Somogyi Néplap, 1960. október (17. évfolyam, 232-257. szám)

1960-10-16 / 245. szám

Vasárnap, I960, október 16. 5 SOMOGYI NÉPLAP Ökrös László: A vörös hajú ab or nagyon meglepő­dött, de egyáltalán nem örült, amikor Baba bejelentette, hogy dél­után ki akar menni hozzájuk Kövesdre. A fiú elsősorban at­tól tartott, hogy a lánynak nem fog tetszeni az a sivár fa­lusi környezet, amit Kövesden lát majd, az öreg és rozzant, vertfalú parasztház, a szobák nyomott levegője, a kényel­metlen, ósdi bútorok. Az is iz­gatta, mit szól majd a mamá­ja, a sovány és sápadt, szigorú parasztasszony — akit régóta kínoz a gyomorbaj, a kemény paraszti munka és az évtizedes özvegység —, mit szói majd az anyja Babához, ehhez az ultra­modern, szeszélyes és kicsit bolondos városi lányhoz. Kibú­vókat keresett hát, magyaráz­ta a lánynak, nincs értelme a nagy melegben másfél órát bi­ciklizni azért, hogy meglássák Kövesdet, azt a nyomorult fa­lut, hiszen nincs ott semmi lát­nivaló, ráadásul nem is tudja a mama, hogy mennek, köny- nyen lehet, hogy nem is lesz otthon. De különben is: nem mehet. Tegnapelőtt elromlott a biciklije. Baba, mint eddig mindig, most is semmibe vette Gábor ellenvetéseit, és szoká­sos erőszakosságával ragaszko­dott a délutáni úthoz, sőt még azt sem volt hajlandó megma­gyarázni, miért akar és miért éppen most akar Kövesdre mamii. Akar és kész. A rossz bicikli nem akadály. Délután­ra elkéri öccse kerékpárját. Gábor nem tehetett mást, bele­nyugodott mindenbe. Két órá­ra beszélték meg a randevút. A fiú valamivel két óra előtt már ott volt Babáék háza előtt. Babáék a városon kívül laktak, egyedül egy nagy vil­lában. Tehették: az apa Kos- suth-díjas orvosprofesszor volt az egyetemen. Gábor nézte a nagy és modem épületet, és kissé elszorult a szíve. Baba, aki ezekben a szép és kényel­mes szobákban lakik, néhány óra múlva ott lesz Kövesden., az ő öreg házukban. Amikor azonban meglátta a lányt, aki már várta őt, és mosolyogva lépkedett eléje a villa fehér lépcsőin, egyszerre kiszállt be­lőle minden addigi szorongás; a szive erősen dobogott. A lány nagyon szép volt. Fehér halász­nadrágban, könnyű méregzöld blúzban és zöld kígyóbőr-szan- dálban várta a fiút. Nagy, vö­rös haja most is kócos volt egy kicsit, kezében napszemüveget lóbált. Gabor jól ismerte és szerette ezt a szemüveget: kis­sé ferdevágású volt,, mint egy titokzatos álarc a középkori Olaszországból, és a fiú sze­rint nagyon jól illett a lány egyéniségéhez. — Sündisznó — köszönt Gá­bor meghatódva a lány szép­ségétől —, nagyon szép vagy. A lány tréfásan merev ele­ganciával csókra nyújtotta ke­zét. Gábor megfogta a lány hosszú ujjait, lehajolt, és bele­harapott a szép kézbe. — Sicc, te... — szisszent fel Baba, s nevetve szaladt hát­ra a villa kertjébe. — Itt van­nak a biciklik. Egy nagy fához támasztva két bicikli várta őket. Azonnal indultak, és a fiú, kissé szédül­ten a lány szépségétől, boldog hallgatással karikázott a po­ros úton Baba mellett, és amíg a lány összevissza fecsegett, arról, mennyire únja már az egyetemet, ő azon gondolko­dott, ha a faluba érnek, táblát akaszt a lány nyakába valami ilyen szöveggel: »Ide nézzetek, bamba kövesdiek! Ez a ragyo­gó szépségű lány a Kossuth- díjas Kárász professzor lánya. És ez a lány, ez a csoda — az enyém!« Tetszett neki az ötlet, mosolygott magában. Amikor azonban a faluba értek, csalód­nia kellett: Baba fehér halász­nadrágja és vörös haja nem keltett semmiféle feltűnést és érdeklődést. Egyetlen ember­rel sem találkoztak: mintha az egész falu kiköltözött volna a határba. ^Persze — gondolta Gábor — most kapálják a ku­koricát.« fiú anyja sem volt otthon. Gábor, amíg elmondta Babának, hogy a mama is biztosan kuko­ricát kapál, levette a kapufélfa belső feléről a kulcsot, kinyi­totta az ajtót, és belépett az udvarra. — Nézd, itt lakunk — mond­ta. Baba megállt a kapuban és mosolygott. — Milyen szép! — felelte, és megcsókolta a fiú arcát. — Ha híres orvos leszel, emléktáblát teszünk a házra. Az udvar tényleg szép volt. Gábor maga is csodálkozott: még sohasem látta ilyen szép­nek. A ház előtt nagy faedé­nyekben leánderfák virágoz­tak, fezemben velük, a kert ke­NÉMETH FERENC: ŐSZ A DOMBOKON Köd lepi otthon az 6-temetőt, füstbe takaróznak a házak., csönd legelészget a szőlőhegyeken, cigánygyerekek citeráznak. Sarokba húzódnak a vének melegedni a csutka tüzénél, mind kevesebbek, mint a fogyó hold. mely az ezüstnyírfák ágahegyén kél. Kihalnak a régi jó öregek, ki főzi az ősi ételeket, hova tűnnek a lányok, az álmok, a felhők, melyeket a szél tereget, meg a régi szokások, a mondák, hova tűnnek a novemberi esték, amikor az ágyakat bontják? Dér csillagozza a galagonyabokrot, ezüst subáját az ősz leteríti. Szemerkél az álom a házak ereszén s hajnalra a földet telehinti. TORNAI JÓZSEF: NÉGY ÖREGASSZONY Négy öregasszony ballag a völgyben ahol az a bokros nyárfa zöldéit. Süti a nap a jószagú földet, Cipelik a vaskos imakönyvel. Egy kövéres, kettő meg törékeny, s egy fejkendős lépeget középen. Tisztességes, de szegény ruhában tipegnek a reggeli sugárban. Igyekezzünk, fut az óra, mondják, már az új időket harangozzák. S lent a völgyben, akár a múlt, mennek a tündöklő bokros nyárfa mellett. ritése felett magas törzsű ró­zsák piros virágai integetlek át a kertből, a hátsó udvar ajta­ját futórózsa szegélyezte. A májusi nap ragyogott: mintha színes fényképet nézegettek volna. — Gyere beljebb •— mondta Gábor, és kinyitotta a ház aj­taját. Bent félhomály volt, majd­nem sötét: egy pillanatig meg­álltak a küszöbön, hogy a sze­mük megszokja a sötétséget. Aztán beléptek a konyhába. Rendetlenség fogadta őket. Az asztal tele volt mosatlan edény­nyel, a sparhelt előtt bokáig ért a szemét. — Ez mi? •—kérdezte a lány. — A mamám kukoricaszár- ral tüzel. Spórol. Ez a levéltör­melék. A lány nem válaszolt. Kí- gyóbőr-szandáljával még egy kicsit rugdosta az összetört ku­koricaleveleket, aztán bemen­tek a szobába. Itt is rendetlen­ség volt. Gábor a látványtól hirtelen dühös lett: a mama nem ágyazott meg. Ráadásul a dunna és a járnák huzat nél­kül, sárgafoltos tokban hever­tek egymáson. Baba nem szólt. Gábort megint elfogta a szo­rongás, mint délelőtt az egye­temen, amikor a lány bejelen­tette, hogy kijön ide. »Nem kellett volna« — gondolta, de tudta, hogy már késő, és össze­szorult szívvel figyelte a lányt. Mit fog szólni? Baba nézege­tett egy ideig. — Mikor jön haza a ma­mád? — kérdezte végül. — Pontosan nem tudom — válaszolta Gábor bizonytala­nul. — Elég későn. Gondolom, ügy hét óra felé. — Akkor tudod, mit csiná­lunk? — Nem én — mondta a fiú tanácstalanul. — Takarítani fogunk. Gábor teljesen elképedt. — Takarítani? Ne bolondozz! — Igenis, takarítani! A fiú tovább ellenkezett. — Fehér halásznadrágban? Ugyan? — Majd átöltözöm — mond­ta Baba. A szekrényhez ment. és határozott