Somogyi Néplap, 1960. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-16 / 245. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasáman I960, október I&* Szemet maró, orrot fa­csaró, áporodottan ülő és fris­sen gomolygó füst. Rumszag. A csomagtartókon egymásra dobált faládikák, aktatáskák, hátizsákok. Széles, kiíakult szalagú, sötét kalapok, olcsó szövetből készült slides,' barna és kék svájci sapkák zöttyen­nek együtt a vonat kattogásá­val. Zsúfoltság, rekedt lárma. Az egyik sarokban karcosan tör fel a kesergés: »Őszül a vén betyár ...« Tizenhét év körüli, szőke, nyurga fiú ordítja bele- vörösödve, mindkét kezét az ég felé lökve.- Amint fejével bele-belevág, haja a halánté­kára csúszik. Néhányan meg­próbálják kísérni. Egy idő­sebb, kockabajuszú, fekete ka­lapos keszeg kis ember idétlen hangjával nyújtja a dallamot, miközben hasonló korú társá­ba kapaszkodik. A másik pá­don is beleakasztják a resze- lősen szálló nótába a" hangju­kat, egy sort ők is elhangos- kodnak, de nem tudják tartani az ütemet, így abbahagyják. A sarokban, az ablak mel­lett négyen csapdossák a kár­tyát a térdükre fektetett zöld fatáskára. Hevesek, indulato­sak a mozdulatok. A pad má­sik végétől úgy látszik, mintha az ablakon túl még egy csoport hadonászna a lapokkal. Egy svájci sapkás dühösen vágja oda a kezében tartott lapokat, és vastag káromkodástól kí­sérve sietteti a kever őt: — Ezt a partit! Hogy ne üs­se meg az embert a guta! Na, siess az osztással, ne piszmogj annyit! Még mond valamit, de sutto- góra rekedt hangját elnyomja a kocsi végében keveredett lárma. Valaki elkiáltja magát: — Csönd legyen! Egy másodpercre valóban csak a vonatfutás megszokott zaja hallatszik, aztán egy csú­nya káromkodás, utána fenye­gető, durva hang: — Mit mondtál? Próbáld még egyszea! A fejek odafordulnak, néhá­nyan felállnak, zsebre tett kézzel a veszekedőkhöz som- fordálnak. A vaskos szidás újra elhang­zik. A másik ugrana, de társai lefogják, szinte odaragasztják a pádhoz. — Légy eszeden, Sanyi! — De az istenit a csavargó fajának! Ez meri nekem mon­dani, hogy sose voltam mun­kás? Idenézz a kezemre, te munkakerülő, aztán beszélj! És eléje vágja a szerszám- "hyéltöl megbütykösödött te­nyerét. A kéz gazdája fiatal, sildes sapkás, begombolt ingnyakú fiatalember. Mégis elüt társá­tól, falusiasabb annál. Az pi­ros kockás inget visel, zippzá- ras, vászon lemberdzseket. Ugyancsak fiatal, talán huszon­öt éves lehet. Nyakukon kidagadnak az erek, egymás arcába kiabál­nak, kabátjukat rángatják, uj- jaikkal fenyegetően mutogat­nak. Hangjuk azonban beleve­szik a körülöttük állók vitájá­ba. Egy barna kockás pulóvert viselő középkorú férfi tör ke­resztül a hadonászó veszekedő­kön. Inas, magas ember, fején vörösesre fakult kalap. Meg­fogja a legközelebb ülő vitázó karját, maga felé fordítja, és beleordít a szeme közé: — Látott már maga csillét? — Ide figyeljen, apuskám, mit vág fel? — fordul feléje a szemben ülő. — Hiszen még egy éve sincs, hogy velünk jár! Maga akar nekünk itt mu­rizni? — Majd ha az ötödik éve zötykölődik a vonaton, akkor beszéljen. Egy év, az még semmi — kiabálnak a füléhez hajolva. — De megszökött a földtől, otthagyta! — rántja meg va­laki a kabátját. — Mi köze hozzá? — kel vé­delmére a