Somogyi Néplap, 1960. szeptember (17. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-07 / 211. szám

Szerda, 1960. szeptember 7. i SOMOGYI NÉPLAP 2 Helyzetjelentés Azt tudják, hogy Bit — csak azt nem: hogyan általános iskolai napközi otthonainkról Hol vannak már azok az idők, amikor a szülők java ré­sze idegenkedéssel fogadta szociális intézményeink között az első fecskéket, a bölcsődé­ket és napközi otthonojcat? Manapság a dolgozó szülők je­lentős többsége igényli azt a segítséget, amit a gyermekne­velésben ezek az intézmé­nyeink nyújtani képesek. S túl a megnövekedett igényen, be­csüli is a napközi otthonokat, ahol, míg a szülő dolgozik, biz­tonságban, megfelelő környe­zetben és felügyelet alatt tud­hatja gyermekét. A megnöve­kedett igényekből adódik, hogy napközi otthonaink egyre szű- kebbeknek bizonyulnak. Mind több szülő szeretné igénybe venni ezeket, és sokak kérel­mét a kényszerűség diktálja visszautasítani. A városi tanács művelődési csoportjánál érdeklődtünk: mi újság általános iskolai napközi otthonaink háza táján, milyen módon szereztek érvényt az iskolabizottságok annak a nemrég kiadott rendeletnek, melynek értelmében a napközi MEGTALÁLTÁK A tavasszal még csak négy fiatal kiszes dolgozott a bala- tomkiliti Dózsa Termelőszövet­kezetben. Kocsis Gizi, Szalui Mária, Illés Piroska és Kocsis Miklós. Ha statisztika készülne arról, hogy most hány 30 éven aluli dolgozója van a tsz-nek, 22 lenne az eredmény. 1959- ben 25 munkaegység volt a kislányok átlagos havi teljesít­ménye, s ezután 500 forintnyi osztalék jutott. Most átlagban 30 munkaegységet szerez egy lány, és mert a kiosztható pénzösszeg is emelkedett, 990 forint jut egy hónapra. S ez már igen tekintélyes összeg. A fiúknál hasonló a helyzet. A tavalyi 700 forint helyett 1200 körül keresnek becsületes, szorgos munkával. Álljon még itt néhány adat mutatóban a tsz fiataljainak július havi teljesítményéről: Kovács Ilonka, a legszorgal­masabb kislány (egyébként menyasszony, rövidesen a lag- zi is meglesz, kell hát a pénz) 50 munkaegységet szerzett. Ló­ránt Rozália 37-et, Köböl Ilon­ka 33 és felet. A fiúk közül Horváth Ernő volt a legszor­galmasabb: 58,69 munkaegysé­get írtak be könyvébe. Ami még jó dolog ebben a tsz-ben: havonta 11 forintot otthonokban való felvételnél a dolgozó szülők gyermekeit kell előnyben részesíteni? Jankovich Ferenc művelő­désügyi felügyelő elmondotta, hogy a város valamennyi álta­lános iskolájában felülvizsgál­ták a felvételi kérelmeket, sőt nem egy általános iskolánk napközije már működik is. Mennyire érvényesült a fel­vételeknél az említett rendel­kezés? A városi tanács művelődési csoportjához beküldött jelen­tésekből az tűnik ki, hogy az iskolabizottságok minden ed­diginél nagyobb körültekintés­sel és szigorúsággal jártak el a napközikbe jelentkezők ké­relmének elbírálásánál. Ez per­sze korántsem jelenti azt, hogy a bizottságok nem kis munká­ját mindenütt elégedetlenség­gel fogadták a szülők, mivel — mint említettük — sokkal szűkösebbek a lehetőségek, mint amekkorák az igények. Sokkal több dolgozó szülő igé­nyel gyermeke vagy gyerme­kei számára napközis ellátást, mint amennyit a város napkö­SZÁMÍTÁSUKAT Kovács Ilonka, aki 50 munka­egységet szerzett júliusban. fizetnek ki előlegként egy munkaegységre. Nem csoda hát például, ha Kovács Piroska visszakívánko­zott más megyéből. Hozta az urát, s már az is dolgozik. Nem mennek el innen a fia­talok, mert megtalálták számí­tásukat. Ezt elmondják min­denkinek. S aki netán nem hiszi, személyesen is meggyő­ződhet róla. zivel rendelkező iskolái befo­gadni képesek. Hogy csupán egy példát em­lítsünk: a Cseri úti Általános Iskola napközi