Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-20 / 68. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Yasámap, 1960. március 20. Si/t ikor hazaért, csak nagymama volt otthon, rántást pirított és zsírt. Ez nem volt se meglepő, se szokatlan. Nagymama mindennap sírt valamiért, az öröm éppúgy elér- zékenyítette, mint a vélt nagy valóságos sérelmek, egy eltört pohár vagy odakozmált étel. Még rajta volt a fekete ruhája, csak éppen kötényt kötött elébe: nemrég jöhetett meg a temetőből. »Tóth nénit siratja« — gondolta Lujzi. Tóth néni a negyediken lakott, és személyesen nem is ismerték, csak köszöntek neki. Egyszer nagymama felkiabált, mikor a néni leanderét öntözte, hogy a Tóth néni macskája az ő küszöbük elé jár piszkolni, és el kell pusztítáni a háztól. Nagymama a földszintről kiabált fel, akkor csend lett. Nagymama beült a rádió mellé és sírt. Múlt vasárnap aztán hirtelen meghalt Tóth néni, nagymama hétfőn sorra járta a lakásokét, pénzt gyűjtött a koszorúra, ma meg kiment a házmester nénivel a temetőbe, hogy képviselje a házat. Anyu még nem érkezett haza, de ezen nem ütődött meg, bizonyára Géza bácsival van. Anyu minden szabad percét Géza bácsival tölti. Nemsokára megesküsznek, akkor majd többet lesz itthon. Géza bácsinak gyönyörű hangja van, kár, hogy nem lett színész, csak könyvelő. Legjobban a vasárnapot várja a héten, mert akkor Géza bácsi az egész napot náluk tölti, és együtt énekel a rádióval. Minden dalnak tudja a szövegét is, még az olyanoknak is, hogy az Asszony ingatag ... Ha apu élne, nem lenne Géza bácsi, de apu olyan régen meghalt, hogy nem is emlékszik rá, és a fénykép, ami maradt róla, nem mond semmit. Persze már a fénykép sincs kinn a kredencen, anyu eltette, mikor Géza bácsi elhozta a gyűrűt. Rendezni kezdte a holmiját, mindent kirakott a fiókjából. Most aztán igazán elkezdődhetik a vakáció, ez volt az utolsó tennivaló még az évben, ez a ma délutáni hittan összefoglaló. A régi tankönyveit beadta, ezek itt mind újak, már be is kötötte őket, s belül a kék papír alsó sarkára, mindegyikbe beleragasztott egy-egy metszetképet. Ez szép volt, ez az összefoglaló. Most, hogy még frissen egyben látta az anyagot, a világ egyszerre roppantul tág lett, és különös módon benépesedett. Valahol, mindenek felett, túl a sztratoszférán r SZABÓ MAGDA: cÁvLQtfaL _____J Q i' valami kemény, rugalmas kékségen állt a mennyország, s vastag fellegek takarták el az emberi szemek elől. A felhő pára. De a mennyei felhő nem lehet pára, különben szétfo- szolnék, vagy eső formájában visszajutna a földre. Valami más lehet a mennyei felhő, talán szilon. Az borzasztóan erős. És az angyalok! Lelt egy üres füzetlapot, rajzolni kezdett rá, megpróbált angyalt rajzolni. A plébániatemplomban, az oltárképen áll egy angyal. de az felnőtt, túl komor is, meg olyan, a térde alatt megkötött szandálja van. Gyerekangyalt szeretett volna rajzolni, de nem sikerült. »Egyetlen vonallal! — ezt mondták a rajzórán. — Csak bátran, ügyesen! Ne emeld fel a ceruzát!« em volt megelégedve az angyal hajával. Előbb kurta, sárga fürtöket rajzolt neki, aztán hirtelen eszébe jutottak a négerek, és akkor kifestette az angyalt gyapjashajúnak és feketének. Az igazságtalanság volna, ha csak fehér angyalok lennének. A fehér gyereknek fehér a védangyala is, és a koreainak meg sárga. Az olyan megnyugtató, hogy az embernek őrangyala van és védőszentje. Ki lehet az a szent Lujza? Vajon szép volt? — Ö sajnos, nem szép. Mara szép, annak apródfrizurája van, és a múltkor megmérték a combjukat tornaóra előtt spárgával, és kiderült, hogy az ő combja vastagabb, mint Maráé, és a lába is rövidebb, ez nagyon szomorú. Neki copfja is van, pedig utálja, de Géza bácsi azt mondja, minden rendes kislánynak copfja van, hát neki se szabad levágatni a haját. Jó volna szép lenni, olyan szép, hogy mindenki megcsodálja. De hát nem az. Vajon a jó Isten miért teremt szépet is meg nem szépet is, meg olyan semilyet, olyan se csúnya, se szépet? Mikor Ádámot megteremtette, akkor csinálta Évát is, csontból. És mikor fel akarta költeni Ádámot, akkor az orrába lehelt, ez nagyon érdekes. Egész közel kellett hajolnia hozzá, hogy leérjen a orráig, mert Adám akkor még csak homok volt és feküdt. A múltkor valamelyik híradóban egy kisgyereket élesztettek így. És ha Ádámba beoperálták volna egy kutya szívét? Akkor már volt kutya. »Hozzon a föld élő állatokat nemük szerint.« Nem, azért azt mégse lehetett volna, nagyon sokáig nem volt szabad boncolni. Még a középkorban sem. A középkor borzasztó régen volt, a negyvennyolcas forradalom előtt. Az úttörők békát boncolnak az őrsi foglalkozáson, de csak a nyolcadikosok. De jó volna felvágni egy békát! Az óra ütött, felnézett a hangra. Anyu jól odamaradt! Ezeket a füzeteket itt nem dobja el, olyan szépek. .Elteszi emlékül. Ez a.legszebb, ez a földrajzfüzet. A monszunt kékeszölddel jelezte, igazán gyönyörű lett. »Legyen mennyezet a vizek közt, mely elválasztja a vizeket a vizektől.« Persze, hogy a földi felhő nem lehet olyan, mint az égi felhő: a földi felhő pára, lecsapódik, összesűrűsödik, felszáll, az nem bírhatná meg a mennyet. Á! Csak az égi. Nagymama bejött, hagymaszagot hozott magával a konyhából. Leült a kályha mellé, és csuklóját nyomogatta. »Isten mindent lát« — gondolta a gyermek. Most nézi a nagymamát, amint csuklóját nyomogatja. Tóth nénit a koporsóban, Géza bácsit, ezt a várost, de ugyanakkor minden külföldi várost is, mert nem szabad az embernek mindig csak a saját hazáját gondolnia, mindenütt vannak emberek, akik tisztességesek, és nem akarják a háborút. Borzasztó, mi mindent kell látnia a jó Istennek! És sose pihen, mindig, mindig csak néz. Régen a parasztok meg a munkások se pihentek, mert nem volt fizetett szabadságuk. tt a nyelvtanfüzete, O* • nyelvtant mindig annyira értette. Pedig ez a mondat nehéz volt, látszik a radirozás nyoma, először rosszul jegyezte alá a mondatrészeket, összetévesztette a jelöletlen birtokos jelzőt az alannyal. Felkönyökölt. Nagymama akkor már némán horgolt, s időnként oda-odapillantott hozzá: Nem szólt rá, nagymama tudja, hogy ő minden füzetét elteszi, sose mondja, hogy dobjon ki valamit, pedig kevés a hely. Apa cukrász volt, de ő más akarna lenni, nem is szeret semmi édeset, még cukorból is a savanyú ízlik igazán. Agronómus! Ha élmunkás lenne, páholyt kap a színházban és kitüntetést! Nagyon hamar férjhez fog menni. Milyen jó volna, ha őt megszeretné egy kínai! A kínaiaknak olyan érdekes a szemük. Minden ember egyenlő, és a bőr színe nem jelent semmit. Vajon miért mondja Géza bácsi, hogy azért van különbség ember és ember között, nem is kevés. Az iskolában azt mondták, nincs, mert mindenki egyformán születik és egyformán hal meg. Géza bácsi azt se szereti, hogy Marával barátkozik, mert Mara cigány. Ez olyan zavaros délog, mert hiszen Mara nem is tud hegedülni. »Ez a baja ennek az iskolának — mondta Géza bácsi —, hogy a kislány mindenféle gyerekekkel összekerül.« — De hiszen minden ember egyenlő! És Mara apja munkás, be van írva a neve mellé egy kis kockába az osztálykönyvben, itt dolgozik a bútorgyárban, ugyanabban, ahol Géza bácsi, és ahonnan a lemezeket kapták a lombfűrészhez. Ő egyéb. Lehet, hogy Géza bácsi többet képzel róluk, mint az igazság, pedig nem volt nagy cukrászda az övék. Akinek önálló ipara van, egyéb. Szent József ács volt. Ha Szent Józsefnek lett volna egy ... Erie nem szabad gondolni, ez irtózatos butaság... etolta a fiókot, megnézte, megvan-e még az üres keret a konyhában. Megvolt, beletette a szentképet, a vizsgái ajándékát. Nagymama meg felszegezte a falra, az ágy fölé, a többi kép közé. Ez nagyon szép nap, és most itt ez az egész hosszú vakáció. Ha Géza bácsi ideköltözik, milyen vidáman fognak élni. Géza bácsi szeret strandra menni, az olyan mókás, mikor a víz alá bukik, és kispricceli a vizet az orrán. Anyu jöhetne már, ma még szinte nem is látta. ( Folytatás az 5 ; oldalról.) ség, milyen jelentéktelenség volt, mégis mennyi zavart okozott benne. Ha visszaemlékezik arra az időre, amikor mint kosztos diák lakott... hogy is hívták őket? Rég volt, elfelejtette már. De nagyon barátságos ház volt, széles, eperfás, <ró- zsabokfos udvarral és nagy kerttel, amelyben már pirosodni kezdett a cseresznye ... Egy májusi délután, mikor otthon tartózkodott, benyitott hozzá a háziasszonya... Hav ... Har... most hirtelen eszébe jutott a neve: özvegy Hartay Kálmánné. — Nézze, édes fiam, maga jeles tanuló... Meglepődve, rossz előérzettel emelkedett fel a székről. Nagyon hivatalosan kezdődik ez a mondat, csak nincs valami baj vele, valami panasz rá? — Segíthetne az én Ilikémnek — folytatta barátságosan az asszony. — Szegényke már egy óra óta kint üldögél a kertben, és nem boldogul az algebrapéldáival. Lányoknak, hiába, nehezen megy az ilyesmi — sóhajtotta, és leereszkedett az asztal mellé a másik székre. — Nem is értem, mit gondolnak ezek a tanár urak! Minek tömik a lányok fejét ilyen szamárságokkal! Egy fiúnál rendben van, hadd köszörülje rajta az eszét, de a lányoknál? ... Egyéniét, hálad- vány ... hát kell az én Ilikémnek egyenlet? Nem jobb volna, ha eggyel kevesebb matematika órájuk volna és eggyel több ... mondjuk háztartási óra? Hogyan kell főzni, vasalni, a házat rendben tartani. Asszony lesz az én Ilikémből, nem matematika tanár. Nem igaz? —■ Hogyne — helyeselt, és magában igazat adott az asz- szonynak, aki okosan és meggyőzően fejtegette előtte a praktikus polgári gondolkodás- mód iskolai sérelmeit. — Hát megtenné édes fiam, hogy segítene neki? De ne úgy, hogy én küldtem, hanem mintha véletlenül tenné, kimegy a kertbe, eszik a cseresznyefáról, aztán... Szegény Lilikém olyan ideges, érzékeny, ha tudná, hogy én küldtem, talán meg is haragudna érte. tgy történt, és kiment a kertbe. Tele zavarral, indokolatlan kishitűséggel önmaga iránt, a tizenhatévesek gyávaságának piros rózsáival az arcán. Liliké ott ült a cseresznyefa alatt, a kerti lócán a füzete és példatára fölé hajolva, szőke haja előrebomlott, fehér kis öklét a bal halántékán nyugtatta, ibolyakék szemében az unalom, harag és elkeseredés arany kígyói tekerőztek. — Mit csinál, Liliké? — kérdezte, és megijedt a hangjától, olyan rekedten tört elő a torkából. Micsoda ostoba kérdés, hát nem látja, hogy mit csinál? De mit tegyen, ha így szokás ... — Algebra? — Igen. — Nehéz? — Nagyon! — sóhajtotta mosolyogva Liliké, és először emelte rá ibolyakék szemelt, melyből érdeklődést és csodálkozást olvasott ki. Micsoda könnyen ment ez az egész — gondolta, amikor már egy óra óta szemben ült Lilikével a lócán, és könnyű agy- gyal, a biztonság fölényével magyarázva oldotta meg egymásután a bonyolult feladatokat. — Érti, Liliké? Á egyenlő bé mínusz kettő per cé... dehogy érti! Nem baj, azért ez az egész mégis gyönyörű, csodálatos, izgalmasan érdekes! És milyen fehér a keze, az arca, milyen rózsaszínű a körme, cseresznyét megszégyenítő az ajka pirossága, és hogy égnek, lobognak, tombolnak ibolyakék szemében az ismeretlen rejtelmek tüzet. Lili, Liliké! Milyen finom, halk csengésű a neve is, mint a zongorának a felső hangjai, azok a lágy, pity égő, csilingelő hangok, amelyek összefogózva, egymáshoz simulva csillognak, forognak, csókolóznak a levegőben, amikor késő délutánonként Liliké fehér ujjai verik a billentyűket a homályos ebédlőben. Liliké, Liliké, Liliké! Utána együtt uzsonáztak. Az asszony citromsárga bélű kalácsot adott a kakaóhoz. Mikor tíz óra felé fáradtan és boldogan ágyba dőlt az édes, álomszerűén szép és rejtelmes délután finom ízeivel a lelkében, nehéz, fojtó álom jött, a szemére. Reggel Ifésőn ébredt, alig volt ideje felöltözni. Idegesen, kapkodva készült, a mosdótálból magára hányta a vizet, meg sem törülközött rendesen, a fülkagylóiban érezte még a mosdóvíz hűvös cseppjeit, amikor az öltözködés befejező aktusaként az ujjaival gyorsan hátrafésülte a haját. Majd a gimnáziumban! A harmadik órán felhívták felelni kémiából. Fáradtan, vörös szemmel, szájába dagadt nyelvvel próbált felelni, de nem tudott. — Menj csak a helyedre, édes fiam — mondta neki az öreg tanár, miközben rövidlátó szemével fürkészve végignézett rajta. — Ez egyszer nem kutatom az okát, miért nem készültél. Megesett, jól van. De a következő órán felmondod ám, amit most elmulasztottál! Milyen szép, bölcs, megértő szavak voltak. Nem korholta, nem fenyegette, amelyekkel talán megmérgezte volna a nyugalmát, megrendítette volna az egyensúlyát, hanem okos, tapintatos, melegszívű emberként bánt vele. Szép volt! Nemes volt! Emberi volt! A tanár felemelte fejét; végignézett az osztályon, amely mozdulatlanul, néma csendben várta a fejleményeket. Odafordult a fiúhoz, és halk, lassan ércesedő hangon mondta: — Menj csak a helyedre, édes fiam. Ez egyszer nem kutatom az okát, miért nem készültél. Megesett, jól van. De a következő órán felmondod ám, amit most elmulasztottál! Becsukta a noteszát, felállt, odament a szekrényhez, amelyben különböző ásványok, kristályok gés kövületek voltak, a zsebében lévő kulccsal kinyitotta az ajtaját, és lassan, nyugodtan, a belső elégedettség titokzatos, lágy fényével a homlokán magyarázni kezdett. Anyu nagyon későn jött, és amikor kirohant elé, félrehárította a kezét, és nem figyelt arra, amit mondott. Sápadt volt anyu, a szemhéján pici pettyek. Bement a fürdőszobába, sokáig maradt bent. Nagymama kint totyogott a konyhában, • és a tűzhelynek panaszolta, hogy az ő lánya arra se méltatja, hogy szóba álljon vele, pedig ő egész nap dolgozik, neveli a gyereket, mert ki nevelte fel Lujzikát, ha nem ő, az anyja felől tán még imádkozni sem tudna, az csak fut, ha meg hazajön, mindjárt rákezdi, hogy hozzá ne is beszéljenek, ő annyira fáradt. A gyermek megterített négyre, ahogy szoktak, Géza bácsi több mint egy éve náluk vacsoráit. Aztán anyu kijött a fürdőszobából, és levette az asztalról Géza bácsi teríték- jét, és a gyermek meglátta a kezét: nem volt rajta a gyűrű. Anyu nem szólt semmit. Nagymama pedig mikor meglátta, hogy eltűnt a negyedik teríték, és az anyu ujja is üres, kihúzta magát, és abbahagyta a motyogást. Nagymama sose sírt olyankor, ha igazgp oka volt rá, és bár egész, nap firtatott és érűeklődött, sose kérdezett meg semmit, ami igazán fontos. Olyan nagy csend volt, hogy csak a kések kocódtak a tányérhoz. Anyu alig evett, de nagyon sok vizet ivott. Lujzi megpróbált beszélni, de nem felelt neki senki, hát abbahagyta. Anyu szeme nagy volt, kerek, és valahogy mintha súlyos is lett volna: nehéz és teli, mint egy vödör, amit csordultig húztak vízzel. Géza bácsi otthagyta Anyut. Nem lesz semmi a házasságból. Elmosogattak. Lujzi töröl- getett, a nagymama dúdolt. Fura, reszketős hangja volt. »Szívem szívednek örökös rabja lett...« Senki sem törődött vele, elment lefeküdni. Az este langyos volt, esőt ígérő. Anyu bekiabált a szobába, hogy aludjék, jóccakát, de nem jött be megcsókolni, hanem kiment a gangra, és Lujzi látta az ágyból, az ablakon át, hogy leült a szemétládára, átfonja a térdét, és néz maga elé a sötétben. Nagyon különös volt, ahogy ott ült a szemétládán, és láthatólag nem is érezte az erjedő gyümölcshéjak szagát. Aztán a nagymama is kiment, a gyermek hallotta, hogy recs- csen valami, felnyiszorog. Nagymama nyilván kivitte a sámlit, s most ketten bámulnak a sötétbe. Ha a jó isten lenéz, akkor látja őket, amint ott ülnek, a szemétládán és a sámlin, mindegyikük mögött a védőszentjük. Nagymama mellett Szent Rozália, mert nagymama Rózsa, anyu mögött meg Szent Anna, mert Anyut meg Annának hívjálí. Géza bácsi! Borzasztó! — És most mi lesz? — kérdezte Anyu, és olyan furcsán tett, mint egy kutya. »Most mindenfélék lesznek« — felelte gondolatban Lujzi. Anyu ki akarta festetni a lakást, de aztán hirtelen pénz kellett Géza bácsinak, hát a festés elmaradt, és Géza bácsi azt ígérte, majd jövőre ő fog festetni. A házban nevetni fognak rajtuk, eddig is nevettek már, a szomszéd néni egyszer szólt is, minek jár az anyu olyannal, aki annyival fiatalabb nála, nagy harag lett belőle. — Mi lesz? — kérdezte anyu megint. Lujzi felkönyökölt, Anyu akkor már nagyon sírt. Nagymama nem válaszolt semmit. Kinn az eső is rákezdett, de nemigen áznak meg, mert itt a lakásuk előtt fedett a gang. Ha majd meghalnak, Anyunak nagyon jó dolga lesz, igazán sok jutott neki a földön, mindnyájukat ő tartja el, és éjjelre különgépelést szokott hazahozni, mert ő meg Géza bácsi nagyon sokba kerültek, jól kellett őket táplálni. És Géza bácsi hányszor aludt itt, hogy nem is sajnálja ezt a jó ágyat. A nagymama mindig , úgy tett, mintha süket volna, mikor Anyu hajnalban kiengedte Géza bácsit, pedig még ő is ^ felébredt az ajtónyitásra, aki mélyen alszik, hát még a nagymama, aki olyan sokat kijárt éjjel. Ha imádkoznék? Ha imádkoznék, hogy Géza bácsi térjen vissza hozzájuk? Ha az ember erősen akarja, nagyon kéri, hittel, akkor meglesz. És okko’ í visszajön. ‘ De visszajöjjön-e? Eltöprengett. Legjobb lenne, ha csak a pénzt hozná vissza, a restés- pénzt, meg -a másikat, amiről anyu nem tud, a kabátpénzt, ami nagymamánál állt, és amiből anyunak kellett volna kabátot venni, de Géza bácsi el- I vitte múlt szombaton, két he- j te azzal, hogy kiegészíti az ösz- szeget, és ő veszi meg, meglepetésül. Jöjjön vissza? De hátha később megint elmenne. Milyen lenne az élet az ilyen megbízhatatlannal? Egyszerre olyan vak düh fogta el ar"a a I gondolatra, hogy Géza bácsi 1 most vacsorázik valahol, róluk mesél, a nagymamáról, alá mindig szipog, amikor nem is imádkozik, meg az anyu fe:tett hajáról, meg őróla, aki cigányokkal barátkozik, hogy megmeredt és kihűlt a. lába. Megriadt, elkezdett imádkozni. Az eső kopogott a gang üvegfedelén. Holnap elmegy a templomba, és a pénzért, amit a bizonyítványért kapott, az egész pénzért gyertyát vesz. Van a kisoltár előtt egy vaskorona, annak a fógacskáit' mind körültűzködi gyertyával, és mindegyik gyertya Géza bácsiért égjen, hogy valamilyed módon mégiscsak rendbejöjjön minden. A jó Isten gyorsabban meghallja, mintha felhívhatná telefonon, vagy sürgönyözne neki, pedig a hang borzasztóan gyorsan terjed. A fény még gyorsabban. A lökhajtásos gépnek olyan különös hangja van. Villámlik. Haragszik a jó Isten. Elektromosság van a levegőben. Csak nem talán háború? Mindenütt! mondani kellene, hogy ne legyen. Semmitől nem fél úgy, mint a háborútól. Ha eszébe jut, hogy ledobják az atombombát, nem is tud enni. Most már szakadt az eső. Hallatszott, hogy anyu hátrább húzza a szemétládát, s most egyszerre határozottan és félreismerhetetlenül felhullámzott az édeskés szemétszag. Nagymama felemelte a sámlit, megint az a nyiszorgás. Bejöttek a lakásba. Mikor az ajtó kinyílt, és a nagymama, akivel együtt hált, felgyújtotta a villanyt, mindjárt látta, hogy még nem alszik. De nem szólt semmit, most még azt sem kérdezte meg, amit máskor szokott; hogy imádkozott-e, csak odament hozzá és megcsókolta. Az arc, amely felé hajolt, most már nem volt üres: megtelt tanácstalan szomorúsággal, s valami olyan gyámoltalan öregséggel, hogy a gyermek bele- rándult a tehetetlen szánalomba. De hát segítsenek rajtuk! Az angyal! A jó Isten! Mindenki! 'TW’ ajnaltájt arra ébd/iJ redt, hogy a nagymama számol. Megint nem tud aludni szegény, ilyenkor számolni szokott. Lujzi nem moccant, csak fülelt a sötétben, s mint mindig, ha valami riasztotta, alátapogatott a párnájának, és előhúzta a rózsafüzért. Szavai hevesek voltak, könyörgőek, de az ima szövege mögött nem pihent az agya, arra gondolt; hogy Géza bácsi elvitte a pénzüket, és becsapta őket, egész télen danolt és mókázott, és itt evett, de minden csalás volt, amit csinált, és majd ha meghal, bizonyára olajban fog égni az a hazug nyelve! Kint csapkodott még az eső, de már csendesebben. Lassanként megnyugodott, elernyedt, elál- mosodott megint. Majd az angyal. Az angyal! Majd az angyal. Aztán egyszerre újra felriadt, de most nem a számolásra, hanem mintha szóltak volna hozzá, mintha valami hangot hallott volna. A nagymama horkolt. Ügy érezte, hogy teljesen kialudta magát, s a megoldás, a menekülés az isteni kegyelem ott lebeg felette, mint a hajnal, amely ráBorul a bérházra, mint a fellegek. Hát persze! Reggel nagyon korán felkel, felveszi a fehér blúzát, és elmegy az üzembe. Ott sok ismerőse van, onnan kapták a falemezeket a lombfűrészesek, ő is segített áthozni. Az igazgatóhoz megy; azt is látta akkor, magas és kerek, kopasz feje van. Beenge* dik, a múltkor is beengedték. Bemegy az igazgatóhoz, és feljelenti Géza bácsit
