Somogyi Néplap, 1960. november (17. évfolyam, 258-282. szám)
1960-11-20 / 274. szám
V SOMOGYI NÉPLAP 6 ▼as ár nap, 1960. november 2*. TÁKOL1TZ ISTVÁN: VASVÁRI ISTVÁN: Szüret Az ember felnéz’ Fuvarozó szél hajkurássza a kódorgó ködöt, küllőre tapad foszló tánca, rekedt szekér döcög. Útjába dől a gyalogbodza, ráfolyik a homok. Farkát legyezve, oldalozva iparkodik konok léptekkel két szelíd tinócska, vén gazdájuk pipál. A döccenőknél leng az ócska fatábla: Bach mihál paks Tavasz utca 23 — Az őszi táj remeg — két asszony megy a gyalogjárón, a hordóban gyerek. Az omló híg-arany verőfényt nyeli a hűs homok. A tőkék kibuggyanó tőgyén friss-habos must csorog.- Adjatok egy pohárra! nékem, amelybe nem vegyül egy csöpp bánat se! Békességben élhessek, emberül! Nincs óik szemem lesütni, süsse le, aki fél, az ember felnéz bátran, mérlegel s ítél. Beteg szívével érzi jövendő illatát, és tanul újra élni, mint fegy-vágotta fák. Hideg rágalmak vertek, befont a gyűlölet; és nevemben feleltek, bár szívem nem felelt. Hitem más emberré tett s mert szenvedést tilolt. a gondolat beérett vállalni ezt a kort. Tudom, szép lesz a nyárvég, és túlél igazam, vele terem az élet, hol nem leszek, magam. BŐSZ JENŐ: Unokaöcsémről Kutyák jajongnak falu szélén, az ól s a ház közt huzat sétál, didergő füstöt fúj a kémény, a föld s az égbolt kitáruló nagy hófehér tál! A távol erdőn farkas ordít, valahol fejsze sír, jajongva visszahull egy tönkről, de néki hajnalt könnyű csend nyit könyékig szurtos: kenyérre zsírt ken telt bödönbőn BÉRT ALÁN ISTVÁN: Óda a színekhez Ö suhogó gyászlobogó! Bűn tunya cinkosa, titkot takaró dermedés; kegyetlen fekete! S te, betegek tollas nyugalma, zsenge lehelet lelkét fagyasztó fuvallat szeretője; kényes-finom fehér! Szomorú öregek ajkára száradt mosoly, megadó lemondás, halódó vadállat szelídsége; korhadt-mogorva barna. S te, bánatot oldó zöld, ömlő, bársonyos harangszó, tavasz cicomás ruhája, füvek, levelek pirulása, reménység mohadús mezeje, melyben harmatot könnyező pirkadat, derengő sejtelem, csecsemőgügyögés, rejtett leánymeU, a merengő rózsaszín szemérme. Égf! Égj, ujjongó élet! Tobzódó szertelenség, szigorú rend, bosszú, megbocsátás, testvériség, nemes gyűlölet éke! Égj, te rémületet s diadalt gyújtó önkényt-nyomort hamvasztó, szabadságot lob bántó láng! Te jelent ostromló, jövőt rohamozó, világot formáló vér, színbe ötvözött eszme, te ezertűzű, te leggyönyörűbb, te diadalmas PIROS! VA ég egyet-kettőt hördült, kerrentett a motor, azután a szürke Taunusz a kövesrút szélére kanyarodva meg- 'állt. Két oldalán szinte egyezerre nyílik ki az ajtó. Az ’utasok — alacsony, harmincöt 'év körüli férfi, csinos, de valamivel talán idősebb, karcsú 'nő — tanácstalanul állnak a 'motorház előtt. ' — Sose tanulsz meg kocsit (vezetni. Mondtam, hogy vitázz a kapcsolásnál. De bár .adtad volna át a volánt — korholja az asszony a férjét. .Hangjában azonban nem érző- .dik a felháborodás, csupán az ,a kellemes, kissé kárörvendő , tudat szólaltatta meg, s hogy ,nem az ő keze alatt történt a ,baj. Bár — vallja meg önma- igánaik — nálam éppen úgy előfordulhatott volna. De valahogy mindig a férje vezetése .közben romlott el a kocsi. A .múltkor sem engedte őt a kormányhoz, és másfél órát kellett várniuk, amíg valaki hajlandó volt megállni és segítérni rajtuk. De még így is szerencséjük volt, de most... — No, szedd elő a szerszámokat — nyitja föl a motor- ház tetejét az asszony. — Va- ’ lantit piszkálok benne. Tudod, ’az első héten is sikerült így ’megjavítani, igaz, fogalmam ’sincs róla máig sem, mi volt 'a baja. Szerencsés kézzel rá- hibáztam. ^ Belehajol a motorba. Matat ' benne valamit, keze kinyúlik La szerszámokért. Körmei lilák, fbőre fehér, ápolt. Galamb- (szürke kordbársony nadrágja ^ingerlőén feszül rajta. — Anyukám, én leállítok ;egy kocsit. így úgysem meggyünk semmire. Az asszony nem szól. Tovább > keresi a hibát szinte egészen 'belebújva a motorba. Autó porzik el a kopott ma- , kadámúton. Irigykedve néznek őutána. — Nem bánom, állítsd le a f legközelebbit — egyenesedik ^ki az asszony, és kezelőjével > visszatűri kendője alá az elő- [ rebukott szőke haj tincset.- De akkor úgy állj, hogy > téged is lássanak. Mert tudod, >hogy engem itt hagynának, [még röhögnének is rajtam, de .ha egy asszonyt is észrevesz- ^nek, azért feltámad némelyikében a lovagiasság. N.o, gyere rde, inkább te tartsd fel a ke- - zed. Vastag porfelhőt húzva ma- & után ezüstszürke Pobjeda > közeledik a nyárfasor végén. > Az asszony kilép, csaknem az rút közepére áll, és feltartja a ? kezét A kocsi fékez, és elégjük kanyarodva megáll. Először a sofőr száll ki. — Mi a baj, elvtársak? — Ha mi azt tudnánk, kedves vezér úr! — sóhajt a férfi. — Na, hadd nézzem. Motorhiba? Belenéz a nyitott motorházba. Felveszi a sárhányóra rakott szerszámokat, belehajol. Az asszony érdeklődéssel nézi. A férfi lopva az autó utasa felé pislog. Tekintetük találkozik, biccentenek. — Ki lehet? — tűnődik. — Nem valami nagy fejes, mert csak Pobjedán jár. Minden bizonnyal Kanizsára megy. Meg is kérdezi a sofőrt: — Kanizsára? azzal a különbséggel, hogy becsülettel megdolgozunk ázért a kis pénzért. Az orvos lopva figyeli társa arcát. De az mozdulatlan, elgondolkodó. Sőt úgy vette észre, mintha fejével, szemével bizonyos bólintó, helyeslő mozdulattal nyugtázná a hallottakat, olyasfélével, hogy lényegében egyet ért vele, legfeljebb a részleteken lehetne vitatkozni. Talán szólna is, ha a sofőré nem volna itt. Nekibátorodva folytatja: — Tetszik tudni, mi történt a téesz-szervezés után? No, nem azért mondom, a magam Somogyi Károly: ORSZÁGÚTI TALÁLKOZÁS De az nem hallja, beletemetkezve keresi a hibát. A z autó utasa azonban ki5 száll. Egyszerű, divatos sporting van rajt, szürke nadrág. Kezet fog, bemutatkozik. Az orvos is elmorogja a nevét, így kölcsönösen nem értik meg, és nem sokkal többet tudnak egymásról, mint, mondjuk, egy nappal ezelőtt. — Baj van az öreg masinával? — érdeklődik a középkorú utas. — Hát, kérem, jól behúztak vele. Harmincötért vettem fél évvel ezelőtt, de már azóta is benne van négyezer forintomban az üzemanyagot természetesen leszámítva. Nem mai jószág, annyi bizonyos. De mit csináljak? Nem juthat mindenkinek egyszerre Moszkvics, még ha orvos is a foglalkozása. A mai kereseti lehetőségek nálunk is ... No, nem panaszkodni akarok, távol álljon tőlem, de bosszantó, hogy sokan mennyire irigyelnek bennünket. De csak próbálná meg valaki havi kétezeregyszázból kocsit is fenntartani — mert ez kell a foglalkozásunkhoz —, meg rendes, diplomás emberhez méltó életet élni. Ebből még nyomorogni is alig lehetne. Tudom, kérem, nekünk is úgy állapították meg a fizetésünket, mint a boltosoknak: tudják, hogy nem lehet megélni ezer-ezer kétszáz forintból, de hát a többit rájuk bízzák. Mi is így vagyunk részéről helyesnek és szükségesnek tartom a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérést, hisz a keletin kívül a nyugati példák is ennek előnyét bizonyítják, de amit nekünk, orvosoknak jelentett, nem is lehet elmondani. Naponta ötvenhatvan beteg, és volt olyan rendelésem a múlt héten, hogy az ötvennégy páciensből mindössze kettő volt fizető, és így a napi bevételem alig kilencven forint volt. Tessék most ebből eltartani egy családot, még ha történetesen nincs is gyerek. /Cigarettatárcát kattint be- szélgetőtársa elé. Rágyújtanak. — Persze, ha az ember ösz- szegyűjt is egy kis pénzt, akkor sem tudja arra felhasználni, amire akarja. Egy .’is vi- tyillcc kezdtem építeni Bala- tonmárián — nem lesz nagy az egész, két kis szobából, verandából, konyha-előszobából áll mindössze —, már állnak is a falak, de most meg nem kapok betongerendát, se cementet, se sódert, hogy ezzel helyettesíthetném. Az utóbbit éppen ma sikerült szerezni, elég borsos áron, most meg Kanizsára megyek, ott van egy ismerősöm, a TÜZÉP-vezető jó barátja, egy kis felárral talán erre is szert teszek. Borzasztó ez kérem. Nem tudom, tetszik-e tudni, mit jelent manapság építkezni. Ezt csak az tud(Folytatás az 5. oldalról.) gyest. Végtelenül boldog voltam, s boldogságom nőttön- nőtt. Nem beszéltünk semmit a szerelemről, nem kérdeztem tőle, szeret-e engem. Nekem elég volt, hogy én szerettem őt. Csak egytől féltem, hogy boldogságom meg talál szűnni... Reggel felé hazamentem, letettem köpenyemet, és gondolkodni kezdtem az alvásról. Csakhamar rájöttem, hogy ez teljesen lehetetlen ... Én túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy aludni tudjak. Emellett melegem is volt a jól befűtött szobában. Nem vetkőztem hát le, csendesen kimentem az előszobába, felvettem köpenyemet, kinyitottam a külső ajtót, és kiléptem ismét az utcára. A bálból öt órakor jöttem el, nem sokkal később hazaértem, otthon leültem, amivel elmúlt egy-két óra, úgyhogy amikor visszamentem az utcára, már világos volt. Igazi farsangi hajnal volt: Nagy volt a köd, vizes hó olvadt az úton, és csöpögtek az ereszek. B .. .-ék akkor a város végén laktak, a nagy mező mellett, amelynek egyik végén sétány, a másikon leányintézet volt... Ahogy kiértem a mezőre, ahol az ő házuk állt, a sétány irányában valami nagy feketét pillantottam meg a ködben, és meghallottam az ugyanazon irányból érkező flóták és dobok hangját is. Lelkemben eddig is egész idő fclatt énekelt és olykor a mazurka motívumait hallattam visszacsengeni. De ez valahogy más volt, kegyetlen, rossz muzsika. »Mi lehet ez?« — gondoltam, és a mezőn átvágva a hangok irányába indultam a csúszós úton. Körülbelül száz lépést haladhattam, amikor sok fekete embert láttam a ködben álldogálni. Ügy látszik, katonák. »Természetesen gyakorlat van«, gondoltam, és a kovácscsal együtt, aki piszkos bekecsben és kötényben előttem ment, és vitt valamit, közelebb mentem. A katonák fekete egyenruhában, kettes sorokban álltak, lábhoz tett fegyverrel, és nem mozdultak. Mögöttük álltak a dobosok és a flótások, akik nem szűntek ismételni ezt a kellemetlenül rikácsoló dallamot. — Mit csinálnak ezek? — kérdeztem a kovácstól, aki velem együtt megállt. — Tatárt kergetnek szökésért — mondta haragosan a kovács, ránézve a sor távoli végére. Én is arra néztem, és sorok között valami borzasztót láttam közeledni felém. Ahogy közelebb ért, láttam, hogy ez egy övig meztelenre vetfeőzte- tett ember volt, két katona puskájához kötözve, akik ezzel vezették őt Velük egy sorban magas harcos jött, köpenyben és sapkában, akinek alakja ismerősnek tetszett nekem. Egész testével rángatózva gázolta lábaival az olvadó havat A büntetett a mindkét oldalról ráhulló csapások alatt felém tartott. Mikor hát- ratántorodott az altisztek puskáikkal előre lökték, amikor meg előre esett, hátrahúzták, visszatartották a leeséstől. És nem maradva el tőle, kemény, ruganyos léptekkel ment mellette a harcos. Ez az Ö atyja volt, pirospozsgás arcával, fehér bajuszával és oldalszakállával. A büntetett minden ütésnél csodálkozva fordította szenvedéstől ráncos arcát arra az oldalra, ahonnan az ütést kapta, és fehér fogait vicsorgatva mindig ugyanazokat a szavakat ismételte. Csak akkor értettem meg ezeket a szavakat, amikor egészen közel ért hozzám. Inkább csak zokogott, mint beszélt: »Testvérek, ir- galmazzatok! Testvérek, irgal- mazzatok!« De a trat vérek nem irgalmaztak, és amikor a menet hozzám ért, láttam, hogy a velem szemben álló katona határozottan egy lépést előre lépett, fellendítette pálcáját, az fütyülve suhogott, és teljes erővel a tatár hátára vágta. A tatár élőre rándult, de az altisztek visszatartották, és a másik oldalról máris ugyanilyen ütést kapott, majd ismét erről, s megint arról... Az ezredes mellette ment, és egyszer a lába elé, máskor a büntetettre nézett, teleszívta magát levegővel, felfújta az arcát, és összecsücsörített ajkai között lassan kiengedte. Amikor a menet elhaladt előttem, a sorok között futólag megpillantottam a tatár hátát. Olyan tarka, nedves, természetellenesen piros volt, mintha nem is emberi test lett volna. « — Ö, istenem! — mondta mellettem a kovács. A menet lassan eltávolodott. A botladozó, görcsösen rángatózó emberre a másik oldalon még hullottak az ütések, és még ütötték a dobokat, és fújták a flótákat, még kemény léptekkel mozgott az ezredes magas, karcsú alakja a büntetettél egysorban. De az ezredes egyszerre csak megállt, és gyorsan az egyik katonához lépett. — Majd adok én neked! — hallottam üvöltő hangját — Fogod ütni? Fogod? És láttam, hogy erős, szarvasbőrkesztyűs kezével arcul ütötte a megijedt, kistermetű, gyenge katonát azért, mert az nem elég erővel ütött pálcájával a tatár piros hátára. — Űj pálcákat adni! kiáltott őrtjöngve, és dühösen körülnézett És akikor ... meglátott engem. De úgy tett, mintha nem ismerne. Fenyegetően és gonoszán összeráncolta homlokát, és gyors léptekkel elsietett. És én többé nem találkoztam Várenykával... Orosz eredetiből fordította: Várkonyi Imre ja igazán, aki benne van. Ezt az anyagellátást! Meg amit az engedélyre vártam az ipari osztálytól, az már minden emberi képzeletet felülmúl. — Jaj, csak ez a kocsi ne rohadt volna le itt, útközben. — Van remény, kérem? — fordul oda a sofőrhöz. Az azonban nem méltatja válaszra, belemerül a munkába az asszonnyal együtt — Ezek az utak is, kérem, megmondom, valami borzalmasak. Állítom, egy középeurópai ország sincs így elmaradva ilyen tekintetben, mint mi. Nem beszélve a nyugatiakról. Igaz, rengeteg az autó, és a technikai fejlődés természetes következményeként nagyot fejlődött az autóbuszhálózat is az egész országban. Na deli át az utakra is kellene gondolni, ránk, autósokra! Személygépkocsi suhan el mellettük. Nagy port kavar. — Tetszik látni? Az ember meg is fulladhat. És még ha megmosakodhatna, ha hazaér! De mennyit könyörgök már a helyi tanácsnak ott T.-n, sőt már a megyén is jártam ebben az ügyben, hogy vezessék be a vizet a lakásomba, de csak a jövő évi költségvetésbe tervezték meg. Szolgálati lakás, kérem, én nem fektethetek semmit bele. Nem igaz? Különben pedig nagyszerű lenne, olyant nem tudnának biztosítani pillanatnyilag a városban sem. Pedig hívnak a kaposvári kórházba is. Egyelőre azonban még várok. A falú nem rossz — nem tudom, tetszstt-e már arra járni, ott van a megye- székhélytől h? rminc kilométerre. Legfeljebb az a baj, hogy nincsenek az embernek barátai, de közel van a város, néha oda szoktunk bemenni egy-egy baráti összejövetelre. Moziba sem érdemes otthon elmenni, a fővárosban fél éve bemutatott filmeket láthatunk, meg hát az a közönség is, kérem . . . Az éretlen suhancok ízetlenkedése... És nem tudják megnevelni őket! így inkább nagy ritkán bemegyünk a színházba, de a múltkor is bosszankodtam a produkción. Jó, jó, mai dráma, mai emberek a színpadon, de hát saját életünk tükre nem lehet saját magunk számára érdekes. Legfeljebb azok majd ötven év múlva, amikor érdekesnek hat az is, hogy valaki ódivatú öltözékben megy fel a színpadra. A könyvekkel Is így vagyok, de ha lehet, még ritkábban jutok hozzájuk, mint a színházhoz. Egyszerűen nem érek rá olvasni, még a szakmai tudásom fokozására sincs időm. Sokszor hónapokig képtelen vagyok kezembe venni valamilyen szépirodalmi könyvet. Túlterhelés, túlterhelés, minden vonalon ez megy, kérem. /Á vatos csattanással csu- " kódik be a motorház teteje. — Készen van? — csillan fel az orvos szeme. — Mindjárt meglátjuk, kérem — ül be a sofőr a volán mellé. Gázt ad, fokozódó, majd egyenletes búgás hallatszik. — Nagyszerű! Hiába, akinek szakmája a vezetés!... Mit fizetek, kérem? Á, hogy gondolja, nem kívánom én ingyen. Tessék csak elfogadni. — És egy húszforintost nyújt feléje. — Nem pénzért tettem, kérem. Nekünk, autósoknak kötelességünk íratlan törvényeink szerint megsegíteni egymást. Éppen olyan, mintha egy sürgős balesetes, életveszélyes beteget visznek a doktor úrhoz. Azért sem kér semmit. — No, azért az egy kicsit más. Hogy is mondjam... szóval, én abból élek. Nem a balesetekből, általában a betegségekből. — Mindegy. Tulajdonképpen nem is nekem kell megköszönnie. — Igazán hálás vagyok, sosem felejtem el önnek, kedves ... nem is tudom, hogyan szólítsam? — Ahogy gondolja, kérem. Beosztásom szerint jelenleg a megyei tanács elnöke vagyok. — Kaposvárott? — Igen. — Jaj, hát miért nem tetszett mondani? Igazán nem vettük volna igénybe a sofőrjét. Gondolom, mindig sietnie kell, mennyi dolga lehet, közügyek, miegymás ... Igazán, ha tudtam volna ... Nem is gondoltam ... Valahogy még nem volt szerencsénk... Egy év óta vagyok T.-n, nem járok sehova, hát ugye... De azért nem tetszik haragudni, kedves elnök elvtárs, amiért megállítottam, meg izé... hogy bizonyos bírálatot gyakoroltam egynémely dologról. Na de hát egy elnöknek is használ, ha a hibákat közvetlenül a dolgozóktól, az egyszerű emberektől tudja meg. Egyébként biztosíthatom, hogy rendszerünket a legteljesebb ... Teherautó zúg el mellettük. Az elnök kezet nyújt. — No, jó utat kívánok, a viszontlátásra. Tg s a kocsi rövid úton A-J felgyorsulva eltűnik szürke porfelhőt húzva maga után. — Hogy te nem tudsz vigyázni erre a tragacsra — vágja be az ajtót az-asszony, és ideges rántással indítja a kocsit
