Somogyi Néplap, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
rr 3 a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE 0)c azéflt mlg,b tavasz oan. /! z ibolyakékségben fel- dJL. hőtlenül ragyogott a nap hálója arany küllőivel. Enyhe szél hajtogatta a bamlón rügyező ágakat. Az apró füvek sötétzöld tűi merészein meredeztek, és hegyeiken megbolydult hangyák egyensúlyoztak. A repedésekből, kövek alól piros hátú bogarak bújtak elő, és szerelembe ájultan hevertek a fényben. A pókok hálót feszítettek az ágak között türelmetlen sietséggel, pedig még egyelőre a zöld hátú legyek is mozdulatlanul merengtek tavalyi cic- kafarkck száraz kóróin. Hason feküdtünk a Duna partján, és a híd roncsai felett néztük a túlsó partot, ahonnan az előbb jöttünk visz- sza, a Cserveny-ikrek: Kató és Janika, a nyurga, szeplős Tana Józsi meg én. Egyidősek voltunk valamennyien, a félbehagyott iskolaév szinte elmerült már bennünk az események zűrzavarában. Mindegyikünk saját gondolatával volt elfoglalva. Józsi ágat rágcsált, és azt hiszem, hősnek érezte magát. A Cservények csak most ijedtek meg attól, amit cselekedtünk. Én meg néztem a kavargó, tomboló vizet, miközben a Tana Józsi zsebéből kihalászott papírdarabra írogattam egy kö- römnyi piros ceruzával; Fegyver, töltény a homokon. Fut o. víz a hídroncsokon. Szennyes, vad és iszapos. ..................... I szonyú a kavarodás. Méregeti a partokat A tavaszi áradás. A Szigetköz,. így .Fekete-erdő mellett is elfutott a háború. Ami német volt, az a tankcsapdák elkészítése és a vas- híd felrobbantása után eltűnt. A megáradt öreg Duna meg a mosoni Duna védőén körülfolyt minket. A háború mesz- sze robogott Még idehallottuk a távolodó légiharcok, az ágyúk moraját, de nálunk bolondul bomlani kezdett a tavasz, és a háború váratlanul rossz álom lett. A sok—rémület, pince, bujkálás után ez volt az első elszabadult napunk. Annyi volt az ibolya mindenfelé, hogy megkergül- tünk tőlük meg az általános tavaszi bomlottságtól, illattól és fénytől. A túlsó parton lila volt minden, lila szőnyeg volt az ibolyáktól. Magam sem tudom, hogyan jutottunk át a roncsokon, de átmentünk; Ugrottunk és kapaszkodtunk, a Szétverődő víz az arcunkig csapott, lengett, mozgott, harsogott alattunk minden, de átjutottunk, mert valamit tenni kellett, nem bírtunk magunkkal. Marokkal téptük odaát az ibolyát, és mert még az a háború földje volt, a híd lábánál levertünk egy cöveket, és Cservény Janika ezt íría egy papírra: »Eékét hozz!-« Ráerő- sítettük a cövekre, és bizonyosra vettük, hogy bárki legyen is az, aki a Szigetre, illetve Feketeerdő földjére teszi a lábát, ezt figyelembe is veszi. Aztán megelégedéssel vissza-értünk, újra a roncsokon át, és pihentük a kiállóit izgalmakat. A vers azonban 'nem hagyott nyugodni, szűrö- gettcrn a sorokat gondo’ataim közül. A ! Vili vasesynkokon Még igen sokszor f-nnakad Egy egy ismeretlen halott. Tana Józsi — 6 már másodszor járta a gimnázium hatodik osztályát, így értük utol — ismét megszánt egy tenyérnyi gyűrött papírral. Fukar volt az istenadta mindenben, hiszen egyszerre is ideadhatta volna. Arra írtam tovább Janika hátán, aki most kezdett lúdbő- rözni és reszketni, hogy fent- ről teljes egészében látta a víz hátát, összeverődő fogakkal vacogta, amúgy is hebegett egy kicsit. — Ne-nehogy el-eláruljátok mmmagatokat, mert me-egnyú- nyúznak otthon, ha mmmegtudják. Tana Józsi megvetően végigmérte, és beleköpött a vizbe. Barackot nyomtam Janika kobakjára, hogy maradjon már nyugton. szárnyakkal köröztek a gólyák. Ezt közölni kellett mindenkivel. Beszaladtam a szobába, ahol mindig gyűlöletes sötét volt. Kubányiné örökké zárt spaletták mögött jajgatott, zsémbelt és sírt, miközben gondosan borogatta, fáslizta oszlop lábait, hogy megvékonyodjanak, meg kenegette vastagon kenőccsel a szeme környékét; örökösen migrénje volt, úgy látszik, ehhez kellett a sötét — Itt vannak a fecskék meg a gólyák! — hirdettem határtalan örömmel, mint egy varázserejű szót, aminek engedelmeskedni tartozik minden gonosz erő. Az öreg Illés jár le értük, Megrokkanva, félig vakon A rozoga csolnakon. Sok-sok sír a partokon... Borzalmakról írtam, miközben futni és dalolni szerettem Ina. Beleszagoltam a nagy halom ibolyába, és újra el- ámultam azon, hogy milyen csodálatos tavasz van. A legkisebb ág is gyönyörű volt most nekem, ahogy dajkálta a szélben szunnyadó, duzzadt rügyeit. Csuda volt még a lebegő porszem is. Tiltakozás volt minden a halál ellen, és diadal a halálon, mert az élet élni akar. De azért mégis tavasz van! Ebben a tavaszi illatban, örömtől a kedvünk kicsordul. A könnyünk még itt-ott beléhull. A sok szörnyűség haldokol. A rémület semmivé lett. Zsong, dong, erjed és dalol A diadalmas élet. Kató a vállamon keresztül kezdte olvasni, amit Írtam, hangosan, átkiáltva a zúgásban a túlsó partnak. Lila fák és lila táj. Oly gyönyörű, szinte fáj. Lila özönnel nyilának A lila, lila ibolyák. Hazafelé a cseresznyéskerten nyargaltunk át. A gazdái valahová nyugatra mentek. Az öreg Illés őrzött mindent egy kutyával. A fasor végén, az ároknál lekanyarodtunk. Józsi beugrott a kertjükbe, a Cservények megmásztak az árkot, én meg illedelmesre fogva a rohanást beléptem a kapunkon. Sy/ álunk ekkor még volt ' (f\^ két menekült család. Kubányiék nagypapája a kiskert csücskében napozott egy kis széken, ősz haját bor- zolgatta a szél. Arca mosolygott, ahogy a nap felé fordította. Nem vett észre. Aszom- szédék kertjéből a kerítés alatt kis libák sorjáztak elő, mint egy-egy tipegő pitypang virág. Tépték az apróka füvet, és pihe farkukra tottyantak közbe- közbe rémült sipákolással. Alig akartam hinni a szememnek. Mikor aztán felléptem a tornácra, megláttam a fecskéket. Már a fészket javították. Csiviteltek, és villanó szárnyakkal repdestek a fejem fölött. Egy új pár új fészket tervezett, pár csepp friss sár jelezte szándékukat. Fent a ragyogásban pedig mozdulatlan Tavasz van, semmi közünk máshoz, itt a bizonyosság, hogy vége van a sok jajnak. Ekkor kopogni és ropogni kezdtek fejünk felett a cserepek. Meglepő éppen nem volt, légiharc kerekedett felettünk elég. Kubányiné csak elha- nyatlott, Kubányi pedig, a hős, aki majdnem egy évig trak- tált bennünket dicső tetteivel, házi kabátban és papucsban beugrott az asztal alá, csak a sarkai látszottak ki a terítő alól. Olyan mulatságos volt az odakinti fényhez és örömökhöz viszonyítva, és annyira félelem nélkülivé váit ez a kis csetepaté a fejünk felett, hogy hangosan nevetni kezdtem. A zúgás megszűnt, Kubányiné azonnal feléledt, és új hangon sziszegett felém. — Ostoba majom. Hát itt is változás volt készülőben, eddig csak aranyoska voltam. Kubányi kidugta a fejét a terítő alól. Nem lehetett ezt kibírni nevetés nélkül. — Ostobaság — hörkent nekem Kubányi —, ez nem gyávaság, ez óvatosság, sohasem tudhatja az ember, egy szilánk, egy repesz, és éppen a végén, azt már nem. Nem hallgattam végig, kiszaladtam megnézni a fecskéket, féltem, hogy elűzte őket a légiharc. Hordták a sarat, és a gólyák ugyanazon a helyen köröztek. Kubányiné az ebédnél egy falatot sem evett Állandóan sírt, mert Puppe indulásra készen állt két német tisztjével, akik már civilben voltak, és a ház előtt állt az autójuk, megrakva csomagokkal, öreg férje a két kis fiúval és dadával már nyugaton volt. Valami gépgyáruk volt Pesten. — Mi akikor megyünk, édesem — mondta Puppe Kubá- nyinénak —, most jöjjetek, ma még lehet, holnap már esetleg bezárul a kör a Sziget körül, aztán se ki, se be. Én most már nem törődöm semmivel, kétmilliócskát átmentettünk Svájcba, majd csak megélünk valahogy. Kubányiné felsírt, már dagadtra síita képét. Ment volna meg nem is. A fia tartotta itt, akit állandóan várt. Pesten volt a gyerek orvostanhallgató. Győrben, Mosonmagyaróváron, ahol csak lehetett, hagyott neki üzenetet, hogy hol keresse őket, de a fiú nem jelentkezett. Csak néztem őket, ahogy sírtak, tárgyaltak, suttogtak, és úgy tűnt, hogy csak a mai nap láttam meg az igazi arcukat. Puppe a kétmilliót ügy mondta, mint a két fillért. Ok mennek, menekülnek, és ők fognak odakint sírni, ők lesznek a kesergő honfibú. Mi maradunk, mi évszázadok óta mindig maradtunk, nekünk sohasem voltak millióink menekítve, de voltunk mindig több millióan és így a jó. Mikor az autót elnyelte a por, Kubányiné egy sikollyal elájult. A férje élesztgette önfeláldozóén, de mikor anyám a konyhában elejtette a tepsit, pillanatok alatt bemászott az ágy alá. Adóhivatali tisztvi- selőcske volt, csak Puppe glóriájában aranyozódtak föld- birtokossá. Így mégis előkelőbb volt. A finom, halk, tudós és nyugalmazott egyetemi tanár Kubányi nagypapát szerettem. /M ásnap váratlanul beállí- tott a fiuk, az Átika. És bocsánatot kértem magamban tőle, mikor megláttam. Ez nem Átika volt, ahogy anyja becézte, és ahogy magunk közt nevetgéltünk rajta. Ez Attila volt, borostás állal, mélyen ülő szemmel, kemény szájjal, aki gyalog tette meg idáig az utat, a hídroncsokon jött be, és olvasta a cédulánkat Győrig harcoló orosz alakulattal jött, és az orvosoknak segédkezett. Kubányiné, mikor kiélte anyai érzéseit szinte eszelősen csomagolni kezdett. Hátha még ki lehet jutni, hátha még nem késő. Kubányi alázatosan teljesítette hisztériás parancsait. Attila újságpapírba sodorta a dohányt, és megállt az ajtóban, rágyújtott és nagy füstöt bodorftott — Fúj, de büdös! — kiáltott rá az anyja — igazán elszívhatnád kint is. — Hová készülsz, mama? — kérdezte Attila derűsen. Kubányiné rémült csodálkozásában a csomagra huppant — Hová hát nyugatra. Miattad maradtunk eddig. — Hagyd abba, mama, ez ostobaság. Nem megyünk sehová. Pár hét, és megyek vissza az egyetemre. Kubányiné kétszer ájult el, igen könnyen ment nála szerencsére, aztán meg folyton kiabált — Ez bolond, ez nincs észnél. Édes kis fiam — ment át a dühe újra sírásba —, menjünk, a jövődről van szó. Azt hiszed, hogy lesz itt valami? Hiszen ez az ország egérlyuknak sem jó. — Csillapodj, mama. Én három hét múlva Pesten vagyok, akkorra vége a háborúnak; Kubányiné a férjének rontott. — Hát férfi vagy te? Szólj neki, ez megőrült. Vége a háborúnak? Hált a csodafegyverek? Ez csak taktika, majd most kezdődik el csak Igazán. Azonnal megyünk, értitek? Majd most én állok a sarkamra. Attila a cigarettavéget kidobta az ajtón, aztán felemelte a legnagyobb bőröndöt kiborította tartalmát a sezlonra, és pakolni kezdett a szekrénybe. • • • / *y eketeerdőtől vagy félóra ( TT járásra álltunk a fiav tál fenyőerdő szélén. Itt-ott nyírfák fehérje villant. Távolról tompa ütéseket hozott a szél. Tana Józsi előbbre ment, aztán izgatottan integetett nekünk. — Ott vannak! — kiáltotta. Tovább már nem mertünk menni. A párás messzeségben apró alakok mozogtak a túlsó parton. Fát döntöttek, fejszék Fodor József: Piros feifák Nyírfa leng sírjuk Lágy szélütem. Aludjatok Csendesen. Aludjatok — A nagy élet ellobog. Hol a Don robog, Onnan jöttek ők, Hol a Volga ragyog —■ A halálba menők. Adj nekik, magyar rög, Lágy pihenőt. Hisz kart érted emeltek E seregek. Érted aludt ki szívük, A hős, meleg. Édes, furcsa daluk ajkukon Többé nem remeg. Onnan jöttek messziről, S amerre a had haladt, Futott előlük az éj — S elhulltak a harc alatt. Elhulltak: s a hosszú halál, És az élet egy pillanat. Szergej, Iván, Nikoláj, Ott pihennek csendesen, A földért meghaltak ők, Amely nekik idegen. Légy hozzájuk jó anya, föld, És jó apjuk, istenem! Méla, furcsa daluk nem remeg Többé ajkukon, És nem mennek, ha megy a sereg Hazafelé az úton. Hiába várja honi meleg, A Dnyeszter, a Volga, Don. Hiába várja honi meleg, Mert elnyelte a halál — De áldott emlékű a sereg, Mely a szabadságért kiáll. Kik meghaltak a rögökért, Onts értük könnyet, mint ők a vért l Itt alusznak, íme, sorba lent, A hű parancsteljesítők. Mint a néma, hű jóakarat, Úgy jöttek menteni ők. Sírjukat őrizze kegyelet, Emléküket az idők. ......—■ c sattogtak, hidat vertek, már hosszú oszlopsor állta a harcot a Dunával. És mi azt hittük, hogy a hídroncsoknál jönnek majd be. — Nem fogják el-elolvasni a cé-oédulácnkat — hebegte Cservény Janika, az így kárbave- szett hőstettünkre gondolva nyilván. — Te, mafla — vigyorgott Józsi — hiszen magyarul írtuk. — Azon köranyű segíteni — mondta Attila, miközben mosolyogva nézte Kató keskeny, kipárult arcát A zsebéből jegyzetfüzetet vett elő, és előttünk ismeretlen betűkkel irt rá, majd az út mellett álló hatalmas fenyő kéregrepedései közé szorította. — Mit írtál? — kérdeztük Attilát. — Amit ti magyarul, körülbelül ugyanazt jelenti ez oroszul. Holnap reggelre, azt hiszem, itt is lesznek. * * • eggel óta szóltak a ha- 1 rangok. Az utcán álltak az emberek. A szél áthozta a dunakiliti harangok szavát is. Úgy éreztem, az egész világ egyetlen harangszó. Vége a háborúnak. Az öreg Illés két ökörrel állt meg az ablakunk alatt. Bontani kezdte a tankcsapdát, amit pár hete még az egész falu ásott és vert le a németek felügyeletével. Az ökrök nekifeszültek, és máris húztak maguk után egy óriási rönköt; Erre pillanatok alatt benépesült az utca lovakkal és ökrökkel. Mindenki a tankcsapdát hordta. Mi a lépcsőn ültünk, és néztük a napok alatt kibomlott zöldet, az omló dús virágokat a cseresznyefákon. Ügy tűnt, már nem is harangok szólnak, hanem túláradó szivünk verése ez a hullámzói kavargó hang tömeg. Kubányi nagypapa a megszokott helyén üldögélt. Könyv volt előtte és egy füzet, abba írt. Kubányiné megállt mögötte, veder volt a kezében.: — Mit csinál, papa? Az öreg felnézett és elmosod lyodott. — Tanulok, fiam. Kubányiné rámeredt az orosz szótárra, amit Attila hozott magával. — Meg van maga őrülve? Ä hetvenéves fejével? Hát megáll az ember esze. Vén hülye! Attila arca megkeményedett, és éles hangon szólt rá az anyjára. — Nem ő a vén, mama, ti vagytok a vének. Kubányiné sírva futott be a konyhába. Ringott velem a lépcső, az ég, ringatott a harangszó. A kertekben' mindenütt virágfüzérben, rózsaszínben, fehérben, rengőn, merengőn, hajolva, lágyan, szélbe szédülten táncoltak a fák.
