Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-15 / 114. szám
a SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. május 15, /■» ritz Reinmüller jó ( hangulatban vezette " az autót, amelyet nemrégen vásárolt. Tulajdonképpen spórolós ember volt, mint általában a svájciak, de hát az üzlet tűrhetően ment, s úgy gondolta, megengedheti magának ezt a fényűzést. Amint a két gyerek befejezte a tanévet, családjával együtt elindult Ausztriába, hogy megnézzék Bécset és a Semmeringet. Rüdiger az apja mellett ült az autóban, és feszült érdeklődéssel kísérte tempós mozdulatait a volán körül. Ludwig hátul pusmogott az anyjához húzódva. Annyit azért kialkudott, hogy visszafelé, vagyis Bécstől _ Zü- richig ő kerül előre és a bátyja hátra. Fritz Reinmüller lassan, óvatosan soffírozott. Részben, hogy a kocsit kímélje, részben hogy elkerülje az esetleges baleseteket. Világéletében pedáns ember volt, semmiben sem szerette a meggondolatlanságot és a rendetlenséget. Ezt a tulajdonságát apjától örökölte, akivel most is együtt vezették az üzletet. Talán csak egyszer követett el némi kilengést, amikor megnősült... De ez már régen volt. meghaltak. Különben sem volt közük semmi jobboldali mozgalomhoz. Csak a pánikhangulat indította el őket. Sodródtak, mint mások ... Bár az ő esetükben mindegy volt. Itt gépfegyver ölte meg őket, otthon bomba esett a lakásukra. Vajoj? túlélték volna-e azt rozoga kis pincéjükben? Nem, nem valószínű ... Sőt ő is áldozatul esett volna ... így legalább túlélte. Igaz, hogy miféle élet ez? Éppen hogy van, félig meddig cselédsorban küszködik a mindennapi kenyérért. .. És ottmaradt az idegen országban az idegen emberek között. Igaz, hogy mindig egy kicsit határozatlan volt, mindig félt a döntő lépésektől. Ez a félelem befolyásolta azóta is. Mikor Fritz anyjának betegsézett Magyarországba... Természetesen magyarul beszéltek egymással, az is jólesett. Mindig jólesett magyarul beszélni... Régebben azt hitte, hogy gyermekeit majd megtanítja az anyanyelvére, de nem lehetett. Az öregek miatt. — Mi szükség van arra? — vetették oda, mikor egyszer szóba hozta. Fritz is rábólintott, persze, hiszen nem világnyelv, elég, ha németül és franciául tudnak ... /t z emlékek úgy törtek C7t reá, hogy észre sem vette, mennyire közelednek Bécshez. — Először megkeressük azt a szállodát, amelyet az Utazási Iroda ajánlott — jelentette ki Fritz Reinmüller —, azután érdeklődünk a címek után ... nem kis örömmel gondolt arra, hogy ajánlatait elfogadták. Az asszony és a fiúk addig múzeumokat látogattak. A maga részéről úgysem nagyon érdekelték a régiségek. A természetet szerette, a havas hegycsúcsokat, amelyek végett Svájcba messze földről jönnek az idegenek, és a lüktető élettempót, a kereskedést, amely a svájci ipar termékeit értékesítette. Nála a haza fogalma összefonódott a hófedte hegyláncokkal, a zúgó, rohanó patakokkal és az idegenforgalom folytán beözönlő pénzzel. Éppen ezért gyűlölte a háború lehetőségét. Hiába maradt Svájc semleges, azért a körülöttük tomboló pánik és évekig tartó háborús orkán megbénította náluk is a normális vérkeringést. Lángoló vasgyűrű Reinmüllerből kitört a csodálkozás. — Milyen határ felé? Az asszony halkan, de határozottan válaszolt. — A magyar határ felé ... A férfi megdöbbenve pillantott reá. Nem, ezt igazán nem