Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-21 / 44. szám
SOMOGYI NÉPLAP 6 Vasárnap, 1960; február 2L BALOGH GYULA: Szeretném, ha — Kinézek az utcára, jön-e már a postás — mondta idős Csete István, és feltette fejére a szőrmekucsmát, amit minden évben pontosan november elsején vett használatba, és március elsejéig hordott, bárhogy alakult is az időjárás. Ezért aztán a faluban csak úgy hívták, hogy »Kucsmás« Csete István, mivelhogy lakott itt még egy másik Csete nevű gazda is, akit meg »Kese« Csete néven ismertek sárga bajusza után. Juli néni, aki éppen a vasárnapi ebédhez terített, bele- egyezően bólintott. Nemcsak azért, mert ilyenkor nem szerette, ha az ura körülötte lá- batlankodik, hanem azért is, mert maga is türelmetlenül várta már a levelet orvos fiától a városból. Hiszen úgyis olyan ritkán írt, mindig ritkábban és mindig rövidebben, hát hogyne lenne türelmetlen az anyai szív. Persze legszebbek ezek a vasárnapi levélvá- rások, mert itt falun olyan furcsa szokás járja, hogy minden nap kézbesít a posta leveleket meg újságot, még vasárnap is, csak hétfőn nem. Éppen a párolgó levest tette, az asztalra, mikor az ura visz- szajött. Zajosan tette be maga után az ajtót, amiből Julis néni már tudta, hogy a szokásos újságon kívül még valami meglepetés várható. Idős Csete István szeme meleg fénnyel csillogott, ahogy az újsággal együtt a levelet is letette. az asztal szélére, felesége elé. A szikár, de rendkívül életerős, ősz hajú férfi, aki az ötven és hatvan év közötti életútnak éppen a felét tette meg eddig, szintén nagyon szerette fiát, és a maga csendes, szerény módján, dicsekvés nélkül, de határtalanul büszke volt rá. Hatalmas, de gondosan titkolt vágya volt, Hogy a fiú itt, az ő falujában legyen egyszer körorvos, és akkor őt, »Kucsmás« Csete Istvánt akár magába is fogadhatja az életet adó, dús ölű anyaföld, mert nevének és fajtájának szebb, fiatalabb és diadalmasabb folytatása lesz ebben a három szóban: dr. Csete István. Bizony kihűlt a leves, mire mind a ketten először hangosan, aztán külön-külön magukban is végigolvasták a levelet, amelyben fiúk tudatja, hogy Irénkével, a feleségével együtt jól vannak, nagyon sok a munkájuk, azért írnak csak ritkán és röviden, és hogy a jövő héten játsszák a színházban a János vitézt, ha meg akarják nézni, jöjjenek be a városba hozzájuk, szeretettel várják mindkettőjüket. Hogyne’hűlt volna ki a leves, mikor Juli néni szeme mindegyre könnybelábadt, és olyan lassan ment az olvasás. — Jó gyerek ez a mi fiúnk — mondta idős Csete István meghatottságát leplező torokköszörülések közben, — Nem felejtette el, hogy mennyire szeretnénk megnézni a Kukorica Jancsit a színházban. — Egy ideig elgondolkozva kanalazta a langyos levest, majd így szólt szomorúan: — De hát kire hagyrjánk a tehenet meg a hízót? Meg a baromfiakat is ki kell engedni reggel, este meg bezárni. — Vagy te annyi a szövetkezetben — mondta Juli néni bizakodóan —, hogy két napra valakivel csak megcsináltatják. A férfi megcsóválta fehér üstökét. — Ilyenkor, őszi dologidőben? — kérdezte inkább önmagától, mint a feleségétől. — Kisülne a szemem, ha azzal kéretőznék el az elnöktől, hogy »Lajos öcsém, engedj el engem két napra, mert meg akarom nézni a János vitézt«. Még azt hinnék, hogy ki akarom húzni magam a munka alól. Ezen aztán még három-négy napig elvitatkoztak a vacsora és lefekvés közötti időben; hét végére azonban mégis megszületett a döntés: Juli néni utazik a városba, hogy fiával és menyével együtt közelről is megláthassa végre Iluskát, az Élet tavát meg a tündérek országát abban a fényes, gyönyörűséges színházban. — Ha jó hangulat lesz, nem feltétlenül szükséges éjfél előtt megszöknünk — mondta dr. Csete István nyakkendőkötés közben feleségének. Csak hosszú nyakkendőt hordott, rendszerint ezüstszürke színűt, mert úgy gondolta, hogy ez igen jó összhangot nyújt barna arcához és hátrafésült fekete hajához. Irén, a felesége, harisnyájának vonalát igazgatta, és ka- cérság nélkül mutogatta telt combjait a drága bútorokkal túlzsúfolt, szenvtelen szobának, és csak ennyit mondott: — Ne igyál sokat, és még kevesebbet udvarolj. — Már megint kezded!... — csattant fel a férfi hangja, és indulatosan hátraperdüft. Áz asszony éppen most egyenesedett fel, és égj? pillanatra szemtől szembe álltak egymással. — Elfelejtetted, hogy holnap vasárnap van, és anyáékat meghívtad színházba — mondta Irén lassan elfordulva, és úgv tett, mintha nem venné észre férje ellenséges arckifejezését. — Pont holnapra kellett meghívnod őket, amikor vendégek jönnek hozzánk — tette hozzá panaszosan. A férfi visszafordult a tükörhöz. — Igazad van, de hát mit tehettem? — mondta dühösen, és nvakkendőjét jobbra-balra rángatta, mert sehogyan sem sikerült simán becsúsztatni az új divatú, rövidre szabott inggallér alá. — Én meg strázsálhatom őket reggeltől estig, és még idegeskedhetem is vizsgálódó pillantásaik alatt, hogy nihcs-e sok rúzs a számon, meg hogy nem vagyok-e még »úgy« és hallgathatom: »Ej-ej, lányom, hát mikor akartok gyereket, ha nem most, fiatal korotokban? Ejh!...« — legyintett a levegőbe, mintha vízióit akarta volna elhessegetni. — Én talán nem strázsálom a te szüléidét, ha eljönnek? — kérdezte a férfi gúnyosan, és hozzálátott, hogy ezüst cigarettatárcáját megtöltse cigarettával. Irén nem válaszolt. Egy ideig szótlanul szöszmötöltek. Csak akkor szólalt meg újra az asszony, amikor felöltőben, útrakészen álltak az élőszoba ajtajában. v — Majd csak kibírjuk' valahogy. Azért a mai estét ne rontsuk el ilyen butaságok miatt — mondta kesztyűjét húzogatva. — Igazad van, szívem — bólintott a férfi, és könnyű csókot lehelt felesége illatos homlokára. * * * Különös melegség öntötted a szívét, hmikor a csillogó táblán ezt olvasta: dr. Csete István orvos. Nem büszkeség volt ez, annál sokkal több: az anyai szív beteljesülése, alázata és ipiádata. Dr. Csete István orvos. Ötször is elolvasta, mielőtt becsengetett volna. Olga, menyének házvezetőnővé kinevezett távoli idős rokona nyitott ajtót. — Még alusznak — mondta suttogva, majd hozzátette —, ilyenkor, vasárnap tovább szoktak aludni. Megértőén bólogatott, és a konyhában Olga segítségével kicsomagolták az »egy kis hazait«. — Miért fáradt, anyuka, megvan nekünk mindenünk, ami kell — mondta később Irén, de ő nem haragudott meg érte. Hogy is tudhatná a kis bolond, hogy mit jelent anyának lenni, méghozzá egy ilyen okos, nagy, szép fiatalember anyjának, mint az ő fia. — Sovány vagy, kisfiam — mondta a sápadt, gyűrött arcú férfinak, és hangjában mély, őszinte aggodalom csengett. — Csak nem vagy beteg? — Nem, nem — válaszolt az fásultan, és a fekete kendőt nézte anyja fején. — Sokat dolgozom, egy kicsit kimerült vagyok. — Hát olyan sok a beteg itt a városban?- — csodálkozott Juli néni, és megsimogatta fia arcát. — Gyertek ki hozzánk falura egy kicsit pihenni, én egykettőre meghizlallak benneteket — tette hozzá, és a lehetőségnek még a gondolatára is csillagok gyúltak bársonyfekete szemében. — Éppen ennek való a falu — mondta férje felé legyintve a fiatalasszony, és az anya szívét valami borzongató félelem szorította össze. — Képzelődöm — nyugtatta magát. — Ritkán találkozunk, egy kicsit elszoktunk egymástól. Majd rendbejön minden. — Itt benn levehetné a kendőjét, anya — hallotta fia hangját, mely távolról és idegenül csengett. — Megszoktam, hogy mindig a fejemen legyen, de a te kedvedért leveszem — mondta mosolyogva, és a borzongató félelem már nemcsak a szívét szorította, hanem végigkúszott a hátgerincén is. De más nem történt, és ahogy telt a nap, lassan megnyugodott. Délután már boldog izgalommal készült a színházi előadásra, alig várta, hogy induljanak. — Remélem, jól érzik majd magukat Olga nénivel — mondta a fiú váratlanul, és ilyen lennél... nem nézett anyjára, mert az öngyújtója éppen nem akart meggyuladni. —' Hogyan, hát ti nem jöttök velem? — kérdezte akkor megdöbbenve, és egyikükről a másikra nézett. — Mi nem mehetünk, anyuka — szólalt meg vontatottan a fiatalasszony, és látszott, hogy a szavakat keresi —, mert... — Értem — bólintott Juli néni, és az éppen belépő, ün- nepiesen öltözött Olgához fordult. — No gyere, Olga, induljunk. Nem búcsúzott, mintha csak úgv menne el hazulról, hogy nemsokára visszajön. A szeme is száraz volt, amikor az utcán azt mondta Olgának. — Kísérj le az állomásra, mert nagyon gyengének érzem magamat. * * * — Van még kinn valaki ? — kérdezte Csete doktor az őszülő hajú nőtől, miközben átnyújtotta a receptet. Fáradt volt, mert előző este megint későn feküdtek le, és ilyenkor a távozó beteget szokta megkérni, hogy küldje be a következőt. — Egy idős, csizmás bácsi várakozik még kint — mondta amaz búcsúzkodás közben, majd hozzátette, mert ismerte már az itteni szokásokat: — Beküldőm. A fiatal orvos hátradőlt székében, és fáradtan hunyta le a szemét. A gépies, érzéstele- nül végzett vizsgálatokra gondolt, és érezte, hogy belül valami feloldásra váró feszültség nyugtalanítja. — Többet kell pihennem — gondolta magában, mert nyugtalanságát fáradtságával magyarázta. Észre sem vette, hogy kinyílt az ajtó, és a belépő már hosszabb idő óta aggódó arccal figyeli őt. — Apa! — kiáltott örömmel vegyes meglepetéssel, és felugorva apja elé sietett. Idős Csete István azonban kitért az ölelés elől, előre jött az ablak előtt álló íróasztalhoz, és leült mögéje, fia helyére. Kezében tartott kucsmáját az asztal szélére dobta, az üres vénylapokra, és lassan fia felé fordult. visel a fején, és csizmát hord a lábán. De legfőképpen illene tiszteletben tartanod édesapádat, akinek mégiscsak köszönhetsz valamit abból, hogy tanult úriember lettél, »nadrá- gos«, ahogy mifelénk mondják. — Apa most prédikálni akar nekem? — kérdezte a fiú növekvő indulattal, és az ablakon át a szemközti ház kéményének füstjét figyelte. »Be kellene már itt is fűteni« — gondolta magában, mert úgy érezte, hogy láz borzongatja. — Nem prédikálok, csak megállapítom a diagnózist — mondta nyomatékkai a másik. Egy pillanatig kereste a szavakat, majd így folytatta: — Most nemcsak rólad beszélek, az orvosról, hanem" rólatok, mindannyiótokról, tanárokról, tanítókról, funkcióban levőkről, mérnökökről, tisztviselőkről, szóval az úgynevezett értelmiségiekről, akik faluról jöttetek a városba, könnyen és jól éltek, jó ruhában jártok, társaságotok vám, jól érzitek magatokat, és jogotok is van hozzá, mert tanultatok, megdolgoztatok érte. Csak azt felejtitek el, hogy mindezt kinek köszönhetitek, honnan indultatok. Nem vagytok sokan, de vagytok, és én most azért ülök itt, hogy mindezt elmondjam neked, hogy gondolkodj rajta. Mert azt szeretném, ha nemcsak jó orvos lennél, hanem igazi ember is, aki nem a társadalom, az egyszerű emberi közösség fölött él, hanem közöttük és értük, mert közülük való. — De apa!... — kiáltott fel a fiatal orvos méltatlankodva, de a másik könyörtelenül folytatta. — Te és a feleséged szégyelltek minket, falusi, kendős, kucsmás embereket, mert nem illőnk bele a ti társadalmatokba. Pedig az nem is társadalom, hanem csak társaság. Talán attól féltek, hogy elmaradnak a páciensek, ha megtudják, hogy apádat otthon »Kucsmás« Csete Istvánnak zet, mert nem bántam meg. Könnyebb és gondtalanabb az életünk, és eljött volna az idő, hogy a gyermekünk igaz emberi boldogságának tudatában magunk is boldogok legyünk. De így... Hirtelen elhallgatott és felállt. Kucsmáját kezébe véve fiához lépett, vállára tette a kezét, és nagyon csendesen így szólt: — A mi körorvosunk azt mondta egyszer: »Az igazi orvos az eszével orvos, a szívével ember.« Szeretném, ha ilyen lennél. Az ajtóhoz ment. Csizmái halkan koppantak a puha szőnyegen, mint az óra ketyegése, amely mindig a jelent mutatja, mégis az elmúlt időre emlékeztet. Mielőtt betette volna az ajtót, még egyszer visszaszólt: — Jobban szeretném, ha ezután nem anyának és apának, hanem édesanyámnak és édesapámnak szólítanál minket. De csak akkor, ha úgy érzed, hogy meggyógyultál. Az ajtó becsukódott. A fiatal orvos nézte, egyre csak nézte a szemközti kémény felszálló füstjét, és észre sem vette, hogy szíve körül meleg dobogással enged fel a jeges feszültség. * * * — Nem jött levél sehonnan ? — kérdezte idős Csete István, amint belépett az ajtón. Juli néni várta a kérdést, mert így ment ez már egy hete, mióta férje bent járt a városban. — De jött — mondta örömmel, és izgatottan nyújtotta emberének a levelet. — István írta — tette hozzá, és keze remegett. — Mit írt? — kérdezte a férfi közömbös nyugalmat tettetve. — Neked van címezve, hogyan bontottam volna fel — felelte az asszony, és haj tűt nyújtott az urának a levél felbontásához. A férfi felszakította a borítékot, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Szíve úgy dobogott, majd kidöntötte a széles mellkast. Nem mert belenézni a levélbe, csak átnyújtotta. az asszonynak. — Olvasd — mondta tompán, és leereszkedett az asztal mellett a székre. Csak most — Valami baj van? — kérdezte az orvos tanácstalanul, mert nem tudta mire vélni az egész jelenetet. — Igen — bólintott amaz —, nagy baj van, és sürgős beavatkozásra van szükség. — Anyával?... — kérdezte a fiatalember ijedten, és belül valami furcsa szorítást érzett a szíve körül. . — Ülj le! — szólt az apa parancsolóan, és az ablakkal szemközti székre mutatott. — De hát ki a beteg? — kérdezte az orvos, és nem mozdult. — Te! — mondta idős Csete István nyugodt, szilárd hangon. — Ülj csak le oda, arra a székre, ahol a betegeid szoktak ülni. Én pedig megvizsgállak, hátha lehet még segíteni. — Nem értem... — kezdte a »fiatalember, miközben furcsa, borzongató érzéssel ült le a betegek székére. — Ne szólj közbe — emelte fel kezét az ősz hajú férfi. — Most én vagyok az orvos, »Kucsmás« Csete István, aki azért jöttem, hogy »eléd tárjam a diagnózist«, ahogy ti szoktátok mondani, és megkíséreljem a gyógyítást, ha még nem késő. A fiatalember nyugtalanul mocorgott a székén. — Nézze, apa ... — kezdte, de a másik ismét felemelte kezét. — Tudnod kellene, hiszen művelt ember vagy, hogy az orvost ném illik félbeszakítani, és különösen nem illik az idősebb emberek szavába vágni, még akkor sem, ha az kucsmát hívják. Egy pillanatra elhallgatott, hogy feltörő meghatottságát visszanyelje, és mivel a fiú nem szólt, csak egyre a szemközti kéményt bámulta, tovább folytatta. — Már tavaly észrevettem, amikor otthon voltatok látogatóban, hogy az emberekkel, a. vette észre, hogy lábai remegnek. Juli néni a villany alá állt, és a világosság felé tartva a levelet, lassan olvasni kezdte. — Drága Édesanyám és Édesapám!... VASVÁRI ISTVÁN: Koratavasz Agyamba dermedt éjszakák jeges félelme ül: mögöttem ködlik a halál — ne hagyj egyedül! 'Nyíló tavaszi dombsorok hamar beesieledett? régi ismerősökkel milyen fur-jj csán, felülről beszélsz. A Bog-Í nár Pali bátyádnak meg, amikor nagy örömmel megsüve-| gélt, és elvárta volna, hogy egy-két baráti szót szólj hozzá, hiszen eleget szekereztetetti gyerekkorodban, csak annyit] mondtál: »jó napot kívánok«, és tovább mentél. Még a királyi koronát sem emelted meg a fejeden. Pedig a mi idős kör-' orvosunk úgy bátyámozza, né-| nizi meg öcsémezi az egészí . , falut, mintha édestestvérünk^ 0r }a 3 me y ege volna, és nem városban szüle-? va9V most, hogy ily tett volna. Az biztosan elmen-í ne az anyjával színházba, ha! még élne az anyja, nem úgy,] mint ti, te meg a feleséged. Kifulladva hallgatott el, esj várta fia védekezését, tiltako-í zását vagy kitörését, de az új-! ra csak néma maradt. Akkori lecsendesedett hangon folytat-! ta: Nem akarlak emlékeztet-? Jegenyék, jegenyék, ni azokra az áldozatos evekre,í . . ..... ... amíg te tanultál. Intelligensy ■mindegyikük, jaj, de szép! ember vagy, tudod, hogy volt? Zivatarban áznak-fáznak, az. Az állam sokat vállalt be-^Balatonra ők vigyáznak, lőle, de mi is megnélkülöztük.' Anyáddal együtt jól bírjuk magunkat, és meglettünk vol-i na a hat holdon ezután is' magunkban. De én beléptem acNéha tűnek nézem őket: téeszbe azért, mert azt beszé\-\általdöfik a felhőket, ték, ha nem lépek be, neked bajod lesz belőle Most már' GARA1 ISTVÁN: Jegenyék imint a harcos katonák. \ Hálóingbe bújt törzsüket \a szél fújja át meg át. Es nyomán indul langy eső, tudom, hogy hazugság volt, de? kdjükből meg a szivárvány az én malmomra hajtotta a vi-ilegszebbet fátylába sző.