komája. — Maga se munkásnak született, mert ak­_ kor nem falun lakna. Meg a ícbbiek is mind. — Azelőtt is köllött dolgoz­ni. A paraszti munka, azt hi­szi, semmi? — hangzik hátul­ról. — Akkor miért nem maradt otthon? Ki hívta? A kocsiban ülve maradt a kalaposok nagyobbik része. Csendben beszélgetnek, töb­ben maguk elé meredve szív­ják cigarettájukat. A vitát csak hallgatják, nem kapcsolódnak bele. Néha odanéznek a szesz­től hangoskodókra. Valamelyi­kük, egy elnyűtt, szikár kis parasztember helyeslőén bó­lint, amikor a hangzavarból ez üti meg a fülét: — Senkinek semmi beleszó­lása a dolgomba. Azt csinálok, amit akarok! — Tényleg? Na, ne mondja, papa! »Téged bottal vernek, engem kacagással... « —. próbálja el­nyomni a rekedt hangok dal­Somogyi — Jó estét — nyitja be az ajtót. — Nézzétek, megjött apátok — hagyja ott a vasalást az asz- szony, és férje elé siet. Kissé félszegen csókolja meg — még most is szégyelli, csak mióta elment az ember, kaptak rá a gyerekek előtt is —, a kis lur­kók apjuk nyakába kapaszkod­nak. A kisebbik, a fiú — most elsős — elveszi apja kezéből a fatáskát, két kézre fogja, és a pocakját is kinyomva a nagy erőlködéstől, a sarokba cipeli. Aztán visszajön, apja zsebében kutat, de nem talál semmit. Csalódottan áll félre. De az em­ber a belső zsebébe nyúl, és mindegyik kezébe egy-egy fo­rintos csokoládét nyom. A na­gyobbik gyerek — csöndes ter­mészetű' lány, negyedikes már — hallgatagon figyeli apja el­helyezkedését. Károly: örömmel sietek otthonomba, bárhol vagyok is.« Olvassa szinte gépiesen, de csak az utolsó mondatnál döbben az értelmére. Fanyarul löki félre. — Édesapa, a téesz lovait is hajtottam tegnap. A sógor bá­csi engedte, amikor krumplit vitt az állomásra. — Kinek a lovai voltak? — akarta kérdezni, de aztán meg­gondolta, és csak ennyit mon­dott: — Ne foglalkozz, fiam, a lovakkal, nem leszel te pa­raszt. Tanulj rendesen, aztán majd elmész valami... szóval szakmát tanulsz. — A múltkor meg fel is ül­tettek a Sárga hátára. Tudja, amelyik a Gyuri bátyáméké volt. Meg azt is megígérték, hogy egyszer a Zetorra is fel­tesznek, ha olyankor megyek. Haj, de jó lesz! Látta már, hány ekét húz az? Igyekezve, féltőn simogatva teríti ki az újságot férje elé. Az két falás között rápillant, majd leteszi a villát, széles ke­zével rátenyerel a képekkel tarkított lapra. Ujjai — mint­ha a görcs görbítené azokat — lassan közelednek egymáshoz. A papír zizegve gyúródik a ha­talmas marokba. A férfi föláll, két kezével gombócot gyúr az újságból, de ezzel sem elégszik meg, szétlazítja, és megfontol­tan tépdesni kezdi. Sercenve szaporodnak a papírdarabok, aztán ismét gombócba gyöm- ködve lapulnak az összecsukott tenyérben. Majd az ököl fel­emelkedik, hátralendül, és a papírgyurmát a kályha felé ha­jítja. Az asszony bekapott száj­széllel, visszafojtott lélegzet­tel figyeli férje kiszámított mozdulatait. Csak akkor szó­lal meg döbbenve, amikor a re lánykoromban is mindig vágytam, de te sem találod a helyed, ha megjössz, minden szóra idegesen vágsz vissza, és csaknem mindig veszekedéssel telik el az a két nap is, amit kéthetenként itthon töltesz. És meddig megy ez így? Megéri mindezt a másfél ezer forint? Itthon kevesebb lenne, tudom. De meglettünk volna a tarta­lék