Somogyi Néplap, 1960. április (17. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-24 / 96. szám

SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960. április 24# Urbán Ernő új könyve: J QEHO JÁNOS ; Aranyfüst Oj könyvéről a következő­ket mondja az író: »■A körülbelül tizenkét íves nagy elbeszélés (régies for­mulával: beszély) tulajdon­képpen detektívregény.' Egy látszólag teljesen értelmetlen, végső kétségbeesésben elkö­vetett orrgyilkosság okainak és körülményeinek drámai kamara játék-szerű kibontása. Főalakja egy dunántúli »pó- gár«, egy élelmes, jó kiállá­sú s alapjában véve jobb sorsra érdemes »aranypa- reszt«, aki 1955 végén muszáj­ból vállalja a Haladás prole­társzövetkezet reklámelnök­ségét, s aki úgy lesz egy ör­dögien okos, mindig a talpára eső üzletasszony szeretője és hovatovább engedelmes ki­szolgálója, majd az ellenfor­radalom alatt és után is oly ösztönös-ügyesen árulja el és teszi kettejük pereputtyának szocialistatálcás vállalkozásá­vá a Haladást, hogy gáncs he­lyett dicséretet kap, s az ille­tékes hatóságok személyét sza­bályt erősítő kivétel gyanánt emlegetik. Mikor azonban kevesek ügyéből közös, igazi nép­mozgalom lesz, Haladás ügye — anélkül, hogy aranyparasz­tunk leleplezését és felelős­ségre vonását bárki is hivata­losan napirendre tűzné — el­bukik. Egyik napról a másik­ra, s a mindent tudó, minden számon tartó faluközösség akaratából bukik el. Az asz- szony: szerelmi és üzleti part­nernője is trágár-gorombán elrúgja magától. Családi élete már réges-rég romokban. Ilyen állapotban dördül el és gyilkol vadászpuskája, amely egyébként dísznek, parádézni volt csak a vállán, s amely- lyel még csak egy verebet sem puffantott le soha. ÉPEK ÉS M ilyen kényes! — Inkább jampis. — Szerintem se nem kényes, se nem jampis. Elegáns! És ne­kem éppen ezért tetszik. Három lány mondta e há­rom véleményt, és nagy komo­lyan méricskélte a fiatalem­bert, aki a villamosmegállótól jövet ott haladt el mellettük. A legcsúnyábbik, aki olyan szeplős volt, mint a pulykato­jás, gúnyosan felelt barátnő­jének. — Én meg azt hiszem, akár tetszik neked, akár nem, a fia­talúr rád se fütyül. Szép fele­sége van. Egy éve esküdtek, és azt mondják: imádja. A lány, akinek ez a meg­jegyzés szólt, éppen ellenkező­je volt a szeplősnek. Büszke volt a tartása, s bár még csak tizenhat éves múlt, szép­sége hozzászoktatta, hogy a férfiak utánabámuljanak. Ez a fiatalember is megnézte, de nem úgy, mint más férfiak szokták. Átsiklott rajta a te­kintete, mintha észre sem vet­te volna szépségét. Ez bosz- szantotta is a lányt, csak nem mondta ki. A harmádik lány, kövér, ke­rek arcú, észrevette ezt. Elége­detten elmosolyodott, és bele­eresztette fullánkját szép ba­rátnőjébe. — Az a tény, Gizikém, hogy észre sem vett. Hiába mereszt- getted rá a szemed. Gizi barátnői felé fordult. — Azt mondod, Klárikám, észre sem vett? — Igen. Pontosan úgy. — Én is azt mondom — kontrázott a szeplős. — Te is, Annus? Hát akkor én meg azt mondom: két hét alatt a kisujjamra csavarom. A történet szálai a járási j & megyei székhelyig, sőt — ? az asszony révén — a pesti 5 presszó- és íróvilágig nyúl- |I nak. További sajátossága, hogy az 55—56-os és 58-as > esztendők nagy kérdései a vi- i lágért se önmagukban, tétel-, szerűen, de mindig egyéni sor- ] sokat feszítve, formálva s jó J vagy rossz irányba siklatva i jelentkeznek benne. Végül — amennyire egy beszély zárt , szerkezete megengedi — arról a »titok«-ról is megpróbálta föllebbenteni a leplet, hogy mi is történt 1959 tavaszán. Mi bújt el az eladdig maka­csul ellenálló birtokos pa­rasztságba? Miféle «-kény­szer« vagy »-nyomás« hatásá­ra lépett tömegesen a terme­lőszövetkezetekbe?« Ügy felszisszent a két lány, mintha forró vízbe nyúltak volna. — Egy nős embert? — No és? Ilyet még úgyse próbáltam. A lányok még hitetlenked­tek, de Gizi már oda sem fi­gyelt. A fiatalembert mérics­kélte még mindig, mint valami ellenfelet, akit le kell győzni. Addig követte szemével, amíg be nem fordult az emeletes ház kapuján. Aztán sarkon for­dult, és gyors köszönéssel ott­hagyta barátnőit. Másnap ugyanabban az idő­ben ott állt az ablaknál, les­te a fiatalembert. Az áldozat fél órával később jött, mint előtte való napon. Öt óra is elmúlott, amikor be­fordult a sarkon. Csakhogy nem egyedül. Feleségestül. Karonfogva sétált hazafelé a fiatal pár. Minden elfogultság nélkül meg lehetett állapítani, hogy szépen összeillenek. Nevetgélve közeledtek. A férfi úgy tett, mintha nem venné észre a lányt. Mikor azonban ott haladtak el mel­lette, ráemelte tekintetét, és egy pillanatra összevillant a szemük. Más talán nem vette volna észre. A fiatalasszonyka fi­gyelmét azonban nem kerülte el ez a mozdulat. — Jól megnézett ez a fekete tündér — mondta az urának incselkedve, amikor elhalad­tak. A férfi zavarba jött. — Én nem vettem észre. — Ne mondj ilyet, hiszen láttam, hogy ránéztél. Ne ta­gadd le, ne félj, nem vagyok féltékeny. A férj elnevette magát. — Nem hiszem. Az asszonyka őszintén gon­dolta, amit mondott. Nem volt féltékeny. Fel sem tételezte az ő hűséges férjéről, hogy akár­csak komolyan rá is nézne más valakire... . * * * A lig haladt el a pár, ott ^ volj; helyettük Annus, a kis szeplős. — Na, láttad őket? Nehéz lesz az ujjadra csavarni, Gizi­kém. Szőke angyal védi. Gizi megsemmisítő pillantást vetett Annusra. — Amit mondtam, meg­lesz ... Ha megpukkadtok, ak­kor is. A kis szeplős megrándult, mintha tűt szúrtak volna belé. Mindig irigyelte Gizit szépsé­géért, de most valósággal gyű­lölte. Mert ez csak truccból csinálja az egészet. Hogy meg­szégyenítse őket. A csúnyákat. Szeretett volna valamivel bosz- szút állni, de nem jutott eszé­be egyetlen jó ötlet sem. Azért egyelőre jó képet vá­gott, nem mutatta ki, mit for­gat a fejében. Gizi pedig másnap és har­madnap ott volt az utcán, ami­kor a férfi hazafelé tartott. S úgy a szeme közé nézett, hogy az áldozat zavartan elkapta fe­jét... De a negyedik nap mér meg­jött a bátorsága. Állta a lány tekintetét. Sőt, a házuk elől visszafordult, és még egyszer megnézte a lányt, aki bátran elébe áll napról napra. Mert kétsége sem volt afelől, hogy miatta várakozik ott minden délután. Felesége szokása szerint, azonnal hozta a vacsorát, és amíg evett, körülduruzsolta. (Folytatás az 5. oldalról) sok mindent összehord, de egy­szer miért ne lehetne igaza? El kell menjek Katóékhoz, nem hírom tovább. Kató csinosan, szépen, a va­sárnapi tésztát szaggatja tepsi­be virág alakú szaggatóval, és még dúdol is hozzá. Az arca rózsaszín. A tűzhelyben ég a gáz, sistereg valami a fedő alatt, citrom, és sütemény illa­tú a konyha. Nagyon megörül nekem. Egyáltalán nem olyan, mint aki tegnap összetörte poharait. Megnyugszom, de azért szeret­nék mégis valami bizonysá­got. — Hogy vagytok? — kérdem óvatosan. — Jól — feleli vidáman. — Feri? — ű is. Bizony nem szép, hogy ilyen sokáig felénk sem néztél, pillant rám megrovóan, és a szív alakú szaggatóval folytatja a tésztametélést. — Sok a dolgom — mente­getőzöm. De közben óvatosan szétnézek. Sehol semmi nyom. Rend és tisztaság. Hogy jussak el a poharakhoz? Megvan! — Adj egy pohár vizet, légy szíves, nagyon megszomjaz­tam. ■— Na, most csak megtudok valamit. Kató kinyitja a kony­haszekrényt, tele a polc pohár­ral. Én meg nyelhetem a vizet, fedig egyáltalán nem kell, és nem valami illedelmesek a gondolataim Zizikével kapcso­latosan. De már megragadott a kétkedés szelleme. Hát ezek a poharak véletlenül megma­radtak, és Katóék mégis vál­nak. Most már komolyan mér­ges leszek. Hát mi van velem? Nem szoktam én kertelni. Gye­rünk. — Igaz, hogy váltok? — kér­dem elszántan. — Hogy mi? — Igen, igen. — Ki mondta ezt a szamár­ságot? — kérdi mosolyogva, és fürkészve néz rám. Nagyon elszégyellem magam, el is pirulok, mert hiszen jó­ízlésű ember nem hallgatja meg Zizikét. De már nincs megállás, folytatni kell. Alig bírom kinyögni. — Zizike mondta. Szerinte az este szörnyűséges veszeke­dés voít nálatok, össztörtetek minden poharat. Ne nevess, kérlek, valami csak kellett legyen, Zizike hallotta. Katót elhagyja az ereje. Le­ejti karját, először csak nevet, majd apró sikongásokkal tár­házzá, csorogni kezdenek a könnyei, fogja az oldalát, és sikerül neki tésztástúl leverni a tepsit az asztál sarkáról. Ek­kor lép be Feri. Kató hagyja a megnyomorodott virágokat meg a szíveket a földön hever­ni, az ura nyakába ugrik, ösz- szecsókolja, miközben vidáman kiabálja. — Hát válunk, kis uram? Válunk? — és nevet, mint aki meghőbörödött. Feri csak néz ránk, és a szék mellé teszi ka­lapját nagy csodálkozásában. Sok időbe telik, míg Kató el­nevetgélt szavaiból megérti, miről van szó. Az ügy csak annyiban halad előre, hogy most már ketten nevetnek. Jó­kedvük féktelenül árad, és nem veszik észre, hogy a tésztaszí­veken tápodnak. Feri tér ma­gához először. Kamaszosan be­ront a szobába, és nemsokára visszatér egy üzvegpohárrál. — Vágja csak oda — tartja elém. Gyanakodva nézek rá. — Na, csak bátran, vágja oda. Három gesztenyepürét fi­zetek azonnal, ha összetöri. Mivel nem mozdulok, úgy vágja lábam elé a kőhöz, hogy visítok rémületemben, és az ajtóig futok. Hát a történetnek nyitja csak annyi, hogy Csehszlovákiából valami rokonoktól különleges törhetetlen poharakat kaptak, és az este azokat próbálták ki. Először Feri csapdosta vala­mennyit sorba a kőhöz Kató visítozása közepette. Aztán Kató is nekibátor'odott, de nem tehet róla, hogy mindegyik CSÚNYÁK A férj miközben hallgatta felesége kedveskedését, lassan elszégyellte magát. Szegényke töri magát, igyekszik minden­ben kedvében járni, ő meg köz­ben más nőre gondol. Hogy is tudta egy lány annyira meg­bolondítani a szemével? Ami­kor ilyen aranyos, szép felesé­ge van. Egyre dühösebb lett magá­ra, és elhatározta: holnap má­sik úton jön haza. Csak hadd várja a tüzes szemű, fekete lány. Hiába várja ... Másnap jókedvűen dolgozott a hivatalban, és nevetve gon­dolt a délutánra, amikor majd hoppon marad a kapu előtt nyugalmának elrablója. A szokásos időben indult ha­zafelé, és elhatározásához hí­ven egy állomással később akart a villamosról leszállni. Egy kicsikét azért sebesebben vert a szíve az ismerős megál­ló közeledtén, de becsülettel állta a sarat, meg se moccant. Azaz meg se moccant volna, ha valaki meg nem szólítja: — Szabad? Csak egy picit vigyázzon! * Elhúzódott az útból, és a to­lakodóra pillantott. Két cso­maggal a kezében a fekete ha­jú lány volt. Rámosolygott a csomagok közül, és kedvesked­ve mondta: — Lesz szíves az egyiket le­adni? — Hogyne, természetesen — dadogta. A lány nem sietett elvenni a csomagot, csak mentegetőzött: — Ugye, nem haragszik? Azért kértem magát, mert biz­tos voltam, hogy itt száll le. Tudja, én már ismerem magát. Mindennap itt jön el előttünk. — Én is ismerem magát. — Ne mondja! Azt hittem, azt se tudja, hogy a világon vagyok. — Ilyen kislányt... ilyen szép lányt, mint maga ... nem lehet észre nem venni. — Olyan kislánynak lát­szom? — Nem úgy gondoltam. Nem úgy. Egyre jobban akadozott a nyelve, azt se tudta, mit vála­szol a lánynak. Szinte meg­könnyebbült, amikor elváltak. Másnap azonban a megszo­kott helyen szállt le. Gizi most is kint volt a ka­punál, a kis virágos ágynál, és mint régi ismerősét üdvözölte. — Jó napot! Siet hazafelé? — Olyan nagyon nem sie­tek. — Akkor beszélgessünk. És beszélgettek. Mindenfé­léről, ami éppen eszükbe ju­Szikra János: Mesztegr.yő tott. Csak akkor hallgattak el egy kicsit, amikor a lány bar­na szemét a férfire függesztet­te. Ilyenkor szinte hallani e- hetett szívük sebes dobogását, és feszélyezett mozdulataikról látszott, hogy az egyszerű cse­vegés mögött más is van, nagy erők mérkőznek. De azért elválni is úgy vál­tak el, mintha egy utcában la­kó udvarias szomszédok bú­csúznának. — Csókolom, Giziké! Jó mu­latóst a moziban. — Magának is, Sándor. — Én nem megyek. — Hát akkor jó mulatóst a felesége szoknyája mellett. Ez aztán úgy esett, mintha hátba szúrták volna. De csak mosolygott, nehogy észrevegye, milyen rosszul esik neki a lány búcsúszava... * * * A anus mindennap megles- ^ te őket, és majd meg­pukkadt mérgében Gizi sike­rének láttán. Egyik nap már- már azon volt, hogy odamegy a férfihez, és megmondja ne­ki, milyen fogadásnak lett az áldozata. Ezt azonban nem merte megtenni, mert akkor Gizivel örök-harag lett volna. Inkább más utat keres majd bosszújának. * * * C otthon az asszonyka is észrevette, hogy nincs valami rendben. Férje kedvet­len volt, nem tréfálkozott ve­le, mint máskor, és hiába igye­kezett kedvében járni, még in­gerültebb lett. Nem szólt semmit, nem akarta faggatni a férjét. Talán elmúlik az ingerültsége, Hal­lotta az idősebb asszonyoktól, hogy ilyenek a férfiak, ha a hivatalban valami baj van, és nem akarják otthon megmon­dani. A kedves biztosan nem akarja elszomorítani. 0 meg még vádolná? Nem, azt nem! Reggelente olyan szeretettel engedte útjára, mintha egész napra való vigasztalást akart K‘ után sikoltania kellett. Hát ezek szerint volt Lilikének mit hallgatni. Most aztán már mind a hár­man nevetünk. De hamar el­felejtettük Lilikét és Zizikét, s verni kezdjük a poharakat sorban mind a hárman a kony­ha piros-kék cementlapjaihoz. És válóban visítaríí kell, vala­hányszor az üveg összecseng á kővel. Hiszen valóságos iszo­nyat az, amikor az ember nem véletlenül ejti le, hanem saját szabad akaratától indíttatva ver poharat a földhöz. Hát verjük. Áll a fogadás. Három püré! Aki tör, az nyer. Játszunk esztelen vidámsággal, mint a gyerekek. Vagy félórai visongás, nevetőgörcs után vá­ratlanul nyerek. Megfagy ben­nem a vér. Éppen, mikor meg­jön a bátorságom, és teljes nyugalommal vagdalom a kő­höz a poharat, preccsü! és megszámlálhatatlan darabokra megy szét. Katóék berekedtek a nevetőtől. Ezek után el lehet indulni haza. Feri pedig állja a foga­dást. Míg elkészül az ebéd, addig elkísér egy darabon, és meg­eteti velem a püréket. Be is ülünk a cukrászdába, Feri feketéik, én meg játszi könnyedséggel eltüntetem a tejszínhabos dombocskákat. Másnap, mint a fergetek, be­állít Zizike. Már 'az ajtóból harsogja. — Ne tagadj, fiam! Felesle­ges, mindent tudok. Kémeim jelentették, Katóék miattad válnak. Tegna.p náluk voltál! Igaz? Na, mit szólsz? Hát ez kolosszális! Ez nem emberi. Bejelentettétek Ferivel, hogy szeretitek egymást. Na? Mit szólsz? Erre Kató idegösszerop­panást kapott, és összetört me­gint egy csomó poharat. Sze­gény őrjöngött, sikoltozott köz­ben. Szívtelenek vagytok, iga­zán csiná.lhattátok volna fi­nomabban is, fiam! Mindenki el fogja ítélni, ezt garantálom. Na, mit szólsz? Zizike mindent tud. Utána cukiba mentetek. Ne is tagadd, fölösleges, fiam, mindent tudok. Feri tömött té­ged, mint egy libát. Szerelme­sen néztetek egymásra. Feri kezet csókolt neked, ke-zet csó­kolt. Hogyan? Hajaj! Hol a szocialista erkölcsöd, fiam? Mi a bajod? Rosszul vagy? Nem csodálom. Hajaj, a rossz lelki­ismeret. De én rohanok. Na, szia, babám, csau! Csak nézek utána. Egy da­rabig motoszkál az agyamban valami a patkányméregröl Zi- zikév'el kapcsolatosan, de azért helyrebillenek, és nevetni sze­retnék, de sehogy sem tudok. volna adni a nagy gondban égő férjecskének. Délután meg már valósággal tűkön ült. Fél öt után le s fel járkált a szobában, nem lelte a helyét sehol. Az izgalom majd megölte. Ösztönösen érez­te, hogy valami baj van Sán­dorral. Ugyanakkor pedig a férjem- uram az utca eleién csevegett Gizikével. — Maga egy tündér! — Komolyan e*jön? — Ha mondom. — És a felesége? A férfi idegesen legyintett. — Ugyan! Mondtam, hogy megyek. — De ne késsen! — Nem, nem — búcsúzko­dott, és már azon törte a fejét* mit füllentsen a feleségének. Mert azt nem mondhatja, hogy hétkor moziba megy. Méghoz­zá mással... * * * * italálta a hazugságot, most már kettesével szedte a lépcsőt. Majdnem meg is járta, mert egy szeplős lányt csepp híján elsodort a lábáról. De még bocsánatot sem kérhetett, már a kezében volt egy levél. — Olvassa el, mindent meg­tud! — hadarta a szeplős, és gyorsan kisurrant a kapun. Szerette volna megkérdezni, mi ez, kitől van a levél. De a lány úgy eltűnt, mintha mind­ezt álmodta volna. Égette a levél a markát, de nem akarta itt az előcsarnok­ban olvasni. Zsebre gyűrte, s becsengetett..' Á szeplős meg szaladt, meg se állt a kövér Kláriig..Váltott vele néhány szót, és már ro­hantak is tovább Gizihez. A szép lány győztesen fogad­ta őket. — Ma este hétkor moziba megyünk. A gavallérral! — Megnézzük — mondta a szeplős nyomatékkal. — Me­lyikbe? — Az Urániába. Ott leszünk — ígérte Klári. — Csak meg ne pukkadjatok, j — Reméljük a legjobb'kát. Nem is csatáztak tovább, si­ettek öltözködni. Mert m.ziba most nem lehetett akárhogy , elmenni. Nagy nap lesz vala­kinek ez a mai... Fél hétkor már ott voltak a mozinál mind a hárman. Gizi . külön, hogy a gavallér ne érez- : ze magát zavarban, Annus és Klári, a két csúnya együtt, hogy közösen lássák a nagy eseményt. J Az idő gyorsan haladt. Az i elsőt már elcsengették, Gizi azonban még mindig egyedül , topogott a bejáratnál. Aztán elcsengették a másodikat is. A ; két csúnya gúnyosan mosoly­gott, Gizi meg szoborszerű \arccal várt. Meg se látszott i rajta az izgalom. Olyan szép volt így, visszafojtott haragjá­ban, hogy még Annusék is megcsodálták. I Már a híradót játszották, még mindig sehol senki. Már Gizin is látszott a bosszúság meg a szégyen. j És .végre, feltűnt a gavallér! És szégyen-gyalázat, ném | egyedül! Feleségestül. C sze- bújva jöttek, mint fiatal’ sze­relmesek. Megnézték m guk- nak a nagy ajtót, aztán a megdermedt Gizi mellett besé­táltak a moziba. Két jegyet vettek az utolsó i előadásra ...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents