Somogyi Néplap, 1959. október (16. évfolyam, 230-256. szám)
1959-10-11 / 239. szám
SOMOGYI NÉPLAP 7 Vasárnap, 1959. október *1 /() f ß lyan volt a falu, mintha piszkos- x ' szürke leplei borítottak volna rá. Sötétedett. Felvert porfelleg úszott a házak között. A levegő fojtó volt, mint a gyertya- szagú, tömjénfüstös ravatal körül. Nyomasztó csend telepedett a falura. Csak Kiss- ilorváthék udvara felöl hallatszott egy rikácsoló női hang, amint éppen vályútól terelhette az állatokat: — Riska te, az anyád.. A bolt előtt három férfi nyakalta szótlanul a sörösüveget, a túlsó oldalon pedig hosszú hajú, fehérköpenyes lány várakozott a kiskapuban türelmetlenül. Hátratett kézzel támaszkodott a szálfának, aztán ellökte, magát, s az árokparton, a nagy gesztenyefák alatt bámult bele a félhomályba. Várt valakit. De maga sem tudta, ki jöhet. Mögötte a bölcsőde fényes-padlás szobácskái rég elcsendesedtek már, hazavytték a gyerekeket. Csak Margitkáért nem jctt senki... Gegesi Jóska, a szép szál, koromfekete szemöldökű férfi egykedvűen fordult be lovával a nagykapun. Fáradtnak látszott, ernyedt karja nehezen emelte le a szerszámot lova nyakáról. Nagyapjának kiáltott, hogy lássa el az állatokat, ö maga meg rohant a fészerbe kerékpárjáért. Nem evett egy falatot sem, pedig nagyon gyötörte már az éhség; meg se mosakodott, csak úgy, ahogy volt, egy szál ingben elkerekezett. Lábai. most valahogy nem bír- tó.k a strapát, és kifulladt, mintha először ülne kerékpáron. Szúrást is érzett, ahogy a dombon erőlködött felfelé, s item látta, inkább csak ösztönösen érezte az árokparti gyalogutat. Sokszor biciklizett már erre reménykedve vagy lemondón, de mindig vihar dúlt szívében. — Nekem már nem is szabad nevetni, én már csak bánatra születtem — így gyötörte magát, s csak akkor ocsúdott fel, aráikor az ismerős ház elé ért. Talán most... Letámasztotta a kerékpárt, gondosan betűrte az ingét, és éppen befelé lökte volna a kiskaput, aráikor durva hang rivallt rá: — Megállj te, te senkiházi! Földibe gyökerezett a lába. Váratlanul érte a dörgedelem, s olyan bambán bámult sógorára, mintha nem is ismerné. Az meg vasvillával vagdalózott a levegőbe, és úgy ordított, mint aki eszelős: — Be ne gyere, te, te rühes, te disznó ... Fejbe csaplak nyomban, mint egy kutyát. Még ide mered dugni a pofádat, mi? Te mocsok, te! Vasvillájával retteneteset csapott a kerítés- oszlopra. — Agyonütöm — hörögte —, agyonütöm a disznót, mert ez, ez a mihaszna az oka, hogy ..., Jóska halványan hallott még valamit a »hogy« után. Tompán mellbe ütötték a szavak, bár aliff- tudta felfognt'évtelmüket. Csak állt ott a kapuban roggyünt térdekkel, védekezésre emelt karja aláhanyátlőtt, és kegyetlen zúgást érzett a fejében. Néhány perc múlva már nem tudott semmiről. Arcra bukott a drótkerítés tövén, mint akit lelőttek, és keserves, artikulátlan hangon tört elő belőle a. zokogás ... Nem tudta, •hogy került haza. Ketten is támogatták, vonszolták maguk után. A kony- , hó,ban csak lerogyott az asztal mellé, mint egy élettelen bábu, feje karjára csuklottt és még akkor is értelmetlen szavakat mormogott, amiicor a szomszédasszony bekopogtatott egy kislánnyal az ölében: — Elhoztam. Nem fogadták be Kerekesék. Azt mondta az a vén szipirtyó, hogy kell a kutyának. Te csak befogadod, Jóska, hiszen a tied ... Eszmélt a férfi, fölnézett, de félig öntudatlanul tárta ölelésre karját, s szenvedélyesen szorította magához Margitkát. Az öregasz- szony — aki eddig kötényébe temetve arcát ült a tűzhely mellett — most feljajdult, nem tudta türtőztetni magát. Jóska pedig könny- á.ztatta szemmel becézgette kislányát: — Mi lesz most veled, te, te kis aranyom ... ? Egy darabig csókolta, ölelte a kislányt, aztán észre se vette, hogy a mama kiszabadította a gyereket szorító karjaiból, s elvitte a belső szobába. Az ő gondolatai már máshol jártak akkor... / * * * ^ asárnap délután volt. A kertek alatt incselkedve cikázott előtte egy kis szőkehajú parasztlány, s ő utána kapott. Keblére szorította, csókkal borította el magas homlokát, és így suttogott a fülébe: — Kedvesem, ugye, hozzám jössz feleségül? Meglásd, megleszünk mi együtt. Van egy kis földünk, anyáméknál lakás is lesz, aztán majd esténként játszunk a gyerekekkel, jó? Bözsike szégyenlős-pirulán takarta el arcát, nem is mondott igent, csak odasimult, odabújt a férfi mellére ... Két éve volt... De máskép is képzelték akkor az életet... Jóska szerény volt, figyelmes és szótlan. Ügy bánt Bözsikével, mint a hímes tojással. Suttyó korában is mindig feltekintett a női. nemre, többet látott bennük, mint más, és védelmezte őket a rágalomhadjárattól, ami faluhelyen igencsak szokás volt abban az időben. Ez a — talán kissé túlzott — idealizálás feltétlen tiszteletet parancsolt, Az asszonyka hiúságának meg tetszett Jóska rajongása, szerette is nagyon, és leste minden mozdulatát, kívánságát. Esténként órákig ültek a dívány szélén átkarolva egymás nyakát, álmaik fonalát szőtték, tervezgettek, és rakosgatták a pénzt kabátra, malacra. Nappal meg együtt dolgoztak szépen, egyetértésben, s a mező Á R NI ölén messze szállt kacagásuk. Még az öreg, ritkafogú Kerekesné — Bözsike anyja — is azt mondogatta a faluban: — Ez aztán szép pár, úgy élnek, mint két kis hófehér galamb. — Pedig tőle aztán igazán nem lehetett ilyet várni, — Eh, úgyse bírja ki sokáig, elöbb-utóbb megszállja az ördög — így jósolgatták a falubeliek, mert ismerték az asszonyt, semmi bizalomgerjesztő nem volt vonás libán. Fej- kendőjét egészen előre húzta a homlokába, az alól villantak félelmetesen keselyű szemei, s félrecsempült szája ráncaiban gonoszság rejtőzött. De kedveskedni, mézesmázaskodni, azt tudott. & Jgy este — háromhónapos házasok '—' lehettek — Jóska fém találta otthon a feleségét, amikor megjött az erdőről. — Vacsora? — kérdezte édesanyját. — Nincs, fiam, elment már délben a Bözsi az anyjához... — Még mondott volna valamit, de fia leintette. — Hagyja csak, édesanyám, hát miért ne ment volna ... Kerékpárra pattant, utána ment az asz- szonynak. — Bözsikém gyere haza, ennék valamit — szólt' kedveskedve feleségéhez, ö nem válaszolt, félrefordította fejét. De megszólalt Kerekesné: — Mi az, talán félted az anyjától, mi? Irigyled, hogy idejött? Pedig több köze van hozzám, mint hozzád. Eriggy csak, majd megy ... Jóska nem szeretett kötekedni, bár nem értette a dolgot. Odakacsintott asszonyának, és kifordult a konyhából. Egy darabig várta ugyan, hogy utánajön, de hiába. Ügy tolta a kerékpárt hazafelé, majd csak utoléri Bözsi. De bizony csak reggel futott haza az asszonyka, és igen rossz kedvében volt, látszott rajta, hogy keveset aludt az éjszaka. Jóska nem haragudott. És ment volna minden a maga rendjén, ha nem ismétlődik meg egyre többször ez az érthetetlen beavatkozás. Mert Jóska tudta, érezte már, hogy Kerekesné csalogatja haza a lányát, csak azt nem tudta még, hogy mi a célja. Egyik este aztán ez is kiderült. Ahogy munka után — tél volt akkorp hideg, zimankós — beállított feleségéért, Kerekesné «mindjárt rácsapott: — Mit képzelsz te tulajdonképpen, talán azért neveltem a lányomat, hogy elrabold tőlem, mi? Ez így nem mehet tovább! Vagy ideköltöztök, vagy mehetsz az utadon. Itt is szükség van munkáskézre', anyád majd meglesz nélküled is. An,úgy is látom, kogy agyonra dolgoztatod a lányomat. Nem tűröm, érted, nem tűröm ... — De hát, édesanyám — mentegetőzött a férfi, — hát hogy gondolja, hogy ott hagyom őket? Mi lesz a földdel, ki gondoskodik róluk __ — Nekünk is nyolc hold van, nektek is. Az majd meglesz valahogy. Ha idejöttök, legalább az uram elmehet az erdészethez, lesz egy kis cigarettára való ... Jóska Bözsikétől várt segítséget. Olyan bánatos esdeklőn nézett rá, hogy felesége befordult a kemence oldalához, és csendesen sírva fakadt. De nem szólt egy szót sem. — Te meg mit bőgsz — kiabált rá Kerekesné —, talán búslakodsz, hogy a javadat akarom? Ha idejöttök, nem is kell dolgoznod, aztán most még neked áll feljebb? Ha nem tetszik, le is út, fel is iit... Jóska aznap este megint egyedül ment haza. — Nem, nem tehetem — gondolta magában. — Csak azért, hogy nekik jobb legyen? Itt maradunk a mi kis viskónkban, megleszünk mi nélkülük is. Már csak nem dolgozom én azért, hogy neki több berlinerre jusson, nekem meg zsebpénzt se adjanak. Nem nősültem én be hozzájuk! yWM )ogy mi történhetett aznap éjjel ^ ^ Kerekeséknél, senki sem tudja, csak azt látták, hogy igen sokáig égett a villany, de az is csak alig látszott ki a befüggö- nyözött ablak mögül. Bözsi másnap sápadtan, agyongyötörtén készítette a reggelit, amikor Jóska felébredt. Odament hozzá, átölelte kedvesen, forrón, és az asszony hagyta, tűrte a csókokat, még oda is simult, mintha védelmet, segítséget kérne. Aztán megszólalt: — Te Jóska! Bogaram ... Mégiscsak jobb lenne ... nem mennénk át hozzájuk? Tudod, hogy anyám úgyse hagy békén... meg azért ide is eljönnénk segíteni A lovat is áthozhatnád... az otthoniak gondoznák. Itt meg nagyobb hely marad nekik... Na, Jóskám, igazán... — kérlelte kedveskedön, s Jóska nem vette észre, milyen vihar dúl felesége szívében. Ö most magára gondolt, meg szüleire, a jövőre, s azt mondta: — Hát mégis hagyod, hogy összeugrassza- nak minket... — Én szeretlek, Jóskám, csak gyere, gyere, mart nem élhetem túl — mondta az asz- szony. Két nap, kél éjszaka telt el. Jóska nem dolgozott, éjszaka forgolódott ágyában, aztán beletörődve a megmásíthatatlanba. fölpakolták a kis cókmókot, befogta egyetlen lovát, és úgy búcsúzott anyjától, mintha sohasem láthatná többet: Pedig mondogatta, biztatgatta: — Eljövök ám, édesanyám, fölszántom a berket, kukoricád vetünk bele... Gegesiné remegő térdekkel állt a kapuban, könnybelábadt szemmel bámult utánuk. Még intésre is emelte eres, agyondolgozott kezét, de Jóska nem nézett hátra, félt, hogy meggondolja magát... — Na, mégis eljöttél, te kódis — fogadta Kerekesné. — Na, miért nem szólsz? Talán bizony keseregsz az anyád után, mint egy pendelyes kölyök? Majd leszoksz róla, ne félj ... Azért itt is lesz, mit enned, te ágról- szakadt.. Mintha szét akarta volna valami feszíteni a mellét, úgy háborgott benne az indulat. Arca kitüzesedett, keze ökölbe szorult a gúnyolódó, becsmérlő szó hallatán, aztán olyan irtózatosat csapott a lova farára az ostorral, hogy maga is megbánta. De nem szólt, még most is tűrte a megalázást. Csak a békesség kedvéért. Meg hogy kedvezzen Bözsikének ... ( m 9 okol lett az élete, gyötrelem. Hall- gatott, mint a megszeppent kisfiú, és húzta az igát. Azok helyett is dolgozott, akik már olvadoztak a kényelemtől, -s csak arra gyűjtöttek erőt, hogy minél kibVrhatat- lanabbá tegyék áz életét. És látta hervadni,- sápadni asszonyát, akit — mint fát a szú — belülről rágott a keserűség. Bözsi már nem mert közeledni hozzá. Attól is félt, hogy betelik a pohár, s egyszer csak kitör Jóskából a felgyülemlett méreg. Se mi lesz akkor? Biztosan őt okolja, neki tesz szemrehányást, még meg is veri talán. És az anyja? Nem, hiába, hát nem szólhat ellene ... Mégiscsak ő nevelte fel... Szálljon szembe vele? Mert azt kellene! Megkérni, hogy hagyja nyugton őket, hagyja élni és maguknak dolgozni. Hiszen ők fiatal házasok, szeretik egymást, és nem, világért sem akarnak elszakadni... Talán gyerek is lesz ... Azt is cselédnek nevelje a nagyanyjához? Mert ők is azok, mindenki látja, hogy azok. Jóska is érezte, hogy nem tarthat sokáig. Esze, minden iáegszála lázadozott a szülői önzés és önkény ellen. De várt. Majd csak 'jobbra fordul á dolog, m.ajd csak felébred az anyós lelkiismerete. Nem igaz, hogy valaki ilyen kegyetlen lehet, s miközben látja zátonyra futni a fiatalok hajóját, gyerekes örömmámorban úszva fürdik a jólétben, s még csettint is hozzá nyelvével, ha valami rosszat tehet. Micsoda gonoszság! Apósa, aki különben senki ember volt otthon, csak amolyan családtag, és rég elvesztette már a kalapot, egyik este még a lovát is el akarta adni. Meg se kérdezték őt. A. hadjárat csak folyt tovább, őrölte tíz idegeket. — Sötét ember ez a Jóska — traktálta Kerekesné a lányát, még nézni is rossz. Nem is tudom, mit akartál te ettől... — De hát, édesanyám ... — Ne beszélj! Fogd be a szád, mindig csak pártolod. Semmitek se lész ettől az élhetetlentől ... Bözsi arcizmai megrándultak. Valami kemény, ismeretlen vonás költözött arcára, mereven nézett maga elé, aztán kirohant az udvarra. - * Este az istállóban akadtak össze Jóskával. Néhány szót váltottak csak, aztán kikötötték a lovat, és anélkül, hogy valaki észrevette volna, ellopakodtak a kertek alján. Másnap Jóska vidáman, fütyörészve indult a mezőre. Duzzadt a keble a friss levegőn, s karját úgy feszítette szét, mint aki egy rossz álóm után most ébred a valóságra. Dehogy is tudta ő, hogy mi vár még rá... Kerekesné, mint egy felfújt pulyka jött a lányáért. Haját cibálta, elmondta mindennek, csalogatta, anyáskodó gondoskodást színlelve, és mindent elkövetett, hogy lánya visszamenjen. — Miért, anyám, miért? — kérdezte el- csukló hangon Bözsi, de anyja szeméből olyan iszonyú tűz lövellt, hogy torkán akadt tőle a szó. Tehetetlenül andalgott utána az utcán, és attól kezdve különéltek Jóskától. Kerekesnél nem zavarta az sem, hogy nagymama lett. Mit számított neki a gyermekáldás, az aranyos, szőkehajú kis Margitka? Az ember még mindig türelmes volt. Visz- szavárta feleségéötször, hatszor is elment érte, de utóbb már be se engedték. Most már igazán nem tudta, mitévő legyen Egyszer- kétszer még találkoztak a kis dűlőben, titkon összebújtak, mint esküvőjük estéjén, de nem is nagyon beszéltek, inkább csak egymás gondolatát kutatták, és lestek körül, mint a tolvajok, nem látja-e őket valaki. Jóska mégiscsak megpróbálkozott: — Bözsikém, hát végképp elhagysz? Gyere már vissza hozzám, ne maradj ott náluk... Tudod a kislány is ... Bözsi — mint a varázsló, ki a mesében megrázza magát, és oroszlánná változik — hirtelen más arcot öltött. Szája elferdült, közét csípőre tette, s szeméből ugyanolyan gyűlölet szikrázott, mint Kerekesnéjéböl, amikor éppen Jóskával hadakozott. Olyan idegenülj olyan durván csengtek ajkáról a szavak: — Nem kellesz, érted, nem is kellettél soha... Jóska nem hitt a fülének. Hazudik, hazudik —: ordította belül valami, és törni, zúzni tudott volna elkeseredésében. De mire körülnézett, Bözsi már nem volt sehol. Elrohant, csak papucsának huppanása hallatszott a homokos úton... r J> fi jszaka lázálom gyötörte a fiatal- asszonyt. Iszonyúan forgó színes Üvegkarikákat látott, közöttük egy vénasz- szonyt, aki eres kezével kegyetlenül fojtogatta Margitkát. És az asszony rettentően hasonlított Kerekeseiéhez. Gyermeksírás hasított a fülébe, látta, amint egy fekete macska körmével marcangolja a kicsi testet. Kiáltott volna, odarohant volna, de nem bírta szóra nyitni ajkát, nem volt ereje elindulni, valami titkos erő kötött? a székhez, mely táncolni kezdett vele. Aztán látta Jóskát, bekötött szemmel hurcol'?..: egy domb töoebe, letérdeltették, és puskát fogtak rá. És ismét a ferdeszájú asszony rajzolódott ki a gomoly- gó füstfelhőből, egy hatalmas kondérban kevert valamit a tűzön, ránézett, és kegyetlen kárörömmel röhögött a szemébe. Aztán nagykést fogott, és megindult feléje. — Nem . .. ne-e-e-em, ne-e-e-em! — sikított őrjítő artikulátlan hangon, dobálta magát az ágyon, homlokát kiverte a veríték. Szenvedett. Amikor anyja vizes ruhát tett a fejére, s megnyugodott kissé, halkan ezt suttogta maga elé: — Visszamegyek ... visszamegyek Jóskához ... Nem bírom tovább... Kerekesné felpattant. — Vissza ám, az anyád úristenébe. Még rhit nem! Inkább kösd föl magad, minthogy ahhoz a kódishoz ... ra eggel úgy fájt a feje, mintha fejszét forgattak volna benne. Révetegen, üresen bámult maga elé, magához szorította a kislányt, amikor elindult vele a bölcsődébe, de rá se nézett, nem is szólt hozzá. Csak odaadta, mintha már nem is volna az övé, és fáradt-kimerülten vánszorgott hc$a. Anyja nem volt otthon, üres volt a ház, csak a baromfiak káricáltak néha, s a borult ég alatt varjak károgtak, vésztjóslón, keservesen ... Odavetette magát az ágyra, és zokogott, ömlött szeméből a könny, mint a patak. Fázni kezdett, remegett. Fölült az ágyra, s ahogy belenézett a tükörbe, nem ismert magára. Szemei zavarosak voltak, égtek a maró könnytől, arcizmai megfeszültek, s haja ku- száltan ágaskodott fejebúbján. Gondolatai most úgy száguldottak összevissza, kavarogtak, mint a pelyva, ha felkapja a forgószél. Es fennhangon beszélt önmagához: — Úristen... hát mi lesz velem ... miért is teremtettél? Nem, ezt már nem lehet kibírni. Elet ez? Gyötrelem. Miért nem lehetek Jóskáé? Hiszen szeret... és szeretem. Olyan jóravaló ember... Közénk állt anyám. De miért? Gyűlölöm, gyűlöllek, anyám, mert megrontottál, Mert gonosz vagy, önző és pénzsóvár... .Gyűlöllek! És Jóska gyűlöl engem, mert hazudtam neki. De nem! Tudja, hogy hazudtam, biztosan tudja. Csak nem szólt, fjlit is mondhatott volna szegénykém ... Anyámat kéne elhagyni. Igen, anyámat. Kapzsi, önző, mint egy kofa. És kegyetlen, De mégiscsak az anyám, hogy mondjak neki ellent? Mit is mondott? Hogy inkább kössem fel magam? Miért mondta?... — Igaz is — suttogta maga elé, és felragyogott az arca. — Talán jobb is lenne. Jóskának is, mert úgysem lehetek az övé. Én meg elsorvadok így, megbomlik az eszem. Érzem már... És Margitka? Nem, nem lehet, nem szabad! Mi lesz belőle? Anya vagyok én is... Hát szenvedjek inkább? Nem, ez nem élet így, rosszabb a halálnál... Halál... Milyen lehet az? Egyszerre csak mindent elfelejt az ember. Aztán nincs semmi. Még levegő sincs. Csak föld. Az se nyomja a testet, Halál... halál... r . ( gy fújtatott, mint aki dombra szalad fölfelé. Keze remegett, ahogy Homlokát végigszántvá beletúrt a hajába. Görcsösen szorította magához Margitka kis rózsaszín ruhácskáját, szeme már kiszáradd, nem tudott sírni. Szíve egyre hevesebben vert. Tétován felállt, imbolyogva kisétált az udvarra, aztán mintha egyszeriben valami nagy- nagy öröm érné, kacagni kezdett hangosan, jókedvűn. A kertben leszakított egy virágot,■ keblére tűzte, megsimogatta a többit, felcsimpaszko- dott a körtefa ágára, mint régen, aztán nesztelenül, mosolygó arccal eltűnt a padlás ajtaja mögött. Csak egy zuhanás hallatszott tompán, mint amikor valaki fellöki a széket, s'a körtefáról megsárgulva hullott alá egy levél... Azon az estén sokára jöttek Margitkáért a, bölcsődébe, s a piszkosszürke lepel gyászom* feketén omlott szét a falu felett.. . Jávori Sói«
