Somogyi Néplap, 1960. október (17. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-02 / 233. szám
Tasärn an i960, október 2. SOMOGYI NÉPLAP A tettek kora kezdődik Kaposvár kulturális életében? Czinkotai Frigyes: KILÁTÁS A FONYÓD-HEGYRÖL. SIKERES VENDÉGSZEREPLÉS »Közös felelősség a munkában, közös részvétel a közösség szórakozásában, művelődésében.« (Makarenko) Ez a mottó kapott meg leginkább abból a jelentésből, melyet a Kaposvári Városi Tanács Végrehajtó bizottsága legutóbbi ülése elé Molnár Ferenc, a városi tanács népművelési felügyelője terjesztett — elemezve a művészeti ágak helyzetét. A végrehajtó bizottsági ülés végétért: munkája eredményeként több olyan határozat született, mely öntevékeny művészeti életünket, a művelődési munka e fontos területének rendezését, továbbfejlesztését célozza. Az ülésezés, szenvedélyes hangú felszólalások tehát nem vesztek kárba, és ez is értékes tény, ígérete annak, hogy lassan csak leszokunk a szóvirágok használatáról, az egy helyben topogásra kárhoztató szócséplésről. Lapunk egy közelmúltban megjelent számában örömmel köszöntöttük a városi tanácsnak azt a szándékát, hogy jobb gazdája kíván lenni kulturális életünknek. E köszöntésünket nem vonjuk vissza a legutóbbi végrehajtó bizottsági ülés után sem, hiszen itt is az előbbre jutás, a haladás eszméje volt az irányadó, ez szabta meg a vita menetét, ez szűrte határozattá a feladatokat. Viszont vétenénk a tárgyilagosság ellen, ha nem jegyeznénk meg, hogy nálunk sohasem az illetékesek csoportjainak lelkesedésével, ügyszeretetével van a hiba. A kulturális élet méltó kibontakoztatásának útja elé valahányszor az egyes ember, a feladatait könnyen vevő, a lelkesedni nem tudó vet gáncsot. S talán nem is utolsósorban: néhány társadalmi, politikai és gazdasági vezető elzárkózása az erkölcsi támogatás elől, jóllehet mindannyian tudjuk, hogy egymagában nem elég üzemeinknél, vállalatainknál egy- egy jószándékú, ügybuzgó kul- túrfelelős. Ismét arra kell tehát felhívni a figyelmet, hogy mindaddig, amíg a közönyösséget, a nemtörődömséget le nem győztük, hasztalan várunk gyökeres változást akár kulturális életünk egészében, akár öntevékeny művészeti életünkben. »Közös felelősség a munkában, közös részvétel a közösség szórakozásában, művelődésében« — olvassuk a Maka- renko-idézetet, s úgy gondoljuk, jó lenne végre már eszerint élni, majd pedig felmérni, értékelni kulturális életünk egyes területeinek eredményeit. Ezzel szemben a végrehajtó bizottság legutóbbi ülésére készített jelentés alig mond újat. Mellette nem egy helyen hiányolható a jelenlés pontossága is, a terület biztos ismerete. Immár három esztendeje panaszoljuk hasonló végrehajtó bizottsági üléseken, értekezleteken, hogy mit ártott kulturális életünknek az ellenforradalom, s idézzük fel- szabadulás utáni első éveink pezsgő kulturális életét. Emlegetni a múltat, azt, ami volt, nem haszontalan dolog. De végre is túl kellene lépni a volt idézgetésén, rátérni arra, ami van! • A városi tanács módot talált arra, hogy függetlenített művelődési felügyelő vegye kezébe kulturális életünk irányítását, ellenőrzését. Ha ezt az utóbbi jelentést vesszük alapul, meg kell állapítani, hogy vajmi kevéssé sikerült a státus biztosításával elérni az állami ellenőrzés és irányítás feladatainak betöltését. A jelentésnek nem élet-, hanem íróasztalszaga van, s éppen ezért nagyon örülünk a végrehajtó bizottság határozatai közül egynek, nevezetesen annak, hogy művelődési felügyelőnknek ezután többet kell kint tartózkodnia az üzemekben, a vállalatoknál. Az, hogy bizonyos mértékben még mindig az egy helyben topogás a jellemzője művelődési életünknek, azt bizonyítja, hogy az adminisztrációs intézkedéseknek befellegzett. A rossz munkamódszer nem érdemli meg, hogy továbbra is alkalmazzák. . A városi tanács végrehajtó bizottsága — a legutóbbi