Somogyi Néplap, 1959. október (16. évfolyam, 230-256. szám)

1959-10-18 / 245. szám

SOMOGYI NÉPLAP

7

Vasárnap, 1959. október Ml

L/TKERESZTEZÖDÉS

A motorkerékpár egyen- letes bugással futott az országúton. Vezetője gyakorlott mozdulatokkal kerülte ki a lassan döcögő szekereket, és tért ki a szembejövő járművek elől. Az útszéli fák lefelé pergő sárga levelei meglibbentek az őszi szürkületben, amint a fekete Pannónia elsuhant mellettük.

— A legközelebbi dűlőúton balra, a síneken keresztül, arra sokkal rövidebb — hajolt előre a hátul illő Madár Laci a vezető füléhez.

Tóth Péter bólintott, és szabályos fordulattal tért rá a dűlőútra, amely tulajdonkép pen csak egy kitaposott ösvény volt, és gyalogosok meg kerékpárosok használták. Az egyenetlen talaj erősen igénybe vette erejét, s a motor lassú zötyögéssel haladt előre.

Madár Laci, hogy elűzze a hallgatás unalmát, ismét megszólalt:

— Csak a feleséged meg ne

haragudjék.

Tóth Péter jobb kezével a levegőbe legyintett. A kormány megbillent. Egy ideig eltartott, amíg a gép egyensúlyát, lábával is segítve a kormányzásban, egyenesbe hozta. Csak azután szólt hátra egy kissé hangosabb hetykeséggel, mint ahogy a motor berregése megkívánta:

— Én megígértem, hogy hazahozlak, te pedig megígérted, hogy elviszel a ti hires szüreti bálotokba. Megiszunk egy pohár bort, azzal kész. Senkinek semmi köze hozz

A másik nem felelt. Ismerte barátja konok természetét, és különben is a gép most zökkent át a vasúti síneken, s ilyenkor nem lehet beszélgetni. Sorompó nem volt, csak egy tábla hirdette mindkét oL dalon: »Vigyázz, ha jön a vonat!-« Már erősen sötétedett. Csak akkor szólalt meg újra, mikör a motor egy szélesebb köves útra fordult be.

— Visszafelé is erre jöhetsz, csak jól jegyezd meg az utat.

Tóth Péter ismét bólintott, de nem válaszolt. Kevés beszédű volt. Madár Laci tudta ezt, és nem is várt feleletet. A távolban apró jánosbogár-csil- logással feltűntek a falu lámpái.

* * *

A kivilágított pályaudvar,

Za mint magányos félsziget, csendben álldogált az éjszaka sötétjében. A személyvonat indulásra készen állt. A mozdony sűrű egymásutánban keskeny, fehér gözasíko- kat pöfékelt az ég felé. A forgalmista már kinn állt a vonat mellett, és óráját nézte. Az a pár utas, aki ilyen késő éjszaka kénytelen utazni, már beszállt a sápadtan világító kocsikba. Még egy perc az indulásig.

A mozdony nyitott fülkéjéből ketten figyelték a forgalmista mozdulatait.

— Minden rendben? — kérdezte Varga II. György mozdonyvezető. Nevében a második szám azt jelentette, hogy rajta kívül még van egy hasonló nevű. idősebb mozdonyvezető a Főnökség szolgálatában, aki a kor iránti tiszteletből az I. számot viseli.

Horváth Imre fűtő, akit

Egri Béla:

K

í 99 rr m

eső oszon

Az erdő szélén egymagámban Elmerengve ballagok,

És a sárga holt avarban Ügy tűnik, hogy rám ragyog Az elmúlt nyárnak tűzsugára.

Látom ismét kebledet.

Hogy simulsz domb hajlatára Évszázados rengeteg. Olatárban úszó tarka rét, Virágaid csak képzelem.

És a csermely tiszta vízét — Hol a nád és sás terem — Lábaimnál érzem, hogy csobog.

Egyet lépek — víz sehol — Fonnyadt lombot búsan taposok.

Mi ez? Tán madár dalol? Ah! Fejem fölött az őszi szél Tépett könyvből dalba vág: Ablakomon kopogtat a tél,

S nyílik már a jégvirág.

mindenki csak Imre bácsinak hívott, bólintott.

— Éjfélre otthon leszünk — mondta mély basszus hangján, és ebben a mondatban benne volt a feltett kérdésre a felelet.

Régóta utaztak már együtt, a fiatal mozdonyvezető és Imre bácsi. Ez alatt az idő. alatt jól összeszoktak, de az egyszerű megszokáson felül meg is szerették egymást. Gondolataik és mozdulataik összehangolódtak, s kevés szóval is biztosan és pontosan vitték a vonatot állomásról állomásra. Azonkívül egyformán szerették a mozdonyt, a süvítő szelet, a kerekek kattogását és a vonat alá futó síneket.

A világító tárcsa magasra lendült, és Varga II. György az indító emeltyű felé nyúlt.

* » *

A nagyteremben vidá- ** man szólt a zene, és a kipirult arcú párok fáradhatatlanul ropták a táncot. Az ivóban kevesen tartózkodtak, és azok is inkább a táncotokat figyelték.

— Még egy pohárral, komám! — kiáltott jókedvűen Madár Laci. — Erezd jól magad nálunk!

Terítetten aszt-l mellett ültek két másik fiatalember társaságában. Előttük az asztalon sokasodtak a borosüvegek.

— Ez az utolsó pohár — mondta Tóth Péter nagyon komolyan. — Még ma haza is akarok érni.

— Fenét utolsó! — rikkantotta az egyik fiatalember magasra emelve poharát. — Ebből a vörös borból minden pohár csak utolsó előtti lehet. Vérré válik ennek minden cseppje.

Tóth Péter is felemelte poharát:

— Bolondok vagytok. £n tudom a határt. Ez az utolsó, ha mondom. Ha még egy pohárral iszom, berúgok. Eddig még mindig meg tudtam állni a határnál.

— Igazad van — állt fel hirtelen Madár Laci, aki már közel állt a részegséghez —, gyere, inkább láncoljunk.

Tóth Péter is felállt, és megrázta a fejét, mert úgy érezte, hogy megfordult vele a szoba. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán egyenes léptekkel megindult a táncterem felé, és gondolkodás nélkül lekérte az éppen arra táncolj pártól a lányt.

— Sári vagyok — mondta a lány a bemutatkozó kézfogáskor. Szabályos arcú, egy kicsit szeplős, de bársonybőrű lány volt. Talán 18—19 éves lehetett. Melleinek halma ki- gömbölyödött a selyemruha alatt, és szinte sütötte a férfi mellét, amint az magához hjizta. Szeme világos fényben égett, és színét pillanatonként változtatta: hol kék, hol szürke, hol zöld színű lett, legalábbis Tóth Péter igy látta. Haja nevetségesen két kis copfban végződött, s ez az asszonyos és kislányai ellentét megzavarta a bortól felhevült férfit. Percekig nem tudott szólni, csak a lány hajának illatát szívta kábultan. Nem is vette ész^e, hogy a zene elhallgatott, s ok állnak szótlanul egymás mellett. A lány hangjára ocsúdott fel.

— Mire gondol, miért ilyen szomorú? — kérdezte a lány inkább kíváncsian, mint kacé- ran.

— Arra gondolok, hogy maga sokkal szebb, mint...

Elhallgatott. Azt akarta mondani: mint Manci, a feleségem.

Mint ki? — buggyant ki a lányból az örök kíváncsiság.

Tóth Péter nem felelt, mert újra megszólalt a zene. Pár lépés után lekérték a lányt, s akkor visszament az ivóba. Barátját egyedül találta az asztalnál.

— Hát tényleg nem iszol többet? — kérdezte Madár Laci, akinek arca már bíborpiros volt, és nagyokat pislogott.

Tóth Péter egy pillanatig maga ele nézett, aztan hirtelen az üveg utas, nyúlt. Töltött, és egyetlen mozdulattal felhajtotta a bort. Aztán újra töltött.

• * *

A vonat álmosító zakato- lássál futott az éjszakában. A mozdony hosszan előre nyúló reflektorfényében néha megcsillantak a sötétből szemberohanó sínek. A vezetőfülke két oldalán, a szélvédő üveg mögött két szempár figyelte a fény és sínek játékát, vigyázta az utat. Varga II. György át szólt a másik oldalra:

— Remek kezdő sebessége van ennek a masinának, • és úgy húz, hogy öröm nézni — mondta inkább tárgyilagosan, mint büszkén, és tekintetét becézve futtatta körül a műszereken.

Imre bácsi bólintott, majd a lapát után nyúlt, és szenet dobott a kazánba. Csak azután szólalt meg:

— A kezdő sebességet én is adom — mondta dörmögő hangon. Erre meg a másik bólintott.

Ha már így megtörték a csendet, Imre bácsi elővette táskáját, hogy egyék egy-két falatot. Egyszer régen gyomorműtéten esett át, azóta sokszor kell ennie egy keveset. Amint a táskát kinyitotta, előbukkant egy literes üveg nyaka.

— Valami kis iióka? — kérdezte a fiatalember ingerkedve, mert tudta, hogy az öreg nemigen kedveli a szeszesitalt.

— Az bizony — bólintott Imre bácsi, és felemelte az üveget. — Az asszonynak viszek egy kis pálinkát hülés ellen, meg keneqetésre a fájós libára. — Odanyújtotta az üveget. — Megkínálom, ha elfogadja — mondta jószívüen, és szemében huncut fény csillogott.

A fiatal mozdonyvezető ijedt tiltakozással nyújtotta előre kezét.

— Szolgálaton kívül bem szoktam, hát még szolgálatban ... — mondta nagyon komolyan.

Imre bácsi megvonta a vállát, és eltette az üveget. Arcán mosoly bujkált, de nem árulta el, hogy az üveg alján pár korty maradék citromos tea lötyög csupán. Amikor felegyenesedett, csak eny- nyit mondott:

— Édes fiam, nekem már nem sok van hátra nyugdíjazásomig. Szeretném, ha addig még együtt utazhatnánk.

Varga II. György a síneket figyelte, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen motorvonatot is vezethetne, hiszen letette a vizsgát. De még a gondolatát is elvetette annak, hogy szeretett mozdonyától megváljék, meg persze Horváth Imre bácsitól.

— Nem. szeretem a motort — szólt át hirtelen a falatozó fűtőhöz, nem is tudta, hogy a kimondott szavakkal már teljesítette is az idős ember óhaját. — Mert ott minden berreg meg dudál — tette hozzá magyarázóan <—, itt meg minden csupa ritmus és zene. — Egy pillanatig hallgatva figyelték, hogy tényleg igy van-e, és szemük összemosoly- gott, mikor magukban megállapították, hogy a kitóduló füst huhogásának ritmusa s a vidáman szálló füttyszó mindmind csupa zene. Pedig csak hivatásszeretetük boldogsága dobogott együtt a robogó mozdony lüktetésével.

• * *

\1?Q egyszer táncra kérte

'L*~ a »Copfost«, ahogy magában elnevezte, de agyát már elbontotta a bor gőze. Forró szavakat suttogott anélkül, hogy tudta volna., mit beszél. Nem vette észre, hogy a lány ijedten int szemével egy ácsorgó fiatalembernek, az rögtön lekérte. Aztán újra ivott a gyöngyöző vörös borból, és megint csak a lányt kereste, de az eltűnt a táncteremből. Talán hazament. A.k- kor visszabotladozott az asztalhoz, és felrázta . békésén horkoló barátját.

— Komám, én igen-igen jó ember vagyok — magyarázta részeg dadogással a nagyokat bólogató fiatalembernek. — A feleségemet is csak akkor verem meg, ha iszom. Pedig

jó asszony meg szép is. De én sohasem szerettem.

Hirtelen az asztalra csapott.

— Minek szült nekem hét hónapra gyereket! — kiáltotta haragosan. — Mondtam néki, hogy ne, de ő az istennek sem hallgatott rám. — Közel hajolt a másik füléhez. — En ezt a lányt... ezt a Sárit... ha megtalálom ...

Felállt, és az ajtó felé tántorgott.

— Most hazaszaladok — motyogta magában — kidobom a gyerekkel együtt, aztán visszajövök Sárihoz. Vissza én...

— Már elmész? Hiszen még

tizenegy óra sincs! — kiáltotta utána valaki, de ő nem hallotta.

A lépcsőn majdnem lebukott, de mégis megtartotta egyensúlyát. Sokáig rugdosta a motort, amíg végre begyulladt, Aztán arra eszmélt, hogy hideg szél csap az arcába, és ő görcsösen fogja a kormányt. A reflektor fénye imbolyva pásztázta a köves utat, és á gép dülöngélve követte a fénycsikot. Nem emlékezett, mikor gyújtotta meg a lámpát.

. A hideg kissé magához térítette. A motor búgása egyenletesebb lett, és a fénycsík csak néha fordult hol az egyik, hol a másik árok felé, hogy ijedten kanyarodjék vússza az út közepére.

— Hiába káricálja folyton a vén Kati néni, hogy egyszer

kitöröm a nyakam — motyogta hangosan —, ezt a szívességet nem teszem meg neki. Át-, megyek hozzá, és azt mondom: előbb töri ki maga a nyakát, ha folyton károg, mint én. Megmondom .., meg én. De előbb kidobom az asszonyt. A gyerek maradhat, majd a Sári felneveli. Elvégre mit tehet az a gyerek róla, hogy megszületett. Hát én? En talán tehetek róla?

Már egészen jól érezte magát. Nagyobb sebességre kapcsolt, és elmélázva figyelte az utat anélkül, hogy látta volna.

— Marhaság! — vitatkozott magával — hiszen a ház a Mancié. Hogyan dobjam ki a saját házából?

Ezen egy ideig eltűnődött.

— Ha jelenetet csinál megverem, aztán lefekszem aludni — döntötte el a kérdést. Agya lassan tisztulni kezdett, és gyakorlott mozdulattal fordult rá a sínek felé vezető dűlöútIndul a Somogyi Néplap nagy őszi rejtvénypályázata

A jövő héten már öles plakátok hirdetik szerte a me-i gyében, hogy 1959. október 25-én indul a Somogyi Néplap nagy őszi rejt vény pályázata. Sok száz olvasónk kívánságának teszünk eleget ez újabb akciónkkal, hisz levelekben* élőszóval, sajtóankétjainkon is elmondták, hogy mindeddig hiányolták újságunkból a keresztrejtvényt, mely sok embernek szerezhetne vasárnaponként tartalmas, élvezetes szórakozást.

Szerkesztőségünk ezért ügy határozott, hogy hat fordulóból álló rejtvénypályázatot indít. A keresztrejtvények —» melyek tartalmukban a múlt és jelen Irodalmi, művészeti, kulturális és egyéb somogyi eseményeit tárják az olvasó elé — folyamatosan, vasárnapi lappéldányainkban Jelennek meg. A rejtvényekhez rejtvényszelvényt Is mellékelünk. A megfejtéseket egyszerre, a hatodik forduló után kell majd beküldeni szerkesztőségünkbe, és mellékelni kell valameny- nyi forduló rejtvényszelvényét is. A beküldési határidőt a hatodik fordulóval egyidejűleg közöljük lapunk hasábjain,

A pályázaton vájó részvétel természetesen nemcsak Jó szórakozást nyújt olvasóinknak. A szerencsés pályázók értékes dijakat nyerhetnek a sorsoláson. Mindenki, aki a hat keresztrejtvényt sikeresen megfejti, és határidőre beküldi szerkesztőségünknek, részt vesz a sorsoláson.

A főnyeremény egy mosógép lesz. A második díj Werra fényképezőgép, a harmadik egy 16 köves, értékes német karóra. Két negyedik díjként egy négyszemélyes presszógépet és egy férfi neszesszert, három harmadik díjként egy Uvegszámlapos ébresztőórát, egy alpacca cigarettadobozt és egy porcelán süteményeskcszlctet sorsolunk ki. Ezeken kívül több hatodik díjat nyerhetnek a pályázók, ezek között kristályvázát, hangulatlámpát, villanyvasalót, termoszt stb. sorsolunk ki. A díjak egyébként a jövő hét közepétől megtekinthetők a Kaposvári Kiskereskedelmi Vállalat Május 1 utca 12. szám alatti rövidáru- és kézimunka-boltjának kirakatában.

Kérjük olvasóinkat, hogy a postás kézbesítőnél jó előre biztosítsák a Somogyi Néplapot, nehogy laphiány miatt kimaradjanak a pályázatból.

Va

árga 11. György három állomáson nem használta ki a mozdony híres kezdősebességét. Nem húzta fel magasra az indító kart egy pillanatra, hogy aztán újra visszaállíthassa kezdő sebességre, ahogy ez induláskor szokás, mert csak igy lehet a gép erejét gyorsan feszültségbe hozni. Igaz, hogy ezzel néha megrántja a szerelvényt, és ez éppen most nem kívánatos. Mert az egyik állomáson vajúdó asszony szállt fel a vonatra, és hazaigyekezett három megállóval odább. Meg is érkezett baj nélkül, anélkül, hogy tudta volna: Varga II. György mozdonyvezető őt vigyázza az indulásnál, a megállásnál és a váltó döcögtető veszélyein át.

Jólesett ezen tűnődni és arra gondolni, hogy az ő felesége is ilyen veszélyben volt a kis Gyurikával. Mert alighogy a mentőautóval beérkeztek a kórházba, már még is született a baba szerencsésen. Igaz, hogy a gépkocsivezető olyan óvatosan és mégis gyorsan vezette az autót, ahogy csak kitelt tőle. Most legalább egy kicsit törlesztett az adóssápból,

— Hány óra van?’ — kérdezte Imre bácsitól, pedig a mozdony órája pontosan mulatta az időt.

— öt perc múlva tizenegy — mondta Imre bácsi, aki nagyon büszke volt pontosan járó, hatalmas zsebórájára.

Mindketten arra gondoltak, hogy nemsokára hazaérkeznek, ahol a fárasztó, de örömmel végzett munka után gondos kezekkel és szerető szívvel melegen tartott vacsora es pihentető agy varja őket. Es

pihenés várja mozdonyt is, a megbecsült, kedves társat, »aki« szintén becsülettel kivette részét • a közös munkából. De ez még csak ábránd. Mert most még harcolni kell a térrel és idővel, hiszen az út utolsó szakaszán sem szabad lankadni.

A mozdony rohant a sötét éjszakában, és vezetője az elsuhanó árnyakat figyelte a szűk kis fülke peremére könyökölve. A táj koromfekete hátteréből csak néha villant elő egy-egy visszafelé szaladó bokor vagy facsoport, mégis pontosan tudta, hol járnak, mi van a sötétség, mögött, hiszen úgy ismerte a vonalat, olyan részletesen és pontosan, mint otthon a saját lakását. Most is tudta, anélkül, hogy csak gondolt volna is erre, hogy mindjárt meg kell szólaltatni a sípot, mert egy sorompó nélküli átjáróhoz közelednek. Még egy kicsit vár, mert előbb egy kanyar következik. Addig van idő arra, hogy a gondolat előre szaladjon, haza a kis családhoz, feleségéhez és Gyurikához. Asszonyának meleg szájára gondolt és simogató kezére, nagyon lassúnak találta a mozdony futását, amely most fordította be orrát az enyhe kanyarba.

A fiatal mozdonyvezető azt a kis fényfoltot figyelte, amely ott jobbra elöl imbolygóit felfelvillanva, mintha valaki lámpást lóbálna a kezében.

Vajon ki lehet az, aki ilyen késő éjszaka is az utat járja? Hová siethet és milyen céllal? — gondolta magában eltűnődve. A kis fénypont pedig egyre nagyobb lett, mintha a sínek felé közeledne. Most már ki lehetett venni, hogy valamilyen kerékpár lámpája kutatja az utat, és hol erre, hol arra pásztázza végig a mezöt, mintha keresne valamit.

Varga II. György a gőzsíp fogantyúja után nyúlt. A füttyszó élesen és vésztjósloan sivított bele az éjszaka sötétjébe.

* * *

A rázós dülóút felkavarta gyomrát, és ismét rosz- szul lett. Néha fájdalmas hányinger gyötörte, de ilyenkor agya kitisztult, és majdnem egyenesen vezette a gépet. Amikor azonban gyomor- görcsei enyhültek, el-elbóbis- kolt, s csak lábának ösztönös es begyakorlott mozdulataival tudta egyensúlyban tartani'

magát. Már nem gondolt sem a copfos lányra, sem feleségére, aki jó is volt, meg szép is volt, csak éppen.nem szerette. És nem gondolt Kati nénire sem, akit talán nem is azért gyűlölt annyira, mert folyton az ő nyaktöréséről kárált, hanem azért, mert Manóival olyan jól megértették egymást. Bágyadt tehetetlenséggel imbolygóit az ülésen, és néha egy-két pillanatra el is aludt.

— Azért sem töröm ki a nyakam — motyogta időnként, amikor a mind lassabban haladó motor zökkenései felriasztották. Szeretett volna ráborulni a kormányra, és semmivel sem törődve belezuhanni a süket semmibe.

Egyszerre csak arra eszmélt, hogy valami nyugtalanítja. A motor alig pöfögött, és szinte egy helyben mozgott. Agyában furcsa sivitó hang hasogatott, mintha valaki egy fűrész fogait reszelte volna. Csodálkozva látta, hogy lámpájának fénye nemcsak előre, hanem keresztben is világít.

— Gyerünk gyorsabban! —■ rúgott előre dühösen a sárhányó felé, és teljes gázt adott. A motor felbögött a hatalmas erőfeszítéstől, és előre ugrott a sínek közé.

Tóth Péter csak egy pillanatra látta a vakító szemű szörnyeteget. Aztán halálfélelmében felordított, és arca elé kapta kezét, mert érezte, hogy a sivitó szörny egyenesen rarohan.

• * *

T\/f ikor megálltunk, én ^ előre szaladtam — magyarázta Imre bácsi a bizottságnak. — Akkor már nem találtam semmit. De a mozdony eleje olyan volt, mintha vörösborral fecskendezték volna be.

* * *

temetés után lassan szétszéledő rokonok és ismerősök között három asz- szony lépegetett hallgatagon. Kisírt szemük a kötelező részvéten felüli együttérzésről tanúskodott. A középen haladó idősebb asszony megfogta két társa karját, és megállásra kényszerítve őket, szipogva igy szólt:

— Én mindig mondtam* hogy egyszer ez lesz a vége.

A másik kettő komolyan bólintott. Igen, Kati néni mindig mondta.

Balogh Gyűl®