Somogyi Néplap, 1960. június (17. évfolyam, 128-153. szám)

1960-06-05 / 132. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap 1960. Június 5. Az ebédlő faliórája halk zengéssel verte el a fél nyolcat. Lukács Ferencet min­dennap ez a hang indította el a hivatalba. Ma azonban nem volt sietős az útja. Ösz- szecsavarta töltőtollát, zseb­re dugta, aztán felvette az asz­talról azt a fehér papirost, amelyre az előbb írt. — Hát ide figyelj, Eszter — mondta a feleségének —, fel­olvasom az ünnepi ebédet. Húsleves, paprikás csirke ho­kedlival és fejes salátával. Töltött borjúhús. Ezek a ked­venc ételei. Diótorta. Utána beadod a feketét. A kartonruhás szőke kis asz- szony zavartan simogatta az asztal szélét. Aggodalmasan megszólt: • —> Te Feri ... aztán ha még­se jönne el hozzád! Egy ilyen nagy úr, miniszteri taná­csos ... Hátha elfinnyásodott azóta! Ha négy évig együtt jár­tatok is gimnáziumba, nem biz­tos, hogy emlékszik rád. Lukács már felállt az asztal­tól, kezében tartotta a kalap­ját, indulni készült a hivatal­ba. Egy legyintéssel elhesse­gette magátgl az asszony ag­godalmának szúnyograjait. — Ne beszélj szamárságokat! Hogyne emlékezne rám! Te nem 'tudod, hogy mi milyen jóban voltunk! Folyton együtt lógtunk, mindennapos vendég volt nálunk a Pista. Sokszor evett a házunknál uzsonnát, ha nem ment haza. Olyankor mindig azt mondta anyámnak: •— Lukács néni, nekem föle nélkül adja a kávét! — A fölét utálta! Hát te csak ne törődj semmivel, fél kettőre készítsd az ebédet. Igaz, eljön segíteni a Juliska? — Hogyne jönne el. ö fog felszolgálni az asztalnál. Ne lássa, hogy még cselédünk sincs. Lukács hátratolta homloká­ról a kalapot, úgy nevetett. — Hogy te milyen különös vagy, Eszter! Ne félj, nem olyan ember a Bar any ay Pista. Tudja, hogy mit lehet nekünk, mit nem. Kinyitotta a kiskaput, és sietve indult végig a téglajár- dás Tölgyfa utcán, amely hosz- szan és kacskaringósan kanya­rog a falu felé, míg végül be­letorkollik a Főtérbe, ahol a főszolgabíróság épülete áll. A hentesüzlet előtt átvágott a másik sorra. Kellemes ér­zéseket ringatott lelkében. Mai napját ünneppé avatta a váratlan vendég érkezése. Lu­kács Ferenc írnok és Bara­nyay István miniszteri taná­csos osztálytársak voltak vala­mikor az esztergomi gimná­ziumban. Csakhogy Bárányay István útja a karrier meredek lépcsősorán ívelt felfelé, Lu­kács Ferenc pedig elakadt a félemeleten, az úr és a prole­tár határmezsgyéjén. Baranyay ma hivatalos minőségben jön a főszolgabíróságra mint a bel­ügyminisztérium kiküldötte. Mikor beért a hiva­talba, és felakasztotta kalap­ját a fogasra, tizenöt év óta szinte ugyanarra a helyre, va­lami felsőbbrendű érzés enyhe lázában pillantott szét maga körül. Mindenki ott ült már íróasztalánál munkája fölé ha­jolva, mint a szorgalom és kö­telességteljesítés szobra, és Lukács Ferenc úgy érezte, hogy ezen a napon jelentősége megnövekedett kollégái szemé­ben. Természetesnek találták, hogy negyedórát késett, néma irigyléssel tekintettek rá, mint az olyan emberre, akinek va­lami hatalmas protektor áll a háta mögött, és titokban min­denki szeretett volna magának letörni egy darabkát a megbe­csülésnek abból a karéjából, ami ma Lukács Ferencnek em­beri számítás szerint osztály­részül jut. Kérdezgették tőle, hogy milyen ember a hivata­los kiküldött. Nem fog-e kel­lemetlenkedni?' Még a főszol­gabíró is nagyobb respektussal kezelte, mint máskor. Tegnap például behivatta szobájába, bizalmas dolgokat kérdezett tőle, és végül megkínálta szi­varral is, amit pedig csak a barátai és előkelő vendégei számára tartogatott. De közeledett a tíz óra, a vendég megérkezésének idő­pontja. Lukács Ferenc egyre forróbb izgalomba jött a vi­szontlátás jelenetétől, amely­nek vízióját tegnap óta szám­talanszor lepergette képzeleté­nek vetítőkamrájában. Nem bírt nyugodtan marad­ni. Felkelt az asztaltól, és fel- alá kezdett sétálni a teremben. Nyakán a gallért olyan szűk­nek érezte, mintha tévedésből két számmal kisebbéit vett volna fel. Aztán megállt, és a szoba sarkát mereven fikszí- rozva megpróbálta elmondani magában azokat a bevezető szavakat, amelyekkel feltárja a kaput a gyerekkori emlékek­nek, és a két jó barát közös if­júságuk hangulatától megejtve meghatottan és elfogódva szo­rongatja egymás kezét. Titokban az is felmerült benne, hogy egy ilyen hatal­mas úr, akinek a keze kiszá­míthatatlan mélységekig leér, feljebb tudná emelni a hivatali lépcsőkön. Ez a szilárd kis realitás ott úszkált Lukács Fe­renc lelkében, a lírai percek olvadt anyagának felszínén, de most nem töprengett rajta. Ezt majd mind meg fogják be­szélni otthon, ebéd után, bizal­mas együttlétben, a feketeká­vé forró gőze fölé hajolva. Le­het, hogy nem is kell szólnia, Baranyay Pista magától elő­hozza a segítés gondolatát. Le­het, hogy kész tervet dolgoz ki előtte, feltárva hatalmának és befolyásának titkos rúgóit, és neki csak a jóváhagyás fej- bólintását kell pontként oda­tenni a végére. Tíz óra előtt két perccel a forrpontra hevült mindenkiben a várakozás izgalma. A tollak keményen és idegesen perceg- tek a papiroson. Most már meg kell érkeznie! És csakugyan eb­ben a pillanatban egészen kö­zelről autóbúgás hallatszott be a terembe. Valamennyien az ablakhoz tódultak. Az elegáns fekete autó ott állt már az épület homlokzata előtt ajtajával a járda széléhez simulva, és egy szemüveges, szürke ruhába öl­tözött elegáns úr lépett ki be­lőle a főszolgabíró elé. ö az! Istenem, a Baranyay Pista! Eltelt öt perc, azután ne­gyedóra, és Lukács Ferenc még mindig a feszült izgalom álla­potában várta a találkozás nagy pillanatát. Jólesett volna egy cigaretta, hogy a füsttel együtt szorongását te kifújja a melléből, de nem mert rá­gyújtani. Türelmetlenül né­zett az ajtó felé. Miért nem jön már? Pedig biztosan meg­említette neki a főszolgabíró, ki dolgozik itt a hivatalban. Titokban arra is számított, hogy egyszer csak hívatni fog­ják, de ez a reménye a percek múlásával egyre jobban fosz­ladozott. Ebben a pillanatban feltárult az ajtó, és belépett a terembe Baranyay Pista mi­niszteri tanácsos a főszolgabí­ró kíséretében. Mindenki fel- emelkedett helyéről. Öméltósá­ga kellemes orrhangon fogadta a felgyelmezett üdvözlést, és végigfuttatta tekintetét az íróasztalokon, a falon függő térképek és táblázatok iskolás rendjén. Tulajdonképpen sem­mi dolga sem volt az alantas hivatalnokokkal, látogatásával az államhatalom jelképes ér­deklődését fejezte ki a közigaz­gatás hangyái iránt. Lukács Ferenc ránézett a tanácsosra, megpillantotta a jólismert vonásokat, amelyeken az elmúlt húsz év alatt jelen­tős módosításokat hajtott vég­re az idő, de mégis fel lehetett ismerni bennük a régi arc ka­rakterét. A szíve megdobbant! Bárhogy feltette is magában, hogy meg fogja tartani a hiva­talos szubordináció szabályait, az emlékek úgy megrohanták és leteperték akaraterejét, hogy halk, ellágyult hangon megszólalt: — Pista... Baranyay Pis­ta... Öméltósága hidegen, csodál­kozó pillantással kapta fejét a hang irányába, és összeráncol­ta homlokát. Végignézte az ír­nokot, aki egy lépést tett előre, és a meghatottságtól furcsán begörbült a szája széle. — Ismerjük talán valahon­nan egymást? — kérdezte sze­mét fürkészőn jártaivá az ír­nokon. Valahol, emlékezetének egy régi fiókjában mintha motoszkált volna valami. — Lukács Ferenc vagyok, szolgálatára, .. Esztergom­ból ... Vagy talán nem mél- tóztatik... — Dehogynem! Persze, Lu­kács Ferenc, Esztergom ... hogyne! — Öméltósága arca felderült, barátságos mosoly jelent meg keskeny barna ba­jusza alatt. — Tudniillik együtt jártunk négy évet Esz­tergomban a gimnáziumban — mondta a főszolgabíró felé fordulva, magyarázva a hely­zetet. A tanácsos kinyújtotta a kezét, megszorította és meg­rázta Lukács Ferenc írnok egé­szen elgyengült karját. És hogy elejét vegye az esetleges jóvá­tehetetlen bizalmaskodásnak, maga kezdett beszélni diplo­matikusan megéreztetve mon­dataiban, hogy nem lenne he­lyénvaló felújítani a gyermek­kor demokratikus szakásait. — Hát hogy van, kedves Lukács?... Nem is álmodtam volna, hogy maga itt él! Bi­zony az élet szétszórt bennün­ket, megnősült persze .. .én is megnősültem. Az ember nem élhet mindig egyedül... — Igenis — dadogta bágyadtan az írnok, s a meglepetés és csalódás különböző hőmérsék­letű folyama csapott benne össze. — Jólesik látni egy ilyen kedves ismerőst... Több mint húsz éve ... Fiatalságunk leg­szebb évei... De azt hiszem, megkezdhetnénk a munkát fő­szolgabíró úr! — Parancsoljon, méltóságos uram — mondta a főszolgabíró a szolga által kitárt ajtó felé emelve a karját. Lukács Ferenc ott állt egyedül a szoba közepén, mint az elhagyatottság sötét szobra, szívében jeges dermedtséget érzett, valami vad marokkal szorongatta a torkát. Szempil­Egy fotoszakkör tíz éve Állványok, képek — a kiál­lítás jól ismert, megszokott jezői. A Kaposvári Mezőgaz­dasági Technikum folyosóján ezek a képek mégis többet je­lentenek egy átlagos tárlatnál. Emlékeztetnek és bizonyíta­nak, hogy nem volt hiábavaló a tíz évvel ezelőtt elindult fo­toszakkör munkája. A képek közötti jegyzőkönyvek, a fotók alatt lévő lefényképezett okle­velek mind-mind eredmé­nyekről beszélnek, s mellettük az élő bizonyítékok, az ötletek­ben gazdag, érdekes felvételek, melyek között nem egyben könnyen felfedezni a művé­szi szikrát, a művészi hajla­mot ... Hogy is kezdődött tíz évvel ezelőtt? ... — Gyerekek, kit érdekel a fényképezés? — ez a kérdés 1950-ben hangzott el először Puskás Andor tanár ajkáról. Jelentkező akadt bőven, s ha nem is a kiállítások, az okle­velek, jutalmak érdekelték akkor a diákokat, mégis össze­verbuválódott 25—30 olyan ta­nuló, aki meg akart ismerked­ni a fényképezés rejtelmeivel, technikájával. Helyiségük nem volt — igaz, hogy ma sincs —, Puskás tanár irodáját rendezték be la­boratóriumnak. És megkezdték a munkát. Ahogy teltek a hó­napok, az évek, Puskás Bandi bácsi szavai nyomán mind több titokról lebbent fel a fá­tyol, s az előhívott filmek mindjobban sikerült képeket mutattak. Múlt az, idő, az alapító ta­gok kikerültek az iskolából, s újak álltak helyükbe, akikkel elölről kellett kezdeni mindent, így jött létre a kezdők és a haladók csoportja. De hiába röppentek ki a diákok az is­kolából, a szakkörtől teljesen megválni mégsem tudtak. Ba­bina László, Teveli Tamás, Szerti Imre, Wágner János még ma is vissza-visszatér a régi falak közé, hogy tanácsot vagy segítséget kérjen a szak­kör vezetőjétől. — Kilenc év után történt az első megmozdulás — meséli Puskás tanár. — 1959-ben meghirdették Pécsett az orszá­gos középiskolai versenyt. Az eredmény itt van — mutat a képek közötti egyik jegyző­könyvre, ahol piros aláhúzás­sal jelzik: első a Kaposvári Mezőgazdasági Technikum, s alatta néhány egyéni helyezés. Ezen a kiállításon szerzett or­szágos hírnevet a most érett­ségiző Kovács János »Szett labda« című képével. A kép előtt — melyet közölt a Foto című lap is — sokáig el tud időzni az ember. A pingpong­ütő előtt ott a labda, s a játé­kos arckifejezésében tökélete­sen benne van egy megvívott küzdelem s annak a pillanat­nak az idegfeszültsége, melyet az utolsó, a mérkőzés eredmé­nyét eldöntő ütés jelent... A szentlőrinci és a szombat- helyi verseny épp ilyen kiváló eredményeket hozott. Mindkét helyen nekik ítélték az első helyezést. S most tíz év után tíz év munkájából megrendezték házi kiállításukat. A jubileum nem jelenti azt, hogy ezzel az ered­ményes munka lezárult. To­vább él, dolgozik az iskola foto-szakköre. A tagoknak az egyéni fényképezgeíésen túl már jelentősebb szándékaik is vannak. — Mikor idekerültem az is­kolába, azonnal beiratkoztam a szakkörbe — mondja Szent- királyi Antal, a kezdő csoport elnöke. — S igen örülök annak, hogy ide iratkoztam. Szeretek fotózni, nyári keresetemből gépet veszek, s nem titok az a vágyam sem, hogy egyszer az én képeim is kiállításra ke­rüljenek. — Valahogy így vagyok én is — szól közbe Szabó Dániel. — Igaz, hogy nekem volt már gépem, s azelőtt is próbáltam fényképezni, de inkább siker­telenül, mint sikerrel. A tanár úrnak köszönhetjük mindazt, amit eddig megtanultunk, de még mindig vannak titkok előttünk, s ahogy többet tud az ember, egyre inkább azt kívánja, hogy mindent tudjon. Társa bólint, majd hozzáfű­zi: — Szeretnénk mi is olyan sikereket elérni, mint elődeink, sokat gyakorolgatunk magunk is. A kollégiumban szereztünk be egy kis felszerelést, és ott kísérletezgetünk... Az eredmények mindig újabbak elérésére ösztönöznek — valahogy így éreznek a szakkör tagjai. A mezőgazda- sáégi technikum nem egy diák­ja indul a nyári munkára, hogy kérésiéből fényképezőgépet, felszereléseket vásároljon. Em­lékeztet, számot ad, és továb­bi munkára ösztönöz a tech­nikum jubileumi kiállítása. Vörös Márta Tari János: OSZTHLyiRRSflH „Emberi hajlékot a putrik helyett“ Háromszáz cigány jövője a íonyódi járásban Ismeretes, hogy a múlt év­ben megalakult a cigánykér­dés megoldására hivatott me­gyei szakbizottság. Amikor is­meretessé vált a határozat, a fonyódi járásban nyomban megkezdődött a helyzet felmé­rése és az adatok feldogozása. Kiderült, hogy mintegy 300 embert érint a határozat, ennyi ember letelepítéséről, munká­ba állításáról van szó. A cigányokban is felmerült az igény igazi otthon létesíté­se és munkaalkalmak biztosí­tása iránt. Egy példa: a kisbe- rényi* cigányok már kivétel nélkül a községben laknak, s a párttitkár, Orsós János is cigány. A felmérést végző bi­zottságok számtalan esetben tapasztalták, hogy a családfő és az asszony is dolgozik, ket­tőjük keresete 1600—1700 fo­rint körül jár, gyermekük pe­dig Budapesten, vagy másutt áll alkalmazásban. Megdől te­hát az a hiedelem, hogy a ci­gányember csak: csavargásból él. Igenis igénylik a tisztessé­ges emberi életet, akarnak dolgozni. A fonyódi járásban a helyzet felmérése június végére befe­jeződik. Ekkorra kívánják a cigányokat munkába állítani. Ez az első fontos feladat. El­érik, hogy egyetlen munkaké­pes cigányember sem lesz nap­lopó, hanem az erdészet, a termelőszövetkezetek és az ál­lami gazdaságok vagy a vasút dolgozójává válik. A munkába állítással párhu­zamosan halad majd a letele­pítés. Egyelőre három helyen: Vörsön, Balatonberényben és Szentgyörgyön telepítik le a környező pusztákon vagy egye­bütt élő cigányokat. A járási tanács sok segítséget ad ah­hoz, hogy a cigányok emberi otthonhoz jussanak. Minden család 200 négyszögöl telket kap az állami tartalékföldből, s azt meg is vásárolhatja. A Iái fáradtan ereszkedtek le szemére. Hát ennyi az egész? Nem így képzelte el ezt a ta­lálkozást Baranyay Pistával, akivel együtt kószáltak, bir­kóztak, tanultak és uzsonnáz­tak, együtt loptak körtét a szomszéd kertből, az alkonyat barna fátylaiba burkolózva. Nem ezt várta Baranyay Pistá­tól! És mikor a tanácsos meg­fordult, hogy távozzék, kibugy- gyantak belőle a szavak. Még reménykedett, hátha ez csak hivatali póz Pistánál, azaz Ba­ranyai Öméltóságánál, és majd az ebéd otthonos hangulatá­ban, az emlékek hamvas szár­nyú pillangórajainak felröppe- nése közben megtalálja régi szívét. Néhány lépést botorkált elő­re. —■ Bocsánatot kérek, méltó­ságos uram ... mély tisztelet­tel bátorkodom , meghívni ebédre ... Már mindent elő­készítettünk ... A méltóságos úr kedvenc ételei... A tanácsos megfordult, rá­nézett a dadogó írnokra, aztán elmosolyodott, és odasietett hozzá, barátságosan megfogta a karját a könyöke felett, és azt mondta: — Köszönöm a figyelmét, kedves Lukács, de bármennyi­re jólesne is, sajnos az időm ki van mérve... A munka rendelkezik velem. És ma nem is érek rá ebédelni, néhány tormásvirslit hozatok fel a ven­déglőből, ha lesz időm, és már indulok vissza... Estére jelen­tést kell tennem az államtit­kárnak. Fél kettőkor Lukács Ferenc megtiport lélekkel és összetör­ve lehúzta karjáról a klott kö­nyökvédőt, s elindult hazafelé. Éppen akkor ért a folyosó vé­gére, a főszolgabíró hivatali szobája elé, amikor az ebédre hívta a tanácsost. '= Méltóztassék talán ab ba­jár ási tanács műszaki csoport­ja kidolgozta az egyszoba- konyhás házak típustervét, s azt díjtalanul a cigánycsalá­dok rendelkezésére bocsátja. A szociális bizottság azon fá­radozik, hogy kis összegű OTP- hitelt szerezzen az építkezők részére. Ez a gazdasági segítség. Nem becsülhető le a társadalmi se­gítség sem, kezdve az előítéle­tek leküzdésénél. Elsősorban a nőtanácsra, a Hazafias Nép­frontra vár az a feladat, hogy meggyőzze a maradiakat, a ci­gányban csak a csavargót lá­tókat állításuk helytelenségé­ről. De meg kell győzni a ci­gányokat is, hiszen valójában most lépnek be az egyenjogú emberek sorába, s nem számít, nem számíthat ezután soha többé a származás. Meg kell tanítani őket élni jogaikkal — ez is felemelő feladat. Külön kell beszélni az ifjú­ság, a KISZ szerepéről. Helyes lenne, ha kiszes építőtáborokat szerveznének, melyek hathatós segítséget nyújtanának az épít­kezések meggyorsításához. Bi­zonyos, hogy a megye KISZ- fiataljai szívesen vállalkozná­nak erre a munkára. Battyányi-pusztán téglahá­zakban laknak már a cigányok, nem egy lakásban rádió is szól. Gyermekeik hiányzás nélkül járnak iskolába. Másutt az a tapasztalat, hogy az emberek elkívánkoznak eddigi telepük­ről, igazi otthonra vágynak a putrik helyett. Különösen olyan helyen, ahol munkásem­ber is él köztük, s társait szin­te vonzza az új élet felé. Az ötéves terv végére már befejeződik a cigá­nyok letelepítése, munkába állítása nemcsak a fonyódi já­rásban, hanem az egész me­gyében. A feladat nem könnyű. Ezért társadalmi összefogásra van szükség, mert kielégítő eredmény csak így születhet. Polesz György hagyni a munkát, méltóságos uram, kész az ebéd! — Igen, igen, egy pilla­nat ... az ember észre sem ve­szi munka közben, hogy meg­éhezett. Lukács Ferenc vállai közé kapta a nyakát, a tolvajok halk lépéseivel osont el az ajtó elől, végig a folyosón, ki a sza­badba. Hát persze, hogy is gondolhatta volna, hogy egy ilyen hatalmas úr nála fog ebédelni! Mindennek megvan a maga kiszabott rendje, talán nem is teheti, hogy lealacso­nyítsa magát egy írnok aszta­lához, a hivatalos szabályok előírják neki, mit lehet, mit nem. Most ott áll az ebédlőben az ünnepi asztál, felvirágozva és feldíszítve a kölcsönkért por­celánokkal, felesége arcán a konyhai foglalatoskodás és az izgalom rózsái égnek, várja a becses vendéget, akiért az ita­lokkal együtt egy heti koszt­pénzt dobtak ki ma a sárba, és nem jön. A főszolgabírónál ebédel! A szégyen és megaláz­tatás sápadtsága ült az arcán, amikor befordult a kapun. A felesége elébe jött, csodálkozó, kimeredt szemmel nézett rá. — Hát nem jött el? Na, ugye megmondtam! — és saj­nálkozva kémlelt az ura arcá­ba, mintha azt akarná leolvas­ni róla, hogy milyen mélyre fúródtak lelkében a mellőzés tüskéi. Lukács Ferenc bágyadtan elmosolyodott. — Ne beszélj szamárságokat! Az igazi eljött volna, de ez nem az a Baranyay Pista volt, akivel együtt jártam a gimná­ziumba. Sajnos tévedtem! Csak a nevük volt egyformat de ez egy idegen úr volt.., teljesen idegen!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents