Somogyi Néplap, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)
1960-09-11 / 215. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. szeptember ti« SOMOGYI KÁROLY: Eltompult fénysugár A fiatalok elöl mentek egymás kezét fogva, csendben, csaknem- suttogva beszélgetve, a lány szülei illő távolságban követték őket. Hadd beszélgessenek a gyerekek, úgysem sokáig látják már egymást. Még alig egy hét, és kétfelé válik az útjuk. Vagy csak térben? Szellemük továbbra is keresi, igényli egymást? A táncterem nyitott ajtaján izzadsággal, füsttel, porral keveredett fülledt meleg ömlött ki. De ezt inkább a szülők vették észre, a fiatalok csak a színes kavargást látták, a libbenő szoknyákat, a simuló párokat, a dzsessz lábat, testet mozdító ritmusát érzékelték. Asztalt kerestek. Alig volt már üres, széket meg nem is találtak, úgy kellett átmenni érte a szomszéd szobába, a klubterembe. De végre letelepedhettek, az apa bort hozott meg szódát, négy poharat és töltött. A fiatalok nem sokáig ültek, összenéztek, egyszerre álltak fel, és máris belevesztek a táncolok forgatagába. A szülők elégedetten figyelik őket, amíg csak el nem keverednek a szemük elől. Aztán a többieket nézik, az ismerősökre tesznek egy-két meg- jef^'zést, de szemükkel mindig a gyerekeket keresik. Miklós, a tizennyolc éves fekete fiú boldogan karolja át a lány derekát. Egy osztályba jártak, mindketten most érettségiztek, és már két éve töltik 'együtt szabad idejüket, mintha csak jegyesek volnának. Mindig úgy látszott, hogy jól megértik egymást, életfelfogásuk, érdeklődésük is hasonló. Szüleik — akik régi ismerősök — egymást nászomnak nevezik tréfásan. A két fiatal boldogságát csak az zavarta meg némiképp, hogy a fiút nem vették fel az egyetemre. Ö egyébként nem nagyon törődik vele, mert kisgyerek korától kezdve szívesen barkácsolt, szerelgetett, és a műszerész szakmához érzett mindig is nagyobb kedvet, mint tanárnak lenni. Csak a szülei akarták, hogy diplomát szerezzen. De most az ő vágya teljesült, már meg is van a helye az egyik vállalatnál, ahol rádiószerelő szakmát tanulhat. Csak legalább közel lehetnének egymáshoz! De Kati Pesten, ő Pécsett. Leveleznek, majd itthon találkoznak a nagyobb ünnepeken meg főképpen nyáron, a szabadságuk ideje alatt. — De fogsz írni, ugye? — kérdi az érzelmes tangó közben a fiú, ki tudja, hányadszor, mióta megtudták, hogy el kell válniuk. — Na és miről írjak? — évődik mosolyogva a lány. Vidám, tréfálkozó, mint mindig, kacagó szemű. — Mindenről, ami veled történik. Mit láttál a moziban, színházban, kivel jársz szórakozni, no meg azt elsősorban, hogy gondolsz-e rám. — Ha már neked írok, nem a keresztmamámra gondolok, te kis bukfenc. Miklóst bántotta ez a köny- nyed, tréfálkozó hang. Ügy érezte belőle, mintha a lány nem venné elég komolyan kettőjük kapcsolatát, és nem tudná, hogy néhány nap múlva el kell válniuk. Szívesebben vette volna, ha Kati is hallgatna, mélyen, jelentősen, csak meleg szemével beszélne hűséget ígérőn, vagy arról szólna, hogy várni fog rá senki kedvéért nem szegi meg a nemrég ígért hűséget, és írni fog legalább hetenként egyszer, hosz- szan, kedvesen, minden apróságról beszámolva. Mert ünnep lesz számára egy-egy levele, amiket szépen össze fog gyűjteni, és egyszer majd, talán évek múlva előveszik, összebújva olvassák, mosolyognak nagy szerelmükön, és komolyan, felnőttesen megcsókolják egymást. Kezét megszorítja, magához vonja, derekát szorosabban fogja át. Keringőt táncolnak, a falilámpák fénye tüzes csíkként forog a falon, szoknyák lebbennek, hajfürtök csillannak puhán, és a nagy szédülésben a lány homloka Miklós arcához ér. Szótlanul keringenek, az asztaluk felé érve boldog szemvillanással üdvözlik a szülőket, azok elégedetten bólogatnak, és mosolyogva súgnak össze. Egy férfi áll meg mellettük. Magas, erős, felső ajka felett vékony bajuszcsík. Már nem a legfiatalabb korosztályból való, csinos, lehet huszonöt-huszonhat éves. Szótlanul, de elegánsan hajol meg. Miklós motyog valamit, de a lány már új táncosa karján libben tova. A fiú egy pillanatra megáll a terem közepén. Ismerős lányt keres, akivel táncolhatna, de nem talál kedvére valót, különben is meg-meglökik a nagy zsúfoltságban. Meggondolja magát, kimegy a büfébe. Fröccsöt iszik. Az asztalukhoz is mehetne, az »öregekhez-“, talán meg is sérti őket, de inkább keres valakit, akivel válthat néhány szót, és főképp megkérdezheti, ki az a fiatalember, akivel Kati táncol. Kint, a bárpult mellett egy volt osztálytársával találkozik. Koccintanak, isznak. — Ja, az a magas, barna srác a cérnabajuszával? Kér- lekszépen, az egy mérnök, nemrég jött ide, itt van a földmérőknél. Egyébként Katinak nem most mutatkozott be először. Már láttam őket sétálni, méghozzá nem is napsütésben, hanem erős szürkületben. De hát érdekes? Minden nő ilyen. Én már túl vagyok az ilyesmin. Majd lesz Pécsett, ne félj, annyi, hogy meg is unod őket. No, most egy keveretet iszunk búfel ej tőnek. Miklós nem szól. Mohón, egy hajtásra issza meg az eléje tett féldecit, aztán mereven r--------------------------------Lászl ó Ibolya: A SZERELEM Anyám cigány volt, rám hagyott világnagy árvaságot meg egy tűzpiros madarat, mely égbe sosem szállott; piros madaram szárnyát perzseli hűtlen szerelem, haldokolnak a csillagok jégbe dermedő egemen. Ha eddig nem jöttél el, ne gyere ezután már nincs kelletlenebb étel a méghívott csodánál! Szeptember aranyküszöbén sír, aki vagyok, a gyerek. Dédelgetnek a szilvafák, de nem dédelget a világ, nem vesz ölébe az öröm, álmom az ősz leejti — ÉNEKEIBŐL vért gyöngyöző cserepeit nem lehet összeszedni! Neved álmomban úgy csordult a számra, hogy puha száj volt, melegített. Egy pillanatnyi ébrenlétben megláthattam akkor az isteni. Olyan volt éppen, mint mi ketten: szertelen, szinte gyermek, lepkékkel játszott, virágokkal, s téged szegzett szívemnek. Vagyok vásári kikiáltó, rikkancs és agitátor, pénz és szobor nem ketl nekem, te kellesz a világtól! Te kellenéi virágos ágnak, társnak, hogy társtalan szegve az öröm kenyerét, ne tékozoljam el magam! A NYUGTALANSÁG ÉNEKEIBŐL Mondtam, anyám, a féltékenység tejét itasd a földdel, csak ne velem — nem hallgattál rám — % most futok az idővel, s hiába is sikoltanám, hogy pihenni szeretnék, meg nem pihenek soha már, mert hív a végtelenség! Néha, mikor a társak és a dolgok eltűnődni magamra hagynak, körülölelnek engem is kétséget osztó rossz hatalmak. TESTVÉREIM, ÍME Ott nőttem fel, ahol az éhség maga is éhesen, áldozatra lesve penésszel pingált, rossz szagú szobákba berontott bőgve minden, minden este, hol a pajtások rabló módra szerezték meg a gyengébb kenyerét, hol kint hevertünk napszámra a fűben papsajtot enni — ez volt az ebéd. Nem voltunk rosszak, csupán éhesek, mint fürtön a szem, sok volt a gyerek, apánk, anyánk nem győzték verítékkel megváltani a puszta életet. \ _____________________________________ P ókselymén hintái a levél, reszket az elmúlástól. Én ezt nem értem, aki élt, miért fél a haláltól? Én attól félek egyedül, hogy korán el kell menni, s nem marad utánam semmi sem, amit nem lehet elfeledni. Lobogni csak, lobogni csak és porig égni, hogyha kell! Áldott legyen, aki a többiért zokszavak nélkül hamvad el! A MAGYARÁZAT! Nyomasztóbb emlék kell-e ennél elf elhozni a gyermekkor egét? Testvéreim, íme a magyarázat, hogy a fajtánknak semmi sem elég, hogy vérrel festett földi út után csillagok közt tapossuk a mezsgyét, és mértékünk az emberségben nem tízparancs, hanem a végtelenség. Ilyen raj előtt nincsen lehetetlen, megálljt nekünk itt nem kiáltha,t semmi, mert azt tanultuk, olyan a miág, amilyennek az ember megteremti! __________________________________J n ézi a kiürült poharat. Észre sem veszi, hogy társa már mással beszélget, nagyfiús stílusban, a nők alakját vizs- gálgatva, gusztálva. — Szóval, ez volt az a férfi, akivel már más is látta, de nem tudták megmondani, kicsoda. Ha Katinak előhozta, mosolygott, kitérő választ adott, és azzal ütötte el: »Csak nem vagy féltékeny?« De most már tisztán lát. Ezért olyan fesztelen, vidám, mert tudta, hogy itt lesz, talán meg is beszélték a találkozót. Hát persze, mérnök. Végzett, kész férfi, amellett csinos, és még katonának sem kell mennie. Hát akkor mit akar ő a maga tizennyolc évével? ... Mit? Hát a szerelem, a nagy pillanatok emléke, a fogadkozások semmi? A hűség? ... ... Enyhén fodrozódó hullámok. Az evezőről ezüstcsep- penként hullik vissza a víz. Csendes csobbanások, távolról a fürdőzők vidám lármája hal- lik. — Szeretsz? — Ne kérdezd, Miklós. — Miért? — Mert már sokszor mondtam. — Hű leszel? A lány szempillái hosszú lehunyásával jelzi az igent Nem szólnak többet Miklós vad evezésbe kezd, feszíti a boldogság A csónak hosszú V betűt fodroz maga után... ... Valaki meglöki, bocsánatot kér, tovább megy. Visz- szarezzen a jelenbe. El kellene menni haza. Mert mit keres most már ezek után itt, ahol idegenek számára a maguk boldogságával törődő, önfeledten táncoló fiatalok; szürkének tetszik a nemrég festett tapétás fal; tompán csillognak a faliláAipák máskor oly kedves hangulatot árasztó fényei; értelmetlen zagyvaságnak tűnik a kavargó színesség. El kellene menni szó nélkül. Még szüleitől sem köszönni el, hadd lássák meg, hogy vele nem lehet csak úgy bánni, mint egy gyerekkel. De tényleg, mind ilyenek a nők? Vagy csak ő ilyen szerencsétlen? Miért? Csinos ruhái vannak, városszerte híres atléta, elég magas, férfias is, hát akkor miért bánnak így vele? Á, nem érdemes foglalkozni a nőkkel — állapítja meg keserűen, és befelé furakodik a nagyterembe. Kati már mással táncol. Egy barátjával, volt isfcolatársával, távfutó-vetélytársával. Ahogy meglátják, feléje táncolnak. — Mi van, nyurgalábú? — szólítja meg csúfnevén a barátja — Te miért nem táncolsz? — Nincs kivel. — Ez nagy mondás volt, és rád valL Annyi forintosom volna, ahány partnernek való lány van ebben a teremben. Ja, persze, neked csak egyre fáj a fogad. Nem, kisapám, őt most nem kapod meg egyhamar. Már többen is elő jegyeztették magukat Katinál. Ha esetleg te is feliratkoznál... Kacagva táncolnak el. Miklós az asztalhoz megy. Közben egy másik család is telepedett oda, a felnőttek élénk beszélgetésbe merültek, és így őt hagyták, hogy szabadon nézelődjék Katit keresi önkéntelenül is. Meg is találja a jól ismert arcot, a számára oly kedves, rajongásig szeretett vonásokat, amint félrehajtott fejjel, szüntelenül vidáman csevegve táncol egy másik fiatal karján. Keményített nylon szoknyája harangként libeg a zene ütemére. Újra feltűnik a mérnök. Elegánsan meghajol, Katin halvány pír fut végig. Enyhe biccentés a régi partner felé, és máris mohón fonódik az erős férfikéz a derekára. Kati hosszú, kissé szétnyitott ujjaival fogja táncosa vállát, melegnek, simogatónak érzi a kéz tapadását, forrónak a tekintetét, arca pirulását, szinte be- lélegzi a lány illatát, érzi a finom bőr közelségét, kis formás melle érintését, látja villanni az egészséges fogsort, az apró pihéket simulni a füle töVésett lakkváza. A „KÍNAI NÉPI ÉS IPARMŰVÉSZETI KIÁLLÍTÁS“ ANYAGÁBÓL Ezüst boroskészlet, filigrán váza és tálca. vén, és mintha az ő jobb keze fonná át a kemény, vékony derekat A férfi keze alig észrevehetően beljebb csúszik. A lány nem tiltakozik, a nagy kavargásban talán észre sem veszi. Most egy lebbenő hajtincs eléri a férfi arcát, az egy pillanatra behunyja a szemét, még jobban, bátrabban közelebb ve nja magához, erre a lány valamit fejcsóválva, de mosolyogva mond neki. Arráb táncolnak, Miklós szem elől veszti őket. Mit tegyen ? Milyen kár, hogy a párbaj kiment a divatból! Most valamelyikük élettelenül maradhatna a küzdőtéren. Azt sem bánná, ha ő lenne a vesztes. Mert mit ér így az élet? Verekedés, összeszedve a srácokat? Marhaság. Megmondja neki a magáét? Azt is, hogy már csókolóztak is, és nincs joga most már senkinek hozzá? Biztosan kinevetné. Kifelé indult. Az ajtóban hűvös, friss levegő csapta meg. Egy pillanatra eszébe villant, hogy meg is fázhat így kiizzadva, de a másik percben már örömmel vette: hátha súlyosan megbetegedne, és akkor talán visszajönne, eljönne hozzá a kórházi ágyához Kati, és mindent megbánna. . Jólesett a józanító levegő. Sétált az udvaron céltalanul, aztán az utcára keveredett, bolyongott, nem törődve az idővel, a késői járókelők csodálkozásával. Csak a férfit látta meg a lányt összesimulva tánc közben, csók közben, egymásba karolva. Katiék háza felé vetődött el. Egy pillanatra megállt a sötéten tátongó ablakok alatt, aztán tovább ment, át a másik sorra, majd betért a szemközti mellékutcába. Sötét lombú fa alá húzódott, fázott, de nem törődött vele, bámulta a csillagos eget. Az óráját sem nézte, mennyi idő telhetett el így, amíg vidám beszédfoszlányokat, tűsarkok kopogását hallotta a csendes éjszakában. ők jönnek. Szíve vadul kezdett verni, még jobban a fa mögé húzódott, pedig sehogy sem vehették volna észre, és várta, amíg odaérnek. A ház kapujától nem messze villany égett, de ennek gyér fénye is elég volt ahhoz, hogy megszemlélje a családot. Elöl a lány jött, mellette a mérnök* hátul tisztes távolságban a szülők. A kapuhoz érve megálltak, halk nevetést hallott, a férfi mélyre hajolva kezet csókol a mamának, aztán a lányának, az apával keményen kezet fog, és végül így búcsúzik: — Hát ha valóban nen leszek alkalmatlan, holnap délután ötkor tiszteletemet teszem. A kapu becsukódik. A mérnök egy divatos slágert fütyülve ruganyos lépésekkel tűnik el az éjszakában. pedig lassan kibújva rejtekhelyéről, kábán, leforrázva ődöng haza. Szobájába érve sietve hányja le magáról a sötétkék ruhát. Beleveti magát az ágyba, a fal felé fordul* és végtelen keserűséget érezve hangtalanul sírni kezd.