otthonának megengedett létszáma 80. Ez­zel szemben az iskola tanulói közül napközis ellátást igényel­tek 118-an, tehát majd negy­vennel többen, mint amennyi számára zavartalan ellátást tud biztosítani az iskola. Nagy­jából ugyanez a helyzet alsó fokú iskoláink legtöbbjénél. Mi lesz a létszámfelettiekkel és közöttük is azokkal, akiknek szülei dolgoznak? A válasz megnyugtatásunkra szolgált, mivel a művelődés- ügyi felügyelő elmondotta, hogy szükségmegoldásként fiók-napköziket létesítenek né­hány olyan tömegszervezeti vagy kulturális intézmény he­lyiségeiben, amely napközben kihasználatlan. Ezek a fiók­napközik természetesen az il­letékes iskola fennhatósága alá tartoznak majd, és bennük nyugdíjas pedagógusok foglal­koznak a gyerekekkel. Az öt­let jó, csupán megvalósításra vár, ez pedig már az iskolabi­zottságok, szülői munkaközös­ségek feladata. Nem utolsósor­ban a szülőké, akikre ez a szükségmegoldás a megszokott­nál nagyobb anyagi kötelezett­séget ró majd. S itt említünk meg egy igen figyelemre méltó javaslatot, melyet a városi tanács műve­lődési csoportja vetett fel, s amely a napközi otthoni ellá­tás díját szabályozná a jövő­ben. Miről van szó? Arról, hogy nem lenne haszontalan úgy rendezni a napközis ellá­tottság fejében járó hozzájáru­lások összegét, hogy az arányi­ban legyen a szülők kereseté­vel, szociális helyzetével, te­hát progresszív módon, jöve­delmüktől függően támogassák a szülők az iskolai napköziket. E rendszer lehetővé tenné, hogy több többgyermekes dol­gozó család gyermeke mente­sülhetne a hozzájárulás fizeté­se alól, attól függően, hogy hány gyermekes családból származnak, milyen szociális körülmények között élnek, hogy hol van szükség a társa­dalom ilyen értelmű segítségé­re. A javaslat valóban érdemes arra, hogy mérlegre tegyük még akkor is, ha az idei tan­évben ezt az új rendszert már nem tudjuk bevezetni általá­nos iskoláink napközi ottho­naiban. Dorcsi Sándor, a Nagyatádi Járási Művelődési Ház igazga­tója csak mosolyog amikor mondom neki, hogy a területi KISZ«alapszervezetről akarok írni. — Arra kíváncsi leszek, mit tudsz meg róluk, mert bizony... — elharapja a mondatot, le­gyint. —... ? — Majd meglátod... Keresd a titkárt, Sasvári Lászlót a ktsz-nél — igazít útba. S ezen a nyomon — telve megválaszolatlan kérdéssel — elindulok. Mindenki elégedetlen — Csak másfél hónapja, hogy megválasztottak titkár­nak. őszintén szólva nem tu­dom, mit kellene tenni. A ba- latonberényi táborban kaptunk jócskán hasznos útmutatást, de itt csődöt mond minden tudo­mány — mondja Sasvári László. — Miért? — Nem egységes a tagság. De még a vezetőség sem... Szabó Józsefnének, az alap­szervezet volt titkárának is ez a véleménye. Mint mondani szokás, az öt­let, a leleményesség legtöbb­ször pénzt hoz a házhoz — ha megvalósításától nem sajnál­ják a fáradságot. Ki gondolta volna, hogy a TRANSZVILL 2-es telepén a PVC-gyártás közben keletkező hulladék több ezer, sőt több tízezer forinttal növelheti az üzem nyereségét? Nem kell eldobni a PVC- hulladékot — mondta valaki egyszer az üzemben, és a ja­vaslat megragadt a többiek fe­jében is. Arra gondoltak, hogy a PVC-hulladékot ismét gépbe teszik, és minden különösebb változtatás nélkül újra felhasz­nálják. Ám ez nem ment még úgy sem, hogy bizonyos száza­lékban hozzákeverték a rak­tárból hózott új anyaghoz. Ez a sikertelenség azonban nem törte le őket. A dolgozók nem hagyták annyiban az ötlet megvalósítását. Ügy határoz­tak, hogy a PVC-hulladékból, ha mást nem, hát tömi tőszálat készítenek. Az ötlet bevált, csakhogy még nem volt meg az a gép, amellyel a folyamatos gyártás­hoz a PVC-t babszem nagysá­gúra feldarabolhatták volna. Azt