halk sikollyal marad el a repülő jármű mögött. A személykocsi megugorva gyorsít, majd egy szemrebbenéssel zúg el az elágazásból kiszökellő busz előtt. Az utasok hirtelen felfigyelnek. — Kérem — kiált a kalauz — kérem, egy percre! — Emberek, mindenki jól fogózzon meg! — mondja a munkás. Mintha ez érne valamit, ha baj lesz! De mindegy, cselekedniük kell valamit, gondolja ezalatt. — Jól fogózzanak meg, mert elromlott a fék, s most a nyugalmon múlik minden, hogy meg ne zavarjuk a vezetőt! A személykocsi közben a kanyar előtt lassít. A vezető hirtelen rándítani kénytelen a volánon. A vöröshajú kártyakirály szájából egy aranyfog bámészkodik ki. Kezébe merevedve az adu ász és a piros hetes. Az arcokon dermedt merevség, mint valami szugesszió. A két szőke fiú nyitott szájjal mered előre. A busz hirtelen hatalmasat ugrik, aztán szökdelni kezd. A professzor leejti pápaszemét. Aztán a munkás azt mondja a kalauznak: — Hát... sikerült! A kocsi apró szökdelésekkel lassul. Jobbról a műút és a jegenyesor. Elöl és alant recsegés, ágak és levelek verdesik az ablakokat. Valaki hirtelen felordít: — Segítség! — Felsír egy nő. . A busz megáll. — Átkozott szerencse — mormog rekedten a sofőr. — Adjon egy Tervet! A kocsi miatt le kellett vágnom az útról; különben a jegenyéken kötünk ki! Fellélegzdk, és érzi, hogy remeg a lába meg a karja. — Mondja — kérdezi a munkás —, ez az ősz csík a hajában a háborúból van? — Űsz csík? — kérdezi szórakozottan a sofőr, és lassan kinyitja az ajtót. A visszapillantó tükörben meglátja magát. — Érdekes — mondja —, ez nem volt itt! — Bátor ember maga. — Bátor? — rekedten nevet. — Fáradt. Szerencsém volt! — Akkor is. így ki bírta hozni! Kezet szorítanak. — Köszönöm, hogy segített — szól a kalauz. Kiszáll a kocsiból. — Itt a sarkon, a vendéglőben van telefon. Majd betelefonálok, jó? — Köszönjük. És ha jegyzőkönyveznek ... — ... én leszek az első tanú. Professzor, magának volt igaza! — Nem — válaszolt az —, nem nekem! A cselekvőknek van igazuk. busz áll a csemetés közepén, mögötte letarolt fák. Az utasok most kezdenek kiszállni. Egy kövér vörös férfi elrohan a bokrok mögé. Mások mosolyogva nézik a naplemente bíborát. Talán nem is fogták föl teljesen még, mi történt velük? kingetett Mintha a fehéren csillogó sínpár határt szabott volna szemlélődésének, gondolatai csapongásának. Nem akart tudni a körülötte zajló életről, a napsugarak derűjével teleszórt, a pasztellszínek mesteri keverékében pompázó tájról. Szeretett volna inkább messze elmenni, ki a határba, hogy ne is hallja a kisváros zaját, erdőbe zárkózni, ahol csak fák vannak sűrűn egymás mellett, amelyek elzárják a napfényt, és puha, süppedő szőnyeg lehullott tűlevelekből. A repedezett talpfák egykedvűen tűnnek el mögötte, a sínek mintha fénylőn folynának el két oldalt. Tekintetét nem emeli fel, messziről úgy tűnik, mintha keresne valamit Pedig csak az utat nézi, hogy meg ne botoljék a kövekben. És mégis, mintha valami megkapta volna a tekintetét. Megáll, érdeklődve előrehajol, majd leguggol. A kövek között apró, fénylő kis szálak húzódnak, de nicsak, ilyenekkel van átszőve a sín is. ökörnyál! A nyárutó, az ősz napfényes, meleg időszakának kedves kis tüneménye! Egy hosszú szál ereszkedik a kövek közé, remegve, vibrálva nyúlik le, egyik vége a sínhez tapad. Fölemeli a tekintetét. Az opálos kékségben hosszú, fénylő szálak úsznak hullámozva, érzi, egy a nyakához is tapad. Ahogy odakap, fejét önkéntelenül is a töltés jobb oldalára fordítja, ahol sekély vizű nádas terül el. A ritka, kiszáradt vízinövények között tarkán csillan a víz, meg-meg- rebben, ahogy egy-egy rovar lecsap a tükrére. Túlsó szélén gyerekek játszanak. Nagyobbacska fiúk. Egyikük csónakot igyekszik úsztatni, a másik fadarabot farigcsál. Talán hajót készít. A harmadik társuk — kissé távolabb — köveket, fadarabkákat hajigái a vízbe. Becsapódásuk csobbanva veri fel a vízióitok addig mozdulatlan tükrét. Mögöttük tehenek legelnek elszórtan a sárgásbarnával tarkított fáradtzöld réten. Egy kisborjú fejét leszegve ügyetlenül ugrál körülöttük. Nem messze tőle a csendes, rezzenéstelen verőfényben rovarok cikkáznak egy gomo- lyagban, föl-le, függőlegesen, mintha előírás szerint meghatározott pályán végeznék gyors gyakorlataikat. Csak egy-egy társuk bontja meg néha a rendet, és szeli keresztül a bolyt vízszintes irányban. Nézi egy darabig az apró kis lények sütkérező, céltalannak tűnő játékát. A város felől a futballpálya hangorkánja hallatszik, örömujjongás. Biztosan gól. Vajon ki rúgta? A zúgás elhal, alig hallhatóan sípszó hangzik, majd újra csend lesz. Tovább indul. Tekintetét már nem szegezi az egyhangúan barnásszürke kövekre, szemlélődésének nem szab határt a két fényes vonal, sőt ■ önkéntelenül is keresi a természet szépségeit. Egy hídhoz ér. A szegecselt vasszerkezet alatt, a kövek között tiszta víz csordogál. Ahogy a híd szélére áll, árnyéka messze nyúlik el. A parton egy árván meredező nádszál, az enyhén végighul- lámzó szellőtől megadóan bólogat. Kissé távolabb, a házak felé tyúkok szedegetnek. Rozsdavörös testük ütemesen mozog a halványzöld mezőben. A városszéli laktanya felől hangszóró torkából muzsika száll. Halk futamok, a zongora erőteljesebb ütemei érnek el hozzá Nem kedveltje a zongora, de itt a vasárnap délutáni csendben, kuszáit lelkiállapota ellenére is megkapják a zene pergő, kissé torz hangjai is. Távolabb egy fiatal pár jön. Egymás kezét fogva, egyensúlyozva lépkednek a síneken, testük jobbra-balra billeg, és amikor egyikük lelép a földre, idehallik csengő kacagásuk. Mögötte megzörren a kukoricatábla. A termést törik? Odanéz. Egy tehén legel kényelmesen zörgetve a sárgásszürkére száradt kukoricaszárakat. Távolról elnyújtott kukorékolás. Megfordul. A bokrok mögött, a kopaszodó fák között halványszürkén, itt-ott fehéren csillanva húzódik meg a kisváros. Két kémény emelkedik ki a kékespárás levegőben, az egyik vastag, fekete füstje kényelmesen, szellőtől alig zavarva terül szét a házak fölött. A másik pihen. A nap lejjebb csúszik, a sínek csillogása sárgássá tompul. Egy kerékpáros vág keresztül előtte a dűlőúton. Tanítványa, a Fekete Jóska, a hetedik béből! Hol lehetett? Messze megy, nem kiabál utána. Majd holnap talán megkérdezd. Mikor is találkoznak? Hétfő. Az első órát éppen náluk tartja. Az anyag? ... Hm. Igen, a Ludas Matyi! Tovább megy a város felé. A késő délutáni szellő kissé csípős hűvössége legyinti meg. Begombolja a kabátját, be- idegzett mozdulattal , megigazítja a nyakkendőjét is. Szemben vonat jön az állomás felől. Fekete testéből sűrű füstöt ereget és húz maga után, amely aztán szétterülve egyesül az egyre szürkülő, párásodó tájon. A kattogását is hallja, a sínek elhozzák a hangot Alig ötven méterre van már csak tőle, tisztán fülébe jut szuszogása is. Tisztelettudóan lép le a töltésről. Ahogy közeledik a városhoz, újra feleségét látja a kórházi ágyon, sápadtan, meggyötörve, majd a kisfiúkat* aki nincs többé. Mellét megint fájdalom markolássza, de sokkal tompábban, nem olyan vad erővel, mint néhány órával ezelőtt. — Talán még gyermekünk is lehet —' biztatja önmagát A vonat kattogó-uhhogó hangja belevesz az őszi, ünnepi csendbe.
