Somogyi Néplap, 1960. július (17. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-17 / 168. szám

*

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, I960, július 17.

G YÁ V A S

— Holnap harminc éves

leszek, és azt sem tudom, mi a boldogság. Fásultan, érzéketlenül járok a világban, sokszor úgy. érzem, csak azért élek, mert nincs bátorságom meghalni.

Ezeket az elkeseredett, élet- únt sorokat egy régi barátom írta, akiről az utóbbi időben csak annyit tudtam: hét év óta házas, gazdag lányt vett el feleségül, harminckét hold földön gazdálkodik. Arról nem hallottam, hogy közben pokollá változott az élete. Levelében erről panaszkodott, kesergett tragikussá vált családi helyzete miatt. Arra kért, ha tehetem, látogassam meg. Fájdalmas sorai arra késztettek, hogy minél előbb eleget tegyek kérésének.

, Szép, csendes nyári estén érkeztem a faluba. Egy kis kér- dezősködés után megtudtam, hogy a templom melletti nagy, sárgára meszelt házban lakik. Amikor megtaláltam, álmél- kodva néztem, hogy milyen gyönyörű háza lett a hajdani cselédnek. Beleillene akár egy rangos városi negyedbe is. A kapu zárva volt. Zörgettem, és csakhamar lépések zaja hallatszott. Amikor az ajtó kitárult, azt hittem, eltévesztettem a házat, nem jó helyen járok. Egy magas, beesett szemű férfi állt előttem, negyvenéves fáradt, beteg ember benyomását keltette. De nem sokáig mélázhattam, mert amikor felismert, örömében átölelt és szinte úgy cipelt be az első szobába.

A jól megvilágított helyiségben még jobban szemügyre vettem régi barátomat. Mintha nyomát sem találtam volna benne az egykori szőkehajú, életvidám fiúnak. Hol van belőle az ifjúság, hova lett csillogó, nyílt tekintete?

Szegény, ágról szakadt fiú. Szülei cselédek voltak, ő is úgy kezdte. Aztán — ahogy a falusiak mondják — egyszer csak jóra fordult a sorsa, nagygazda lett. Nem kellett másoknak dolgoznia.

— Éppen jókor jöttél - törte meg a csendet, amikor kényelmesen elhelyezkedtem. Egyedül vagyok itthon. így legalább nyugodtan beszélgethetünk, akár reggelig is. A szoba jómódról, gazdagságról árulkodott. Szőnyegek, fotelek, festmények tették előkelővé.

— Jól összeszedtétek magatokat — mondtam, amikor alaposan körülnéztem. Űj ház, új bútorok, s mindez hétéves házasság alatt nem kis dolog.

— Igen, valóban nem kis dolog, de a boldogsághoz mégis kevés — mondta kesernyésen.

bíztak benne, hogy a mérnök egy szép napon eljön értük, elveszi Ilonkát, de bizony mindmáig nem jelentkezett.

Telt múlt az idő, s Ilonkát

nem ostromolták többé az udvarlók. Barátnői is nagyon megfogyatkoztak. Kislánya növekedett, járni kezdett. Esténként, amikor ráértem, játszadoztam vele az istálló körül. Gyűlöltem a családot, de úgy éreztem, a kislány nem oka semminek. Egyszer csak feltűnt, hogy Ilonka és szülei barátságosabban beszélnek velem. Reggelihez, ebédhez szinte rendszeresen meginvitáltak asztalukhoz, ami bizony azelőtt még jeles ünnepen se történt meg. Szüléimhez is jók voltak. Többször meglátogatták őket, beszélgettek velük és vittek nekik hol ezt, hol azt. Először csodálkoztam, de aztán csakhamar napirendre tértem a dolog felett. Részben lekötött a sok munkám, és közben udvarolni kezdtem egy szomszéd pusztai lánynak, akivel a búcsúban ismerkedtem össze. Esténként át-átruc- cantam a pusztára. Egy este aztán megmondtam a kislánynak, hogy szeretem, és feleségül venném, ha eljönne hozzám. Láttam rajta, hogy zavarban volt, de örült. Ettől kezdve csupa szerelem és ter- vezgetés volt az életünk. De ezzel egyidejűleg a gazdám és főképpen Ilonka kedvessége is fokozódott. Ekkor még nem gondoltam semmi különösre. Talán megjött az eszük, és végre engem is emberszámba vesznek, így morfondíroztam magamban. Egy vasárnap aztán, amikor etetés után meglátogattam szüléimét, anyám furcsa kérdéssel állt elém.