mozdulatokkal válogatni kezdett a ruhák kö­zött. Egy ócska, de könnyű és tiszta kék selyemruhát vett elő. Gábor Ismerté ezt a ru­hát. Egészen kicsi gyerek volt még, amikor a mama viselte. Baba vetkőzni kezdett. — Légy szíves fordulj el. — Majd ha bolond leszek — felelte Gábor. Baba kibújt a méregzöld blúzból, s a fiú meglátta, hogy nincs rajta melltartó. Hirtelen odalépett a lányhoz, átölelte, és megcsókolta a mellét. — Sicc! — ütött a lány a fiú fejére. — Semmi helytelenke- dés. Takarítani fogunk. — Sündisznókám, szeretlek — súgta Gábor, és odaszorítot­ta fejét a lány napégette bő­réhez. — Ugyan, hagyj már! — tol­ta el magától a lány, s Gábor észrevette, hogy Baba az ágyra néz. Ettől egy pillanat alatt ki­józanodott. »Nem feküdne bele ebb a koszos ágyba« — gondol­ta, és megint félni kezdett, hogy baj lesz. De nem történt semmi. Baba átöltözött. A ru- ha kicsit hosszú volt, Gábor azonban észre sem vette. — Milyen szép vagy ebben is! — csodálkozott. Baba megint nem szólt. /"W ekifogtak takarítani. 0 [, Gábor csak bámult, hogy Baba ehhez is ért, s engedelmesen teljesítette a lány parancsait. Seprűt, ron­gyokat keresett elő, hordta ki a szemetet, törölgette a búto­rokról a port, pedig mindig utálta az ilyesmit, mamának se segített soha. Amikor egy kis lélegzethez jutott, megállt a szoba ajtajában, figyelte a lányt. Látta, hogy Baba arca egyre jobban elkomorul. — Most elszívunk egy ciga­rettát — mondta a lány, ami­kor rátette a térítőt az ágyra. BEKTOK LÁSZLÓ: Szüretelő menyecskék • Lesz-e iskolaavatás novemberben ? Lestél-e meg már öeei estét szőlősorok közt hallgatag, mikor szüretelő menyecskék készülődnek a fák alatt? Barna levelű tőkék csendjét birizgálja e. szürkület, s ők, kik a kádat teleszedték, most burítják ki kedvüket bele a vézna alkonyatba. O, egyszer nézd csak meg, miképp szabdalják apró darabokra szoknyáikkal a férfinép nyugalmát, s napi fáradtságát kótyagos kis pincék előtt, hogy csillagokra földobálják csúfolni a hulló időt. Nem az óbor táncoltat tűzbe, halántékodba ők verik másodpercenkint ütögetve szerelmük jancslszegelt. De szépek, ahogy készülődnek, lemossák a nap bajait, míg megtölti az est a völgyet, akár folyómedret a viz. Egy évet kádba kosaraztak) szorongást, munkát, terveket. Most csillagokig föllobognak kibeszélni, hogy jólesett. A dombon föl az égi hálót nézem két szőlősor között. Fényes rései kész világok, értik-e ezt az örömöt? A menyecskékét, akik végül meghajtják kerékpárjukat hazafelé, s a sötétségből kihasítják az utat. BE DE ANNA-: Ne jöjj még Ne jöjj még, napsugár, Éji csönd, el ne szállj. Ne nézz rám, szerelmem, S ne ölelj meg engem. Községfejlesztés, állami támogatás, társadalmi munka; melyben a község lakóinak kilencven százaléka vállalt részt — ez az erkölcsi és anyagi fundamentuma annak a szép vál­lalkozásnak, mely rövidesen egy új, kéttan termes iskolával ajándékozza meg Ordacsehi lakóit, közöttük is a legkisebbe­ket, az általános iskolásokat. Tudnivaló, hogy semmi sem tart örökké, kivált az olyan épület, amelyet még a múlt emelt amolyan tessék-lássék lelkesedéssel a néptanítás ügye iránt. Az ordacsehi »öreg« is­kola tömésíalal is felmondták a szolgálatot. Olyan iramban látott romosodáshoz a kivénhedl épület, hogy ez év január­jában egyszeriben életveszélyessé vált fedele alatt a tanítás. — Felújításra pénzt kidobni nem érdemes — hangzott el a szakemberek véleménye. Ezután