gondolná az ember, hogy ennyi akadály kedvüket szegte a kísérletezőknek. Azonban en­nek ellenkezője történt. Töb­ben dolgoztak ugyanis olyan — Arra, hogy nem egységes a társaság, a legnyilvánvalóbb magyarázat: mindenki más­hol dolgozik, sokféle az érdek­lődési kör. Gyógyszertárban és malomban, ktsz-eknél és üzle­tekben találhatók a fiatalok. Itt lenne hát a bajok gyöke­re? Aligha! Tény az, hogy a tagság sc^ kát vár a KISZ-től. De min­denki azt szeretné, ha a másik végezné el helyette a munkát. Volt olyan viharos taggyűlés, amelyen többen megkérdezték: mit adott eddig a KISZ a fia­taloknak? A kérdésre kérdés volt a válasz: Te mit tettél? S akkor csend lett. Csend lett, mert negyvenöt­ből huszonötén járnak el rend­szeresen taggyűlésekre. Nem is lehet csodálni, hogy az új gaz­dasági felelős, Bánó Ilona kép­telen eladni a tagbélyegeket, s akad olyan fiatal, akinek öthó­napos hátraléka van. Hogyan ? ez a kérdés — Sem a járás, sem a megye nem törődik velünk — mondja Gadanecz Ilona kultúrfelelős, és hozzáteszi: — Legalább egy darálóféle gép előállításán, amelynek segítségével a PVC-t megőrölhetik. Van, aki azt ál­lítja, hogy már meg is oldotta. Mindenesetre a szerencsés újító az újítási díjon felül 500 forint célprémiumot is kap. Az újítási feladattervben ugyanis ennyit tűztek ki annak a dol­gozónak, akinek a legjobban sikerül a gépet megszerkeszte­ni. Ennél jóval nagyobb azon­ban az az összeg, amelyet a gyár közössége nyer. Ha az eddig felgyülemlett hulladékot újra felhasználják, mintegy nyolcezer forintot, ezenkívül minden további kilogramm feldolgozásával 26 forintot ta­karítanak meg. vezetőségi ülésre jönne ki va­laki a megyei KlSZ-bizottság- tól, mosná meg a fejünket alaposan, mert ránk fér, de az­tán adna tanácsot. Nem azt, hogy mit tegyünk. Azt, hogy hogyan. Mert ötleteink nekünk is vannak, én is sok szép ter­vet szeretnék megvalósítani. Csak hogyan lássak hozzá? Segítségre, tanácsra van szüksége Bánó Ilona gazdasági felelősnek is. Meg kell szervez­nie a bizalmi hálózatot, hogy ne neki kelljen valamennyi taghoz eljuttatni a bélyegeket. És segítségre van szüksége a titkárnak, Sasvári Lászlónak is. Elsősorban a vezetőség ré­széről. Mert ha a vezetőség sem egységes, nem lehet azt a tagságtól sem megkövetelni. — Csak erről a holtpontról tudnánk elmozdulni — kese­reg a titkár. És tanácstalan. Pedig van Ifjú Gárda Nagy­atádon is, amelyre elsősorban támaszkodnia kellene. Csak náluk meg az a baj, hogy nem kapnak feladatokat. Őket kel­lene legelőször munkába állí­tani. Meg azokat a fiatalokat, akik rendszeresen eljárnak a taggyűlésekre. Persze nagyobb fegyelemre is szükség lenne. Olyan eset többé nem fordulhat elő, mint a parkosításkor. Mindenki vál­lalkozott munkára, de csak 12 fiatal jelent meg a kijelölt he­lyen. — Le kellene a gyerekeknek vetkőzniük azt a rossz szokást, hogy könnyen, oktalanul meg­sértődnek — vélekedik Berkes Erika. — Ha ez megtörtén­nék. .. Ajaj... De jó is lenne! Mert akkor nem öten jelenné­nek meg egy-egy klubesten, hanem a tagság túlnyomó többsége. Összefoglalva: a tagság, a KISZ-fiatalok ébredjenek fel végre, s tegyenek valamit. Zárják le ezt az időszakot, mint egy olyan rosszat, ami nem ismétlődik meg többé az alapszervezet életében. Polesz György Kuba, Kongó és a katolikus egyház írta: Mario Galletti Spellman amerikai bíboros Münchenben dühödt kom­munistaellenes beszédében támadást intézett Kuba és Kon­gó ellen. Ügy látszik, vége már az egyház »atyai magatar­tásának« Kubával szemben, amelyről pár hónappal ezelőtt még szó volt, és idejét múlta az Osservatore Romano ama kijelentése is, hogy »Kongó az egyház reménysége Fekete- Afrikában«. A nagy jóakarat éppen akkor ért véget, amikor a »ro- konszenv és támogatás« tárgyai döntő antiimperialista fordulatot kezdtek. Ez persze nem felel meg az egyház po­litikájának, amely mindig a maradi erőkhöz kapcsolódik. Nincs elveszett anyag SEJ NY IN A SIRIUS AKCIÓ b S Kraschke úrnak éppen azért kellett Moszkvába utaz­nia, hogy folytassa a Sirius- akció előkészítését. Diplomata útlevele lázba hozta, attaséi rangját úgy él­vezte, mintha hájjal keneget- nék — még monoklit is szer­zett és rendkívül tekintélyesen lépett fel. Mielőtt Kraschke Moszkvá­ba indult volna, Waitzel ezre­dest Berlinbe rendelték. Pickenbrock altábornagy, a német katonai hírszerző szol­gálat 1. osztályának főnöke mutatta be neki új beosztott­ját. Waitzel nagy érdeklődéssel mérte végig Kraschkét. Közép­korú ember ült előtte, hallga­tagnak látszott, keskeny hom­loka, színtelen, szinte fakó sze­me alatt nagy húsos orral. Kezet fogtak egymással. Ez­után Pickenbrock szólalt meg: — Ezredes úr, örömmel tu­datom önnel, hogy a mi jó öreg Kraschkénk kitűnően is­meri Oroszországot. Hírszerző szolgálatunk régi tagja, s ha nem a Sirius-akcióról lenne szó, semmi esetre sem adnám oda önnek. — Rendkívül hálás vagyok a segítségért, altábornagy úr — felelte Waitzel. — Annál is in­kább, mert az említett akció előkészítését rendkívül megne­hezítik az ön által is ismert körülmények... Pickenbrock a szavába vá­gott. — Ezredes, én az ön helyé­ben nem is említeném azt a szégyenletes fiaskót, amelyet ön »körülményeknek« nevez. Kraschke elődje, az a barom Schmelzer, lépre ment, mint valami tejfeles szájú kölyök, és bajba sodorta egyik legkitű­nőbb ügynökünket. Nem is szólva arról, hogy önmagát is leleplezte, amiért kénytelenek is voltunk azonnal visszahívni Moszkvából. — Bátorkodom megemlíteni, altábornagy úr — mentegető­zött meglehetősen bizonytala­nul Waitzel —, bátorkodom megemlíteni, hogy az említett Schmelzert az SS-Reichsführer személyes ajánlására osztották be mellém, s hogy nekem az egész ügyhöz határozottan semmi közöm sem volt. — Szamárságot beszél, ezre­des! Schmelzerért ön felelt at­tól a pillanattól kezdve, hogy az ön munkatársa lett. Ami pedig az SS-Reichsführerre va­ló hivatkozását illeti, ezt eny­hén szólva illetlenségnek mi­nősítem. .. Pickenbrook altábornagyról régóta azt beszélték, hogy a katonai titkosszolgálatban Himmlemek, az SS birodalmi vezetőjének hivatalát képvise !i. Hosszú, szikkadt arcán mos: mélységes felháborodás tükrö­ződött. Waitzel ezredes egyszerre rosszul érezte magát. Mi az ör­dögnek kellett itt Himmlerről fecsegnie, akinek ez a nyava­lyás Pickenbrock alkalomad­tán visszamondhatja a dolgot. A legkínosabb az volt a do­logban, hogy Waitzel a szín­igazat mondta: Schmelzert va­lóban Himmler ajánlotta, er­ről azonban jobb lett volna most hallgatni, hiszen Waitzel jól ismerte az SS birodalmi vezetőjének természetét és módszereit... Kraschke, úgy látszik, szin­tén tudta, miről van szó, mert arcán halvány mosolyféle su­hant át, de rögtön el is tűnt, mert eszébe jutott, hogy elvég­re Waitzel mellett fog dolgoz­ni. Ebben a pillanatban azon­ban belépett Pickenbrock se­gédtisztje és jelentette, hogy Canaris tengernagy, a hírszer ző és kémelháritó szolgálat ve­zetője, hívatja mindhármukat. Mindhárman felpattantak és az éles fényben úszó, hosszú folyosókon elindultak Canaris dolgozószobájába. A tengernagy állva fogadta őket. Jól táplált, pirospozsgás arca, mint mindig, simára volt borotválva, és erős parfümsza- gct árasztott. A szokásos »Hei! Hitler!