Somogyi Néplap, 1960. május (17. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-15 / 114. szám
JAKUS FERENC: a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE 'JCÓ-FUVkültLURL pÁdilLUL Emlékszem, két-három évvel ezelőtt még bánkódtunk, sajnálkoztunk, és kétségbeesve kutattuk néhai kórusaink maradványait Szerettük volna feltámasztani őket, újra színpadon látni a rég volt tizenkét kaposvári énekkart, melyet egyszerűen elnyelt a fold. Kerestük az okot, s jobbára személyi ellentétekben találtuk meg, melyet úgy látszik, nincs erő, mi szét tudna oszlatni, vagy békés összefogásra változtatni. :: Ma már mosolyogva tekintünk vissza erre az időszakra. Nem mintha változás állt volna be a szakemberek egymás közti viszonyában, nem mintha azóta egyik-másik kórus képesség- és színvonalbeli növekedésével hadakoznának az ellenfelek. De új mag hajtásai nőttek nagyra, melyek kirekesztettéle magukból a féltékenykedés, ás- kálódás szellemét. A művelődésügyi osztály kezdeményezése, a szemesi tanfolyamok, a rendszeres továbbképzés hatására egyne-másra alakultak énekkaraink városon és vidéken. S ezek a kórusok jó kezekre vannak bizva, vezetőik lelkes, odaadó emberek, akik hangya módjára gyűjtögetik az ismereteket, hogy önmaguk és együttesük megfelelhessen a fokozódó követelményeknek. Ügy tudom, csaknem kilencven énekkar működik már megyénkben, s Kaposvárott sem kell szégyenkeznünk, ha a munkáskórus, a népi együttes, a tanítóképző, a leánygimnázium, az ápolónőképző és az általános iskolák együtteseire gondolunk. Hanem most már másféle gondjaink vannak, mint hászem — a fiúgimnáziumnak minden évben nyilvános hangversenye volt a színházban. Már szeptemberben kitűzték a dátumot, s nem maradhatott el a próba; a többi szereplés mellett ez a hangverseny volt a fő cél, melyre egész éven át készült az együttes. Ma, megnövekedett kulturális igényeink mellett ne lehetne kórushangversenyeket rendezni Kaposvárott? Dehogynem! Azért is, hogy művelődjön a közönség, megismerhesse a kórusirodalom remekeit, azért is, hogy a tanítóképzős, gimnazista kislány, mielőtt hazamegy a nagy nyári szabadságra, a munkáskórus tagja érezze, hogy igenis volt értelme egész évi fáradozásának, s a közönség értékeli áldozatvállalását. Mert az énekkari munka mindig egy kicsit áldozatvállalás is, melynek a taps a legszebb ellenértéke..-. Kincs szereplési lehetőség? De igenis van. Színházunk, hangversenytermünk tárt kapukkal várja az énekkarokat. Csak kész programmal, tervvel kéne eljutni a művelődésügyi osztályig, s ott bizonyára felkarolnák a kezdeményezést. S a pedagógus kórust, a népi együttest szívesen hallanák járási székhelyeinken is. Nagyon szép dolog, hogy énekkaraink szerepelnek nagy ünnepeinken, a kulturális szemle keretében. - De nem bizonygathatják oly intenzíven képességeiket, fejlődésüket, mintha művészi ízléssel válogatott, tekintélyesebb műsorral állhatnak közönség elé. Valaki megkérdezte: és ki biztosítja a közönséget? Azt válaszoltam: a kórus. Mert nem hiszem, hogy a leány- gimnázium ne töltené meg a karzatot, hogy a népes énekkar hozzátartozói ne lennének kíváncsiak, s hogy kö- zönségszei'vezőink ne támogatnák az amúgy is ritkaság számba menő kóruskoncerteket. Van már olyan együttesünk, mely néhány zeneszámmal, szólóval tarkítva önálló műsorra is képes. Gondoljunk a megyei pedagógus kórusra, a fonyódi énekkarra, a népi együttesre. De az sem lenne rossz dolog, ha több kórus szövetkezne, s a meglévő, gazdag repertoárból válogatott színvonalas műsorral még ebben az évadban közönség elé lépne..; Az az ember, aki mindig mástól várja az inditékót, a kezdeményezést, nem láthatja tisztán saját munkájának értelmét sem. Mert valamiért küzdeni, elismertetni a nagy- közönséggel is saját együttesünket, s egy kicsit -verekedni« azért, hogy kórusunk í túljuthasson a próbatermek S négy falán — ez az igazi, i felemelő és nagyra becsült r hivatás. ij Ne raboljuk hát el éne- J keséinktől az énekkar éltető 2 elemét, a szereplést, gyümöl- 2 csöztessük fáradozásukat, í mert pódium nélkül nem kó- rus a kórus, közönség nélkül b félig-meddig meghal a kórus- ^ művészet.;; í Jávori Béla b BEDE ANNA: SUHAN A FÖLD Suhan a föld a nap felett, Suhan a szél a föld felett, Hoz messzi kertből illatot, lop homlokomról harmatot. Magamat űzöm, hasztalan. Sohasem érem el magam. Növesztem s nyírom a hajam. Sohasem voltam önmagam. Mi vagyok? a Lesz vagy a Volt? a Tisztítószer vagy a Főit? a Tömlöcajtó vagy a Rab? a Napraforgó vagy a Nap? Rám nehezül a szabad ég. Borzaszt és hív a szakadék. Embertől távol meghalok!,.. Tagadjatok meg, angyalok. & A KUNYHÓ HELYÉN Nádsubája már itt-ott földig ér, szakadt jószág', látott vagy száz telet, s izomként ernyed, bár a vén idő mohából rája foltokat vetett. Valaha egyszer, régen volt bizony, fala nyújtózott, mint a szűz leány tükre előtt, ki álmodon mereng pittykü mellének dombos hajlatán. De hol van ez már? Messzi múlt a nász, a nappal régen nem ölelkezik, a földbe süllyedt, alig látható, s vályog falán bibircsók ütközik. Szemén sem rebben méla őszi fény, az ablakából kihullt az üveg, világtalanul néz e vaksi szem, mint koponyákból néz a szemüreg. Ajtaja is már százszor hűlt hamu, parazsa 'mellett koldus melegült, ki kolerában halt meg itt, szegény, s mondják, azóta messze elkerült e roskatag ház, mint a paklosak, csak szelek járják, ők szellőztetik, és pókok lakják, kik a félhomályt hálóikkal még át- meg átszövik. Tűnődve nézem, s elgondolkozom a roppant csendben: itt leng a halál? De íme léptek, szalag, emberek, s a mérő lécnél már a mérnök áll, Kit nem igéz e táj enyészete, csak mér és számol. Miért? — kérdezem s vígan felel, ahol e vén lak áll, új gimnázium épül e helyen. KALÁSZ MÁRTON: LASSŰDAD ESŐ Lassúdad eső csordogál, Klumpája csattog a kövön, koppan a markos pipaszár, az ablakon át beköszön legyek zúgnak az ablakon, az ángyom, és míg elsiet, szundít a néne a pádon. fejbólintás a felelet. Komoly vasárnap délután, Így folyik el a délután, avíttas könyvért nyúl anyám, a könyv csukódik, és sután tűnődik rajta gondtalan, lehull a kártya — s kint elül s a szája mozdul hangtalan, az idő észrevétlenül. Asztal körül is csendesek Leskel egy percre ím a nap, az ultizgató emberek; a vizes lombon átszalad, összekaparják babjukat, s a kutak körül fénylenek s az egyik új lapot mutat. a szélesvállú levelek. rom évvel ezelőtt. S ezek a ^wv^wwww • gondok voltaképpen nincsenek is, csupán kitaláltuk őket, hogy magyarázatot keressünk bizonyos dolgokra.': Az utóbbi hetekben több kórusvezetővel, karmesterrel beszélgettem, s csaknem valahány an azt panaszolták: nincs szereplési lehetőség! A gondolat — őszintén szólva — meglepett, s azóta sem tudom hinni. Inkább talán úgy fogalmazhatnánk meg a dolgot, hogy az együttesek vezetői nem használják ki a lehetőségeket, s nem teremtenek alkalmat a szereplésre. Mert akárhogy nézzük is, elsősorban nekik kéne kezdeményezni. :; A gond mégiscsak gond. Az együttesek tanulnak, próbálnak, többségük rendszeresen, de nem tudhatják, hogy miért? Csupán saját szórakoztatásukra. ..? Mi ösztönözze az énekeseket, mi hajtsa elmélyültebb, odaadóbb munkára, hogyan tudjanak lemondani a moziról, a feketéről, egy sétáról vagy kirándulásról a kóruspróba javára, ha nem látnák maguk előtt magasztosabb célt, szereplési lehetőséget?... Egymásra várunk talán ? A népművelési szervek várják a jelentkezést, a karmesterek pedig azt mondják: senki sem szólt, hogy itt vagy ott lehetne hangversenyt rendezni. Mi mennénk szívesen, hisz repertoárunk kiteljesedett már, van mivel közönség elé lépni... Egyszer készültek április 4- re, s a szereplés elmaradt, keseregnek hát, hogy ugyan ki értékeli munkájukat? Egy kicsit talán kényelmesek vagyunk és — sértő szándék nélkül mondom — tehetetlenek. Szépen ellátjuk zenei feladatainkat, de tovább már alig tudunk jutni, a tervszerűség, a megfontolás hiányzik munkánkból... Valamikor — jól emléiki| A tanári zsibongását élesen i berregte túl a szünet végét jel- í ző csengő. Palásti, a fiatal ma- Í gyár tanár hóna alá kapta az í osztálynaplót, rápillantott az "i ajtó mellett kif üggesztett ösz- ? szesített órarendre, és mint í mindig, most is szó nélkül ki- 5 ment a nevelői szobából. Ahogy •- magas, kissé hajlott alakja I mögött becsukódott az ajtó, Makayné, a szikár, gyűrött arcú ötvenes asszony epésen megjegyezte a mellette álló tornatanárnak: — Ügy látszik, miniszter alcar lenni a pontosságával. Vagy ha az nem sikerül is neki, de az igazgatót feltétlenül ki fogja túrni az állásából rövid időn belül. — Így akar feltűnni — le gyint a testnevelő. — Rendes úton nem tud, nincs hozzá tehetsége. A tantestület többi tagja még nem indul. Ketten horgolnak, egy csoportban kézimunkát néznek. A sarokl an sikamlós viccet mesél az öreg Marci bácsi, a férfiak körül- állva hallgatják. A csattanón kirobban a nevetés. Valaki új történetbe kezd, bizonygatja, I hogy vele történt meg az eset, azt is megvárják még, aztán megkeresve az osztálykönyveket indulnak órára. A tanáriban hárman maradtak, Makayné kezében fürgén jár a horgolótű, a tornatanár a szekrény aljában labdák között válogat. — Azt mondja, Rózsika, feltűnési viszketegségben szenved az új kartárs? No, az a hajszálpontos órára indulás csak az egyik bizonyítéka ennek. De nem.csak ezt csinálja majd két hónap óta, mióta idekerült! Emlékszik rá, hogy kikelt magából, amikor megpofoztam azt a hülye Kovácsot a hét béből? Jött a dumával, hogy nem veréssel kell nevelni. A kis ötéves gyakorlatával nekem bizonygat ilyeneket, aki már másfél évtizedé tanítok itt! Figyelte, hogy örült a diri, hogy nemcsak másodmagával vallja ezeket az utópista nevelési elveket? — Meg az a moziügy is, amit annyira megdicsért még a párt is —• méltatlankodik Makayné. — Kell neki ilyen divatot bevezetni, hogy elmegy az osztályával együtt moziba meg kirándulni, amikor senki sem mondja neki? Ha nem szereti a feleségét, szóljon nekem, majd én szerzek neki valakit, akit elvihet az erdőbe! — Azt hallották, hogy szóvá tettem előtte ezt a rohadt órára indulást tegnap? —kapcsolódik a beszélgetésbe az elsősök tanítója, a nagyszájú Ra- posáné. — És mit gondolnak, mit válaszolt? Hogy neki még az ötven perc is kevés, nemhogy abból ellopjon akár egy másodpercet is. Aztán meg persze a nevelési feladat megvalósításáról beszélt, tudják, amiről most megint olyan nagy divat szépeket mondani. Mondhatom, jól bevásároltunk vele! — Hát summázva: ott maradhatott volna abban a mu- csai faluban, ahol eddig szerencséltette a jobb sorsra érdemes pedagógusokat. Milyen jól megvoltunk együtt! Ilyen csontkeményre összeforrt, egységes tantestületet nemigen lehetett találni a környéken. Egyszerre csak berobban ide, hogy a fene ette volna meg ... — cifrázza a testnevelő. — No, menjünk órára, mert be talál jönni a diri — teszi le horgolótűjét Makayné. Az ajtóban beleütköznek az igazgatóba. Udvariasan be akarják engedni, de ő ezzel hárítja el az előzékenységet. — A kartársaknak sürgősebb a dolguk. Igaz? Lesütött szemmel surrannak ki a folyosóra, és szó nélkül kopognak el osztályaikba. Makaynénak a. saját osztályában, a nyolcadik bében volt órája. Csattogva kezdi a tanítást, egy kislányt a második rosszul mondott szó után elégtelennel küld helyre. Öra végére azonban egy kissé felenged a hangulat, úgyhogy az osztály legjobb tanulója, Horkai Marika megkockáztatja, hogy elmondja: — Tanár néni, kérem, a Palásti tanár bácsi azt javasolta, hogy a régi írók képei mellé helyezzük el egy-két