rövidesen határozott a község lakossága: lebont­juk az öreg Iskolát, s a használható anyagok hasznosításával a kilenc évvel ezelőtt épített. új iskola mellé építünk egy kéttantermes épületet! Így együtt lesz az iskola, nem bonyo­lítja a tanítás munkáját, hogy a pedagógusoknak kell hol itt; hol a falu túlsó határában tanítaniuk. — Községfejlesztésből adunk 150 ezer forintot! — A társadalmi munkát adja a falu! , A kezdeményezés hírére hamarosan jött a kiegészítő vállalás: — Számíthatnak az oMacsehiek még 150 ezer forint ál­lami támogatásra is! ' ■ Augusztusban aztán megkezdődött a bontás után az épí­tés. A hónap végére már kinőttek a földből a falak, s nem tömésből, hanem messzire világító piros téglából. Szeptem­berben elkészült a tetőszerkezet, majd befejeződött a palá- zás. a padlásolás. Nemrég rendelte meg a járási tanács az ab­lakokat. Lerakásra vár a parkett és a folyosóra szánt mozaik­lap. Mégsem biztosak benne az ordacsehiek, hogy elkészülnek a maguk megszabta határidőre, novemberre az új iskola épí­tésével. Pedig de jó lenne novemberben megtartani az ava- tót! — mondogatják. Mi a baj, mi rakott gátat a szép lobogású kózségfejlesz- tési lelkesedésnek? Nincs stukatúrnádjuk az építőknek, s amíg a sok ígéretre legalább egy helyről nem kapják rneg ezt a fontos anyagot, áll a tudomány, áll az építkezés, de nem szívesen. Hiszen ha elkészül az újabb kéttantermes iskola- épület, megoldhatóvá válik a délelőtti tanítás. Érthető okokból most tehát az foglalkoztatja e napokban legjobban a község lakóit, hogy sikerül-e befejezniük nagy munkájukat még a tél beállta előtt. Nagyon szeretnék. Vi­szont ez nemcsak rajtuk áll, hanem a környező TÜZÉP-tele- peken is. Hogy avatnak-e iskolát Ordacsehiben november­ben. nem is kevéssé az dönti el, hogy a sok ígéretből lesz-e legalább egy beváltott. * Mert ha főikéi a Nap, Megint csak elhalad. S ahol elhaladott, Sötétség marad ott. Ha te megölelnél, Jaj, meg is csókolnál. S örökre elmennél, Hogyha megcsókoltál. Érdekes új szovjet film készül A MOSZFILM stúdióban filmet készítenek azoknak a szovjet ka­tonáknak a hőstettéről, akik a má­sodik világháború végén meg­mentették a híres drezdai képtár paratlan értékű műkincseit. A film cselekménye Drezdában és Németország útjain játszódik a háború befejezését követő első öt napon és öt éjszakán. A film egyúttal bemutatja a né­zőknek a drezdai képtár legérté­kesebb műalkotásait is. Elkészíté­sében a Német Demokratikus Köz­társaság filmesei is közreműköd­tek. D. Sosztakovics, a film zené­jének szerzője Drezdába utazott,; hogy tanulmányozza a nagyszerű esemény színhelyét. Kimentek az udvarra. Gábor kicipelt két széket, leültek egy leánderfa mellé. Gábor nagyo­kat szívott a cigarettájából, és figyelte a lány arcát. Nem mert szólni. — Ez borzasztó! — mondta Baba. — Az ágy alatt két éve nem járt söprű. — Nézd — magyarázta bi­zonytalanul Gábor —, a ma­mám sokat dolgozik.' Fáradt, öreg. Nincs ereje a takarítás­hoz. — És te? Heterakint kétszer,' háromszor itthon vagy. Miért nem csinálod te magad? — Nekem erre nincs időm. Az ón időm értékesebb. Nem fogom takarítással eltölteni. — Erre kell időinek lenni — mondta Baba. Gábor hirtelen dühös lett. Mit akar ez a lány? Csak nem képzeli, hogy szobalány lesz, cseléd, háztartási alkalmazott? Elkomorodva hallgatott. Baba észrevett valamit, — Na, mi fiz? Zsiga cigány? Mi a baj? — kérdezte moso­lyogva. Gábor nem szólt. Baba felállt. — Vár még a konyha — mondta, és indult befelé a ház­ba. Az összetört kukoricalevele­ket Gábornak kellett kihorda­nia. Az udvaron talált egy lo­csolót, tele vízzel, bevitte, és fellocsolta vele a konyha föld­jét. Baba söprögetett. Aztán a stelázsit vették munkába. Az edényeken vastagon feküdt a por. — Nézd — mondta Baba, és egy teaíüves zacskót vett elő —, ezt eszed. Tenyérrel ütögette a zacskót. Sűrű por kavargott a zacskó fölött. Egy nagyobb papírzacs­kóban mákot találtak. — Szörnyű! — mondta Ba­ba, amikor megnézte. — Min­denféle állatok szaladgálnak benne. Dobd ki. Gábor szaladt az udvarra. — Most pedig elmosogatunk — mondta Baba, amikor végez­tek a stelázsival. — Gyújts be! s í ábor anyja ekkor ér­^ 7 kezett meg. A fiú ép- pen kinn volt az ud­varon, gyújtóst keresett, s a kerítésen keresztül meglátta a mama sovány, magas alakját. Fekete ruhában és fekete ken dőben volt most is, pedig na­gyon meleg volt. — Mama! — kiáltotta. — Siessen! Amikor az asszony belépett a kapun, már Baba R az udva­ron volt. — Kezét csókolom, Bedó né­ni — köszönt, és megmondta a nevét. — Gáborral., jöttem ki. — Jó estét — mondta az asz- szony fáradtan és közönyösen. Gábor figyelte az anyját. Be­tegesen sápadt arca még sá- padtabb volt, mint máskor, és szigorú a .szeme. — Az az én ruhám — mond­ta az asszony Babának, de nem nézett a lányra. Gábor érezte, hogy valami baj van. Nem tetszik anyjának Baba? Megpróbált közbelépni. — Igen, mama. Baba átöltö­zött, mert takarítottunk. — Takarítottak? Minek? Én magam, szoktam takarítani. — Igen, de segíteni akartunk. — Én magam szoktam taka­rítani — mondta megint az asszony. »Megsértődött« — gondolta Gábor, és mintha vendég lett volna az anyja, behívta a ház­ba. — Nézze meg. Tessék. Az asszony bement a kony­hába. — Mit csináltak? — kérdez­te. — A földet nem kellett vol­na fellocsolni. Összecsapták a falat. Csupa sár. Gábor nézte a -fal alját. Né­hány helyen csakugyan vizes volt. De sarat nem látott se­hol. 1— Nem kellett volna — mondta az asszony és leült. Baba is bejött, és megállt az ajtóban Gábor mellett. Az asz- szony ült a széken és hallga­tóit. Néhány percig csönd volt. Gábor tudta, hogy Baba se akar beszélni. <5 maga fogott hát hozzá, hogy elmesélje, hó- gyen jöttek ki; A mama egy idei" hallgatott, aztán mintha nem is figyelte volna, mit be­szél a fia, hirtelen megszólalt. — Miért vörös a haja? — kérdezte, de nem nézett Baba leié. — Befestettem, Bodó néni —* mondta Baba. — Szeretem ezt a színt. — Vörösre? — nyújtott hangokkal > mondta ki az asz- szony a szót; mintha undorod­va tolná el magától, akár egy férget, egy undok és hideg bé­kát, Baba nem szólt, bement a szobába átöltözni. Gábor utá­na akart menni, de néhány lé­pés után megállt. — Fáradt? — kérdezte az anyjától. Az asszony nem szólt. Moz­dulatlanul ült a széken, feje kicsit előrebukott. Később Ba­ba kijött a szobából. Átöltö­zött. — Kezét csókolom, Bodó né­ni — mondta. Gáborhoz nem szólt. — Jó éjszakát — felelte az asszony halkan. Föl se nézett. Baba megindult kifelé. Gá­bor utánament. — Csókolom, mama! —• kiál­totta vissza a kapuból. gyikük se szólt, úgy karikáztak a város felé. — Valami baj van, Sündisz­nókám? — kérdezte sokára Gá­bor. — Hagyj! — mondta a lány. A fiú észrevette, hogy Baba sír. Szótlanul hajtottak tovább» Este tízkor értek a városba.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents