Somogyi Néplap, 1960. március (17. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-20 / 68. szám
a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE % SOMOGYI KAROLY: Pírkadás előíf Esteledett. Szürke ködsávok ereszkedtek az út két oldalán elterülő szántóföldekre, egyre sűrűsödtek, aztán csakhamar vastagon ülte meg a környéket a vigasztalan hangulatot árasztó köd. Egy tehene® fogat vonszolja kínlódva, nyakát nekifeszítve a sáros szekeret. Imbolygó lépteik csúszva, cuppanva merülnek a dagadós masszába, lógó fejük majdnem a sarat szántja. — Hojde, hű — morogja megszokottan a szekéren ülő gazdájuk. Nem mintha szükségük volna a biztatásra vagy az irányításra, csak hogy valamivel megtörje a nyúlós sötétséget, amely egyre jobban rájuk telepszák. Felesége hallgatagon húzza össze magán a vastag berliner kendőt, és arra sem szól, amikor az öregje az utat szidja: — Nem tudom, megérjük-e, hogy egyszer kövesúton vihetjük el a kis gabonánkat a malomba. Ezek a szerencsétlen állatok kidőlnek, nem bírják ezt a sarat taposni. Még a muraközi lovaknak is elég kivonszolni a terhet, nem a marháknak. Aztán még tejet várunk tőlük... A faluba érve már teljesen rájuk esteledett. Az ablakok feketén meredtek a késő őszi estébe, csak itt-ott világított ki halvány fénysáv a rosszul elhelyezett papír vagy pokróc mellől. Emberrel már alig találkoztak. Csak két csendőr rótta az utcákat, néhány helyen bezörögve a világítás miatt. Tisztelettudóan köszöntötték őket, a kakastollasok alig biccentve fogadták. Szinte futva kanyarodtak be a tehenek a jól ismert hídon. Az öreg Kovács zörögve szedte le róluk a jármot, bekötötte az istállóba a fáradt állatokat, enni dobott elébük, aztán a két zsák lisztet meg a korpát vitte be a kamrába. Amikor azonban a második zsákot akarta a vállára tenni, fülelve megállt: ágyúdörgés zavarta meg a sűrű csendet Igaz, tegnap is hallatszott már, de akkor még messze moraj- lott, és csak ha nagyon figyelték, akkor észlelték. De ez már itt lehet talán tizenöt kilométerre. Ha nem közelebb ... — Gyorsan jönnek — állapítja meg, vállát odatartva a tömött zsáknak. Kis ötös petróleumlámpa gyér fénye világítja meg a konyhát, amit ilyenkor, télen hálónak is használnak. Két ágy a fal mellett két oldalt, középen az ablak előtt asztal, körülötte székek. Az asszony tüzet éleszd a beépített tűzhelyben pattog a láng, és ha meleget még nem érezni is, mégis barátságosabb a kis helyiség. — Már megint szipogsz! Hogy az a büdös... — kiált rá asszonyára az öreg, de aztán idejében elharapja a mondatot. — Hadd el, iszen majd csak vége lesz egyszer, aztán a Józsi is megjön. Nna. — Ha él még — tört ki zokogásba az asszony. — Hát iszen nem köll mindenkinek meghalni még a háborúban sem. Látod, én is ott Voltam huszonhárom hónapig a tizennégyesben ez első vonalban, mégis itt vagyok. Majd a Józsi is megjön, meglásd. Adjál inkább vacsorát. Ráérősen szeletelgeti kockára a disznósajtot, lassan forgatja a szájában, aztán két falás között idegesen kopogtat bicskájával az asztalon. — Mindig azt hiszem, az ajtón kopognak — rezzen össze halkan az asszony. Kopottan kattog a régi porcelánóra a falon, a tűzhely alatt dorombolva alszik a szürke macska. A barnára sötétült tölgylapon aprón kopog a fanyelű bicska. Ez az este is olyan, mint a többi — aggódás a fiukért. Ez az érzés így munka után még fokozottabb erővel tor rajuk. Nem sokat beszélnek róla, de ébrenlétük, álmuk minden rezzenésében Ott bujkál Józsi képe, a féltés, a vágyakozás, amely betölti egész valójukat. Másfél hónapja kaptak utoljára lapot tőle. Jól van, nincs semmi baja — írja. Nincs. Mi baja is lehetne egy katonának a frontén? Valaki halkan megkocogtatja az ablakot. Ijedten rezzennek fel, kérdőn néznék egymásra, aztán az ember szólal meg: . — Ki az? — Engedjenek be, az isten áldja jneg magukat — hallatszik fojtottan egy férfihang az üveg mögül. Az ember az ajtóhoz lép, elhúzza a reteszt. Egy katona jelenik meg az ajtó nyílásában. Tisztelettudóan megáll, köszön: — Jó estét. — Adjon isten. — Ha nem dobnak ki, hát... meg ha volna hely ... szeretnék megaludni itt az éjszaka. Nem szólnak mindjárt. Az asszony egy kicsit félénken, kérdőn az urára néz, aztán a jövevényre esik tekintete. Alacsony, sovány, szőrös arcú magyar, sapkáján előrebukik a háromszínű rózsa. Rövid, bő szárú utászcsizma lötyög a lábán, köpenyéről hiányosan lógnak a gombok. Nincs semmi különös ismertetőjele. Hacsak a bajusza nem, az orra alatt két hosszúkás, sötét sáv, de ez is olyan, mint a legtöbb parasztemberé. A Józsi is ilyent viselt — villant az agyába, és örül, hogy valami hasonlóságot fedezhetett fel. — Hát majd szorítunk helyet — mondja egyszerűen az ember, de belül egy kép bukkan az emlékezetébe: az első világháborúban agyonlőttek egy orosz muzsikot a társai — hadnagyuk parancsára —, amiért vizet adott egy szökött magyar katonának. — Aztán honnan? — kezdi a beszélgetést a házigazda, miközben felesége kolbászt, disznósajtot rak a vendég elé. — Szabadságon voltam, otthon, Zalában. Most a csapatomat keresem, itt készül bevetésre állítólag a környéken — fújja egyszuszra, mintha betanulta volna. — Mit hallani az oroszók felől? Ügy véljük, erősen közelednek. — Talán még egy-két nap és ideérnek — élénkül fel a katona. — Ügy mennek a németek, mintha sosem akarnának megállni. Az istállóban, a szalmával bélelt priccsen fektették le, két pokrócot, meg egy rossz télikabátot adtak neki, meg vánkost is a feje alá. Aztán ők is lefeküdtek. A falon egyhangúan végezte kötelességét a régi óra, kattogásával egyenlő darabkákra szabdalva a végtelen időt. Az ágyúdörgés mintha még közelebbről hallatszana a fülledt levegőjű konyhába, A két ember hanyatt fekve, szótlanul meredt a sötétbe. Nem sokat reméltek a jövőtől, az oroszoktól is inkább féltek — már jobban az asszony —, és a háború végét is a nyugodt munka folytatásával, no meg fiúk hazatérésével hozták kapcsolatba. Villany, kövesút, művelődési otthon, betonjárda, motorkerékpár nem szerepelt a háború utáni terveikben. Még csak nem is álmodtak hasonlókról sem a munkától, aggodalmaktól terhes nappalokon, a nyomasztó éjszakákban. A könnyebb életet is fiúk segítségétől várták inkább, aki majd megnősül, erős, szorgalmas menyet hoz a házhoz, aztán egy pár lovat is vesznek, a két tehenet csak fejésre tartják, az istállót meg átépítik téglából. Az asszony ott a másik ágyon futóárkot képzelt maga elé a sötétben, egyenes vonalút (sosem látott még valójában), benne a Józsit, úgy, abban a tiszta katonaruhában, amelyikben fél évvel ezelőtt szabadságon volt itthon. Puska volt a kezében, célzásra emelve; később menetelni látja hosszú, sáros úton, fáradtan. -Aztán szuronnyal rohamoz egy pusztaságon, fut, neki a nagy semminek, melléhez kap ... jaj!... Ijedt rándulással ébred, reccsen alatta a szúrágta, kopott festésű deszkaágy. Ritkán, de annál nagyobb dobbanásokká! lüktet a szíve, ijedten kapkod levegő után, aztán egy darabig ülve nézi a sötétsé- get. ...Reggel három tábori csendőr törtetett be az udvarra. Az öreg éppen végzett az etetéssel, felesége fejéshez készülődött, amikor meglepték őket. Az egyik, a vezetőjük őrmester volt, a másik kettő fiatal közlegény. — Hol a szökevény? — recs- csent az öregre az őrmester. Egyik legénye az istálló felé szalad, a másik a konyhába nyomakodik, lövésre tartott puskával. — Aljas hazaárulók! — ordít borgőzösen az őrmester, amikor ott áll előtte összekötözve a sovány katona, az öreg paraszt meg a felesége. — így védrtek a hazát? Saját népeteknek is ellenségei vagytok? Magyar katona! Pfuj! Bomlaszt a hadseregben, hogy mielőbb az oroszok kezére játssza az országot. És ti, mocskos parasztok, menedéket adtok ennek a bitang féregnek! Pedig tudjátok a törvényt, ugye? Na, indulás! Kis idő múlva éles csattanások hangzottak a közeli erdő felől. Végigszálltak a falu felett, megborzongatva az embereket, és a másik erdőbe, az egyre erősödő ágyúdörgésbe vesztek bele. A kifejetlen tehenek keserves bőgéssel keresték gazdájukat, a tyúkok éhesen kárálva gyülekeztek az ajtó felé. Bö- hönye felől már a kézifegyverek zaját is lehetett hallani. GARAI GABOR: Ketten az őrségen (A Tanácsköztársaság végső napjaiból) — Nekem törvény volt. törhetetlen, neked csak ciha ározis. A bukásunk neked kud irc csak, nekem sötét, tengernyi gyász. Te mit kockáztattál? A híred, a hazád? Meglehet. Nekem se hírem, se nevé n, se házam, én föltettem az életem. Föltettem az egyetlenegyet, a már vissza nem válthatót. Ha vesztek, nem vár haza engem se kenyér, se remény, se csók. Szerettelek. Váltadon vittél, hogy sebeimből folyt a vér. Most magad mented: miért maradnál, ha itt már minden véget ért! Szerettelek. .Jól verekedtél, míg víg dicsőség volt a harc. Te nem vagy áruló, csak gyáva, nem ölsz, csak menekülsz, ha csalsz. Hallod! A bosszúló fehérek ütege már itt dübörög. Hát fuss el! Én a napba néztem. S elvétem majd, ha rád lövök. KOSA LAJOS: Nyitott tenyér Nem vagyok én A múltatok veletek jelenem haragba, védelme, Az én mérgem, életetek füstből van életem faragva. értelme. Gyertek körém Egymást kérdve szívemig, egymásnak testvérek, felelnek. mert én akkor és. üzennek semmitől mély. erős sem félek. szerelmet. 5 vannak bár, kik DONGA GYÖRGY: tüskésnek találnak, nyitott tenyér vagyok a barátnak. Tavasz Zászlós füst, zöld fű, könnyű, lágy idő, nyugtalan tócsa, bujkáló derű'. A kék égaljból szembe lányka jő (az árokpart virág-leheletű). Haja a szélben játszik, incseleg, nékem vagy tán a télnek integet... A nap, mint a néni enyhe parazsán, friss kukoricát pattogtat a fán. TARI JÁNOS: Tavasz Tizenegy óra után pontosan tíz perccel a tanár belépett a Il/B. osztály első emeleti tantermébe. A fiúk feszes vigyázz- ban keltek fel, a lábak egyszerre csosszantak és dobbantak a padlón. A tanár végigfuttatta tekintetét a barna és szőke fejeken, a kihúzott vúllakon, kézfejének egy erélyes és kimért mozdulatával leülést intett, aztán a katedrára lépett, előhúzta szürke tropikál ruhájának belső zsebéből fekete vászonba kötött noteszát, amelyen arany betűkkel ez a két szó csillogott: tanári zsebkönyv. ' Megigazította dublé- keretes szemüvegét, szórakozottan elöre-hátra lapozott a noteszben, mintha az valami regény volna, amit tegnap este, lefekvéskor olvasott az ágyban, és most nem tudná, hogy melyik lapon hagyta abba az olvasást. — Nagy Zoltán. Itt van? — Igenis! Az ötödik pádból egy fekete, nyílt tekintetű, magas fiú emelkedett fel. Orra alatt lágy, barna árnyékként ütközött a bajusz. Kisietett a katedra elé. — Hát halljuk az antimont és érceit. A tanár beletette sárga ceruzáját a noteszbe, behajtotta, hátradűlt a széken lehunyt szemekkel. Ismerte már jól azokat a hangokat, amelyek ilyenkor az osztály felől hangzana,k; a megkönnyebbülés és fellélegzés halk sóhajait, a tankönyvek óvatos, pad alatti lapozgatásából származó zizegő és roppanó papírzörejeket, amelyeket előreláthatóan, minden eshetőséget gondosan mérlegelve végez az N betű és környéke. Most csak fülével és az orrával élt, nyitott ablakokon beáradt a rügyfakadás illata. Nehéz már ilyenkor dolgozni, az idő magában hordozza a közelgő vakáció színeit, ízeit, hangulatát, a nap egyre forróbban simogat, a víz hűvös párát küldözget, jönnek az ismétlések, a vizsgák, jön a vakáció a zöld kis bungalómban, amit három éve építtetett a Balaton partján... És jönnek a cse-ndes horgászások, a poty- kalesések a nádas szélén a nagy, korhadt, zöld moszatos hasú ladik orrában ülve, jön a semmittevés, a lágy, álmos, forró délutánok... A tanár hirtelen összerázkódott, kinyitotta a szemeit. — Na, mi lesz? Nem készültünk, mi? ' A fiú lehajtotta a fejét, erősen lélegzett, az arcán a szégyen, megaláztatás piros színei gyülekeztek, a homloka iz- zad-tan fénylett, haja előrehullott: — Tanár úr kérem, készültem, de... A tanár összeráncolta homlokát. Várt még valamit, talán a megkezdett mondatnak hazugságba torkolló folytatását, szórakozottan dobolni kezdett a ceruzájával. Készült, azt mond ja, de... de nem tud semmit. Nem hát, azért is hívta ki felelni. Tudta, hogy így lesz. Az esetek kilencven százaléka így van, amikor... Tegnap este a Viola utcai trafikban járt, amikor véletlenül kipillantott az ablakon. És véletlenül kit látott elhaladni az ablak alatt, ki mást, mint Nagy Zoltánt, az eminens tanulót egy sötétkék ruhás leány baloldalán. Felháborodva és megütközve nézte őket. Hogy megy ez a fiú, milyen rejtett büszkeséggel, az éretlen férfiasságnak micsoda komoly, zavart és mégis öntudatával arcán. És hogy mosolyog az a csitri! Hogy rázza a barna fürtös fejét, villogtatja, a szemét, hogy nevet puha rózsaálla ingerlő gödrével, hogy szedi szavakba az érett meggy sötétvörös színében pompázó nagy, édes, húsos száját! No lám: két ilyen bimbó! Két frissen kiha- hasadt kora májusi bimbó, akik megérezték a tavasz csábitó varázsát, kinyitották a kelyhüket, mohón lélegzik be a balzsamos levegőt; talán maguk sem tudják, mi történt velük, bódultán állnak abban a forgatagban, amelybe belekerültek, édes és forró méreg ömlik az ereikben, gyermekek és felnőttek egyszerre. Két romlatlan, érintetlen, a szerelem illatát árasztó bimbó. És az egyik bimbó most itt áll előtte a szégyentől, lelkifurdalástól hervadton, kétségbeesve, az izzadtság harmatától fénylő homlokkal A tanár felkelt helyéről, elsétált a falig, megigazította a gőzgép szerkezetének ábráját, ami ferdén függött a falon, szembefordult a fiúval. Most mit csináljon? Ki kellene törnie, felháborodnia, sőt felrobbannia, megalázni és elrettenteni ezt a fiút, ezt az éretlen bimbót, aki korábban kóstol belé Éva paradicsomi almájába, mint azt a fegyelmi szabályzat megengedi. Bűnt követett el, fiatalos mohósággal átlendült a fegyelem bölcsen elébe tolt korlátain. Letette szemüvegét az asztalra. — Mégiscsak hallatlan, hogy egy eminens tanuló ennyire megfeledkezzék magáról — mondta az osztály felé fordulva azon a rettegett, higgadt hangon, amelynek minden szava kalapácsütésként szokott hullani az áldozat fejére. — És éppen az év végén, az ismétléseknél. Határtalan könnyelműség, amiből ki nem tudódott súlyos mulasztások megtörténtét vonhatja le a konzekvens elme. Amikor én diák voltam ... Még sok érdekes, komoly, megszívelni való dolgot akart mondani erről a témáról a diákjainak, amikor úgy rémlett a tanárnak, hogy valahonnan, talán a. nyitott ablak mögül egy idegen, szokatlan, kevésbé tiszteletteljes hang szólal meg, mint diákjaié. A hang gúnyos volt, éles, halk, és mégis erélyes. — Bocsánatot kérek tanár úr, de ön, az eminens tanuló is bolt így egyszer, ön sem tudott felelni hasonló körülmények miatt. — Mi? Hogy? Tessék? — /’ tanár felkapta a fejét, s a ceruzájával erélyesen rákopogott az asztalra. — Csend legyen! Ki mer ott hátul beszélni? De rögtön elszégyellte magát. Egy hang sem volt a teremben, az egész osztály néma csendben lapult.. A tanár tenyerébe fogta a homlokát, lassan, dörzsölve végighúzta a kezét a halántékán. Időközben azt a tapasztalást tette, hogy fi, hang nem a távolból, hanem sokkal közelebbről hangzott. Ez cs k afféle belső hang lehetett, tűnődőit. Persze az ember ilyenkor már fáradt, kimerült, ideges. hallucinál. Ez is az volt, hallucináció. Furcsa! De nézzük csak, azt mondta, hogy... valóban, hát ő nem így volt egyszer? Tudott ő akkor felelni az ismétlésekből? Nem tudott, de az más volt, ő véletlenül, alzaratlanul. sőt szándéka ellenére jutott bele abba a do’og- ba. Ez igaz. De hátha ez a fiú, ez a Nagy Zoltán is véletlenül, sőt szándéka, ellenére került bele ebbe a forró, magával sodró tavaszi viharba, és most nem tud ellenállni, nem tud lábra kapni benne. Olyan az, mint az örvény. Elsodorja az embert, a szédülésig forgatja, s végül magával ragadja a halálos vizek hűvös mélységeibe. Nem jobb volna inkább kikérdezni, óvni. tanácsokkal ellátni, mint a fegyelmi szabályzat paragrafusaihoz ragaszkodva szigorúan pálcát törni felette? Vigyázni kell ezekre a fiúkra! Vigyázni kell ezekre a gyönyörű, lelkes, izmos, de még gyenge derekú jegenyékre. Barátként kell melléjük állni, nem bíróként! Javítani kell őket, nem elítélni! Hiszen ez az ő pedig milyen semmi= (Folytatás a 6. oldalon.]
