Somogyi Néplap, 1960. november (17. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-20 / 274. szám

Vasárnap, 1960. november 20.

s

SOMOGYI N*PtAP

LEIN IN - TOLSZTOJRÓL

Irta: Borisz Mejlah professzor

Lenin legkedvesebb írója

Tolsztoj volt. Lenin büszke volt erre a gigászi erejű íróra, az orosz irodalom legnagyobb képviselőjének tartotta. Többször is elolvasta műveit, cikksorozatot írt Tolsztojról, előadásokat tartott róla Svájcban és Németországban. Lenin

Tolsztojról írt cikkeit nemcsak Oroszországban értékelik nagyra. Romain Rolland kiemelte e cikkek újító jelentőségét. Ludmil Sztojanov kiváló bolgár író, Julius Fucik, a hírneves cseh harcos-író, számos lg emelkedő irodalmár, tudós és kritikus úgy értékelte e cikkeket, mint nagy felfedezést az irodalom tanulmányozásában.

A különböző országokban megjelent könyvekben és cikkekben sok szó esett "Tolsztoj rejtélyességéről". Az orosz- és a világirodaiam történetében Tolsztoj géniusza a legbonyolultabb jelenségek közé tartozik. Nézeteinek, alkotásainak, tanításának ellentmondásai valóban kibékíthetetlenek, valóban kiáltóak. A Háború és béke, az Anna Karenina szerzője annyira átélte a dolgozó tömegek elnyomott és kisemmizett helyzetét, hogy a nép szenvedései az ő szenvedéseivé váltak. A társadalmi igazságtalanság haragos leleplezése Tolsztoj olvasóiban kérlelhetetlen gyűlöletet szült a cári Oroszországban uralkodó erőszak és terror rendszere ellen, egyszersmind azt a vágyat ébresztette bennük, hogy bárcsak pusztulna el ez a rendszer. Tolsztoj olyan elítélően bírálta az elnyomás, a rabszolgaság, a militarizmus minden formáját, hogy ez a kritika mindmáig megőrzi robbanó erejét; ebből ered az író egyre növekvő népszerűsége világszerte. Ám ^ugyanaz a kéz, amely könyörtelen igazságossággal feltárta az "úri világ" képviselőinek visszataszító vonásait, sok olyan oldalt írt, ahol azt hirdeti, hogy a gonoszsággal szemben nem kell erőszakosan szembeszállni, ahol a teljes megbocsátást, sőt ez ellenség iránti szerefetet sugalmazza!... Sok tudós, gondolkodó megütközve nézte

Tolsztoj kibékíthetetlen ellentmondásait, mivel nem tudta megmagyarázni, nem tudta,

sítésére való törekvés. Ugyanekkor azonban sokszor kitűnt, hogy a parasztmozgalom határozatlan, következetlen, gyenge, lemond a politikai harcról. A paraszti ideológia ellentmondásos elemeinek ez az ösz- szefonódása tükröződött Tolsztoj művészi tevékenységében. Lenin meg is állapítja: »Tolsztoj nézeteinek ellentmondásai .valójában azon ellentmondásokkal teli viszonyok hű tükörképe, amelyekbe a parasztság forradalmunkban kifejtett történelmi tevékenysége bele volt ágyazva.«

Sok esztendő múlva, midőn Tolsztoj egész irodalmi öröksége megjelent, 1905-ben írt egyik levelében ezt olvassuk: »Én ebben az egész forradalomban a százmilliós parasztság önként és jószántamból vállalt védőügyvédje vagyok. Mindennek örülök, ami a parasztság javát elősegíti vagy elősegítheti...« Tolsztojnak ezek az önmagáról írt szavai nagyszerűen mutatják, milyen találóan jellemezte Lenin az írót, midőn azt mondta róla, hogy a parasztság hangulatának kifejezője! '