segítségével, amíg megerő­södik a téesz. — Megerősödik? És te ezt el­hiszed? Te, Mariska! Talán már a vezetőségben is bent vagy, hogy így beszélsz! Mi ütött beléd? Rám is szégyent hozol az ilyen beszédekkel. Ne­héz az életed? Nekem is. De ki kell bírni valahogy. — Meddig? — Meddig ... Mit tudom én? Arra azonban kérlek, ha kell, megparancsolom: csak annyit tegyél a közösben, amennyi ép­pen szükséges, hogy a háztájit megtarthasd. Ne mondhassák soha azt, hogy a Savanyóné járt élen a közös munkában! papírfoszlányok szétszóródnak — De azt akarom, hogy a kályha alatt. mondják! Igenis, meg az új­— Miért tetted ezt, Józsi? sáSba is iríák be- vegyék Hangjában az elkövetett sé- ^zre a «ú munkánkat a szom- relem miatti méltatlankodás sz®<i faluban, de az egész me- és a további kitöréstől való fé- gyében meg az országban, nem lelem remegett. ú&’ mint régen, amikor de­— Miért? Hát neked ez nem rékhasogatásig gürcöltünk, de szégyen? Egy Savanyónénak? sohasem kaptunk egy jó szót Iámmá összeállt harsogása a — Mi vari itthon? Megvagy- — Láttam, csak eredj már A híres húszholdas Bíró-Ko- sem> e£Jr dicséretet senkitől vitát. Az egyik fiatal az ordí- tok? — kérdi fáradtan a férfi, aludni — mordul rá. vács lányának? azad&e&g, cl a&nai tők között állva dirigál, de senki sem néz rá, mindegyik úgy fújja, nyújtja a nótáját, ahogy neki tetszik. A kockás pulóveros belevö- rüsödve hagyja ott a veszeke- dőket. Még mond valamit a mellette állónak a társaság fe­lé intve, aztán megtörd a hom­lokát, és az ablak mellé áll. Egy darabig a vonat ablakából kivetítődé sárgás fény futását nézi, amint a motorkocsi húz­za magával a füves partokon, buckákon át, bokrokon szülve keresztül. De ez csak akkor látszik, ha az üveghez egészen közel hajol, különben úgy tű­nik, mintha egy kocsi futna velük párhuzamosan, egyik sarkában ágáló, kiabáló, a pa­dokon bóktató utasokkal. — Megint ittam — korholja magát. Nem az első vita, amit vé- ighallgat a hétvégi munkás­vonaton, de sose tartotta ér­demesnek belekapcsolódni. Mi­nek? Mi haszna lesz belőle? De most három fél deci rumot ivott az átszállásnál, és ilyen­kor nem tud parancsolni ma­gának. Nem is tudja pontosan, mit mondott az imént, csak ar­ra lépett közbe, hogy valaki a parasztost szidta. Ha kicsit kapatos, az asszonnyal is egy­könnyen összeveszik, pedig máskülönben nem is lehet ész­revenni rajt a szeszt. Hazafe­lé pedig nem szokott tömé­nyét inni, csak fröccsöt meg sört, de most nem volt a res­tiben egyik sem. Valamivel pedig agyon kell ütni azt az átkozott várakozási időt. — Meddig megy ez így? — mered bele újra a sötét estébe. — Két hétig asszony nélkül, tö­megkoszton, föld alatt dolgoz­ni. Esténként a kantin, ahogy a többieknek is, minden máso­dik héten fel a vonatra, és ne­ki a kétszáztíz kilométernek. Otthon meg az asszony a mun­kával meg a gyerekekkel. De hiába, nincs más kiút. Az emberek szedelödni kez­denek. Zörögve-kopogva szedik le a festett faládikákat, kopott aktatáskákat. Itt-ott egy-egy sárga bőrtáska villan elő, és kerül fel szíjon a vállra. A réten Vág keresztül. Nem mintha sokkal előbb ha­zaérne így, de most nem kíván senkivel se szót váltani. Agya ugyan tisztul a rumtól, de a látottak, a friss benyomások úgy keverednek benne, mint árvízben a