— Te fiam, ideje lenne, ha megnősülnél.

— Nem késtem még el édesanyám, hisz csak huszonkét éves vagyok. De ha nagyon akarja, éppenséggel megházasodhatok. Amikor ezt mondtam, Erzsikére gondoltam, a pusztai lányra. De anyám, amint később megtudtam, nem erre a lányra gondolt.

— Bizony megnősülhetnél, fiam, legaláb' [ így rajtunk is jobban tudná segíteni. Azt gondoltuk ap; Jídal," hogy elvehetned Márki Ilonkát.

— Kit?

Szinte föld' e gyökerezett a lábam.

— Hiszen i a gazdám lánya. If

Éppen a irt lenne jó parti. fiam. Mim íjjárt gazdag lennél. Csak bel kellene ülnöd a kész birtokba harminckét hold

ÁG

fáld, sok szép állat, gazdasági felszerelés. Egycsapásra mindened meglenne, amiért más emberek egy egész életen át küzdenek. Gondold meg fiam, nézd öreg szüléidét. Ha elvennéd Ilonkát, öregségünkre nekünk is könnyebb lenne. A Már kibírtok könnyen eltartana két öreget.

Sző nélkül támolyogtam ki

a kis konyhából. Űtálattal gondoltam a nagyravágyó lányra. Mindjárt megértettem, miért van a nagy kedvesség, és miért tartják olyan nagy «becsben« Márkiék szüléimét. Ettől kezdve aztán mindennap ezt kellett hallanom. Hol szü-, leim, hol mások biztattak: Laci vedd el Ilonkát, egyszerre kész gazda leszel. A plébános úr is felkeresett. Sok mindenről beszélt, és végül azzal búcsúzott:

— Isten rád tekintett fiam, itt az alkalom, hogy szolgából gazda légy.

Ilonka egyik vasárnap zsebpénzzel is. ellátott. Utána aztán többször is adott. Az öreg Márki, a jelenlegi apósom, vasárnaponként meg is etette helyettem az állatokat, hogy én elmehessek a kocsmába egy-két pohár borra. Összeesküdött ellenem az egész világ. Zúgott a fejem, szédületes gyorsasággal cikáztak át agyamon furcsábbnál furcsább gondolatok. Sokszor öngyilkos- sági gondolatok vetődtek fel bennem. Szerettem Erzsikét, a kis pusztai lányt. És olyan nagyon szerettem, hogy sírni tudtam volna arra a gondolatra, hogy el kell vesztenem.

De jó módban is szerettem volna élni. Meguntam a szolgasorsot. S ebből egy házasság csillantotta meg a kivezető utat. 1953 őszén már nem az istállóban aludtam. A szobában kaptam helyet. Rendszeresen Ilonkáékkal étkeztem. Az anyós szinte mindennap adott valamit szüleimnek, segítette őket; behálózták a két öreget. Ilonka olyan mézes-mázos volt, amilyennek még nem láttam őt. Amikor ránk köszöntöttek a hosszú téli esték, többször bejött hozzám a szobába, ahol aludtam. Beszélgetett, cirógatott, hízelgett. Tavasszal aztán összeházasodtunk.

Erzsikét, a kékszemű kis pusztai lányt búcsú nélkül, gyáván hagytam el. Éjszakákat virrasztottam át alvás nélkül, azt hittem, megörülök. Állandóan Erzsiké képe volt előttem.