ülésen hozott határozatai alapján ítélve — tanult a korábbiakból, ebből adódik, hogy az elkövetkező idők kulturális munkájának irányításában és ellenőrzésében azt az aranyszabályt szabta meg: ne akarjunk többet, mint amennyit végre tudunk hajtani. Ez a belső fel- használásra adott irányelv nagyon időszerű már, hiszen nemegyszer lelkesedtünk olyan tervekért, olyan feladatokért, amelyekről az elfogadás pillanatában már tudtuk, hogy végrehajtásuk lehetetlen, vagy csak részleges sikert kínál. Még egy újítás, ami szintén helyénvaló ... Felvetődött az ülésen, hogy a művelődési felügyelő egyedül nem tudhatja kézben tartani a város művelődési életét, éppen ezért a jövőben ■ szakavatott segítőket kell szerveznie, akik akár társadalmi munkában, akár valami tiszteletdíjért segítik őt munkájában. Ha felidézzük a felszabadulás utáni évek népművelési munkájának emlékeit, ez a társadalmi aktívákkal való közös munka sem új. Hagyománynak számít. Fölösleges azon vitatkozni, hogy érdemes-e felújítani. Érdemes és ha'aszthatatlan feladat! Összegezve ; a városi tanács I végrehajtó bizottsága jó néhány olyan határozatot hozott, melytől, ha megvalósulnak, változást várhatunk. Várjuk a változást, a változtatást, mert igényünk a mindig ugyanazt hajtogató jelentések korából átlépni a tettek korába! László Ibolya Végre valami olyan program is helyet kapott a Kilián György Ifjúsági Házban, ami felülemelkedik az eddigi rendezvényeken. A KISZ Központi Együttesének bemutatkozása igen jól sikerült. A kétszeres VIT-díjas Rajkó-zenekar műsora töltötte ki az est háromnegyed részét, a negyedik negyeden Gaál Gabriella és Ig- lói György énekes, Neupor Nóra és Pataki Pál népitáncos osztozott. Hegedülnek, szépen muzsikálnak címmel magyamóta- és népdalestnek hirdették ezt a műsort, de helyet kapott benne Dinicu Pacsirtája és Liszt II. rapszódiája is. » A legnagyobb sikert a Rajkózenekar tagjai érték el — megérdemelten. Virtuóz vezető prímásuk, Oldos Rudof, valamint Horváth Sándor prímás vezetésével csendülnek fel a legszebb melódiák. Lajta—Gulyás Széki muzsikája, Farkas Toborzója, Reményi—Farkas Repülj fecském-je kitűnő tolmácsolásban hangzott el. Szirmai—Farkas Pásztortáncát és cigánytáncát a kis színpadon is nagyszerűen adta elő Neupor Nóra és Pataki Pál. Az énekesek közül inkább Gaál Gabriella előadásmódja tetszett. A prózát a konferanszié, Kardos Tibor képviselte. Először szerepelt együtt az együtÜíenei évadnyitó hangversenyére kerül sor október 4-én, kedden este 7 órakor a zeneiskola Bar- tók-termében. A Német Demokratikus Köztársaságból két jeles előadó, Gerda Schriever operaénekesnő és Günter Philip p zongoraművész ad hangversenyt az Országos Filharmónia és a Liszt Ferenc Zeneiskola rendezésében. Gerda Schriever műsorán Gluck-, teszel, s inkább esztrád műsorhoz illőn humorizált. Amit adott, azt viszont igyekezett mértékkel adni, A kiváló együttes szereplésére nem készült fel kellően az Ifjúsági Ház vezetősége. Bosz- szantó volt a függöny és a világítás "-műszaki hibája«. Befejezésül talán annyit, több ilyen műsor kellene a Kilián György Ifjúsági Házba. éle tű fik Schumann-, Weisman- és Brahms-dalok szerepelnek, Günter Philipp pedig Beethoven-, Schumann- és Ravel- műveket szólaltat meg. A két művész turnézott már a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban, s most hazánkban tartózkodva Kaposvárra is ellátogatnak. E zerkilencszáznegyvennégy októberében, amikor már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a németek elvesztették a háborút, egy szerdai napon Salamon úr cipészműhelye előtt megálltunk beszélgetni. Hárman voltunk összesen, Salamon úr, a kis suszter, Pista barátom és jómagam. — Vége a háborúnak rövidesen — kezdtem én csendesen, s vártam, hogy a kis suszter is mondjon valami megnyugtatót. Mert igaz ugyan, hogy a háború kimenetele nem volt