Somogyi Néplap, 1959. december (16. évfolyam, 282-306. szám)
1959-12-25 / 303. szám
a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE BERTÓK LÁSZLÓ wv%^^v^wyw^vwwwyjyyi^^^. TAKÁTS GYULA: AM az írói munfca mellett még hivataliban is szolgál, úgy tesz, mint aki a gyertyát egyszerre két végén gyújtja meg. Egy költő leveléből idézem ezt Az biztos, jobb lenne utazni, horgászni, közben tanulgatni és így írni, de azt hiszem, ez kevés írónak j ütött osztályrészül... Ami pedig a gyertya két végét illeti, arra azt válaszolom, hogy a fizika törvénye szerint is messzebb világít két láng, mint egy, meg aztán azt, hogy az út mellett talált források, gyümölcsök sokszor hűsítőbbek és édesebbek, mint a vasárnapi asztalról válogatottak,.. Ez jut eszembe, amikor arra gondolok, hogy innen, Somogyból állandó hivatali munkám mellett is, mégiscsak szinte diákkorom óta valamennyi jelentős irodalmi folyóiratunknak a Nyugattól a Kartáirsig munkatársa voltam. Ez idő alatt tíz verseskötetem, három regényem, elég sok tanulmányom, kritikám és OVWWWWWMWWWWWI ★ újabban műfordításom és versem jelent meg. 1945 után több novellát is írtam. Ezeket szedem most össze a folyóiratokból. Egy novel- láskötetemet szeretném előkészíteni. Mostanában Horatius, Petrarca és a tizenharmadik századi Carmina Burana szerelmes, pajzán virág- énekszerű verseiből fordítottam az 1960-ban megjelenő Madások részére. Persze az ihlet, mert ilyen is van, e munkák közben oda-odaránt a saját verseim 3 forint 20 filléres iskolás füzetéhez is. Van mivel viaskodni! Rengeteg tartalmi, verstani, formai és ritmikai kérdés izgat, hiszen a tudományok és a technika világának rohamos tágulásával és felfedezéseivel együtt minden valamirevaló költőnek át kell varázsolnia, új jelentéssel kell felruházná a költészet képeit, ritmusát, szinte az egész lirai stílus és tartalom értelmét, hogy maradandót alkothasson.;; h IWUVWWWWWWWAVW Átsugárzik és ragyogva írók, költők vallanak magukról Az a nézet, hogy Somogybán nem lehet megteremteni az irodalmi életet, két esztendővel ezelőtt dőlt meg, amikor hosszú erőgyűjtés után 1957-ben megalakult a megyei írócsoport, s szerkesztőségünk a magyar sajtótörténet haladó hagyományait szem előtt tartva vállalta, hogy kulturális mellékleteiben biztosítja alkotóink számára a nyilvánosságot. Komor igazság, hogy miként a madár nem lehet meg a szárnyát próbára tevő levegőég nélkül, a hal víz nélkül, úgy nem nélkülözhetik alkotóink az olvasókkal való rendszeres találkozást, a megjelenést. Ez a szempont vezette szerkesztőségünket, amikor elhatározta, hogy kulturális mellékleteivel segítségére siet megyénk bontakozó irodalmi életének. Olvasóink az elmúlt két esztendőben megyénk számos tehetséges totlforgatőjával ismerkedhettek meg. Mai kulturális mellékletünkben megyénk irodalmi életének néhány képviselőjét mutatjuk be olvasóinknak, oly módon, hogy magúk az írók, költők vallanak magukról, munkáikról, céljaikról. 1953-ban jelenteik meg először verseim — a pécsi Dunántúlban. Ezt követőleg 1954- ben és 1955-ben a Somogyi Néplap közölt néhányat. Háromévi hallgatás után 1958-ban próbálkoztam írással újra. Azóta a Somogyi Néplap többé- kevésbé szabályos időközökben közölte verseimet. Rajta kívül 1959-ben még a Somogyi Írók Antológiájában, a pécsi Jelenkorban és a Falusi Vasárnapban jelentek meg írásaim. Parasztcsaládból származom, szüleim Vesén élnek, ahol én is születtem, és éltem 14 éves koromig. A Csurgói Gimnáziumban érettségiztem 1954-ben velő. Jelenleg a Nagyatádi JáÉrettségi után voltam postás, rási Könyvtár munkatársa va- paraszt, kőművestanuló, köny- gyök. Féltem a lányos őzet is Féltem a lányos özet is, az utat is, mely hazavisz, a gesztenyét a fák alatt, a guggoló kis házakat, a vetőgépet, a mezőt, ahol álmaim rozsa nőtt. Féltem túlzsúfolt városok ereiből az áramot, a kenyérgyárat, a mozit, váltókezelők lányait, a hidat, mert kettő a part, a csókot, mely visszatart. Azért e konok dünnyögés, mert belém vágott, mint a kés az újsághír, hogy makacsul bombát gyárt néhány öregúr. Emberkezekben van megint mi hatványozhat földi kint, vagy hitek, babonák helyett teremthet emberi eget. Eget, ahol a csillagok fényében ember mosolyog. Ember, ki fényéveiken át végre megleli tán magát, s eltűnődik, mint kisgyerek, ki szégyelli az ütleget, mivel testvérét verte meg. Szép tavaszban, vad nyarakban, magam, ha menni akartam, legfeljebb, ha két kerékre, ritkán szálltam én egyébre. Így mentem én télben, nyárba, mindig magam útján járva. Duda, ha szóik., kijjebb álltam, Megfürödtem benzin-gázban. Nem siettem s mindent láttam nyitott szemmel az országban. Gyalog, mert ha másképp tettem, jég volt már a szívességben, s mint a grófot, úgy fogadtak, hallgattak és bólogattak. De akikhez gyalog léptem, szívük enyém lett egészen. Kancső, kenyér, politika rám nyílt, mint a nap korongja az élet teljes egésze, feketéje és fehérje. őszinte szó és igazság tollad, ha tintába mártják verseden a papírhártyán átsüt a maradó-márvány. -., De ha kellett, földről égbe, szálltam menten szárnyas gépre. Vagy két lábon! Vagy két szárnnyal, tartottam a pacsirtákkal. Nem középút!... Vagy föld! Vagy ég! Kellett nekem a teljesség! S mit lent láttam, égből nézve, nézek már én a jövőbe: egyetlen határrá válva, nézek onnan a hazámra. Azon is túl, a világra: az egyetlen földi tájra, ahol annyit gyalogoltam s bárhol voltam, ember voltom. Egyetlen föld! Szép kikötő. Körülötte csillag-erdő, s holnap talán, fényes madár, dalolok egy csillagi fán. Pacsirta, mely kráterekbe kóstol, éteri vizekbe, s tisztább, szélesebb dalával nő a csillag-suhogással. Két lábról igy szállva égre, nézek már a mindenségre. Nem négy folyó ... Nem kerek gömb .. Az én hazám már sokkal több, Útjaimat ekként járva, megnő a szív és vers szárnya. Láb a földön, szív az égbe, állok a lét egészébe s zsuppunk nádszál-furulyája szól csillagok kórusába! Hold és Vénusz visszafeleiL Beszélget a nemzetekkel. Nem is velük!... Az emberrel, aki összeforr az éggel, s végre egymást is megértve, szállhat boldogabb jövőbe. Korlát, ágas és jegenye villog, mint antennák hegye. Átsugárzik és ragyogva az egy lényegest kimondva, nem itt a négy folyó tájba, él a táguló hazába. Ész képletén, vagy egy verssel nő a széles egyetemben. Vers, föld és ég mindenkié! Az ember is földé, égé! SOMOGYI PÁL: Életrajzom bele van sűrítve és szét van szórva műveimben. Novelláim, karcolataim, verseim életszilánkok, villanások, hangulatok. Regényeim küzdelmes életem egy-egy szakaszát rögzítik, a körülöttem és bennem zajló háborús,, forradalmas, izzó életet Egy osztályharcos munkásember életét Először a börtönben, az egyes zárkában kényszerített valami ellenállhatatlan erő arra, hogy leírjam, közöljem embertársaimmal felgyülemlett élményeimet, érzéseimet és gondolataimat Külföldön, az emigrációban három, itthon a felszabadulás után négy könyvem jelent meg. Most noveülásköteten és új regényen dolgozom. Több mint negyven év óta kalapáccsal, fegyverrel, szóval és tollal harcolok a munkásmozgalom frontján. Szeretnék továbbra is még sok szép, színes és gazdag, a szocializmust építeni segítő, lelket és gondolkodásit formáló művet alkotnb Esze homlokán ragyogva, nézek a legszebb szoborra! Már fölrémlik. Nem is messze. Ajkán a pacsirták kedve. Szikra János: Nagyberényi utca. (A somogyi képző- művészek őszi tárlatának képeiből.) r? örtönben a kényszer sokszor olyan helyzeteket szül, amelyekre normális körülmények között fel sem figyel az ember, de ott nagyra nő, nem lehet nem észrevenni. Az újvidéki fogház egyik közös zárkájában nyolcán voltunk bezárva — hat politikai és két vagány. Ugyanis ebben az időben, Sándor király uralma alatt úgy volt ott is, mint nálunk a Horthy-rendszerben: a megrögzött bűnözők, csalók, tolvajok, gyilkosok egy lakat alá kerülteéc mivelünk, sőt azok kevésbé voltak veszélyesek számukra, mint mi. Elvégre azok csak loptak, raboltak, gyilkoltak, mi a társadalom rendjét alcartuk megváltoztatni. Köztünk a zárkában volt nyomdász, tanár, újságíró és mások. Az egyik betörő erős, vállas, a másik vézna, hajlotthátú legény volt, mély- gödrű, lázas szeméből, fényes, sápadt arcáról a vérbaj sandított ki. A börtönben cigarettázni szigorúan tilos volt. Cigarettát beküldeni nem lehetett, csak a vézna vagány tudott valahogy ügyesen hetenként egyikét cigarettát becsempészni. A szeretője, egy félszemű cigánylány szombatonként, mikor csomagot hozott neki, s. kenyér belsejébe cigarettát rejtett el. Ezért vagy nap volt a mi zárkánkban a szombat, mert cigaretta állt a házhoz. Még rá se gyújtott a legény, a többiek már megrohanták,: CIGARETTA — Stopp, a végét! — kiabáltak féléje, és epedve várták, mikor jut már a végére. Majd szájról szájra járt a cigarettavég. Alig szippantott egyet-kettőt, már a másik ott állt, és valósággal letépte társa szájáról a csikket. A vézna vagány cserepes ajkáról a nyomdász szájába került, tőié a tanár vette át, attól az újságíró és így tovább. Én megdöbbenve néztem ezt. If iker a két vagányt ki1 1 szólították a zárkából, mert munkára küldték őket, igy szóltam a többiekhez: — Mit csinálnák maguk? Hogy vehetik a szájukba ennek a vérbajos rabnak a cigarettáját?! Kissé meghökkenve néztek rám egy ideig, majd az újságíró megszólalt: — Hallja, maga mond valamit! Persze, igaz ... — Tudja, öcsém — tette vállarwra hosszú ujjú sápadt kezét a kecskeszakállas nyomdász —, én úgy vagyok ezzel, hogy inkább nem eszem, csak cigarettám legyen, én a fronton a kenyeremet cigarettára cseréltem el. Élni nem tudok nélküle. Élvezem a cigarettát. A füstnek, a dohánynak ízét, savát, borsát, mely éget, kér bit, mint a pálinka .., — öreg vagyok — avatkozott a beszédbe egy sánta őszes ember, kiről nem tudtuk ki, mi, hogy került ide —, az élet nekem már vajmi keveset nyújt. Egyetlen örömöm a cigaretta. Pedig tudom, ez a lassú méreg, ez az alattomos, sötét pióca rátekerődzik az én vergődő, beteg szívemre és.* De hát mit tegyek? Kell, érti?! Ha nem füröszti füst a tüdőmet, ha nem érzi nyelvem a nikotin zamatát, hát odavagyok... Rossz dolog ez, fiam, higgye el nekem. Rossz is, meg jó is.„ — Engem az illata bódít, én a füstnek, a dohánynak a szagát élvezem — mondta elmerengve az újságíró, gesztenyés, dús hajába turkálva. — Ha a füst körülölel, köny- nyebben írok. Siklik a toll, ömlik a gondolat... Nekem a cigaretta életkérdés. Bár igaz, egyre gyakrabban fáj a fejem, szédülök... — Ej, fiatal barátom — közeledett felém bölcs mosolyával a tanár. — Én úgy látom, ■maga még nem tudja, mi az a szenvedély. Az igazi szenvedély. J gén, eddig nem tudtam x — feleltem sajnálkozva, irtózva és kemény elhatározással. — De most már tudom, lálom.„