A házasság után egy-két

hónap múlva apósom azzal állított elém, hogy ... Te... g izé... Laci. Jobb lenne, ha az# istállóba aludnál, hátha éjsza-# ka valami baja esik a jószág-# nak. Mit tehettem, megvetet-# tem újra az istállói ágyamat.# Az első szobába, ahol Ilonka# aludt, a lábamat is alig tehet-# tem be, mert attól féltek, hogy# ha bemegyek, istállószag járja# át az ágyneműt. Ilonka pedig # az istállóba csak addig dugta# be a fejét, amíg fej és után el-# vitte a tejet. Kezdtem úgy él-# ni, mint régen, egyedül, az is-# tálló párás, büdös levegőjében.# Az anyámon annyit sem tud-# tam segíteni, mint azelőtt. Az# anyós is elfelejtette segíteni# őket. Nem hívtak senkinek.# Nem lettem gazdag, megma-# radtam szolgának. Bár a falu- # ban többé nem Márki szolga-# jának, hanem Márki vő j ének £ hívtak. #

1956-ban apósom alaposan# belemártotta magát az esemé-# nyekbe. A nemzeti bizottság# elnöke lett. Az egész család# lázasan tevékenykedett, uszí-S tottak, szidták a rendszert. Ár-® tattan régi cselédembereket# bántalmaztak. Amikor szóltam# az öregnek, hogy ennek nem;/ jó vége lesz, elkergetett a há-# zától. Magából kikelve ordí-# tóttá utánam:

— Ilyen senkiházi, rúneste-# lent nem tűr meg többé a há-# zánál. #

Szüléimhez költöztem. Ami-# kor vége lett apósom pünkösdig királyságának, felelnie kellett^ tetteiért, megijedtek. Az anyósig és feleségem újra kezes-lábas; báránnyá változott. Könyörög-' tek, rimánkodtak, míg végül: újra visszamentem. S azt gon-! dolod, hogy a helyzetem váltó-; zott? Nem, úgyszólván sem-' mit Talán annyit, hogy most' a szobában alszom.

Nem közéjük való vagyok.- Nem is voltam soha. Most már^ látom. De mit tegyek? Egyszer! már mondtam nekik, hogy. megelégeltem az egészet. El-: hagyom őket, nem akarok ve-; lük tovább élni. Embertelenek.: szívtelenek. Ekkor azzal álltak; elém: jó, elmehetsz, nem tar-! tunk vissza, talán meg is élsz, de mi lesz veled, ha egyszeri megváltozik a helyzet? A vi-5? lágból nem tudsz kifutni. Új-# ra mehetsz a pusztára, s ak-#, kor jó lenne a Márki-birtok.

Csend lett, nem folytatta to-: vább. Várakozóan tekintett; rám, mint beteg az orvosára.# Vigasztalást várt tőlem. Nemi ezt tettem. Nem tehetem. Úgy# éreztem, itt nincs helye a vi-# gasztalásnak, a megnyugtatásnak. Gyógyítani kell ezt a; megtépázott lelkű embert. Ki; kell gyógyítni az egyik legve-: szedelmesebb lelki betegségből,# a gyávaságból. '

Wirth Lajos

KÖNYVESPOLC

ARANY LÁSZLÓ

válogatott müvei

Arany László a múlt század végének egyik igen jelentős alakja. Fő művében, A délibábok hősében apja népi, nemzeti örökségét továbbvíve, Byron és Puskin tanítványaként ironikus kritikáját adja a nemesi tehetetlenségnek. E klasz- szikus versesregény mellett nem kevésbé jelentősek a magyar politikai költészetről szoló esszéi és kritikái, valamint népmese-tanulmánya és töredékes 'kritikai tanulmányai sem.

* + *

ARNOLD BENNET:

KISVÁROSI

NAGYASSZONYOK

Arnold Bennet a századforduló jellegzetesen angol regényírója, a széles sodrású

epika mestere, átmenet Dickens és Galsworthy között Ez a regénye egy angol kisvárosi kereskedő-dinasztia lassú elsorvadásáról szól a modern nagykapitalizmus romboló világában.

* * *

BRODY SÁNDOR:

UÜSEVÖK I—II. kötet

Bródy Sándor három évtizeden keresztül a legünnepeltebb magyar írók közé tartozott, írásait az erkölcsi felháborodás, a társadalmi igazságtalanságok elleni heves tiltakozás jellemzi, az elesettek iránti részvét, megértés, egvüt'-érzés szereiete hatja át. A Bró- dy-novellák irodalomtörténeti jelentőségűek és eleven, érdekfeszítő, igazgató olvasmányok ma.

Willis: Hét kicsi nővér című Ifjúsági regényének címlapja.

Willis:

Hét kicsi nővér

A szerző 1954. október 15-én véghezvitte a lehetetlent: hét balsafából álló, félig elsüllyedt tutaján 115 napi utazás után partot ért a Szamoa-szigetcso- por Pago-Pago szigetén. Útja során a perui Callao kikötőből indulva, több, mint tízezer kilométer utat tett meg. Egyesegyedül vágott a tengernek, a téli orkánok időszakában, és nemcsak hogy nagyobb távolságra tutajozott sebesülten, az állandó ébrenléttől kimerülve, mint a Kan-Tiki hősei, de gyorsabban is futotta be útját, mint ők. Willis könyve a szerző eredeti fényképfelvételeivel jelenik meg. (Móra Kiadó.)

icoiav jmatiamm i

VÉSZI ENDRE:

Lakoma

hajnalban

A kötet Vészi Endre a legutóbbi években írt legjobb no- v eiáinak gyűjteménye. Szug- gesztív erővel idézi a koncentrációs táborok világát, a két világháború közötti nincstelenek küzdelmét a létért az emberibb életért. Megkapó képeket rajzol az új mai emberről, a megváltozott, átalakult társadalomról. (Szépirodalmi Kiadó.)

Vészi Endrei

a Lakoma hajnalban eftnü elbeszéléskötet szerzője. /

— Beszélj, mondd, mi van veled, miért vagy így elkeseredve, — kezdtem szinte gépiesen. Nem kellett biztatni; beszélni kezdett, kiöntötte búját, bánatát, örült, hogy végre valakinek elmondhat mindent.— Huszonkét éves voltam, amikor megnősültem — kezdte szánalomkeltő hangon. Megnősültem? — tette fel szinte önmagának újból a kérdést. Megnősítettek! Érted ... ? Tudod, nagyon szegények voltunk, saját földünk oly kicsi volt, hogy nem tartotta el a családot. Én ezekhez jártam dolgozni (felesége szüleire célzott). Hol napszámba, hol harmadából, negyedéből túrtam a földjüket. Éjjel-nappal gürcöltem. De még szóra sem érdemesítettek. A lányuk, Ilonka is csak úgy foghegyről beszélt velem, pedig együtt jártunk iskolába. Nagyra vágyott. Gazdag gyerekek udvaroltak neld. Amikor házi murikat csináltak, énvelem szolgáltatták ki magukat. Ha táncra kértem, lebiggyesztett szájszéllel fejezte ki nemtetszését. Pedig nem azért hívtam el, mert tetszett, vagy szerettem, ‘hanem csak úgy, becsületből. Aztán a sok házimurinak és udvarlásnak az lett lett a vége, hogy Ilonka terhes lett egy földmérnöktől, aid a faluban méricskélte abban az időben a földeket. A mérnök azonban elutazott, Ilonka itt maradt, és megszülte gyermekét. Kislánya lett. A család kezdetben szégyellte a dolgot, de aztán beletörődtek és mind kevesebb szó esett az esetről. Minden csoda három napig tart, ez is

volt. Eleinte még csak

MINT MINDEN NYÁRON, ebben az e ttendőben is haza — a Kisba lton partjára — csalogattak a madarak, és a csend. Nin s is csodáltosabb, mint félnap rosszat — estelen- te, delente, agy hajnalonta — üldögélni a csillogó vizek fűzei alatt, éi hallgatni a nádas muzsikáló t 'szeit: nádsusogást, madárpitye ist, és egy-egy felvetődő hal okozta csobbanást.

Most is tt ültem a simán elfolyó Col mpös-csatorna álmos csendj ben, és a rámhajló fűzág suti gását hallgattam, míg arcom t a fa bársonylevele drága '.a. Nem, semmiben sincs nnyi idegnyugtató gyengédség mint a berek hallgatásában, ímely olyan titokzatos is, ar ilyen csak a mesevilág lehel A véletlen, ez a csodálatos rendező valóban mesévé va ázsolta körülöttem a nádi vilá ot, amint a víz tükréről pilla tásom felszállt a parti bök ok magosába »az idők anyjc f állt előttem: Egy öreg cigán asszony! Arca mint a pergami i, ezerráncú és fakó. A vall ia gyönyörű ringá- sú derék neggörnyedt, és a csillagfény szempár, mint két kiapadt, t. körtéién kút. Romjaiban is zonnal ráismertem: Cigány Jx i állt előttem, ötven észtén ő előtti falum nyár-, faerdejéne | tündére — elaggottam, é. szomorúan.

— Juli!\~ szólaltam meg. A tükörtelen szemek ijedten rebbentek, é. lassú sóhaj volt a válasz. A berek némasága tovább hal látott körülöttünk, aztán mé iscsak megszólalt a cigányass: my:

— Hát negtetszik ismexmi?

Aztán l ivetkeztek a végnélHajnali Hegedüszó

kuli »tetszik emlékezni még«-ek. És bizony a napfényes délutánból szikrázó csil- lagú este lett, amikor beszélgetésünkben a mához — gyerekeinkhez érkeztünk.

— Bizony a purdéból ember- nyi ember lett, és a kunyhóból, az erdőszélről hiába mentünk tükörablakos házba, a falu közepére; az én Lajcsi fiam itthagyott, városba ment, megnősült, gyerekei vannak, és olyan, mint hajdan csak a jegyző fia lehetett, — mások mondják, én már évek óta nem láttam, — mondta Cigány Juli, aztán eltűnt a vízpart homályában, és én összeszedtem cókmókjaimat — halászeszközeimet, s ballaghattam szokásomhoz híven hal nélkül a szállásomra.

A KÖVETKEZŐ NAPOKBAN ásatások, néprajzi gyűjtéseim, pinceszerezés, csónakos kirándulásaim, és jegyzetelések foglaltak le. Eszembe sem jutott Juli, amíg egy este vékony árnyék settenkedett vad szőlőlugasunkig, kicsit körülnézett, aztán belibbent, és alázatosan megszólalt:

— Jaj, ne tessék haragudni, de hallottam, hogy a betűvetéshez is tetszik érteni, mások előtt szégyenleném, de magának bevallom, hogy igen fáj

szívem az én Lajos fiam után, ha tetszene neki írni egy levelet, tán attól eszébe jutna öreg édesanyja!

Megígértem, hogy megírom a levelet. Még akkor este postára is adtam a megadott címre. A nyár csak szalad, szalad. Már gabonakeresztek, kazlak népesítik mezeinket, a madaraink másodszor költenek, a nád majdnem embermagas, édesek a cseresznyék, és bebarangolom az erdőket, bizony Juliról és a fiáról elfeledkeztem. Csak a háziasz- szonyomtól értesültem, hogy Juli kéménye napok óta füstöl és a tárt konyhaajtó olyan jószagokat áraszt, hogy a falu minden tétlen ebe és cicája ott lebzsel Juli küszöbe előtt.

EGYIK HAJNALON éppen menni készültem fekete madárbarátaimhoz — kárókatonákhoz, amikor ajtómban Juli alakja tűnt fel.

— Jaj, jaj, köszönöm a hozzánk való jóságát. Jön a fiam, jön!

És könnyei bőven omlottak kezemfejére, amit alig tudtam elvonni, hogy kézcsókjával meg ne szégyenítsen a kertünkben hangoskodó gerlék előtt, akik szorgalmasan hajtogatták, hogy »megülték!, megülték!«

— Jaj, drágalátos madárbogaraim, nem megülték, megülik, igen az öreg cigányasz- szony megüli a fiával a találkozás, az újralátás drága ünnepnapját, — feleselt a lármázó gerlékkel és tűnt el udxxt- runkról Juli.

KORÁNKELÖ EMBER VAGYOK, de szeretek »pótincás- kodni« = drága édesanyám

szava xxüt ez, ha felöltözetle- nül tétlenkedtem a korareggeli csendben. Azon a hajnalon is, ahogyan az ágyból kibújtam, üldögéltem a lugas elrejtő sűrűje mögött, és hallgattam a virradat jelentkezését — ma- dámeszeket, pilleszárnynyito- gatást, és még ezer más csak érezhető hangot, amikor egyszer csak csosszanás, aztán motoszkálás zaja szállt felém.

— Ki lehet a korai látogató, és mit akarhat? Jót nem, mert mit titokzatoskodik, hiszen miért bujkál, bár ha rosszban töri a fejét, jól nem jár, mert ebben a kétszázesztendősnél is öregebb hajlékban, szinte muzeális »sövény- házban- régi, avult bútorokon, öreg embereken, és percegő szún kívül legfeljebb mások számára értéktelen »kacatot« — az én néprajzi emlékeimet, és természeti furcsaságok ösz- szevisszaságát látná csak. Na de várjuk be a dolgok hova- fejlödését! — fejeztem be tűnődésemet, amelynek a csenddel együtt egyszerre végesza- kadt. A kert- felől végtelenül finom, halk hegedühangok szálltak.

— Enyje na, — morfondíroztam magamban — elkésett szerenád? Nem divat ez már, meg különben is ezen a soron nincs is »nachtmusik-x-ra érdemes korú hajadon — legfeljebb menyecske, annak pedig nem odrának szerenádot, hiszen a

falumbeli férfiak híres felform tyanók még ma is, de meg különben is...

A »hajlik a jegenye« dallama kitüntető makacssággal zengett az én ablakom alatt Délben a háziasszonyom pletykáiból tudtam meg, hojx/ koros férfi létemre, a hajnali hegedűszó nekem szólt, mint ahogyan engem ért a megtisztelő meghívás is Juli mini házába.

Legkedvesebb ételem, a túróscsusza élvezése közben értesültem aztán, hogy »szívhez szóló« levelemért való hála jeléül hangzott az ismerős, és kedves dallam. Lajos hegedülte, aki ott ült az aszialfőn, és finom mozdulatokkal szeletel- gette a kitűnő rétest — a megérkezése örömére csinált ün- népi ebéd »koronáját-*.

MÍG SZÓTLANUL EDE- GÉLTÜNK, elgondolkoztam. Valamikor — éhségünk csillapítására — Julival egy kertből »szereztük« csemegénket, a főerdész úr dinnyéiből, ma pedig? Szépen berendezett, villanyvilágításos laltásban a csirkehúsok, rétesek után csillogó, bársonysima, lánghevü badacsonyival koccintunk az egykor játszótárs fiának megérkezése, látogatása felett ér- zett örömünk kifejezésére.

Megköszönvén a szíves vendéglátást, elballagtam madaraimhoz, és míg barangoltam a berekben, folyton az tűnődtem: Mekkora vál. zást- mekkora előremenetelt fejezett ki az tt hajnali hegedő- szó...

Bocsi Darász József