kétséges előttünk — Pistával ezt már többször megbeszéltük —, de azért nagyon idegfeszítö dolog volt hallani Nagyvárad felöl az állandó tompa dübörgést. Esténként már napok óta jól láttuk a messzehordó ágyúk torkolattü- zét. is, s ez bizony minduntalan azt juttatta eszünkbe, hogy egy-két nap múlva a mi falunkban dúl majd a csata. Különösen ezen a délután, amikor a Fő utcán hangos csörömpöléssel kúsztak a német Tigrisek keletnek, a torkolattüzek irányába, a nagy felvonulás még inkább megrémített bennünket. Mi lesz, ha itt csapnak majd össze? Egy ház sem marad épen a faluban. De hát ezellen nem tehetünk semmit, igy aztán csak vi- gasztalgattuk egymást, ha ösz- szetalálkoztunk. Most éppen a kis susztertől vártuk a biztató szót. — Végre lesz a háborúnak, vége bizony — dörzsölte Salamon úr a kezét az én bejelentésemre. — Bemondta a rádió is, hogy a németek bevetik a csodafegyvert meg a fagyasztót, és nyerve van a háború rövidesen. Na, mi is jó helyen álltunk meg vigasztalódni — gondoltam magamban, és legszívesebben káromkodtam volna egy nagy lélekkönnyebbitőt. Pista barátom viszont csak nevetgélt. — Tréfál maga, Salamon úr! — mondta könnyedén. — IVíégr hogy a németek nyernek?! Még egy nagy frontkiegyenesí- tés, aztán Berlinig meg se állnak. Salamon úr Pistát dühösen leintette: — Tudom, maguk milyen hitetlenek, de én saját fülemmel hallottam. A berlini rádió mondta. Salamon úr ugyanis jól beszélt németül. Évekig kint dolgozott Lipcsében, a harmincas évek közepén jött haza. Ezért hát többet hallgatta a berlini rádiót, mint a magyart. Oda- kintről hozott magával egy kenderhajú asszonyt is, Gréti — A németek népfelkelőkből húsz új hadosztályt vetnek be pár nap múlva. Az mind a húsz a keleti frontra jön. Egyesülnek a régi, tapasztalt hadosztályokkal, becsalogatják az oroszokat a Kárpát-medencébe, és itt mérik az új, titkos fegyverrel a végső csapást az ellenségre. Mi csak bámultunk, nem akartunk hinni a szemünknek. Mert ehhez igen nagy tökkel- ütöttség kellett. Már itt dörög_ GERŐ JÁNOS: — Beengedik őket a Hortobágy tg, aztan a Tisza vonalánál bevetik a fagyasztót. Nem marad ott élve közülük egy sem. — És a fagyasztó majd kilátogatja, hogy ki az orosz, magyar ráeg német? — kérdeztem ártatlanul. Erre Salamon úr megdühö- dött. Felkapott egy gallyat, leguggolt a járda mellé, s a porba felrajzolta az egész hadihelyzetet. Pontosan megmu■\ érvnek ellenére —■, hogy az oroszok megkerülik a németeket, és gyűrűbe fogják őket? Sztálingrádnál is igy volt. — Ugyan! — legyintett Salamon úr. — Akkor még nem volt csodafegyver. A németek most azért vonulnak vissza, hogy az ellenséget minél kisebb területen tömörítsék. így egy csapásra meg lehet semmisíteni. Különben sem olyan harciasak már az oroszok, mint Sztálingrádnál voltak. Ha én katona volnék, én tudnám, mit kellene tenni. Én megmutatnám! És ezt olyan harciasán mondta, hogy jobb lelkű ember el is hitte volna, hogy egy valóságos hőssel áll szemben. De mi. hitetlen kutyák, mi aztán nem' Még inkább vitatkozni akartunk. Vége a háborúnak nénit, aki nem volt még nagyon néni, csak hát a falusiak nem tudták hogyan szólítani, s ráragasztották a »nénit«. Mert ez se nem sértő, se semmi. Az asszony pedig dehogyis sértődött meg. Sőt! Talán, hogy az üzlet jobban menjen, talán csak azért, mert Salamon úr gyenge legény volt, ide szoktatta a környék férfijait a házába. Sok kedves órát eltöltőitek itt a suttyó kölykök meg az agglegények. És különösképpen Gréti néni nem volt német párti. Határozottan magyar párti volt. Ellenben Salamon úr, az igen. Úgy hitt a német győzelemben, mint talán senki a világon. Most is, hogy átszellemült arccal jósolta ott nekünk a német győzelmet, egész megfeledkezett a világról. Számolt, spekulált, hadosztályokat mozgósított, mintha vezérkari főnök lenne: tek az ágyúk harminc kilométerre, ő még mindig