Itt azonban felmerül a kérdés: hogyan fejezhette ki Tolsztoj olyan roppant nagy hűséggel a parasztság nézeteit és hangulatát, midőn ő maga származásánál fogva földbirtokos volt? Vajon az író osztályhovatartozásától függetlenül bármit kész visszavetíteni, mint a tükör? Természetesen nem! Lenin álláspontja határozottan szembehelyezkedik az efféle idealista szemléletmóddal. Osztály nélküli irodalom nem létezik. Ám ugyanekkor csupán a marxizmus vulgarizáló! ítélik meg az író álláspontját szociális származása alapján. A marxista más oldalról közelíti meg ezt a kérdést. Minden azoktól az eszméktől függ, amelyeket az író művészi tevékenységében védelmébe vesz, minden ezen eszmék társadalmi tartalmától függ. Mint ahogy Lenin »L. N. Tolsztoj és a mai munkásmozgalom» című cikkében rámutatott, a nagy író, aki születésénél fogva a földesúri felső réteghez tartozik, »

szakított e környezet valamennyi

szokásos nézetével«, vagyis áttért egy másik, a patriarchális parasztság álláspontjára, s éppen ezért tudta olyan híven, őszintén és mélyen visszatükrözni a parasztság hangulatát.

Lenin rámutatott, hogy

Tolsztoj világra szóló jelentősége visszatükrözte az első orosz forradalom világra szóló jelentőségét, valamennyi országban nemcsak a munkások, hanem a parasztok óriási tömegeit is harcra buzdította. Tolsztoj a zseniális művész erejével mutatta be, mekkora soha nem látott ereje van a sokmilliós paraszti tömegek tiltakozásának. Lenin meghatározása szerint Oroszországban a forradalom előkészítésének korszaka »azért köszöntött be, mert Tolsztoj ezt úgy világította meg, mint egy lépést az egész emberiség művészeti fejlődésében-«. Tolsztoj éles bíráló magatartása, amely közvetlenül a politikai rendszer, a forradalom előtti Oroszország félfeudális rendszere ellen irányult, egyszersmind valamennyi kizsákmányoló rendszer alapjait aláaknázta. Tolsztoj művészete éppen ezekkel az erős oldalaival gyakorolt és gyakorol továbbra is forradalmasító hatást a világ minden népére, a keleti és a nyugati haladó irodalmakra.

Tolsztoj — az író és gondolkodó — tekintete nemcsak a múlt felé fordult, hanem a jövőt is kereste. S midőn az író már meghalt, az orosz történelemben játszott óriási szerepéről Lenin méltó értékelést adott.

Lenin ezért is fellépett azok ellen az illúziók ellen, amelyeket Tolsztoj az igazság keresése közben táplált, hogy az ilyen ábrándok a történelem semmiféle körülményei és fordulatai közepette ne gyengíthessék a nép elszántságát, következetességét, forradalmi öntudatát, szervezettségét az ellenséges erőkkel vívott harcban. Ebben rejlik ama lenini felhívás értelme, hogy Tolsztojtól, a nagy realista művésztől mindazt vegyük át, ami a jövőre tartozik.

KÖNYVESPOLC

Filmhírek a világ minden tájáról

Egy argentin filmvállalat felkérte Andrzej Munk kiváló lengyel filmrendezőt, készítsen filmet Adolf Eichmannról. Műnk már megkapta a film forgatókönyvét, amelynek ideiglenes címe: Vadállat csapdában, s áttanulmányozása után a rendező Argentínába utazik, hogy még ez év decemberében megkezdje a film forgatását.

♦ * *

Galina Nyikolajeva Útközben című filmjének harkovi felvételei közben hirtelen elhunyt Agranyenko rendező, a rendkívüli tehetségű, sokoldalú művész.

A filmen kívül több színházban is rendezett az - elmúlt évek alatt, s mint újságíró és drámaíró is népszerű volt. 1955-ben kezdett filmeket rendezni, és A halhatatlan garnizon nagy sikere az ő nevéhez fűződik.

* * *

Passendorfer lengyel rendező Nincs kegyelem című filmje dijat nyert Latin-Amerikában. A múlt évben a Mar Del Plata-i fesztiválon, az idén pedig Mexikóban tüntették ki Passendorfer filmjét.

