Somogyi Néplap, 1959. november (16. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-15 / 269. szám
a Somogyi Néplap KULTURÁLIS MELLÉKLETE Szépen mondott semmitmondás Figyelemmel’ kísérve a So cigány««t, a »»Gondolatok a ideológiát. A világnézetnek mogyi Néplap ez évi kulturális könyvtárban« c. verset szaval- döntő szerepe van minden té- mellékletében megjelent verse- ják, Aranytól »A walesi bár- ren. Milyen népi demokratákét és prózai írásokat, van dók«-at, Petőfi, Ady, József kus író lehet az, aki az ellen- egy-két elvi megjegyzésem. Attila forradalmi verseit. Vilá- séges világnézet szemszögéből Verstermésüink túlnyomó gos tehát, mi az időtálló, örök- nézi a világot? Vagy aki a két részben csak gyönyörködtető, értékű költészet. világnézet között játssza a leszépen mondott semmitmon- Vajon példaképeik ezek a hunyt .szemű semlegest, és nagyok témában, mondaniva- semmitmondó szépet ír? lóban a mi somogyi verselő- Könnyen megjósolhatom, ez raknék? Csak igen kis mérték- sokáig nem megy. dás, komolyabb tartalom, lelket formáló nevelőhatás nélkül. Többnyire , tájleírások: »Balatoni ősz«, »Betyárok kútja«, nyári, tavaszi tájképek, fütyö rés zgetés. És varnak faluról szóló _ versek, melyek a falu embereinek lelkében dúló harcot meg sem említik. Falusi képek a problémái nélkül. ben, mert a legtöbben szemet Tehát a cél: és fület éneklik és mát. Ezen változtatná kell annak, aki tud; aki nem tud, vagy nem akar, az csak fél ér- falu égető téket álfkot, ha műve farmai- Nem látják lag akármilyen tökéletes is. a polgári szé- gyönyörködtetően mondott, semmitmondás fütyörészik a sem- helyett a tartalmas, szocialista irodalom megteremtése nálunk, Somogybán is. Somogyi Pál Somogyi Pál író fent közölt cikkének elvi mondanivalójával szerkesztőségünk egyetért Kulturális mellékletünkben valóban sokszor helyet kapnak olyan írások, melyek »-szépen mondott eemmitmondássail« vádolhatóaik. Viszont V» vers íróink a falu szocialista Mert jól jegyezzük meg, elsőd- fejttődését, a faluban végbeme- leges mindig a tartalom, pernő nagy történelmi átalaku- sze a tartalom és forma egy- iásá Pedig ha valamiről érdé- sége ad töikéletes művet. Ha mes írni, ha valaki időt álló egy bábut akármilyen szép ru- témához akar nyúlná — ez az. hába öltöztetünk, az csak üres Solohov ezt a témát dolgozta bábu marad; az izmos, erős fel — és világhírű lett. Per- kovácslegény akkor is szép, ha sze ő nemcsak a doni sztyep- ruhája kormos, olajos, hát Viszont a hűség kedvéért pékről, erdőkről és kutak- még ha jól szabott, tiszta ün- szeretnénk felhívni a figyel-] ról énekek Ezekről is, főként neplőbe öltözik. met arra, hogy egy igen lényeazcnban az emberekről, az em- De van egy másik jelenség ges ellentmondás van Somogyi berek nagy problémáiról. A is. Egyik verselőnk egyéb téma Pál cikke mögött. Nem benne városban élő költőink nem ve- hiányában a szabad verselést tehát, hanem mögötte, és erről, szik észre a mellettük élő, al- támadja. Mindenki tudja, hogy a cikkíró megfeledkezett. kötő munkást, a serdülő ifjú- a szabad vers Amerikában Szerkesztőségünk az irodalmi Ságot ezer kérdéseivel, flelki ví- vagy száz éve, nálunk pedig melléklet anyagát időről időre vódásaivaL Nem látják vagy fél évszázaddal ezelőtt polgár- az Irócsoport lektorátusától nem akarják meglátni a párt jogot nyert. Neves költőink ír- kapja, melynek tagjai között áldozatos, gigantikus, minden- tak és írnak ma is szabad maga Somogyi Pál is helyet napi harcát az új emberért, az verseket. Ez írói felfogás dől- foglal. új világért.» Nem igyekeznek ga. Senkit sem lehet ma már A fenti cikk. nagyon helyén-'A tollúk erejével, tehetségük, a kötött formához kötni. való elvi megállapításainak hi-g szellemük fénvességével elűzni A prózával jobb a helyzet, tele, meggyőző ereje, nagyobb A a sokak léikében, agyában le- Novellistáink legtöbbje oktató volna, ha az írócsoport lekto-Q vő sötétséget, nem igyekeznek hatású, a szocializmus építését rátusában szilárdabb lenne űző irtani a nacionalizmus, sovi- segítő, lelket és gondolkodást eszmei felelősségi ha a lekto-h. nizmus, fasizmus gyilkos mér- formáló műveket alkot. De rátus tagjai összehangoltábbanq gét. Nem, a mi lelki mémö- akadnak még semmitmondó végeznék munkájukat, s min- keimk nagv része ehelyett ég mesélgetések, pesszimista elbe- denekelőtt nagyobb felelősség-i, és föld között lebegő, »szép«, szélesek is. tudattál! A cél az, hogy megteremt- A magunk részéről még azt) sük Somogybán is a szociális- kívánják megje.gyezni, hogyL ta irodalmat. Ennek feltétele, szárnybontogató íróinkat nem ■ hogy először váljunk magunk tiltanánk el olyan túlzott szi-'r- is szocialistává. Igyekezzünk górtál a széptől, a szülőföld ~ magunkévá tenni őszintén és lelkűnkhöz nőtt szépségének) gyökeresen a marxista—lenimis- dicséretétől, éppen íróvá éré-) ta világnézetet, a leghaladóbb sük érdekében. (Szerk.) TÖEÖH ZSÓFI: Egy szó, két szó ,.. Egy szó, két szó, három szó.. Friss hó, víg hó, kedves hó. Felhőzúgból kirázva Rászakad a világra. Egy szó, két szó, három szó.. Csöpp tó, kék tó, tükrös tó. Jég alá bújt remegve, Korcsolyáznak felette. Egy szó, két szó, három szó . . Kis ló, gyors ló, páros ló. Csengettyű a nyakában, Szán szalad a nyomában. Egy szó, két szó, három szó.. Jó, jó, jó, jó áldott jó: Kint a télnek örülni, S bent, a tűznél csücsülni. Hat hónap vacogds Technikai fejlődésben felrótt korunk egyik legtréfá- sább találmányával találkozom újabban úton-útfélen: hasznavehetetlen kályhákkal és csak díszül szolgáló fűtőberendezésekkel. S nem is akárhol, hanem a járási székhelyek, községek, művelődési házában, ahol az év éppen most soros hat hónapjában — ősszel és télen — indul vi ágzásnak az é'et. Állítólag .. t mert szerény nézetem szerint csak virágoznék, tudniillik az említett intézményekben olyan a hőmérséklet, hegy nem a virág bimbója — az áldozatos kezdeményező kedv —, de még a mosoly is megfagy a szíjon. Pedig valljuk csak meg, mosolyogtató helyzet, hogy a fűthetetlen kályhákat, a használhatatlan fűtőberendezéseket éppen művelődési házainkban helyeztük el: fel ne keresse ezeket senki, csak aki kedveli a tüdő-, mell- és homloküreggyulladást, és úgy érzi, nem is el, ha nem beteg, ha legáább nem szerzett egy kis influenzát. No meg azok, akik azt remélik, hogy (há mástól nem, a közösség melegétől felmelegedhetnek egy kicsit a művelődési házban. S egyesek szerint így van ez rendjén. Miként súly alatt nő a páima, légvemzské ben edződik, a magát művelni akaró. Évről évre ránk köszöntő mulasztások »eredménye« ez, és illetékeseink ettől függetlenül mód felett csodálkoznak, ha a népművelési munka: hagyományosan eleven hat hónapjában nyoma sincs az elevenségnek. Ki az az ostoba ember, aki szívesen tölt akár fél órát is jégveremben^ ha kimozdul fűtött otthonából? ősz van, tél jön. A művelődési házaik elkészítették terveiket. Ha végre is akar- ják hajtani e terveket, több helyen kénytelenek lesznek a ‘kulturális élet vezetői enge* délyt adni a szakköri szobák.* ban, próbatermekben való szabadtüz rakásra.\ Ha csak nem születik ennél kedvezőbb következményekkel járó intézkedés, és ott, ahol rosszak a kályhák, nem működnek a fűtőberendezések, pótolják a mulasztásokat. Mert . hat hónapnyi vacogásra ítélni egyéb áldozatvállalások mellett kul- túrmunkásainkat, a művelődés igényével jelentkező emberek sokaságát, enyhén szól* va bűnös túlzás lenne! BALOGH GYULA: ÉPÜL A VÁROS érthetetlen verseket ír. Vajon ha klasszikusaink féltek volna vagy képtelenek lettek volna koruk társadalmi problémáihoz nyúlni, mi maradt volna meg belőlük? Amfat látjuk, Vörösmartytól ma is leggyakrabban »A vén Épül a város: itt is, amott is 1 új alapot rak hős akarat, s kőműveseknek fürge hadával húzza magasra már a falat. Nézd, mi idézi, puszta teleknek néma, kiégett üszke helyét: lassú ívével vásdaru lendül, égre feszítve büszke fejét. Épül a város: nyújtja falát már kultúrigényünk csarnoka is. Tánc, szavak, ének száz seregének útja törekvőn mind odavisz. Parkja ölébe’ bronzban is élve a mi Latinkánk szobra ha áll, érzi, ki látja, s szíve kiáltja: győzni sohsem fog itt a halál! Épül a város: Ifjú jegyes vagy? Néked is épül mind e csoda. Nem úri kastély ... Több s igazabb is, új neve: otthon, s nem palota. Öszhajú munkás, őzszemű párod érzi-e végre, érti-e már: tiszta, világos lesz a szobátok, épp, amilyent az ő szíve vár. Épül a város: nézd, csupa állvány, tégla, beton és kő a világ. Mégis az aszfaltjárda szegélyén, pázsitos ágyon mennyi virág ... Mert az a rend, hogy tiszta, virágos otthonok, utcák sorsa felett döntsön a szív, és döntsön az ész és jöjjön a munka, jöjjön a tett! Épül a város: ósdi falak közt helybe1 topogni nem lehet itt: friss vakolattal védi az ember régi örökség rossz falait. Mert ez a nép már érti a módját,- tudja, mikor, és tudja, hogyan... Róma, Kecel s a többi vigyázó bólogat hozzá nagy komolyan. Épül a város: büszke erőnk és összefogásunk nagy hatalom: —— sporttelepünkért, Jókai parkért nyújtja kezét a társadalom. Villan az ásó, mozdul a föld is, mint a vihar, mely porba kavar: mert ez a csendes, százszínű, kedves, drága Kaposvár élni akar! LÁSZLÓ ANNA: Vadházasok Palócnéhoz úgy hozzánött a szegénység, hogy már leválasztani sem lehetett róla. Szegény volt otthon a faluban, lányéveiben, szegény volt a nagyvárosban, asszony korában, hogyne lenne hát szegény most — özvegységében. A férje után nyugdíjat kap, százkilencven forintot havonta, ehhez keres hozzá a mű- stoppolással. Nincsen táblája a kapu alatt, még csak egy kézzel írott cédulácska sem hirdeti a mesterségét, ajániga- tásra meg éppen csakhogy csurran-cseppen a munka. Ha nagy néha több adódik, akkor sem megy sokra vele, mert lassan dolgozik, túlzott gondossággal. Nem bánja, így szereti, el nem viselné, ha a megrendelő hibát találna a keze munkájában. V,olna mit bánkódnia Pálóc- nénak. Egyetlen fia, az a drágaszép Isti gyerek éppen csak hogy elérte a korhatárt, negyvennégyben — vitték katonának. Irt három lapot, aztán eltűnt nyomtalanul. Siratta az anyja két esztendeig, szívszag- gató jajokkal. Később azonban megértette, hogy nincs mentség, neki tovább kell .élnie. Ilyen — örökké frissen vérző — fájdalommal pedig élni nem lehet. Elföldelte magában Istit, a róla való emlékezést elűzte, nevét többé senkinek sem emlegette. A férjére viszont annyiszor gondolhatott, ahányszor csak sora jött — ez a kép nem sajgott. Huszonhat évig elég volt belőle, most inár hogy nincs, hát nincs. Balócnénak öröm is jutott, állandó, simogató öröm: a csendé. Már egyedül az övé maradt az egyszoba-konyhás, s benne a mézsűrű csend. Míg élt az ura, teleharsogta az egy- szoba-konyhát. Évtizedekig altiszt volt, mások fullajtárja, legalább otthon kellett hát hangsúlyoznia, hogy ő is valaki. Ha belépett az ajtón, már rendelkezett, és egészen az el- álvásig felduzzasztott önmagát érvényesítette. Amikor Palóc- nét Bíró Erzsinek hívták otthon a faluban, már akkor is érezte Palóc Imre természetét. De a tulajdon apja is efféle természetű volt, azt gondolta hát: a férfi mind ilyen. És még azt gondolta: akárhogyan is — jobb őket szolgálni, mint vénlányságra árvulni. Meg nem is sokat gondolkodhatott, Palóc Imre akarta, követelte őt, s ö nem szokta kisebb, cse- nevészebb akaratát összemérni az erősebbekével. Ahogyan volt, úgy volt. Lám, végül mégiscsak csendet adott neki az Isten, őrizte is féltve. Mondogatták pedig elegen hogy nem helyesen él, begubó- zik, és az éppen manapság nagy vétek. Szerette a zenét, kivált a szép, búsongó cigány- muzáikát. Volt rádiója, csakhogy nem akarta minduntalan kinyitogatni, felzavarni a csendet. Hogy tudja, mikor játszanak neki váló zenét, nem sajnálta a pénzt rádióújságra — előfizette, hozta is hétről hétre a postás, Molnár Gáspár. Molnár rendszerint hétközben is beköszöntött egyszer, lappal vagy levéllel. Pálócnénák nagyszámú atyafisága maradt vidéken, hol egyik, hol másik érdeklődött felőle. Az asszony úgy vette észre, hogy Molnár Gáspár szívesen kopogtat be őhozzá. Nem adja át csak egyszerűen a postát, mindig mond hozzá valamit. Idővel kimesterkedte, hogy beljebb kerüljön, és Palócné székkel kínálja, öt-tíz percig elbeszélgetett, azután nagy sóhajtva emelte fel magát meg kövér táskáját. Mert már túljárt az ötvenen, és nehezére esett a munka. Azt mondta egy napon: — Bizony kár, hogy mi mindig csak kutyafuttában beszélhetünk. Itt is vagyok, meg nem is. Ha egyszer eljöhetnék este, jó volna az. Palócné nem lelte hirtelenjében, mit feleljen, megkerülte a választ. — Nem tudom én magát másképpen, mint levéllel, elképzelni sem. — Hacsak ennyi a baj, majd visszafogom a postáját, és csak este kézbesítem. Mosolyogtak, s a mosoly azt jelentette: jöhet Molnár Gáspár este is. Jött sűrűn. Eleinte vacsora után, később nyersen hozta a krumplit, olykor húst, zsírt — Palócné főzött »1.. Halkan beszélgettek — Palócné csodálkozott, hogy akad férfi, aki ilyen csendesen ejti a szót. Hallgattak is nagyokat, megértő, meleg hallgatással. Némelykor kinyitották a rádiót, s együtt éreztek rá a cigányzenére. Már majdnem esztendeje volt ez így, amikor egy este jeges szélvihar támadt kint. Várta Molnár Gáspár, hogy lecsillapodik, s akkor ma.jd indul haza, de csak nem csillapodott. Köszörülget- te a tprkát, végül bátorságra kapott: — Ha maga jószívvel volna hozzám, Erzsiké, nem engedne ki ebbe a cudar éjszakába. Az asszony nem válaszolt, ő folytatta: — Tudja, hogy mennyit kell járnom nekem, ha fúj, ha fagy: rászolgáltam, hogy megmelegedjek. . Az asszony bólintott. Igaz is, nem lehel kiűzni. Magának sem lenne nyugta azután. A szél cibálja az ablakot — most, hogy ketten vannak, tudja, hogy a szél, de ha magára marad az ilyen özvegyasszony, akkor már azt képzeli: a gonosz leselkedik az ablaknál. Réme támad az áblakkocca- násnák, a bútorrecsegésnek. Felállt, és megvetette az ágyat, az ura régóta üres ágyát is. Másnap szélcsendes este volt, de Molnár visszavágyott a tegnapi viharos időre. Nem akaródzott elmennie innét. A lakás nem volt valamire való se, csak tiszta — őt marasztalta, Palócné nem volt se szép, se ránctalan, csak szelíd, őt itt fogta. Mosolygott a bajsza alatt, s szólt: — Ha akarnánk, azt képzelhetnénk, hogy ma még nagyobb a vihar, mint tegnap volt. — Azt képzelhetnénk. Mert ha egyszer már itt maradt tegnap, ma miért ne maradjon itt. £• akár holnap is és holnapután is. Két hét múlva hozta a betyárbatyut. Két nagy bőröndben, elfért minden holrrlija. Nerá mintha nem lett volna berendezett •lakása neki magának is azelőtt, de mialatt a felesége betegeskedett, eladták a bútorok felét. Az asszony halála után pedig Molnár rászokott a mindenesti vendéglőre, a búfelejtő iszogatásra — adósságba keveredett. Másként nem tudta volna megfizetni, eladta a lakást, attól fogva albérletben szűkölködött. S a pénze még kevesebb lett, mert több házbért kértek a kis lyukért, mint az előző, rendes lakásért, ö mindenképpen szerencséjének tarthatta, hogy Palócnéhoz költözhetett. Palócné meg hogyne tartotta volna szerencséjének, mikor Molnár Gáspár olyan igen jól bánt vele. Kímélte- öt, igen, kímélte. Az apja és az ura példája után sohasem gondolta volna, hogy ez is lehetséges. Felhozta a tüzelőt helyette, kitisztította a cipőt helyette, gyakran el is mosogatott helyette. Igaz, ő is kereste a férfi kedvét. Mire hazajött délután, forró vízzel várta, hogy kiáztathassa a fáradtságot sokat talpaló lábából. Törődtek egymással, mint a fiatal szerelmesek, vagy még többet. Ha Palócné vem szégyellte volna, tán azt rn *■ háttá volna magának, hogy Molnár Gáspár az ö első igazi szerelmese. De mondhat-e ilyent ötvenéves asszony, akár önmagának is? Elhinni is nehéz, hogy ez eljött hozzá, amikor pedig már semmit sem remélt — titkon és lopva sem. Amint Molnár Gáspár hozzá költözött, mindjárt gondoltak rá, hogy házasságot kötnek. Nem is lett volna más bökkenő, csak a nyugdíj. Mert akkor elveszítették volna a százkilencven forintot. Enni még csajt tudtak volna Molnár fizetéséből is, a lakbért, a tüzelőt, mosást, villanyt és gázt megkereste az asszony a mű- stoppolással, csak az volt a baj, Jiogy kikoptak a ruháikból. Hol ing kellett Gáspárnak, hol cipő Palócncnak, hol sok hónapi gyűjt'- get és után egy télikabát. Hogyan is mondhattak volna le a százkilencven forintról? Periig maguk is tv' ták, hoyy egyedül a házasság volna a dolgok rendje, és a világ is minduntalan figyelmeztette rá őket. A házmesterné az első napokban rosszallva tudakolta, hogyan jelenti be a postást? Utóbb is minden házbérfizetésnél csípős megjegyzést tett az albérlőre. A szomszédasszony, az a durva lelkű, nem restellte megkérdezni Palócnétól, hogy már nagyon fázott-e az özvegyi ágyban? Általiban a világnak nem tetszett az ő dolguk. Érezték, hogy valami szerelemféle. Ä fiatalok kinevették, az idősek irigyelték. Mert a fiatalok úgy vélekednek, hogy a szerelem joga elmúlik harminc év körül, de ha nem, negyven körül már mindenesetre. Az ötvenesek szerelme nevetséges vagy ízléstelen a szemükben. Berzenkednek ellene, hogy ráncos bőrrel is akként lehessen érezni, mint hamvasan. Az idősek meg irigykednek, mert maguk is vágynának- arra, amit ez a másik, az a kivételesen szerencsés megkapott az élettől. Ha szúrtak egyét Palócnén, olyankor mindig újra és újra meghányták-vedették a száz- kileniven forint ügyét. Különben sem múlt hét, hogy ne beszéltek volna róla. Szilveszter, újév körül már-már úgy látszott, révbe jutnak. Molnár elég szév pénzt hozott haza a borravalókból. De amiko-r leültek, , hogy beosszák, megmutatkozott: kevesebb, mint amennyi okvetlenül kellene. Mert egész évben számoltak az újévivel, akkorra rakták félre a legtöbb vásárolni valót,- bútorjavítást, a rendkívüli kiadásokat. így ment ez esztendőrci est* ‘endőre. Az ötödik év végétől (Folytatás a 6. oldalon.)