várta. — Mit akarsz ott? — kérdezte komoran. — Semmit... csak megáll- nánk valahol az országúton, kiszállnánk néhány percre, azután fordulnánk is vissza ... Ne ijedj meg, nem kérek lehetetlent ... Azt mondják, ide nincs messze. Csak rövid autóút az egész... Én meg is vettem hozzá a térképet... Reinmüller sötéten nézett maga elé, azután kihúzta karját a felesége karjából. SZABÓ IBOLYA: Reinmüller úr autóján — Papa... — szólalt meg ekkor Rüdiger. — Azt hiszem, egy nagyobb, újabb típusú kocsit kellett volna venni... — Miért? — rezzent meg Fritz Reinmüller. — Csak úgy mondom ... Olyant, amilyen Kücherékmek van... — Ne beszélj bolondokat! Kücher professzor megteheti! Nekünk jó ez is ... De ha nem tetszik, szállj ki, s gyere utánunk gyalog! A gyerek a fejét nyaka közé húzva elhallgatott. Hiába, papa nehéz ember, vannak dolgok, amelyeket mindjárt félreért Nem, ő világért sem akarta leszólni a kocsit, hiszen ez is mennyei gyönyörűséget jelent az ő számára, csak éppen hogy kimondott valamit, ami felötlött benne... De jó, ezentúl hallgatni fog. Hátradőlt az ülésen, és átszellemülten nézte az idegen világot, amely színes képeivel lassan kúszott el mellette. — Mikor érünk Bécsbe? — kérdezte meg hátul Ludwig az anyjától. — Egy óra múlva ott kell lennünk! — válaszolta Fritz Reinmüller a felesége helyett. Az asszony csak rábólintott, és közelebb vonta magához a kisfiú fejét. Ö " már járt erre egyszer, tizennégy évvel ezelőtt... De nem szeretett erre emlékezni. Az utakon a visszavonuló német haderő és a menekülő emberek tébolyult tömege kavar- gott... Már nem volt más vágyuk, mint a puszta életüket menteni, ha lehet. Sokaknak ez sem sikerült... S újra látta az apját és anyját, amint holttestüket két katona odahajítja az árokba, a többi közé... Szeretett volna kiáltani és lemászni utánuk, de már nem volt ereje hozzá ... Egy svájci kórházban tért magához. Nehéz volt fiatalon és árván, messze idegenben új életet kezdeni. Szerencsére betegsége alatt belejött a német nyelvbe, s akadt néhány magyar család, akik hol itt, hol ott keresethez segítették. Gondolt arra, hogy hazamegy, írt is egyik unokatestvérének, nézzen körül, megmaradt-e a lakásuk, de lesújtó választ kapott. A vidéki várost is bombatámadás érte. Az ő utcájuk egészen megsemmisült... A lakásukból és bútoraikból semmi sem maradt... Ügy érezte magát, mint aki körül összedőlt a világ, akit arra szemelt ki a sors, hogy mindenéből kifosztottan, számkivetésben éljen... A távoli haza ugyan felködlött esti merengéseiben, de magyar ismerősei lebeszélték a visszatérésről. Ki tudja, kap-e állást otthon? Az új rendszer befogadja-e őt? Nem tekintik-e kémnek, hazaárülónak?... És végre is se lakás, se közeli rokon nem vár reá ... Kétségek között hányódott sokáig. Elképzelte magát, hogy mégis vonatra ül és hazamegy ... Végre is mi történhet? ... A szülei akaratából, szinte gyermekként hagyta el az országot, s a szülei azóta átmenetileg alkalmazottat keresett, akkor is csak félelmet érzett, vajon megfelel-e nekik? Hiszen a hirdetésre sokan jelentkeztek ... Szinte csodának tartotta, hogy őt választották. S mikor már ott volt, és éjt nappallá téve dolgozott, akkor újabb csodának tartotta, hogy Fritz beleszeretett __Ped ig szép volt, az olcsó munkaruhákból is előtűnhetett alakjának tökéletessége... De soha