Somogyi Néplap, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-24 / 96. szám
^ Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE ^ /WV^gWgV^V^V^aVWeV^VWVWVWgW^ Az emberek kiálltak a kapu elé, beszélgettek, arcukat a nap felé fordították, amely egyre nagyobb meleggel vigasztalta a pincék sötétjében meghúzódó, az emberies életet is lassan feledő embereket. Persze csak azokat, akik az állandó ágyúdörgés, kézifegyverek pattogása ellenére is kimerészkedtek a nyirkos, boltíves pincéből, ahol csaknem négy hónapja éltek. — Rakolódni kéne a kertben már ilyenkor. Hej, tavaly március végén már! — legyintett egy testes, fejkendős asz- szony. Erre a szomszédja — köténye alá dugott kézzel — élénk szójárással válaszolt: — Ne is mondja, ténsasz- szony! Tavaly február végén a kiscsibék is kikeltek nálunk. Korán megültettem, aztán ilyenkor már ott csipogtak a konyhában. Ügy délfelé ki is engedtem a koüóval szegényeket, mert bizony alig keltek ki, máris beleuntak a félhomályba A világosságra igyekeztek, a melegre vágytak meg a szabadba Milyen boldogan csiripeltek, szaladgáltak az anyjuk körül, próbálgatták csöppnyi, idétlen szárnyukat, és futattak, futattak, kibújtak a kerítés lyukain, de visszajöttek, amikor hívta őket az anyjuk. Megértem beterelni aztán a kis pihéseket. Hej, talán sose érjük meg, hogy még egyszer kotlót ültethessünk! Éles csattanás vágta szét beszélgetésüket. Ijedten ugrottak a kapu alá, füleltek egy darabig, de aztán csak távoli dörrenéseket, morajlásokat, néha egy-egy golyószóró rövid sorozatát hallhatták. Ezt már megszokták. — Hát ez mi a fene volt? — merészkedett ki a fiatalabb asszony. — Nem akna, mert az nagyobbat szól. A községháza előtt, amely a szomszédságban épült, és a falu legmodernebb épületének számított, már egy kisebbfajta csoportosulást láthattak. A bundasapkás kis szabósegéd — szintén a pince lakója — le- gyintve hagyta ott a gyülekezetét, . és élénk taglejtésekkel magyarázta az asszonyoknak: — Képzeljék, elsült a puskája! Hát hallottak már ilyent? Csak úgy tartja a vállán, és az első világháborúban is ósdi fegyver eldurrant. Hát ez szenzációs! Igaz, az ilyennek az anyja mellett volna a helye, olyan tacskó. Nézzék csak, ennyivel hosszabb a puskája, mint ő maga! — mutat a nyilas karszalagos legénykére, akit éppen akkor kísértek be társai a községházára. A csoport szétoszlott, csak egy idősebb bácsi maradt még ott buzgón szemlélve, hogyan verte le az ablakpárkány sarkát a hüvelyéből véletlenül kiugrott lövedék. ■ — Csak már az utolsó golyó lenne, amit a világon ellőttek — bökte oda elkeseredetten a patikus, aki ugyancsak a pincébe költözött, mióta a front megállt a község határában. Nem szóltak. Két pincelakó érkezett, melléjük állt, aztán már együtt támasztották a sárga falat a két asszony, a patikus meg a szabósegéd az újonnan jöttékkel. A szabósegéd vedlett galléré, kopott télikabátban az árok felé ment, aztán egy kis szemlélődés után társai felé fordult. — Azt hittem, nem jól látok. De mégis! Nézz élv, már bújnak azok a kis kék virágok az árokparton. Hogy is hívják? Nem jut eszembe, pedig olyan érdekes nevük van. Hogy igyekeznek kitörni a zöld fű közül a csöppnyi kis szirmaikkal... Az árkok is duzzadtak, az utca végén valahol elakadhatott a víz. Meg kellene nézni. Sietve érkezett a másik sorról az öreg nyugdíjas körjegy- ző. „ — Kérem — kezdte remepe —, menjünk le a pincébe, mert... Szóval nemsokára elszabadul ... szóval ne várjanak, kérném tisztelettel, mert nézzék, én csak jót akaróit, nekem mindegy már, de ... szóval a Walter mondta, hogy holnapra hagyjuk ed a községet — Miért? — kérdezték. — Szóval, ne kérdezzék, kérem, mert ő sem mondhatta. Csak azt hajtogatta, hogy senki sem marad épségben, aki a községben tartózkodik. Holnap a törzzsel... szóval, hogy is mondjam ... visszavonulnak. Ugye, megmondtam, kérem, hogy előbb-utóbb itt kell hagynunk ezt a kis városkát. Jaj, Istenem, mi lesz velünk? Már a Walter is csak legyintett a csodafegyverekre. Hát szóval ... Vijjogó sivítás, aztán fülsiketítő dörrenés szakította félbe szavait. sekkel a lépcső felé ballagott. A koporsós mögött csoszogott, kiégett pipáját szotyogatta. Lassan, ráérősen kopogtak fel a vásott falépcsőkön, a közepetáját megálltak, hátukat a falnak döntötték, és nyugodtságot színlelve hallgatták a végzetek zenéjét. — Tudja, Kovács — kezdi a koporsós —, mikor én az első világháborúban harcoltam a Piavénái... áh, nem érti ezt meg maga, aki nem járt még fronton. Fiatal ahhoz. — Ezzel rendszerint abbahagyta a még el sem kezdett elbeszélést, és látható élvezettel piszkálta, döfködte agyonégett, töredezett szélű pipáját. Somogyi Károly: ' Csurran a víz A hosszú, sárga házat kettéválasztó kapu alá ugrottak be, aztán az innen nyíló pinceajtó felé futottak. Alig láttak valamit a fenti fényesség után, csak tapogatóztak, csak tapogatták a kopott falépcsőket. Orrukat nyirkos, párás bűz csapta meg, az elhasznált, szel- lőzetlen megszorult levegő szaga. Lent folyt a negyed év óta megszokott élet. Az asztal mellett a plébános sakkozott egy idős tanítóval, ki tudja hányadik játszmába kezdve december közepe óta. Egy hároméves forma kisfiú kenyeret majszolt, mellette anyukája szemét erőltetve a falon függő petróleumlámpa alatt kötött. Arráb, a sötétben összegörnyedve fejkendős néni ült egy széken. Imádkozott. Egyhangúan morzsolgatta olvasóját, szája hangtalanul mozgott. A szabósegéd odadöcögött egy székhez, kis sárga fedelű könyvet húzott elő zsebéből, és olvasni kezdett. Az asszonyok csomóra ültek a nyikorgó di- vánra, és halkra fogva a szót a vacsoráról tárgyaltak. Repülőzúgásra figyeltek fel. — Csak egy felderítő — állapította meg nagy szakértelemmel egy kisfiú. Aztán sűrűsödött a zúgás, és valahol á község másik részén leesett az első bomba. A házigazda — idősebb asztalosmester — leemelte a falról az előre odakészített vastag rugóba szorított szentelt gyertyát, meggyújtotta, visz- szaakasztotta, aztán előbb az egyik lámpához ment, elfújta, aztán a másikat is elsötétítette. Most csak a gyertya vibráló lángja világította meg az alakokat, a pincelevegőtől és a félelemtől sápadt arcokat. Némán húzódtak az asztal köré, amely felett a gyertya égett, és a félelemtől terhes hallgatásban, amelyben még iszonyatosan zengett, zúgott a bombák és ágyúlövedékek robbanása, az előbb magában imádkozó öreg néni félrehajtott fejjel, kicsit remegő hangon kezdte: — Most segíts meg, Mária... Megszokottan, rossz ütemezéssel, hangsúlyozással folytak ki a segélyt kérő szavak a foghijjas szájból, betöltötték a súlyos boltíveket. Néhányan bizakodva, mások fásultan hallgatták az imát. A szabósegéd az öreg koporsókészítővel együtt — mint ilyen esetben mindig — most is fölkelt, enyhén bicegő lépér A szabósegéd csak hallgatott, nemigen szokott szólni. Nézte a sárga rozsdafoltokból tarkí- tot vasajtót, amely meg-meg- remegett a becsapódásoktól, és legfeljebb annyit jegyzett meg: — Mintha kriptában volnék a pincében, és fölöttem kúrálnák a búcsúztatót. Inkább itt pusztuljak el, mint hogy érez- zem, hogy halott vagyok. — Iszen én is azért nem bírom ilyenkor ott lent a levegőt — erősítette a koporsók készítője. lentről hallatszott hozzájuk az öregasszony remegő könyörgése, amely úgy kúszott a súlyos boltívek alatt, mint egy hosszú kígyó: megbénította, félelembe gömyesztette a pince lakóit, akikkel az egyre sűrűsödő zuhogások amúgy is feledtették emberi mivoltukat. ... Keservét a búnak bajnak, eloszlatni van hatalmad ... Kérve, könyörögve, most már kórusban lüktetett a sokszor elismételt imádság. Az öregasszony hangját elnyomta a plébános, a körjegyző és a többi férfi basszusa, az asszo-j nyok éneklő altja és szopránja meg a gyerekek vékony, iskolás ütemű fohásza Egyetlen szavalókórus volt az egész pince. Vibrált a szentelt gyertya lángja megvilágítva a nyirkos, salétrommal díszített vörös téglákat. Egy anya kisfia fejére borulva érthetően, bizakodással ismételte az ima strófáit, és közben férjére gondolt: december 2-án kapott utoljára hírt róla, akkor civilruhát kért egy szabadságos katonával küldött levélben. Elküldte, de vajon odaért-e a katona? Nem mérték az időt az első bombacsattanás óta, azt sem számolták, hányszor moridták el a szokott imádságot. Lassan azonban ritkultak a becsapódások, egyre távolabbról hangzott a kézifegyverek ropogása. Az imát is csak néhányan mondták az öregasszony után. Többen inkább a kinti zajra figyeltek, a lassan megszűnő zuhogásra. ... Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg ... Egyre kevesebben mormogták az agyonismételt sorokat, nem figyelve az értelemre, csak a szavak megszokott egymásutánja fonta tovább az imádságot. Aztán a néni is elhallgatott. Ráncos ujjaival a fekete olvasót szorongatta, és közben figyelt. Furcsa, viszonylagos csend terpeszkedett a félhomályban ülő pincelakókra, akiknek füle a távolabbi morajlásokat, pattanásokat alig észlelte a több órás nehéz csattanások után. Úgy tűnt, mintha minden romba dőlt volna fent, csak a pince áll még vaskos pilléreivel, súlyos boltíveivel védve az alája menekült embereket. A beállott csendben haik nyikorgásra kapták fel fejüket a bentlevők. A vasajtó nyílott. — Az oroszok — motyogta rémülten a körjegyző. A szabósegéd,. aki akkorra már a lépcsőféljárat fala mögé húzódott, felcsillanó szemmel lépett ki az árnyékból. A plébános elgondolkodva nézett maga elé, a gyermekét szorító . anya önfeledten csókolgatta Vaszary Janos: Női arckép kisfia haját, és közben azt tógátta: »Talán sikerült apu-' kádnak mégis kivetkőznie, t TÖRÖK ZSÓFI- Megjön majd édesapád, meg- látod.« — A patikus hirtelen felugrott, idegességében néhány lépést előre ment, aztán fülelve megállt. Az asszonyok, akik néhány órával előbb a veteményezésről, a kiscsirkékről beszélgettek, előrehajolva, aprókat lélegezve figyeltek az ajtó felé. Az előimádkozó megfeledkezve szorongatta az olvasóját ott, ahol néhány perce abbahagyta, a házigazda pedig kérdőn nézett a plébánosra. Felesége ijedten ölelte át. Az ajtó a halk nyikorgás után nagyott csapódott. Éles fény vetődött be a nyílásán, egy pillanatig csend volt, aztán érces hang töltötte be a pincét. — Jöjjenek fel, itt vannak az oroszok! Teli tüdőből, örömittasan harsogott a felhívás, betöltötte a pince félhomályát, minden zugát, megrezegtette a szentelt gyertya lángját, amely a nyitott ajtó friss huzatától amúgy is oldalra csapva parányira zsugorodott. A szabósegéd ocsúdott fei először. Sánta lábával kopogva igyekezett fel a lépcsőn a világosságra, ahol csillogva csörgött a tavaszi víz az árkokban, sietve tört elő az apró szirmú kék virág a hamvas friss fű közül az édes-langyos £ levegőre — amelyben már tisz- tulóban volt a kesernyés puskapor szaga — az üdén szikrázó égbolt alá, amelynek tetejéről tavaszi fényben ragyogott a simogató sugarú nap. Az elveszett emlék Óriás batyut cipelek rég. Nyújtózó csücskeit alig tudom összebogozni, olyan nagyon tömött. Leejtettem tegnap éjszáka álom és ébrenlét között tekergő nyúlós útnyomom. A csomó kioldott, s szétgurult sok ezer emlékkincsem hirtelen. S én lekuporodtam, hogy felvegyem, és visszarakjam mind, mi porba hullt. Serényen szedtem, s tettem vissza őket, nehogy elvesszen egy is, s két kezem a kendőt újra összekötötte... Felkaptam aztán, hogy tovább vigyem. De ekkor éreztem: könnyebb a súlya. Egy emlék eltűnt, hogy a múltba visszasurranjon lábhegyen. Melyik is volt az? Igen, tudom már! Anyám hab-tiszta tanácsa volt. Még látom azt a rebbenő mosolyt, amely kísérte. Ámde messze jár a szó — s a hang oly régen szétfcszolt. Kuszán emlékszem, azt suttogta el, hogy gyermekem boldoggá mirvt tegyem, s mint adjam néki lopva mindenem, hogy áldozatnak ne tűnjék soha.:: Ó, mért hagyott el anyám bölcs szava? Ha megtalálnám... megfogadnám, és hátralévő éltem útján olyanná válnék, mint ő -volt valaha. De így megyek csak megrabolva: a hűtlen emlék árva foglya, és bárhogy zúg az élet zsivaja: dühöngve tombol, vagy zeng szelíden, közte anyámnak hangját kutatom, míg elfáradok én is egy szép napon, és batyumat majd végképp leteszem. MIHÁLYI MARGIT: Az üvegpohár /TJ izike a lépcsőnek tá- Or masztja rozoga kerékpárját, lekapja a kormányról elmaradhatatlan ócska sárga sztyrát, és beront hozzám. Pillanatokig nem tud szóhoz jutni, csak áll kifulladva, lihegve, vörösre gyullad, ugyanis most készül átlépni az ötödik X-et, de mivel abból harmincat állandóan letagad, illő, hogy úgy szökdécseljen, mint egy bakfis. Hiszen szökdécsel is szegény eleget, lót-fut a hivatalban, meg azután estig, lévén ő a pletykák adjusztálásának elhivatott nagymestere. Egy-egy ilyen kulturális körútja után majd kilihegi még a szívét is, de saját bevallása szerint neki életeleme a rohanás, hát legyen neki az ő hite szerint. Zizike a letagadott évekhez illően rövid, libbenös szok- nyácskákat, nagyon magas sarkú, ferdére taposott cipőket és harsogó színű kabátkákat hord. Nyakában, a ráncai közt örökké apróka lengedező kendő — Yvés Montand módra. Néz rám lihegve, miközben diadalmasan mosolyog, és táskás szemhéjai kimerültén lelecsukódnak. Nagy ügynek eredhetett nyomába, hogy így holtra fáradt, mert Zizike mindent tud, mindent lát, mindent hall, mint egy mesterdeteklív. Szóról-szora idéz barátnői titkos levélkéiből, még a lábasok, fazekak- fedőit is képes felemelgetni, csakhogy kielégíthetetlen kultúr szom ját csillapítsa. Napjában lerohanja gépén a fűszerest, a fodrászt, a postát, az IBUSZT, Lenkét, Szmureknét, Lilikét, Elemért, a benzinkutat, a cukrászdát; valódi tőzsdei manipulációkat folytat pletykáival, valósággal elad és vesz. Mire az utolsó stációhoz ér, a pitykegombból is akkora lavinát csinál, hogy az betemet élőt és holtat. Szó nélkül szemlélem, és azon gondolkozom, mi szél fújta ide, én nem tartozom a stációk közé. De már meg is szólal. — Jaj, drágám, még nem hallottad? Igazán nem? Hát ez kolosszálisJ Ez nem emberi, Katóék válnak! Na, mit szólsz? Az ámulat és a csendes derű, amit Zizike látása idéz minden alkalommal az arcomra, hirtelen eltűnik. Kató, az más, Kató nem lehet pletykaanyag. De azért nem szólok. így is élvezi megrökönyödésem. — Nem tudtad? Nahát! Ez állati. Te. a barátnője? Hát, drágám, Zizike előtt nincs titok. Zizike mindent lát, tud és hall. És míg képességeinek dicséretéi fújja, azon gondolkozom, hogy ezt hogyan csinálja, hiszen olyan rövidlátó, hogy nem lát az orráig, szemüveget meg hiúságból nem hord, csak otthon, akkor is bezárt ajtók mögött, süketnek is elég süket, de Zizike feltartóztathatatlanul folytatja. — A kémeim jelentették. Katóék borzalmasan összevesztek az este. Kolosszális, mi? A minta család. Mi? Liliké csak tudja, egy ajtó választja el őket. Üvöltöztek, visltoztak, és mindért poharat összetörtek, ami csak akadt a házban. Na, mit szólsz? De most rohanok, te voltál az első, akinek szóltam. drágám. Na, szia, babám, csau! — Vau! — szeretném utánakiáltani. Aztán pillanatokig nézek met- cím elé. Nem, ez nem lehet igaz. És ha mégis? Nagyon szedetem ezt a két embert, fájna, ha igaz volna. Ez a hírharang (Folytatása a 6. oldalon)