* * *

Bécsben bemutatták Ralph Thomas A szívek összeesküvése című angol filmballadáját, amely az elmúlt világháború legszörnyübb cl- dalát, az asszonyok és a gyermekek szenvedéseit mutatja be. A film cselekmény^ Olaszországban, a náci megszállás idején egy gyermek-koncentrációs táborban játszódik. Főszereplői Lilly Palmer, Sylvia Syrns és Albert Lieveiv.

Film készült a kis dán nép náciellenes harcáról. Az utolsó tél című filmet Edvin Timrot fiatal dán rendező készítette, és a kritika melegen üdvözölte az ellenállási mozgalomnak emléket állító kitűnő filmet.

MAMIN—SZIB1RJAK:

A PRÉDA

A kisregény a messzi északra, a szibériai tajga egyik aranylelőhelyére viszi el az olvasót. Itt dolgozik tolmácsként Ivaida Filatyevna, a volt tá- bomoklány, a furcsa és érdekes asszony, a kisregény főszereplője. Filatyevna felelőtlenül él, de nincs elég ereje ahhoz, hogy vakvágányra siklott életét jó tótra terelje. Végül nacry megrázkódtatás, csalódás után egy gyönge pillanatában önkezével vet véget"" életének.

BORISZ POLEVOJ:

MESSZE A FRONT MÖGÖTT

A romokon és üszkös gerendákon keresztül egy asszony botorkál. Szomorúan nézi szülővárosának és munkahelyének, a nagymúltú textilgyámak háború dúlta falait. 1941 decembere van. A textilkombinátjáról híres Verhnyevolkzsszkot most szabadította fel az előrenyomuló vöröshadsereg. Ebben a városban lakik a Kalinyin- család is.

Az ő életükön keresztül ismerkedünk meg ezeknek az időknek a történetével és a háborús szovjet élet sokféle típusával. A regényt különösen poétikussá és lebilincselővé teszi egy szovjet lány és egy fasisztaellenes német katona lírai és tragikus szerelme.

LEV TOLSZTOJ:

SZEVASZTOPOL

Az elbeszélések az 1853—< 1856-os krimi háború döntő szakaszát, a Szevasztopol körüli harcokat örökítik meg, amikor az orosz katonák hosz- szú hónapokon át halálmegvető hősiességgel védték városukat az egyesült francia és angol hadsereg támadásaival szemben. Tolsztoj maga is részt vett a harcban. Személyes élményei alapján, szépítés nélkül mutatja meg a háború borzalmait, és szenvedélyesen szót emel a béke gondolata mellett,

PANOVA:

KISÜT A NAP

Vera Panova, a magyar olvasóközönség körében is nagy sikert aratott »Messzi utca« és »Szentimentális regény- szerzője e kötetével is bebizonyítja, hogy úgy olvas a gyermeki lélekben, mint egy nyitott könyvben. Három emlékezetesen szép történetet beszél el az írónő, és mindháromnak ifjú emberek a hősei: s2e re tétre vágyó, érzékeny lelkű, gondolkodó gyermekek. Vera Panova sajátosan egyszerű, vonzó stílusában érzelem és humor ötvöződik; könyve azt hirdeti, hogy egyszer minden rcsszon, bajon, szenvedésen győzedelmeskedik a jó: végül mindig kisüt a nap.

miből fakadnak. Csupán Lenin jutott el Tolsztoj világné- L. TOLSZTOJ:

zetének és alkotásainak lényegéig, csupán ő tudta megtalálni a nagy író példátlanul erős, valamint meglepően gyenge oldalainak forrását.

(Bál után

(Az író halálának 5*. évfordulójára.)

Miben gyökereznek hát

Tolsztoj ellentmondásai, hol rejlik a forrásuk, mik a meghatározói?

E kérdésre Lenin Tolsztoj- ciklusának már az első cikke megadja a feleletet. Címe: »Lev Tolsztoj mint az orosz forradalom tükre- (1908).

»Ha valóban nagy művész áll előttünk — írta Lenin —, müveiben a forradalom legalább néhány lényeges oldalának tükröződnie kell.«

Lenin abból indul ki, hogy a valóság legfontosabb oldalainak tükrözése minden igazi nagy művésznek tulajdonsága, a realista művészek tulajdonsága. Tolsztoj realizmusának gyökereit feltárva Lenin megmutatta, hogy az író nézeteiben az ellentmondás nem a véletlen műve. Ezek az ellentmondások visszatükrözik az orosz történelem sorsdöntő korszakának ellentmondásait, midőn a jobbágysorból alig felszabadult patriarchális falut odavetették a kapitalizmusnak, hogy kirabolja, midőn a parasztság régi pillérei lebontásra kerültek. Ebben az időszakban (1861—1905 között) az orosz parasztságot mindjobban áthatotta az önkényuralommal szembeni szenvedélyes gyűlölet s a cári kormány, a ^feidesúri rendszer megsemmi— Azt mondjátok, nem értitek, hogy a környezet eseményei jó vagy rossz hatással lehetnek életetekre, vagy a ti cselekedeteitek is ugyanígy hathatnak környezetetek életére. Én azonban azt állítom, hogy egy környezetünkben lejátszódó esemény megváltoztathatja egész életünk alakulását. Magamról tudom ezt...

Magamról tudom. Hogy életem úgy alakult, mint ahogyan alakult és nem másképpen, az éppen ilyen, mondhatni véletlen eseményen múlott.

— Mi volt az? — kérdeztük.

— Ez hosszú történet. Hogy valóban megértsétek, el kellene mondani az egészet, előzményeivel együtt.

— Szerencsére itt van ön, és elmondja nekünk.

Iván Vasziljevics elgondolkozott, és fejét csóválta.

— Igen — mondta kis szünet után —, egész életem egy éjjel, vagy még inkább egyetlen reggel megváltozott.

— És mi volt akkor? — kérdeztük kíváncsian, és kissé türelmetlenül.

— Ez úgy volt, hogy nagyon szerelmes voltam. Sokszor szerettem már előtte is, utána is, de az volt a legnagyobb szerelmem. Régen volt ez, nagyon régen el is múlt, már az

ő lányai is férjnél vannak . .. Várenykának hívták. Váreny- ka B ... — Iván Vasziljevics megmondta családi nevét is. — Még ötven éves korában is remekül szép nő volt. De fiatalon, tizennyolc éves korában egyenesen elragadó volt: magas, arányos testű, kecses és fenséges, igen-igen, szó szerint fenséges volt. Nem mindenna- pias egyenességgel tartotta magát, mintha nem is lehetne másképpen, fejét büszkén, kissé hátravetve tartotta, és ez szépségével, magas növésével együtt, nem nézve soványságát, sőt csontosságát, valamilyen sajátos cárias tekintetet adott neki, ami elijesztene tőle, ha gyöngéd nem volna. Szája mindig vidáman mosolygott, és elragadó, ragyogó szemei voltak. Minden gyönyörűség az ő kedves, fiatal lényében összpontosult.

— Iván Vasziljevics, hogy kiszínezi!

— Hogyne színezném ki! Úgysem tudom annyira kiszínezni, hogy megérthessétek, milyen is volt ő! De nem ez a lényeg. A lényeg abban van, amit ezután akarok elmondani, hogyan is volt negyven évvel ezelőtt...

Abban az időben egyetemista voltam egy vidéki egyetemen. Nem tudom, jó-e vagy

rossz, de nem volt nálunk abban az időben a mi egyetemünkön semmiféle kör, semmiféle elmélet, hanem egyszerűen fiatalok voltunk, és éltünk, ahogyan ez a fiatalok sajátossága: tanultunk és mulattunk. Én nagyon vidám, kicsit élénk és még ráadásul gazdag is voltam. Volt nekem egy hetyke, betanított paripiám, kisasszonyokkal jártam lovagolni (a korcsolya még nem volt divatban), dáridóztam barátaimmal (abban az időben csak pezsgőt ittunk, mást nem; ha nem volt pénzünk, inkább semmit sem ittunk, de nem ittunk, mint most, pálinkát). Fő élvezetem vacsorák és bálok rendezése volt. Jól táncoltam, és nem is voltam csúnya.

— No, nem* érdemes szerénykedni! — szakította félbe egy a társalgók közül. — Hiszen ismerjük magát a dage- rotíp fényképről! Nemhogy nem volt csúnya, hanem egyenesen szépség volt ön!

— Szépség, szépség, de most nem erről van szó, hanem arról, hogy abban az időben, amikor legjobban szerettem, vele voltam bálban farsang utolsó napján a kormányzóság vezetőjénél, egy gazdag, vendégszerető és jólelkű kamarás öregúrnál. Bár

pezsgőbarát voltam, mint már említettem, mégsem ittam egy kortyot sem, mert részeg voltam a szerelemtől bor nélkül is. Viszont kimerültségig tán- * coltam, francia négyest, ke- ringőt, polkát, s magától értetődik, hogy akárhányszor csak lehetséges volt, mindig Vá- renykával. Fehér ruhában volt, rózsaszín övvel, kezein fehér glaszé kesztyűk, amelyek csaknem felértek sovány, hegyes könyökéig, lábain fehér atlasz cipők ...

Hogy az igazságnál maradjunk, a mazurkát nem vele táncoltam az egészet. De máskor majdnem mindig vele táncoltam. Nem volt zavarban, a termen keresztül egyenesen felém tartott, és én felugrottam, nem vártam meg, míg hozzám ér. ö mosolyogva mondott nekem köszönetét találékonyságomért. Amikor nem nekem adta kezét, felvonta sovány vállát, és sajnálkozva, vigasztalón mosolygott rám.

Amikor a mazurka keringő- jének figuráira került sor, én hosszabb ideig keringőztem vele, és ő szaporán lélegezve, mosolyogva mondta nekem: »Encore« (még). És én keringőztem még és még, és nem éreztem a testét...

— Nézze, a papát táncolni kérik — mondta nekem, rámutatva 'egy magas, délceg alakra, az ő ezredes-apjára, aki ezüstös vállszalaggal állt az ajtóban a háziasszonnyal és más dámákkal.

— Várenyka, jöjjön csak ide! — hallattszott a háziasz- szony erős hangja.

Várenyka az ajtóhoz sietett.

Én utána.

— Beszélje rá apját, ma chére (kedvesem), hogy táncoljon magával. No, tessék, Pjotr Vlagyiszlávics! — fordult a háziasszony az ezredeshez.

Várenyka apja nagyon szép, délceg, magas és üde öregúr volt. Arca pirospozsgás volt, bajusza fehér és felfelé kunko- rodó, mint I. Miklós'cáré, fehér pofaszakálla a bajuszig ért, halántékáról előre fésült hajfürtök alól fénylő, mosolygó szemek villantak elő, ajkán örömteli mosoly ült, akárcsak leányának. Gyönyörű testalkata volt, kifeszített harcos mellen szélesen kirakott, de nem nagyon díszes rendjelekkel, fölötte erős vállak díszelegtek, lábai hosszúak, de arányosak voltak testéhez. Mint hadparancsnok a nyikolájevi katonai magatartás öreg példája volt.

Miután az ajtóhoz mentünk, és elhangzott a felszólítás, az ezredes szabadkozni kezdett, hogy ő már elfelej text táncol- *i, aztán mosolyogva, bal kezét feltartva mégis kihúzta kardját hüvelyéből, odaadta azt egy szolgálatkész fiatalembernek, felhúzta szarvasbőr kesztyűjét jobb kezére — »mindent törvény szerint kell cselekedni!«, mondta mosolyogva —, megfogta lánya kezét, negyed fordulatot tett, bevárva az ütemet...

Vacsora után Várenykával táncoltam el a megígért né(Folytatás a 6. oldalon.) r