egy pillanatra sem volt kacér, s mikor észrevette a fiatal Reinmüller forró pillantásait, még jobban elfogta a félelem ... Mi lesz most? Mit akar vele Fritz? Csak viszonyt akar-e kezdeni az alkalmazottjukkal, vagy valóban feleségül akarja-e venni? És utóbbi esetben mit szól majd hozzá a családja? Igaz, hogy elhitték úgynevezett úri származását, de Svájcban mégiscsak ágrólsza- kadt menekültnek' számított a polgári körök szemében. Ám Fritz minden más hibája ellenére is ebben az egy kérdésben hajlíthatatlan volt. Hogy ő szerette-e Fritzet? ... Ezt nem tudta eldönteni. Mindenesetre hálás volt neki, mint egy rabnő, akire rámosolyog az ura, és magához eméli... Akkor még nem sejtette, hogy mi vár rá ezzel a házassággal. Nem, szóval nem bántotta senki, mégis volt valami az öregek tekintetében, amit nehéz volt elviselni, sőt amit néha még ma is tapasztalnia kell... Valami olyan, hogy »te betolakodtál ide, te elraboltad tőlünk a fiunkat!« Még szerencse, hogy csak fiai születtek. Két egészséges, vasgyúró, akiket a Reinmüller-cég további fenntartóiként lehet növelni. Nem, a Reinmüller- ház nem iett otthon számára, csak legfeljebb állandó szállás és megélhetést nyújtó munkahely. Luxusról, külön- kívánságokról nem lehetett szó, hiszen napi téma volt a spórolás, spórolás... De most, hogy egyszer eljöttek hazulról, hogy kiszakadtak az öregek terrorjából, most talán ... Most talán Fritz is kissé szabadabban mozog, most talán ő is ki tud bújni a sok gátlásból. Igaz, hogy az öregek üzleti érdekből több megbízással látták el őket, de azért lesz idejük egymásra is. Most talán újra fellobban Fritzben az a régi szenvedély, amely házasságkötésükkor olyan határozottá és erőssé tette? Most talán hallgat majd őreá, és elviszi oda, ahova ő akarja ... Eddig sohasem merte említeni, hogy honvágya van, félt, hogy félreértik, azt hiszik, lenézi a kereskedő-környezetet, hogy nem becsüli eléggé az áldozatot, amelyet a Reinmüller-család hozott őmiatta... Megtapogatta a táskáját. Benne lapult a térkép, amelyet még Zürichben vásárolt. Csak közönséges autótérkép... és mégis, különös rajongással simogatta ... Hiszen Bécstől nincs messze a határ.,. Egyszer mesélt róla egy magyar nő, aki az üzletükbe tévedt. Az is elment addig, és átné— Igen... — válaszolta mintegy félálomból ocsúdva Reinmüllerné. Hiszen az öregek másról sem beszéltek már hetek óta, mint ezekről a címekről, hangsúlyozva, hogy ha már Bécsben annyi pénzt elköltenek, legalább építsenek ki újabb üzleti kapcsolatokat. Az autó gyárak és füstös bérházak között suhant. — Wien! — kiáltott fel Rüdiger lelkesen. — Wien! — ismételte hátul Ludwig, és kissé felemelkedett az ülésről, hogy többet láthasson. A másodrendű szállodát nehezen találták meg az ismeretlen utcák labirintusában, de mikor mégis odaértek, Fritz Reinmüller verejtékét tört’Igét- ve szállt ki a kocsiból. Hiába, fárasztó volt ennyi ideig fogni a volánt, látszik, hogy csak néhány hónap óta vezet. A szoba kicsi volt és sötét, de a két fiúnak azért nagyon tetszett. Vidám hancúrozással vetették magukat a fal mellé állított díványokra. — Ugye, ezeken mi fogunk aludni? — Igen! — felelte az anyjuk, és kezdte kicsomagolni a bőröndöket Fritz Reinmüller pontos tervet készített üzleti ügyeinek elintézésére és a város megtekintésére. A költségvetést is felállította. A prpgramba beiktatott egy mozidarabot és két színházi estet. Végre is, ha az ember egyszer kimozdul hazulról, akkor megengedhet magának ennyi nagystílűséget. A gyerekeknek is legyen emlékezetes ez az utazás. A két fiú hálásan fogadott mindent. Sőt Reinmüller csodálkozva nézett a feleségére is. Mennyire megváltozott! Ügy vetette le otthoni szótlanságát és félszegségét, mint egy divatjamúlt ruhát. Igaz, hogy otthon csak a munka volt a része, de most határozottan történt vele valami... Idők folyamán néha elgondolkodott azon, hogy vajon szerette-e őt valaha ez az asszony. Vagy csak hozzáment hálából, ragaszkodásból, kétségbeesett vágyból, hogy legyen otthona, tartozzék újra valakihez, valahova? ... De mindig el is hessegefte ezeket a gondolatokat. Minek ennyire törődni az érzelmekkel, mikor az érzelmek másodrangúak az életben. Első az üzlet, a megélhetés. Igaz, hogy ő annak idején, mikor megnősült, kizárólag a szerelemre hivatkozott, s nem tagadja, szerelmes is volt. Minden érzékével kívánta a szép magyar lányt, akiről tudta, látta, hogy különb családból való, mint az övék, s ha anyar gilag semmit sem jelentett ez a házasság a Reinmüller-cég számára, igenis az ő férfihiúságának hízelgőit. Ha feleségével megjelent valahol, még most is rátapadtak az idegen férfiszemek, és ezt jólesett elkönyvelni, ha nem is anyagi, de erkölcsi nyereségként. gyik nap korábban ért haza a szállodába ebédelni, mint felesége és fiai. A délelőttöt külön töltötték, ő üzleti tárgyalásokat folytatott, és vette őket körül, amelyen nehezen lehetett átvergődni. Sok szálloda bezárt, sok iparost és kereskedőt a dekonjuktúrával járó csőd réme fenyegette. Az ő kis országuk az idegenből él, és halált jelent számukra, ha az idegenek elmaradnak... Ha nincs idegenforgalom, nincs élet se... Ott ült tehát a szálloda teraszán, sört rendelt és várt. És megdobbant a szíve, mikor felesége megjelent. Nem, nem volt feltűnően öltözve, hiszen sohasem halmozta el ruhákkal, mindig csak arra költöttek, ami valóban szükséges, nélkülözhetetlen volt. A két fiú két oldalról belekarolt, s úgy jöttek feléje a déli napsütésben, mint egy festmény megelevenedett alakjai. A két fiú sok ruganyosságot és hajlékonyságot örökölt az anyjától. Bár mindketten szé- lesvállúak és izmosak voltak, látszott rajtuk, hogy ereikben más vér is csörgedez, mint a Reinmüllerek vére. És ez a felismerés újra élesztette benne a tudatot, hogy igenis jól választott, sőt arra ösztönözte, hogy üzleti sikereinek megünneplésére rendkívüli kijelentést tegyen. — Gréte, kérj valamit, amit akarsz ... Teljesítem kívánságodat ... — mondotta, mikor a pincér tányérjukba öntötte a párolgó levest. És úgy érezte, hogy most ő is igazi úr volt, gentleman, akire a felesége és a fiai felnézhetnek ... Az asszony valóban mintha kissé elpirult volna. Vagy csak a meleg leves okozta ezt a színváltozást? Nem ... látszik rajta, hogy akarna valamit mondani. Talán már kinézett magának egy ruhát vagy kalapot, s mindjárt előhozakodik vele. — Fritz... — kezdte halkan —, igazán kedves tőled... Majd ha kettesben leszünk, kérek is valamit... A férfit meglepte a válasz Mi lehet az, amit a két .fiú előtt nem lehet előhozni? No de mindegy. Lesz, ahogy lesz akármit kér is tőle Gréte, ő nem fogja visszavonni a szavát, még ha akármilyen anyagi áldozatba kerül is ... Most nincsenek itt az öregek, nem szólhatnak bele. Végre is elég felnőtt már ahhoz, hogy ne kelljen számot adnia egyéni kiadásairól. — Ez igazán őrült kívánság! Ilyen veszélyes játékba nem mehetek bele! Az asszony úgy érezte, hogy hirtelen nagyon egyedül maradt. Olyan szörnyű, amit elképzelt? Akart volna valamit mondani, de nem sikerült. Furcsa fájdalom szorította ösz- sze a torkát. Lassan lépegetett a férfi mellett, aki kiemelte a szegénységből, és beültette az autójába, hogy Bécsbe hozza. De valahogyan nem tudott hálás lenni neki. Ebben a pillanatban szívesen ledobott volna minden tőle kapott holmit, és futva elindult volna akár egyedül is oda, túlra... Alikor este nem beszéltek többet a dologról. Másról is alig váltottak néhány szót. Még szerencse, hogy a két fiú hangoskodása áthidalta az ő némaságukat. Reggel aztán mégis történt valami. — Papa, mit terveztél mára? — kérdezte Rüdiger, amikor öltözni kezdtek. Fritz Reinmüller felolvasta noteszából az előre összeállított programot. Olyan volt az egész, mint egy megfellebbezhetetlen határozat. De mikor a lap aljára ért, váratlanul hozzátette: — Közben autózunk egyet a környéken is ... Nem nézett a feleségére, de Gréte megértette, hogy ez az ígéret neki szól. Hálás mosoly- lyal rebbent a férje felé, bár az még most sem nézett reá. Mintha szégyellte volna, hogy meghátrált. Vagy dehogy is hátrált meg, csupán teljesít egy kívánságot, amelyet éppen ő provokált ki. Az asszony úgy gondolta, jobb, ha nem kérdez semmit, majd Fritz szól, ha még akar valamit mondani. S valóban,, mikor ebéd után a két fiú a szálloda halijában képeslapokat nézegetett, Fritz Reinmüller megszólalt. — Gréte, tegnap említetted, hogy vettél egy térképet... szeretném látni. Az asszony arcán halvány pír futott át. — Itt van a táskámban ... tessék! emsokára bent ültek az autóban. Ismét Rüdiger került előre, s Ludwig hátra az anyjához. Igaz, hogy Reinmüller felkínálta a maga melletti helyet a feleségének, de az lemondott róla. ste, mikor a színházból jöttek haza, s a két fiú előre futott, hogy a fényárban úszó kirakatokat szemlélje, kedvező alkalom kínálkozott. A fiúk hangos szóval vitatkoztak, összehasonlítást tettek Zürich és Bécs között, nem törődtek azzal, hogy mit beszélnek mögöttük a szüleik. Elő lehetett tehát hozni a térkép-ügyet, a régóta titkolt gondolatot... — Fritz... — kezdett bele halkan Reinmüllerné —, ma délelőtt említetted, hogy kérhetek, amit akarok... Ne ijedj meg, nem kerül anyagi megerőltetésbe! Egészen másról van szó ... Egyik délután tegyünk autókirándulást a határ felé... — Jó lesz úgy, ahogyan eddig jöttünk... — válaszolta szerényen. Az útszéli fák lassan suhantak el mellettük, és a vidék szélesre tárta halmait. Reinmüller óvatosabban vezetett, mint valaha. Mintha rejtett drótsövényektől vagy robbanó aknáktól félne... Reinmüllerné szíve hevesebben dobogott. Hosszú évek óta most történik megint csak őérette valami... Ügy gondolta, nem érheti őket semmi kellemetlenség, hiszen mások is kirándulnak erre. Lám Fritz mégis megértette a honvágyat, azt a furcsa, szorongó érzést, amit csak az ismerhet igazán, aki örökre elhagyta a szülőföldjét ... Újra felködlött benne a háborús menekülés pánikhangulata, újra látta a megtört tekinteteket, a reménytvesz- tett arcokon... és jó volt tudni, hogy béke van. A romok felépültek, és megindult az élet. Odaát is ... Nem, haza nem megy már többé, ezt lezárta magában. Csak most az egyszer akar rnág átnézni, elbúcsúzni... látni a hegyeket, amelyeken túl a bölcsője ringott ... Fritztől igazán szép, hogy eljöttek! De azért nem fogja előre megköszönni, csak utólag ... Tudta, hogy Fritz ezt az utat kalandnak minősíti, de azért saját maga is büszke arra, hogy vállalkozott reá. Valami hősi szerepben tetszeleg most önmrga előtt... Azért nem rossz ember ez a Fritz, csak idegen ... mégiscsak idegen ... A gép halk búgással vette a kilométereket. — Szép a vidék! — szólalt meg hirtelen a férfi és fékezett. — Valami baj van? — kérdezte az asszony és előre hajolt. — Nincs... szállj ki, ha akarsz! Innét láthatod a távoli hegyeket... Az asszony óvatosan kinyitotta az ajtót, és lelépett az országútra. Bizonytalanul nézett körül, és tekintetét a messzeségbe fúrta, ahol valóban hegyeket látott, ködbe vesző hegyeket... Igen, azok lehetnek ... azok a kékesszürke hegyláncok... Már arra gondolt, hogy kihívja a kocsiból a fiúkat is, és megmutatja nekik mondván: — Lássátok, ott volt az én hazám... — mikor váratlanul erős berregést hallott. Két motoros határrendőr robogott az autó mellé. Egyszerre érkeztek, és közrefogták őket. Az egyik rájuk kiáltott. — Hova készülnek? Igazolják magukat! Reinmüllerné megremegett. Hirtelen elvesztette minden bátorságát. Mégis kellemetlenségbe, sőt talán bajba sodródtak? Mi lesz, ha megnézik az ő útlevelét, s ott születéshelyül egy magyar város nevét találják beírva? Nem tesznek-e valami megjegyzést? Nem kutatják-e át az autót? ... Sápadtan, szinte néma sírással nézett a férjére. De Reinmüller . nemhiába volt jó üzletember, értette, hogyan kell ügyesen kivágnia magát, ha váratlan fordulat adódik. Máris elővette az útlevelét, és mosolyogva a rendőrök elé tartotta. — Ügy látszik túl messzire kirándultunk... Azt hittem, erre még nyugodtan lehet közlekedni ... A határrendőrök szakértelemmel böngészték át a svájci útlevelet, s mivel a gépkocsiigazolványt is rendben találták, valóban megnyugodtak. Hiszen nem lehet rossz néven venni egy kezdő vezetőtől, hogy elnézi a jelzéseket. S végre is szép a vidék, már máskor is megesett, hogy valaki ártatlanul tévedt a tilos zónába. Az asszony papírjait el sem kérték, hanem sapkájukhoz emelték a kezüket. A legközelebbi kanyarig még elmehetnek, de onnét vissza kell fordulniuk. — Igen! — válaszolta Fritz Reinmüller higgadtan. ^ nci.ycic, hátsó ülésre, és < autó újra elindult. Várta, ho; Fritz tesz valami szemreh nyást, de csodálatosképp- nem szólt semmit. Csak mer tekintettel nézett előre, azut az említett kanyarnál temp san megfordult. Rüdiger és Ludwig mindenesetre érdekesnek találta az esetet. — Mit akartak ezek? — robbant ki belőlük a kíváncsiság. — Miért igazoltattak? — Ide már közel van a határ... a magyar határ ... — válaszolta az apjuk tettetett közömbösséggel. — Éppen magamtól is vissza akartam fordulni... — Azután megint csak az utat figyelte feszülten; mintha ismét láthatatlan aknákat akarna kikerülni. — Mama... a te régi hazád... — suttogta ekkor Ludwig az anyjához húzódva. Így mondta — a te régi hazád... És ebben benne rejlett a gondolat, hogy az új haza bizonyára pótolta már a régit..4 (Folytatása a 7. oldalon) J