a csoda- fegyverre esküdött. Ott is akartuk hagyni faképnél, de Salamon úr valósággal belénk csimpaszkodott, úgy tartott vissza. Gyorsan lerántotta a műhely redőnyét, azután kinyitotta a kiskaput, hogy ha nem várt vendégek jönnének az utcán, beléphessünk. Mert ezekben a napokban már fog- dosták az embereket kocsisnak, rakodómunkásnak, segíteni a községháza, a főszolgabíróság hivatalainak költözködését. A fa\u vezető urai ugyanis nem voltak olyan hiszékenyek, mint Salamon úr. Pár napon belül várták a front átszakadását, és semmiképpen sem akartak itt maradni ebek harmincadjára. Csak álltunk tehetetlenül a nyitott kiskapu mellett a kerítés tövében, és hallgattuk a kis suszter bosszantó fecsegését. tatta, meddig jöhet a vöröshadsereg, és hol kerítik be őket. Éppen a Tiszáig. Tovább egy tapodtat se. Ott majd a németek hirtelen visszavonulnak, és zsupsz, becsap a fagyasztófegyver. — Tegyük fel — kezdte most Pista óvatosan —, az oroszok ugyanolyan gyorsan előrenyomulnak, mint amilyen hirtelen a németek el akarnak tűnni. Csupán csak azért, hogy őket ne érhesse a. csodafegyver. Akkor mi lesz? Salamon úr komolyan gondolkodni kezdett: — Nem nehéz a megoldás — mondta rövid szünet után. — Gépfegyverekkel körülveszik az oroszokat, iszonyatos tűzzel árasztják el őket, majd- amikor kilőtték az egész tárat, autóba ülnek, és egy perc alatt elmenekülnek. — És az nem lehetséges — kérdeztem ennek a meggyőző Ebben a pillanatban azonban iszonyatos csattanások re- megtették meg az ablakokat Majd megsüketültünk, azt se tudtuk, merre szaladjunk hirtelen. — Lövik a falut! — ordította valaki az utca végéből. — Ledőlt a torony! — Ajaj... — nyögött elsápadva Salamon úr, s a nadrágja felé kapott, majd egy váratlan mozdulattal átugrotta a másfél méter magas kerítést Ügy álltóhelyből. Mintha mindig azt csinálta volna. Még a kiskaput is elfelejtette betenni, rohant a ház felé, mint akit ölni akarnak. Mi sem voltunk restek, váo- táztnnk hazafelé ész nélkül, elfelejtettük megkérdezni Salamon urat, miért nyitotta ki a kiskaput, ha ekkorát tud ugrani meneröltetés nélkül... Eltelt aztán eov hét is. míg a lövöldözés csillapodott, és mi felmerészkedtünk a műhelyig. Kíváncsiak voltunk rettenetesen, vajon mi lett Sa- lam.on úrral meg Gréte néniz vei. F.gy-egv kannát karunkra akasztottunk, hogy mindenki lássa, ivóvízért megyünk mi, nem csupán bámészkodni. Nagy meglepetésünkre, már messziről látszott, hogy Salamon úr dolgozik. A roló felhúzva, az ajtó nyitva, s jön- nek-mennek az emberek, mintha nem most zúdult volna keresztül a front a falu felett. Majd amikor közelebb értünk. akkor láttuk, hogy katonák azok a járókelők mind. Oroszok. Tétováztunk kicsit, azután bemerészkedtünk a műhelybe. Salamon úr igen vígan pislogott ránk a három lábú székből. — Van munka szakadásig, hozzák a ruszkik! — újságolta. — Nem kell spórolni az anyaggal, van ezeknek ro- gyásig. Majd ha elmennek, beszélhetünk egy pár csizmáról. Olcsón megcsinálom, hiszen maguk lepények már, kell egy pár ünneplő. Csak néztük ámulva. Elég hamar megbarátkozott ez a gondolattal. Mármint hogy nem teljesült a jóslása. — Menjen már, Pistukám. hozza ki az üveget, ott van a helső szobában a kályha mellett. Vodka — kacsintott Salamon úr. Ugrottunk Pistával mind a ketten. A vodka ott volt csak- vnyan, de Gréte néni is. Egy Wü Petal orosszal úgy össze- hogy nem tudták vol- -- -hhahapuni a csókolózást, -«•Vor a pálinkáért berontottunk. És Gréte néni úgy tett. mintha soha nem látott volna bennünket. Pedig azelőtt mindig volt néhány kedves szava hozzánk ... __ Na, húzzák meg! — intett Salamon úr, amikor előjöttünk. — Megmondtam én maguknak, nem sokáig tart már a háború. Jól meghúztuk az üveget, kotyogott a méregerős vodka. Égetett bennünket, mint a Gréte néni fojtott, kihallatszó kacarászása. Itt már csakugyan vége volt a háborúnak...