inai író és költő arcképét is. Ha nem lehet kapni, majd megrajzoltatja. A szakkörben is mostani művekkel foglalkozunk, és mivel ebben a teremben szoktunk összejönni, úgy gondoltuk, hogy... — Itt én vagyok az osztályfőnök, és most a díszítés rendjét nem engedem megbontani,' vegyétek tudomásul — robban ki a tanárnő. Hangja bántóan rikácsoló, arcát lilás vérhullám önti el, amely még akkor is ott ül a ráncos, száraz bőrön, amikor a tanáriban ledobja a könyveit az asztalra. A szobában lévők felfigyelnek. — Mi a baj, aranyom? Fölidegesítettek a lányaid? — csíp bele éles gúnnyal fiókszomszédja, az ugyancsak koros Vass Zsuzsa. — A gyerekek, szívem? Azokat még valahogy el lehetne viselni. De a kartársák... — Beszélj, az istenért! Ki bántott? — Jó. Beszélek. Hát idefigyeljen, Palásti kartárs — fordul a fiatal tanár felé. — Vegye tudomásul, a nyolcadik bében én vagyok az osztályfőnök, és így a terein dekorálásának jogát is fenntartom magamnak. Én nem engedem holmi firkászokkal. a politikai helyzetet kihasználó tollbéren- cekkel, fűzfapoétákkal elrontani a lányaim jóízlését! A tornatanár lopva a szemben ülő biológusra kacsint, az alig észrevehetően viszonozza a jelzést. Raposáné biztatva sunny ant a kitörő Makayné- ra. A többiek várakozóan, szenzációra éhesen figyelnek. — A kartársnö kikre gondol? — erőltet nyugalmat magára Palásti, bár hangjában erős felindultság vibrál. — Megmondtam, nem akarok ismételni. — De név szerint. — Nézze, engem nem érdekelnek a mai írók, ezt már nemegyszer megmondtam. Nevüket sem tudom, de nem is vagyok kíváncsi rájuk. Nekem nagyon is megfelelnek Herczeg, Harsányi, Máray művei a modernek közül, no meg a múlt századból a nagyok. Tudom, maguk az előbbieket nem ismerik el, mert nem képesek értékelni a mai irodalmat. Ilyeneket mostanában mm tanítanak az egyetemeken. — És tényleg, kit tegyenek ki? Még Illyés jöhetne számításba, de őt elhallgattattak — így a testnevelő. — Kicsoda? Tévedsz, Illyés most is ír, szó sincs az elhallgattatásról. Tegnapelőtt például a rádióban hallgattam egy versét — szói bele az út- törés. Pillanatnyi csend,, aztán az eddig hallgató igazgatóhelyét- tes szólal meg. — A kartársnö milyen magyar filmet látott az utóbbi, mondjuk öt évben? — Megmondtam már, hogy a filmek sem érdekelnek. A klasszikusok feldolgozását megnézem, a többire nem pazarlóm az időmet. Hiába, akárhogy erőlködnek is, mai témából nem lehet olyan filmet készíteni, mint amilyen például a Meseautó volt. Az igen! De a maga nemzedéke nem tudja, mi az igazi művészet, hiszen akkor még éppen hogy csak megszülettek. — Ezt csak akkor mondhatnád, ha jól ismernéd a mai magyar filmművészetet. De igy... — vág bele az egyik fiatalasszony, az ötödik osztályfőnöke. — Kikérem ezt a hangot! — Hogy beszélsz az idősebbel? — kel védelmére szomszédjának Vass Zsuzsa, — Sokat kell még nektek, fiat-lok- nak tanulnotok, amíg odáig elértek, ahol mi vagyunk. — Nem is szeretnék .ott tartani — nyelvel vissza a fiatal- asszony. Zsuzsát ekkora szemtelenség hallatára, elöntötte a düh pi- rossága. Hápogva kereste a szavakat, hogy kellően visszavághasson. de aztán csak Ma- kaynéhoz fordult: — Hiába, ezek a mai fiatalok! Gyere, aranyom, menjünk órára, mert mindjárt becsengetnek. Egy szó sem hangzik, amikor kivonulnak a tanáriból. A nagyszájú Raposáné tétován keresi a tornatanár tekintetéti de az fel sem nézve elmélyül- ten matat a fiókjában. A biológus figyelmesen tanulmányozza a vázlatát. Csengetnek. Palásti gondosan összeszedi könyveit, felveszi az osztálynaplót, és órára indul. A többiek — a -lyukas órások« kivételével — csendben felveszik holmijukat, és szótlanul követik. A testnevelő azonban megáll egy pillanatra, megfogja a biológust, félrehúzza. kérdően int neki, de az szemével is jelezve csak annyit mond: — Menjünk. Somogyi Káxo® Az űj kartárs