« üdvözlés-váltás után a tengernagy tetőtől talpig, aia­Fosan végigmérte őket, majd egy operettdallamot fütyörész- ve, fel-alá kezdett járni tágas, kissé félhomályos szobájában. Hosszú, kínos csend támadt. Ha valaki most látja őket, azt hihette volna, hogy Picken­brock, Waitzel és Kraschke a tengernagy által fütyült dalla­mot próbálják mindenáron az emlékezetükbe vésni: olyan el­mélyült és figyelmes Képet vágtak. Természetesen mind­hárman mereven álltak. Végül Canaris odalépett alá­rendeltjeihez és röviden csak ennyit mondott: — Tegnap a Führer érdeklő­dött a Sirius-akcióról... És sokatmondó pillantást vetve rájuk, határozott, hosszú léptekkel megint róni kezdte a dolgozószobáját. Pickenbrock és Waitzel egymásra pillantot­tak, majd még figyelmesebben lesték a dallamot, amelyet Ca­naris tovább fütyült. Ebben a pilanatban minden kopogtatás nélkül belépett a szobába Canaris segédtisztje és az izgalomtól sápadtan he­begte: — Az SS-Reichsführer úr!... Canaris nem hitt a fülének. — Micsoda?... — kiáltotta. — Micsoda? ... — A Reichsführer... — da­dogta megint a segédtiszt, majd rögtön elnémult. A szobába besétált Himmler — Folytatjuk — Amíg úgy látszott, hogy Kuba és Kongó nem okoz gondot az imperializmusnak, addig nem került sokba az »atyai magatartás«. De most. amikor a derűlátó számítá­sok csődöt mondtak, az egyház — éppúgy, mint az ameri­kai külügyminisztérium — azt kiabálja, hogy Afrikában és a Karib-szigeteken veszélyben van a civilizáció és a val­lás, s felszólítja a katolikusokat, hogy küzdjenek a »kom­munizmus veszélye« ellen. Spellman bíboros Münchenben arrci beszélt, hogy »a nemzetközi bolsevizmus tevékenysége újabb aggasztó vál­ságokat okoz, így a kongói és a kubai válságot...« Ezt volt az első eset, hogy egyházi személyiség nyíltan megtámad­ta a kongói nép függetlenségi harcát és Kuba küzdelmét a gazdasági és politikai szabadságért. Spellman szavait nyo­mon követte a magas egyházi körök egész sor állásfoglalá­sa, ami azt célozza, hogy a kubai és kongói katolikusokat szembeállítsa törvényes kormányával. Kongóval kapcsolatban az Osservatore della Domenica egyházi lap azt írta: »Az ország kommunistái a Guineából érkezett kommunistáktól támogatva tevékenykednek.« A Fides katolikus hírügynökség helyzetmagyarázata már fe­nyegetéshez hasonlít: »A papok helyükön maradnak s az apácák többsége is. Most mutatkozhatik meg igazán az a szándékuk, hogy odaadóan szolgálják a fiatal kongói ke­reszténységet, amelyet a kommunizmus fenyeget. Ami Kubát illeti, egyházi bizottságok alakultak, harcra hívtak fel katolikus csoportokat »a Kubába beszivárgott kommunizmus ellen, még érseki pásztorleveleket is adtak ki. A legsúlyosabb állásfoglalás Evelio Diaz havannai ér­sek nyilatkozata volt, amely a kormányellenes pásztorle­véllel együtt még nagy szellemi és erkölcsi tekintélyű ka­tolikus személyiségek tiltakozását is felkeltette. Az érsek a legutóbbi államosítások után azzal fenyegetőzött, hogy bezáratja a templomokat, és meghirdeti az úgynevezett »visszavonult egyházat, ha az egyház szabadságát nem biz­tosítják«. A valóságban sem Kubában, sem Kongóban semmi sem fenyegeti az egyházat. Dorticos kubai elnök kijelentette, hogy az egyház szabad, és szabadságát mindig is biztosíta­ni fogják. Kongóval kapcsolatban még a-Fides hírügynök­ség is beismeri, hogy a szabadságharcosok sohasem fordul­tak a papok ellen. Miért tehát ez a pálfordulás, miért változott meg az egyház »atyai jóindulata«? Tulajdonképpen nem is válto­zott. Az egyház először várakozó álláspontra helyezkedett, de amikor Kuba államosítani kezdett, és Kongó a belgák távozását követelte, nyíltan megmutatta igazi arcát. Ismét bebizonyosodott az egyház kapcsolata az imperialista erők­et ____________________________________J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents