Somogyi Néplap, 1960. február (17. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-21 / 44. szám

A Somogyi Néplap r MÁTYÁS FERENC: KULTURÁLIS melléklete WWVWWWWWWVWWWWWWWWWWWWWIWWWMWMI VWWtfUWfiWWWWHVVWWAl' Shakespeare: HAMLET /t Hamletét az irodalom- Cst, történet Shakespeare tragikus korszaka nyi­tányaként tartja számon. A halhatatlan szépségű tragédia, amelynek hőse minden korok emberének szívéhez megtalál­ta eddig az utat, 1601-ben író­dott. Hamlet tragikus sorsa te­hát az új század küszöbén élt humanisták aggódását, félel­mét, kételyeit tükrözi a meg­változott viszonyok között. De talán mielőtt tovább lé­pünk, ejtsünk néhány szót a Shakespeare-korabeli Angliá­ról. Shakespeare írói jelentke­zése időszakában már a fel­törekvő polgárság egyengeti útját a hatalomhoz. Mint tud­juk, sem eddig, sem ezután nem volt olyan tökéletes a burzsoázia, az új nemesség és az uralkodó szövetsége, mint ekkor. A feudalizmus hátrálni kénytelen: míg felpezsdül az ipar a sorra alakuló manu­faktúrákban, folyik az ádáz küzdelem a tengeri utak bir­toklásáért. Fellendül, kiterjed a kereskedelem, viszont a földművelést a kapiUúizáció keríti markába. Ez az esemé­nyekben dús korszak méltó ta­laja és foglalata, sőt ösztönző­je is az angol reneszánsz fel­virágzásának. Ám a századfor­duló súlyos változást tartogat a 90-es évek optimistái számá­ra. A burzsoáziát érdekei szembeállítják a monarchiá­val, mig a burzsoázia hatalmi pozíciókba való jutása a nép elszegényedését vonja maga után. A humanisták — közöt­tük is elsősorban az írók —, akik hittek egy boldogabb vi­lág megvalósulásában, sorra mondanak le ábrándjaikról a pénzért folyó tülekedés láttán. Shakespeare alkotóművésze­tének második korszaka — a 90-es évek életvidám, vérbő vígjátékai után — e válságél­ményből növekszik fel, ezt át­élve írja legnagyszerűbb tra­gédiáit. Közöttük a dán miliő­be helyezett Hamletet is, mely­nek valóságos történelmi, tár­sadalmi háttere a korabeli Anglia. »Az ember remekmű« — vallja Shakespeare kedves hő­sének, Hamletiek kölcsönözve a szavakat. Valóban az, re­mekmű, jóllehet környezetében a föld, a világ egész berende­zésében elromlott, s a rombolás­ban ott áll a humanista gon­dolkodással eljegyzett ember, aki cselekedni is képes. Ki lel­heti benne örömét? Hamlet semmiképpen. Mégis harcba száll önnön igazát keresve a legdrágább emberi értékekért. Ki áll mellette e roppantónak látszó s valójában is roppant harcban? Barátja, wittenbergi tanulópajtása, Horátio és még néhány örlálló vitéz. A minden — Hamlet szerint a legna­gyobb — rossz ellen vezetendő sereg csak ennyi emberből áll, s ez is csak formailag. Hamlet iszonytató kétségbeesése, igaz­ságkeresése, őrlő harca köze­pette is magányos marad, még testvéri jó barátjával, Horá- tióval szemben is, egészen tra­gédiája bekövetkeztének kü­szöbéig. Ügy érzi, mindenki el­árulta őt: el az anyja, ki csúf halállal halt atyja öccséhez ment nőül, le sem töltve a gyász idejét; el az imádott lány, Ophélia. Igaz, hogy a ki­rályfit kedveli a nép. De mi haszna belőle? Neki nincs kap­csolata a néppel, magános hős, sorsa azért a bukás. Egyszó­val olyan ember, aki önnön- magával is csatázva akar vál­tozást, ez pedig meddő erőfe­szítés. Innen adódik az, hogy a cselekvés elszántságát sorra »halványra belegíti« Hamlet lelkében a gondolat, jóllehet mint gondolkodó, humanista ember nem. tagadja a cselek­vés értékét. De túl világos előtte, hogy küzdelme csak az övé, tehát eleve reménytelen. Hamlet humanista a szó leg­szorosabb értelmében, és ez ad erőt neki ahhoz, hogy har­cát hűségesen végigharcolja. Szeme előtt atyja példája le­beg, s mellette áll a hűségé­ben töretlen barát, Horátió, a férfi, a barát-eszménykép, aki »nem merő síp a sors ujja közt«. Horátióé az érdem s a tragédiába szemtanúként be­lépő Fortinbrassé, hogy ked­vünk nem borul el, nem for­dulunk el az élet igazibb cél­jától: a küzdelemtől a tragé­dia végén — mivel a hamleti örökséget ők viszik magukkal abba az új világba, amely fel­nő a régi romjain. O zínészeink már koráb­C/" ban megtanították a kaposvári közönséget arra, hogy becsülje azt a mű­vészi bátorságot és nagyratö­rést, amelynek révén a közel­múltban nem egy esetben fia­tal színházunk felé fordult az érdeklődés. Országos adósság törlesztésére vállalkoztak mű­részeink a Cid bemutatójával; figyelemre méltó fejlődésről adtak számot Gogol Revizorá­nak, ez évben pedig Bródy A tanítónő című színművének bemutatásával. A művészi színvonal grafikonját ezúttal Shakespeare örökbecsű tragé­diájának, a Hamletnek a be­mutatása szökkentette magas­ra, olyan színvonalra, amelyen a kis vidéki színházak közül alig áll egy is. Mintegy bizo­nyítva azt, hogy a fiatal vidé­ki színművészet mércéjét nem kell erőszakoltan magasra emelni, soklcal nagyobb siker­rel kecsegtet az, ha a feladatok nagyságához hangolódik az al­kotókedv. Kaposvárott ez tör­tént a Hamlet előadása eseté­ben. S külön megelégedésre szolgálhat éppen azért, mert láttuk, látnunk kellett, hogy színészeink képesek felnőni a legnagyobb feladatok megoldá­sához is’ A Hamlet a magyar színját­szás régmúlt és jelenkori tör­ténelmében nem volt soha kis vidéki színházak bevált mű­sordarabja. Most azzá lett, anélkül azonban, hogy csorba esett volna a hazánkban vi­rágzó Shakespeare-kultuszon, igényességünkön. Azzá avat­ták művészeink, elsősorban a darab rendezője, Kamarás Gyula s a feladat nagyságától ihletett szereplők, élén a cím­szereplő Somogyvári Pállal. /7J0 szóljunk talán sor- ' // rendben először Kama­rás Gyula rendező mun­kájáról, mely Shakespeare utolérhetetlen színpadi realiz­musát, költőiségét sikerrel jut­tatta érvényre. Az ő rendezői tehetségének, fölényes intelli­genciájának, céltudatosságának köszönhető, hogy a hajdan »ködösnek« nevezett tragédia világosan, érthetően szólalt meg színházunk színpadán — a cselekményességre helyezve a föhangsúlyt, arra, ami a drá­mában végbemegy. Kamarás Gyula elmélyült rendezése tö­retlen, szép előadást eredmé­nyezett, olyat, amilyet Shakes­peare csodalatos költő-filozó­fusi képzelete megálmodott: megindítani a késői korok em­berét is, akinek rokonszenvét feltétel nélkül érdemli meg az az örökké tépelódő, önmagával és környezetével vívódó, har­coló és halála árán is diadal­maskodó Hamlet, aki egeszen új felfogásban itt született meg ennek a színháznak a színpadán, s akit bízvást ne­vezhetünk lelkünk jobbik felé­nek. Külön érdeme a realitás­ra törekvő rendezésnek, hogy nem élt a szellemjelenés ha­gyományos — csakúgy irreális, mint naturalista —. eszközei­vel! Stílusosak, igen artisztikusak Wegenast Róbert díszletei, me­lyek hűséggel idézik a tragé­dia cselekményének színterét, foglalatát. Hasonlóképpen stí­lusos Várkonyi Sándor kísérő­zenéje is. () zek után a Hamlet ka­(_> posvári sikerének má­sodik kezeséről, a cím­szereplő Somogyvári Pálról kell szólnunk, aki e szerepében művészi pályafutásának új ál­lomására érkezett. Somogyvári Hamletjét a művész fiatalos lendületű, mégis szuggesztív játéka teszi élettelivé. Mozgá­sa dekorativ, mértéktartó, s ami ritka érték — szépen, sti- lizáltan mondja mindvégig a nehézveretű verses szöveget. A Hamlet Somogyvári Pál meg­formálásában komoly elisme­résre méltó, igen elmélyült művészi teljesítmény, mely méltán marad számunkra em­lékezetes. Töretlen alakítás, melyben páratlan művészi fe­gyelmezettséggel jut érvényre az, hogy Hamlet — »csak föl­széllel bolond, de ha délről fű, megismeri a sólymot a gém­től«. Széles művészi skálájához méltó szerepet kapott a tragé­diában Jancsó Adrienne Gert­rud királynő szerepében. Meg­jelenése, gesztusai valóban ki- rálynőiek, melyeken a termé­szetesség pecsétje a művészi értékjel. Játékán — első meg­jelenésétől színpadi haláláig — a kiművelt tehetség sugárzik át. Csupán elmélyedő művészi analízis eredményezhet olyan alakítást is, mint Ruttkay Ottó Claudiusa. Ruttkay e szerepé­ben tökéletes illúziót) keltett, mivel a bűnös király egyénisé­gét emberi vonásokkal rajzol­ta meg. Mélyen átgondolt művészi munka Sallős Gábor Horátió- ja is, bár Hamlet hűséges, szinte testvérbarátjának alak­ja az ő megjelentetésében he­lyenként halovány. Ennek el­lenére e figura megrajzolása sikeresnek nevezhető a mar­kánsabb színek használata nél­kül is. Homokay Pál Pólonius sze­repében hitelesen szólaltatta meg a locsogó, fontoskodó, udr vari szolgálatra termett em­bert, akinek a költői igazság­szolgáltatás halált ítél, bar Hamlet szavai szerint1 nem volt más, nem volt ártalmasabb, csak »szegény izgága vén bo­lond«. Csihák László Leartesében többet kaptunk művészileg, mint amennyit vártunk, de an­nál lényegesen kevesebbet, amennyit Shakespeare megkí­ván Leartes megszólaltatőjá- tól. Függetlenül ettől, Csihák becsülendő igyekezettel látta el az alkatától merőben idegen színészi feladatot. Kitűnő és emlékezetes a tra­gédiában a népet képviselő alak, az I. Sírásó megformálá­sa Fillár István alakításában. Ugyancsak fenntartás nél­kül dicsérhetjük Lóránd Han­na Ophéliáját is, noha értékes kvalitása igazi teljességében az úgynevezett őrülési jelenetben bontakozik ki. Ennek előtte mind Leartes búcsújeleneté­ben, mind pedig abban a jele­netében, ahol atyjának Lord Hamlet dúltságáről számol be, haloványnak, indokolatlanul bizonytalannak érezzük. Elismeréssel emlékezünk meg Szabó Imréről, Krémer Józsefről, Makay Sándorról, Virág Ilonáról, Szabó István­ról és a többiekről is, akik ki- sebb-nagyobb szerepüknek ele­ven életet kölcsönöztek. bsen szerint: »Vannak emberek, akik mindent elérnek, mert sohasem akarnak többet, mint amennyi erejüktől telik.« örülünk, hogy fiatal színházunk művészei is­mét arról adtak tanúbizonysá­got, hogy egyre következeteseb­ben a művészi »többet« akar­ják még akkor is, ha ez távo­linak látszik. László Ibolya A puszta tanítója Pista, nem születtél grófnak, a tudásban mégis gróf vagy. Odahagytad a furulyát, s elhoztad a puszták dalát nekünk. Dal tudósa attól lettél: mély kutakba tekingettél. S az a kút nem más: a lélek, világunkat abba nézed most is. Kisszálláson megszerettek, bajban voltál, fölkerestek, borral, kaláccsal kínáltak« s szállást szívükből csináltak néked. Yio.il se vagy más, csak tanító, lelket jóra igazító. \'ncsen két lelked, csak egy van, abban csudálatos mag vau s kinő. Kinőtt a cselédek között, s így vagy te köztük is különb; szórod a magot így tovább, szépüljön velünk a világ újra. Ez jut eszembe terólad, hogy tudós igazgató vagy. Kell az Ember embersége, taníts itt is emberségre minket. TAKÁCS IMRE: rp rf r t 1 /■ luzgyujtas Jólábú fiatalasszony guggol a katlan előtt. Gyufát gyújt, lobban a szalma, nyílnak a lánglegyezők. Pattog a száraz akácfa; vén, rozsdás kályhaesövön füstbabák születnek nyomban, híznak az cg fele fői, nehogy a szomszéd falához csapkodja őket a szél! Nézi a füstöt az asszony, mint Abel nézte szegény. Aztán az égretekintő fölugrik — nyögve picit, kendőjét megigazítva mutatja kellemeit. Nem gondol áldozatokra, indul a dolga után; kisikált vas-serpenyőben lassan a viz muzsikál. PAKOL1TZ ISTVÁN: Csend A háztetőre lóg a kajla bold, mint félrebillent kóválygó ladik. Rőt fénye tompa, rozsdás kábulat. — Vagy mondani akartál valamit? Tudom: a szó! A szavad! A szavunk, amibe már a lélek hálni Jár, fölvillanyozna néhány perére még, mikor mögötted csikordul a zár. En is a szavak szirmát tépd de szivemből csak hallgatás felel. Mikor az ember nem leli a szót, pár pillanatra önmagára let J m KEMÉNY ERZSÉBET; A kártyavető asszony — A kártya lett a veszte. A kártya! Hitetlenkedve nézek az ár­tatlankék szemű, fehér hajú bácsira. A kártya? Olyat már hallottam, hogy férfiembert tönkretett a kártyaszenvedély. De asszonyt! Mert a feleségéről beszél az öreg. Tavaly halt meg. Dobrák bácsi azóta is a hiányát sajog­ja. — Híres kártyavető asszony volt a feleségem — kezd a történetébe. — Én is úgy találtam rá új­ra, hogy ki akartam vettetni a jövőmet. — Üjra? — szúrom közbe a kérdést. — No, mert elvettem volna én már tizennyolc éves korom­ban, de hát katonának vittek, aztán mire hazajöttem, a Ter- ka férjhez ment. Mit tehettem, megnősültem én is. Harminc- három évig éltem az első fele­ségemmel. Akkor megözve- gj ültem. Jó asszony volt — küld egy sóhajt az első felesé­ge után. Amikor vettetni indultam — folytatja —, nem tudtam, ki­hez megyek. Hanem amint für­késznem az arcát, nagyon isme­rősnek tetszett. Szép lány volt, még így öregedőn se változott sokat, ő nem ismert rám — mosolyodik el a hófehér baju­sza alatt. — Én mondtam meg neki, ki vagyok. Akkor már a Terus is öz­vegy volt, hát összeházasod­tunk. Jól ment a bolt nagyon. Nekem a vasútnál volt állá­som, ő meg sokat keresett a kártyavetésseL Nagyon ügye­sen csinálta. El kellett hinni, amit mondott. Ha csak lehetett, előtte megtudta a körülmé­nyeit annak, aki felkereste. Az meg csak bámult a tájékozott­ságán. Levelet, utazást, udvar­lót a lánynak, szép szőke nőt a legényembemek, ilyesmiket jö­vendölt. Haragost is, hisz min­denkinek van. Aztán egyszer­egyszer névtelen levelet. Az igaz is lett minden esetben. A leveleket én írtam, úgy, hogy azért baj. ne lehessen belőle. Nagy pénzt összeszerzett így az asszony. Házat vehettünk hamarosan. A szekrényt is megtöltöttük fehérneművel, damaszt ágyhüzattal. Ékszerei is voltak a feleségemnek, gyű­rűk, karperecek, az órája is aranyból volt. Amellett jól éltünk. Ettünk, Ittunk, ami |ólesett. Ment ez-egy darabig nagyon szépen. Egészen addig, amíg az asszonynak eszébe nem jutott, hogy magának vet kártyát. — Te tudod a legjobban, hogy nem - igaz — mondtam neki. — Minek töltőd vele az időt? Nem hallgatott rám. Este, amikor mindenki elment, be­ült az ágyba, maga elé tette a tálcát, aztán csak rakosgatta a kártyákat, eluntam nézni, in­kább befordultam aludni. Reggel mindig elmesélte, mi­ket vetett ki. Jót nevettünk «rajta. Hanem egyszer beteljesedett a jóslás. — Jószág áll a házhoz — mondta a kártya. Hozott is egy kövér libát az nap az egyik páciens, örült né* ki Terka nagyon. Még én Ui örültem a bolond fejemmel. Pedig ha ez nem történt vol­na ... Ettől kezdve komolyan vet­te a jóslást a feleségem. Elő­ször csak magának, azüiua másnak is. Elvetette a régi módszert, és csak úgy vaktá­ban mondta, amit a kártya pa­rancsolt. Sokan elpártoltak tő­le, mert mfnd ritkábban vélt be a jövendölés. — Majd — mondogatta az etégedetlenkedőknek — ha most nem, évek múlva úgy lesz, ahogy a kártya beszéli. Hanem elunták a makacsko­dását, másfelé széledtek a megszokott vendégek. Emiatt több ideje maradt sa­ját magára. Egyik reggel nem mondta el, hogy mit tudott meg a kártyából, Hiába faggat­tam. Elkezdett furcsán viselkedni. Nyugtalan lett, ideges, rossz­kedvű. Lassan nem érdekelte más, csak a kártyában lakó »szellem«, aki felfedi számára a mások elótt eltakart titko­kat. Velem se sokat törődött ak­koriban már. Ha hazajöttem, csak a tűzhely felé intett a fe­jével, ott volt letakarva a hir­telen főtt ebéd. Megehettem magamban, ha akartam. Egyik nap azzal fogadott, hogy orvoshoz megy. — Bajod érzed? — kérdez­tem aggódva, mert nem tet­szett nekem már régóta ez a különös viselkedése. — Nem'— válaszolta össze­ráncolt homlokkal. — Csak el­megyek. — Jól van — hagytam rá. — Gondoltam, hátha ki gyógy lt­ja a mániájából. El is ment. Az orvos nem talált semmit. Ö azonban csali ingatta a fejét. — Nem ért hozzá. Elmegyek máshoz. Járta az orvosokat szegény, de mind egészségesnek nyilvá­nította. ű azonban konokul ragasz­kodott a betegségéhez. Csakugyan rosszul nézett ki. Lefogyott, megsápadt, az ét­vágyát elvesztette egészen. És az volt a furcsa, hogy még örült is neki. Láttam, amint elégedetten nézegette magát a tükörben. Rimánkodásomra, kérdezös- ködésemre nem felelt semmit: Figyelembe sem vette. Tudtam, hogy ennek / rossz vége lesz. Minden szabad idő­met otthon töltöttem, féltem, hogy megtébolyodik, és valami kárt tesz magában. Később a gyengeségtől már felkelni sem bírt. Ült az ágyában, megko­pott kártyái között, és fogyott, egyre fogyott... Egy júniusi, rekkenő hőségű napon már a kezét sem bírta felemelni. Feküdt a hátán reb- benéstelen szemmel, szinte lé­legzet nélkül. Éjjel tíz óra ót perckor — emlékszem ponto­san — hirtelen felült, és annyi hónap után beszélni kezdett: — Megmondta — lihegte ful­ladta n — a kártya. Megmond­ta. Még az időt is. Június ki­lenc ... Azzal előrebukott. Odaro­hantam hozzá. Már nem volt benne élet... órák múlva esett csak a naptárra a pillantásom. Jú­niust mutatott, igaz. De nem kilencedikét, hanem tizenegye­dikét. — A kártya — fejezte be el­beszélését sírásba hajló hangon az öregember. — Az lett s veszte, a kártya...

Next

/
Thumbnails
Contents