magával sodort szennyes hulladék. A bánya, a csillék, a kantin sörtócsás asz­talai, az ácsolatok, a félho­mály, a vonat kattogása, a ve­szekedés, a füstös kupé, a hangzavar, a részeg gajdolás. Aztán a család, a két gyerek, az udvari lugas, amelyről las­san szüretelni kellene, a disz­nóólakat talán máris szétlök­ték a malacok, de az utcai ke­rítés is foltozásért kiabál. Az­tán álmosan vissza hétfőn haj­nalban... — Elég a bajunk — sóhajt az anya. — Tudod, Józsi, sok szór azt hiszem, nem bírom tovább. Reggel is, még a gye­rekek aludtak, rohantam a da­rálóba, de ott meg sokan vol­tak, várni kellett, én meg nem értem rá, mert a gyerekeket is el kellett készíteni. Ráhagytam a Pali kománkra, az el is fo­gadta, de nem állta meg szó nélkül: «Azért csak jó lenne ember a házná), ugye, Maris­ka ...« Én meg sírva jöttem hazáig, itthon sivalkodtak a malacok, most már teljesen szétdől a kerítésük, a tyúkok is vertyogtak, azt sem tudtam, mihez kapjak. Közben a gye­rek megégette a száját a forró kávéval, sietett, nehogy elkés­sen, sírt a nyakamon, reggeli nélkül küldtem el. Még sze­rencse, hogy ez a Mariska olyan ügyes, tud segíteni min­denben. De reggel neki is siet­ni kell... Nem is tudom, ho­gyan lesz, Józsi. Sokszor azt gondolom: miért érdemiem én ezt meg az istentől? A férfi nem szól, súlyos ök­leit az asztalon nyugtatva a te­rítő jól ismert mintáira me­red. — Na, gyerekek, egy-kettő — lefeküdni indítja őket ágyba az anyjuk. — Most már láttá­tok az apátokat, a csokoládét is megettétek, semmi keresni­valótok itt kilenc óra után. Ma­rika, mosdasd meg a Józsi­kát, addig én elkészítem a he­lyét. Az apa szórakozottan, csak hogy valamit tegyen, maga elé húzza a kislány könyvét, amely ott hwert a keze ügyé­ben az asztalon. Felcsapja va­lahol. »Hazámat úgy szeretem, mint édesapámat Sose tudnék innen örökre elmenni. Mindig A gyerekek csöndesen kö­szönnek el. — Egy kis krumplit főztem, tojást sütök hozzá szalonnával. Jó lesz? — jön vissza az asz- szony. — Mindegy. Valamit csak adj. Hallgatnak. Edény zörren a kályhán, sisteregni kezd a sza­lonna, és szaga megtölti a tá­gas konyhát. Az asszony kezdi a szót. — Jól fizet a dohány. A té­len majd simíthatjuk. Az ember erre sem szól. — Ott jó, elmegy az idő, rá­dió is szól, sok asszony van együtt. Olyan mint a tollfosz­tó. — Még utóbb hálóztok is. Megéri azért a harmincöt fo­rintos munkaegységért... Ha ugyan annyira is felmegy. — Harmincnyolc a terv, mondtam már. De hiába, az aratással meg a csépléssel is baj volt, mert kevés a férfikéz. Még a kapálással csak bírtunk valahogy, de a nehezebb mun­kákkal ... Több gép kellett volna legalább, akkor is köny- nyebben boldogultunk volna. Koppanva teszi ura elé a tá­nyért, mellé kenyeret, evőesz­közt, pohár vizet készít. — A múlt 'héten újságírók jártak erre, kint szedtük éppen a krumplit a negyedik dűlő­ben, tudod, ahol tavaly a kuko­ricánk is volt, pont oda kerül­tem., Jól elbeszélgettek, és meg is jelent a fényképünk a keddi újságban. Nézd csak, én is raj­ta vagyok. — Mi? Hogy dolgozom? — Azt muszáj valamennyit. De még propagandát is csinál­ni nekik!? Nekik, akik kifor­gattak a vagyonúnkból, a bá­nyába űztek, a föld alá engem, akinek mindene volt a szabad levegő, a végtelen határ, a pá­rás föld szaga meg^ lovak, ál­latok? — Senki sem mondta, hogy menj el. — Senki? Igaz, te tartóztat­tál, mert féltettél a bányától. De a szükség, a pénz... — Pénz? Miért? Talán nem lett volna ennivalónk idáig? Éhen pusztultunk volna? Vagy rongyokban jártak volna a gyerekeink? Azt hiszed? Igaz, adtál haza minden hónapban másfél ezer forintot, néha töb­bet, néha kevesebbet. A többi elment, nem kérdezem, hova, te kerested, azt csinálsz vele, amit akarsz. Ez is nagy pénz, és én az első hónapokban örül­tem is neki, büszke voltam rád, hogy dacolni tudsz, és úgy ellátod a családodat, aho­gyan kevesen a faluban. De egy idő óta olyan furcsa érzés­sel veszem át tőled. Nem, nem úgy, mintha loptad volna, tu­dom, megdolgozol érte, jobban, mintha itthon lennél. De úgy érzem, ez a fizetés a magam­ban való bajlódásért, az egye­dül töltött éjszakákért, a gú­nyos megjegyzésekért, hogy megszöktél a városba, az ide­gességemért, amikor a gyere­kekkel kellene törődnöm, de nem tudok, mert akármennyit dolgozom is, sose tudok meg­nyugodni. Tavaly is már csak jó rendű volt a kislány. Várom a péntek esti vonatot, hogy egy kicsit érezzem a családi együttlét melegét, ami annyi­ra áthatotta életünket, és ami­r • s, i ' IÁ ■ Dr. Czinkotai Frigyes: BESZÉLGETÉS A TERASZON. — Mariska! — Így volt, ne is akard mondani, hogy nem. Most meg érdeklődnek, mennyit csinál­tunk, ha sokat tettünk, a ta­nácsülésen is megemlítenek meg a közgyűlésen, de vasár­nap nótát is küldtek a brigá­dunknak a mikrofonban. — Te, ha tovább mondod* én ... én ... nem állok jót ma­gamért. — Talán még meg is ütnél, mert megmondom az igazat? Az ökölbe szorított kéz lassan kinyílik, az izmok görcsös feszültsége észrevehe­tően emyed. A férfi lassan, kissé szégyenkezve elfordul, tétován néz körül, aztán hirte­len az ajtóhoz megy. Kilép az előszobába, ormán az udvarra. Sötét van, sűrűn csillagos, kissé csípős este, rezzenéstelen csend. A békés nyugalmat árasztó őszi est lecsillapítja kis­sé. Hátát a falnak dönti, és gondolattalanul mered a sötét­be. Éles vonatfütty hasítja szét a csendet, aztán hallatszik a gőzös szuszogó erőlködése is, amint felfelé kaptat a falu mögötti emelkedőn. Maga előtt látja a mozdonyt, a hajnali sö­tétben tolakodó munkásokat, hajdanvolt paraszttársait, a fa­táskák ütődését, a büfé csillo­gó pultját, hallja a vonat ide- gesítően egyhangú kattogását, majd a csillék, a fekete szén­fal, a legényszállás vaságyai keverednek előtte valami el­érhetetlen távolságban. Mint­ha nem is ma hagyta volna ott az egészet két napra. Céltalanul botorkált a kert felé. A vonat már elment, újra csendes a táj. Valahol nem messze azonban traktor kezd dübörögni. Most állhatott munkába, itt szánthat az Akasztó-dűlőben — gondolja. — Vajon mit vethetnek oda? — Töpreng. — Jó főid, nagy-, szerű termése volt rajt ta­valy kukoricából neki is. Még sokáig sétált az udva­ron hallgatva a szántó traktor messzehangzó dobogását, az­tán fázni kezdett. Befelé in­dult. Felesége az asztalnál ült, a hazahozott ingeit foltozgatta. Egy darabig szótlanul nézte, aztán csendes-szelíden megszó­lalt: — Hagyd abba, Mariska, na rontsd a szemedet, Majd leült az asztal mellé, és enni kezdte kihűlt vacsora* ját.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents